Észak-Magyarország, 1973. május (29. évfolyam, 101-125. szám)

1973-05-06 / 104. szám

É5ZAK-MAGYARORSZÁG 6 1973. május 6., vasárnap A fényképen mosolygós, szöszke kislány, kezében cumis üveg. — Itt még csak hathóna­pos volt — mondja a ma­ma, aki a Sárospataki Ta­nítóképző Intézet diákja, a kollégium lakója. — Most egyéves a lányom. Előkerülnek a legfrissebb fotográfiák is. Simon Ká- rolyné — Erika — boldog mosollyal szedegeti elő a képeket. Az első pillanat­ban semmi asszonyosat nem fedez fel rajta az ember. Pedig már az, sőt! 17—18 éves kora ellenére édes­anya, asszony. Amikor lá­nyáról beszél, sugárzik a boldogságtól. Persze, gond­jai is vannak. Kissé eltű­nődve mondja: — Nem könnyű így, de mór belejöttem. Hétközben diák vagyok, a hét végén meg anya és feleség, hiszen majdnem minden héten ha­zamegyek. Nem is bírnám ki, ha nem láthatnám a ki­csit. Erika 1971-ben érettségi­zett, kitűnő eredménnyel. Még ugyanabban az eszten­dőben sikeres felvételit tett Sárospatakon, a tanítókép­zőben, és közben férjhez ment. A fiatalasszony ősz­szel megkezdte, illetve foly­tatta a tanulást, ugyan­olyan eredménnyel, mint Miskolcon, a Földes Gim­náziumban. — Minden vágyam az volt, hogy tanító legyek. Eleinte a férjem tiltakozott, szén egyedülálló édes­anyámnál lakunk. Míg beszélgetünk, gyak­ran az órájára pillant, mennyi ideje van még, hi­szen ez a lyukasóra gyor­san rohan... A vizsgák előtt mulasztani az előadá­sokról pedig nagy veszte­ség. — A múlt év nyarán fér­jem befejezte egyetemi ta­nulmányait — mondja. — S bár szerződést kötött az Óbudai Hajógyárral, nem utazott el a fővárosba. Ha­lasztást kért. A gyereket bölcsődébe adtuk, én meg visszajöttem Patakra. — Hogy mit szóltak a lá­nyok? — kérdez vissza. — Őszintén szólva nem akar­ták elhinni, hogy van egy nagy lányom. Egyébként velem együtt két mama van a kollégiumban. Jó érzés, hogy tisztelik bennünk az anyát. A tanárok is figyel­mesek. Sokat segítenek. Mi­vel tanulmányi eredmé­nyem jó, 150 forint ösztön­díjat kapok, s ezen felül még 450 forint szociális se­gélyt. Havonta így 600 fo­rint a „keresetem”. Ebből mindössze 150 forintot köl­tők el, s ami igaz, igaz: sok elmegy az utazásra és az ajándékokra is. Egy anyá­nak már erre is gondolnia kell. Alig műit húszéves a mindig mosolygó, mindig vidám „diákmama”. Vállal­ta a kettős életet, az anyá­ét és a diákét egyszerre. S mert külön kell lennünk. Végül is megértette: tanul­ni szeretnék. Károly — a férjem — a műszaki egye­temre járt. A múlt év ja­nuárjától azonban abba kellett hagynom az isko­lát, a gyermeket vártam. Nálunk pedig kötelező tan­tárgy a testnevelés. A ke'f® tőt sehogyan sem tudtam összeegyeztetni. Tanítani mentem. Elhallgat, töpreng, mond­ja-e vagy sem, a folytatást: — Nem így akartam. Sze­rettem volna, ha le íudom tenni a második félévet is. Nem lehetett. Dolgozni mentem, és Miskolcra köl­töztem, az édesanyámhoz. Áprilisig dolgoztam, május 11-én megszületett a kislá­nyom. Nagyon szép volt az a nyár... Egybegyűll a család, a nagymama is, hi­hogy mik a legközelebbi tervei ? — Szeretnénk felmenni Budapestre, a férjem la­kóhelyére édesanyámmal együtt. S ha mód van rá, folytatnám a tanulást, le­velező tagozaton. Könnyebb fen'rfe, hiszen a családdal tolthetném minden napo­mat, amellett tanulnék, s megszerezném a diplomát is. Az utolsó mondatoknál már készülődik. Indulni kell az előadásra. De azért még — társaira kacsintva — hozzáteszi: — Persze addig még le­hozom bemutatni a lányo­mat az iskolatársaimnak. Hiszen annyi szépet mesél­tem róla ... Kép: Laczó József Szöveg: Monos Márta Barczi Pál kiállítása Barczi Pál rézkarca Tegnap, szombaton, május 5-én, délután a tiszalúci mű­velődési házban nyílt meg Barczi Pál kamaratárlata. A művész a tiszalúci érdeklő­dőknek legújabb grafikai al­kotásaiból. elsősorban réz­karcaiból válogatott egybe fi­gyelemre méltó anyagot. Bar­czi lapjait lírai hangulatok, emlékképek s borongós nosz­talgiák hatják át; különös érzékenységgel figyel a lélek belső változásaira, rezdülé­seire s munkáiban az ember és környezete, a tárgyak és viszonyok új, fel nem tárt kapcsolatai, vonásai nyernek plasztikus, a korábbinál le­tisztultabb, lényegre törő áb­rázolást. A művész — akinek a köl­tészethez, irodalomhoz való vonzódása értékes versil­lusztrációkat is eredménye­zett — önálló kiállítással eléggé ritkán jelentkezik. Ti­szalúci szereplése ezért is érdemel több figyelmet. Re­méljük, szép anyagát a me­gye más h»1"'‘geiben is be­mutatják majd. FECSKE CSAB/ Szerettein a mesét mint a frissen sült kenyeret; liliom-fehér éjszakákon, csillag-tollászkodó, koravén estéken, amikor szél citerázik a fákon. Lámpa ritt a pitvar ablakában, s ha pillámhoz dörgölödzött az álom, elűztem, s kifogyhatatlan áhítattal csüggtem örökké a mesélő szájon. S szétfulolt bennem a gyönyör íze, mint ujjnyom erezete a poháron: boldog voltam akkor, nagybolyhú álmok cirmoztak toklász-pillámon. Már nincs mese, betemetödtek a mosolyok gödrei az álion, s félek, hogy Árgyilust. Csippkerózsikát egy napon majd halva találom. Nyugdíjban AKKOR TANULTA ép­pen a lakatosszakmát, ami­kor zászlaját kibontotta a Magyar Tanácsköztársaság. A tüntetések, a sztrájkok, majd a harc tették mozgal­massá életét. Nyolc órai munkát, magasabb bért, s jogokat követeltek ők, a fiatalok is, de meg kellett elégedniük a mestertől ka­pott néhány pofonnal. A proletárdiktatúra leverését követő nehéz időkben, 1921- ben lett szervezett munkás, hogy aztán egy életre elje­gyezze magát a munkás- mozgalommal. De a szer- vezkedőkre akkoriban bör­tön, elbocsátás, munkanél­küliség várt. — Azok az évek meg­szabták további életemet — mondja Horváth József, az egykori szombathelyi vas­munkás tanonc. A harc Egerben még szervezettebb formában folytatódott. A vasas csoportban különbö­ző funkciókat töltöttem be, egy időben elnök is voltam. Olyan mozgalmi emberek­kel találkoztam, mint Csa­pó Sámuel, Szakasils Ár­pád és mások. A harcnak sokféle formája volt, gyak­ran a Bükk rengetegeiben beszéltük meg a tennivaló­kat, az akciókat. Egerben nem volt mara­dása az üldöztetések miatt. A nehéz élet Diósgyőrben folytatódott. A vasgyár acél­művében, ahol 1936-ban protekcióval sikerült elhe­lyezkednie. Még ma is úgy emlékszik vissza azokra az évekre, mint élete legnehe­zebb időszakára. A híre Egerből is utána jött. S mert nem hazudtolta meg ezt, a frontra került. Csak 1943-ban jött haza. — Akkor már a háború elleni béketüntetéseklöl, szervezkedésektől, megmoz­dulásoktól voltak hangosak a diósgyőri gyárak — me­séli. — A nyilasok le akarták szerelni a gyárat. Majd jött a bombázás. Hogy összeszo­rult a szívünk, milyen ret­tenetes érzés volt, amikor bombázni kezdték agyárat. Csak arra tudtunk gondol­ni, mi lesz velünk, a csa­ládunkkal ezután? A mi műhelyünk is találatot ka­pott. De nem vesztettük el a reményt, tudtuk: minden perc, minden óra közelebb hozza a szabadság napját. Diósgyőrben, a Nagy Lajos király utcában laktunk, ott láttam meg először az er­dőből lejövő szovjet kato­nákat. Még ma is jól em­lékszem arra a mozgalmas napra. A mai Táncsics té­ren egy gyógyszertár állott, előbb ott, majd a volt Le­vente téren csaplak össze a szovjet katonák a német járőrrel. A németek elme­nekültek, majd délután „tigrisekkel” jöttek vissza. Aztán véget érlek a har­cok. A gyárakban ismét megindult a munka. Hor­váth József Diósgyőrben a pártot szervezte, amelynek első titkára Nyírő Sándor lett. Később Horváth Józse­fet is beválasztották a ve­zetőségbe, majd amikor Nyirő Sándort más beosz­tásba helyezték, ö lett az Ady Endre pártszervezet titkára. Horváth Józsefet is sok­félé feladattal bízták meg: volt párttitkár Özdon, majd ismét itthon a városi párt­bizottság munkatársa, taná­csi osztályvezető és vb-tag, vállalatvezető, majd Hajdú Rezső, városunk tanácselnö­ke ismét tanácsi munkára kérte fel. Végül is mint a tanács személyzeti vezetője került nyugdíjba. — Ide-oda vetett a sors, az élet. Volt idő, amikor már-már összeroppantam, olykor arra is rá kellett jönnöm, nem elég csak a lelkesedés, a küzdeni aka­rás, tudás is kell a harchoz. Egyszer már úgy volt, hogy visszamegyek a gyárba, ahová mindig vágytam. Ne­meskéri Jánossal már a részieteket is megbeszéltük, amikor közbejött az ellen- forradalom, maradtam a ta­nácsnál. KITÜNTETÉSEK kerül­nek elő a vitrinből. A Mun­ka Érdemrend ezüst, a Ha­za Szolgálatáért Érdem­érem arany fokozata, a Munkásőrség — amelynek alapításától kezdve az el­múlt év februárjáig tagja volt Horváth József — ki­tüntetései. — Virágba borultak a gyümölcsfák — mutatja a Dessewffy utcai lakásból az Avast. — Ahogy a költő mondta: tavasz van gyö­nyörű. Ilyenkor szinte min­den évben újjászületik az ember. S úgy érzi, érdemes volt élnie. ny. í. Filmek a nagyvilágból Magyar fi hn átvételi bi­zottságok járták a közel­múltban Olaszországban és Londonban, összesen tizen­öt filmet vásároltak meg hazai forgalmazásra. Ol olasz me« e«y japán Az Olaszországban járt delegáció öt olasz és egy ja­pán filmet vásárolt meg. Két világhírű sztár játssza a főszerepet a La Mancha lo­vagja című musicali, an, amelyet Arthur Hiller ren­dezett A két sztár Sophia Loren és Petere O’Toole. Színes szatíra Az ezredese­ket akarjuk, amelyet Mario Monicelli rendezett, a fő­szerepet pedig Vgo Tognazzi játssza. Témája sajnálatosan aktuális: a fasiszta rendszert visszasirató volt tisztek Fe­kete róka fedőnevű szervez­kedéséről szól. Egy további filmszatírának ugyancsak Ugo Tognazzi a főszereplője, csak itt nem ezredesekről van szó, hanem magasabb rangról. A címe A tábornok állva alszik. Háborús vissza­emlékezésekkel tarkilott tör­ténet egy orvosezredesről, akinek minden vágya, hogy tábornokká léptessék elő. E filmet Massaro rendezi. Olasz—amerikai koproduk­cióban készült bűnügyi drá­ma az Egy tiszteletet pa­rancsoló ember. Rendezője Michele Lupo, a főszerep­lői pedig Kirk Douglas, Florinda Bolhán és Giuliano Gemma. E történet közép­pontjában egy bravúrosan előkészített betörés áll. Vit­torio Gassman egy hánya­tott sorsú vándorszínészt alakít, Sergio Corbucci víg- játékában, amelynek címe Mi keresni valónk van a forradalomban? Végül Olaszországban vásároltuk meg a japán lehimura szí­nes kalandfilmjét — Oichit körözik élve, vagy halva —, amely a nálunk már ismert A kardforgatónő sorozat egyik darabja, hősnője most is a szegényeket zsaroló banditák ellen harcol. Angolok és amerikaiak Londonból angol és ame­rikai filmeket importáltunk. Köztük egy angol—auszt­rál koprodukciót. Ennek cí­me: A napszúrásos. Főhőse egy félénk tanító, rendezője James Gilbert. Angol film az Ó, maga rettenetes!, két szélhámos mulatságos ka­landjainak története, Cliff Owen rendezése. A híres Folytassa-sorozal új darabja a Folytassa külföldön!, en­nek rendezője Gerald Tho­mas, szereplői a sorozat ré­gebbi darabjaiból ismert színészek, a történet egy sok bonyodalommal tarkí­tott társasutazás. Angol víg­játék az Adolf Hitler — Szerepem a bukásban; Spike Milligan regényéből készült. Norman Cohen rendezésé­ben. Négy jó barát áll az 1939-ben kezdődő esemény­sor középpontjában. Ugyan­csak angol film Joseph L. Mankiewicz rendezése, a Mester detektív. Az izgalmas bűnügyi történet két nagy színész számára nyújt lehe­tőséget bravúros alakításra. E két nagy színész Laurence Olivier és Michael Caine. Az amerikai filmművésze­tet képviseli a megvásárol­tak között George C. Scott Düh című filmje, egy vegy­szer miatt halálos beteggé vált apa és fia története, a Ketten című. Robert Wise rendezte film. amely egy Vietnamból dezertált ameri­kai katona hazatérését és sze­relmét ábrázolja, bemutat­va jövőjének bizonytalansá­gát. A főszereplő Peter Fon­da. A Gamma-sugarak hatá­sa a százszorszépekre cím­mel Paul Newman rendezte meg Paul Zinder Politzer- díjas drámájának filmvál­tozatát. Végül Amerikából vásároltuk meg az Arisztok­rata macskák című rajz-já- tékfilmet, amely egy örök­ség kürül játszódik. . >. szép volt az a nyár

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents