Észak-Magyarország, 1973. április (29. évfolyam, 77-100. szám)

1973-04-04 / 79. szám

ESZftK-MAGYARORSZÁG G 8

1973. ópr. 4., szerda

ÁLL/

JEVGENYIJ JEVTUSENKO:

— Az

kell, hogy

dotta Zofcs

tál brigádvi

az az élet

maximumot ^al

ban, az élt _0i' vége a

maximumot i í*Üa ,. ag háború a családnak, r0ur'yOic éve

társadalomnál:, fasiszmentei

legelső és a 1 rt'a”? ^san vé

munka..

|gMg

Ember- <£'/&' „kik kp\ond'‘,a ,miU' adójuk is a tul- lékeutca.

A közelben lövedék találta Gönczi Bálint házát. Azt hittük, ennyi volt az egész, vége a háborúval:.

Hajnalban apró szekerek zörögtek, lovasok vonultak a Tisza leié.

— Kozákok — mutatott feléjük nagyapám.

Mentünk a piactérre. Rézpiku, Stuka, s én. Majd- hogy egyidősek voltunk, iskolások és nagyon rosszak. Akkor már feltörtek néhány üzletet, hordták az árut, kinek mi jutott. A szoszéd Gecse Józska hatalmas órát hozott. Nem maradhattunk ki az eseményből. Rézpiku három boxert, zsebceruzát, sapka cukrot, Stuka láda lekvárt, két szíjostort szerzett. Jómagam gyertyákat, gyertyatartókat- és boxere- ket. Dicsőségesen elvonultunk a kiserdőbe, alkudoz- , tűrik egymással, csereberéltünk, -majd szokáft szerint összeverekedtünk.

Másnap odamerészkedtünk a kozákokhoz. A vásártéren rengeteg ló, kocsi várakozott. Kényelmesen sétálgattunk a katonák között, hosszabb ideig vizs- gálgattuqk egy-egy szebb lovat.

— Az a kis fekete megfelelne — jelentette ki ha-1 tározottan Stuka.

— Nekem sárga kék. Az ni — mutatott Rézpiku.

Magas katona állt meg mellettünk. Nézett, nézett, magyarázott, de nem értettük. Aztán kezembe nyomott egy csomagot és elment. Kétszersült volt. Eszegettünk. Amikor elfogyott, zsebre dugtuk kezünket, bámészkodtunk tovább.

— Mit csavarogtok itt? — kiáltott ránk egyik egyenruhás magyarul. — Mit akartok?

— Lovagolni.

— Méghogy lovagolni? — nevetett jóízűen.

Nem mozdultunk. Talán mérgesek, harapósak is lehettünk.

— A lovakat viszik itatni, menjetek. De létrát nem szerzek ... nevetett újra.

Szerencsére alacsony, szelíd lovacskák, fáradt lovacskák voltak. Végül is hátukra kerültünk. Sarkantyú helyett kopott bakancsomat használtam, eredménytelenül. Három napig tartott a gyöngyélet. Aztán tovább vonult a tábor. Amikor az utolsó kocsi is megindult, a tolmács odajött hozzánk.

— Menjetek haza — dugott mindegyikünk markába csokoládét. — Ha visz- szajövök, hozok- nektek igazi iovat. — S elmentek.

Később Stuka felkiáltott.

— Nem mondtuk ” meg, hogy a Forcsiny utcában lakunk!

grafikusaink, festőink fasiszta pusztulást idéző vízióira, költők mementóira, látomá-1 saira, hanem a színpadon és filmen jelentkező antifasiszta tendenciákra, művészi megfogalmazású — -direkt, vagy indirekt ■ kiállásokra Ugyanakkor tagadhatatlan a széles tömegeknél az ellenérzés az antifasiszta, meg a

tagjai ajánlották vezetőnek. Még ma is emlékszik rá, milyen furcsán érezte magát, amikor először osztotta el a munkát, adott utasításokat. Jól megállta a helyéi. A többiek azt mondják róla, Miska, a brigád vezető itt leit azzá, ami... Szenvedélyes

ü ÄLsrdngÄ Js

.tűk a legelő állatot.

— Ne ríyúljatok hozzá, az enyém!

Apró, agyonranyűtt pára roskadozott előttünk. Legelhetett a gyér füvön. Fejét felemelte néha, ránk- csodáikozolt, ennyire futotta még erejéből. Biztat- gattuk, hajtottuk volna, de nem ment.

— Akkor is az enyém — sírt Micu.

‘ Nagyapám erősen csóválta a fejét, amikor megnézte a lovacskát.

— Kisfiam játsszatok mással. Ebből soha többé nem lesz ló. Tönkretette a háború.

— Hiszen legel.

— Nem segít már az se.

Következő nap tűvé tettük érte; a falut. Nem találtuk.

Este német tankok jöttek a Tisza felől. A temető mellett lőtték ki az acél- szőrnyeket. Egyik bélefor- dult az árokba a kövesút- róhés megkopasztva. leszerelve, még évek múlva is ott pihent. Amikor odaengedtek, már nem találtunk valami nagy zsákmányt. Alaposan végigkutattunk mindent, s a temetőárokban két rohamsisakot fedeztünk fel. Bemásztunk a tankokba. Végül három rohamsisakkal győzelmi mámorban távoztunk. Micunal: semmi se jutott. Végigbőgte az utat.

A Stukáék udvarán rendeztük a hadállásokat. Két bunkert ástunk, összehord- tunk jó csomó cserépdarabot, felraktuk a rohamsisakot és dobáltuk egymást. Micunal: nem volt sisakja, beszakadt a feje.

' — A háborúban vesztes is van — röhögött Rézpiku és hazaszaladt.

Micu meglepett bennünket. Vigyorogva jött és elénk dobott egy gránátot. Megijedtünk.

— Nem jó. Kipróbáltam.

Alkudoztpnk. Nem adta.

Összejártuk kétszer a Kun- pálél: nagy kertjét, hátha szerencsénk lesz.

— Bolond lennék cserélni. Sisak három van, gránát csak egy.

Dulakodtunk. Megcsúsztam, ő hazaszaladt. Kis idő múlva robbanás hallatszott.

— A gránát.

Szaladtunk. A Micuék kapujában már emberek álltak. Nem engedtek bennünket az udvarra. Megjött az orvos is. Asszonyok hangosan sírtak.

— Szegény Ági, férje odamaradt a háborúban, most Micu.

Később hordágyon vitték, letakarva.

— A kezét szakította le, nem bírja ki, elvérzik — nagyapám alaposan megpo1

JAK

T

T ✓

ízott. — Adok nektek há- krúsdit, rohamsisakot. ’Hallgattam konokul. A metésre nem engedtek. . 'egyednap mehettem az .teára.

í* — Micunal: adom a si- .'ikot-— mondtam. ^Kimentünk hozzá. Fejfáira tettük az egyik sisa- ot, a másik kettőt a sír- ombra. Attól kezdve so- kta se játszottunk háborút, e Nagyapám meghúzta a fülemet.

ss» — Megyünk a földre. Egyél valamit, későn jövünk haza.

— Nincs földünk.

— Mától kezdve lesz.

Két görhét dugtam a

zsebembe, trappoltam nagyapám után. Tomajra mentünk, gróf Nemes János birtokára.

— Látod, az ott a kápolna.

Bólintottam.

Megálltunk. Nagyapám kézfejével megtörölte bajuszát. Végignézett a táblán, nagy komolyan kijelentette.

— Itt lesz a földed, fiam. Egykedvűen vettem tudomásul. Föld. föld. Ha adják, legyen. 0 nem mozdult. Belerugdosott bakancsával a földbe, nézegette a színét, morzsolgatta ujjai között.

— Tiéd lesz. Már nem sok hasznát veszem, neked bőven terem.

A Kápolnánál tolongott az egész falu. Rézpiku, Stuka is. Vártunk. Kis asztalt hoztak, olvasták a neveket, kinek, hány hold föld jár. Később mérni kezdték. Ügyefogyottan álltak az emberek, fényesen csillogott a szemük. Amikor ránk került sor, nagyapám levette kucsmáját." Fából csinált karókat verlek a földbe. Az emberek tovább haladtak. Nagyapám elővette bicskáját. Odalépett a karóhoz és jó darabot lefaragott belőle. Tintaceruzát halászott zsebéből, nagy, ákom-bákom betűkkel írta: Petrás Áron.

— Jegyezd meg, fiam. A mi földünk.

Megszámolta, hányat lép a másik karóig. Fény lett az arca.

— Tegyél zsebre egy marékkai — parancsolt.

— Minek?

— Hazavisszük.

Rézpikuék is abban a táblában kapták a földet. Együtt indultunk a faluba.

— A földhöz ló is kell — súgta nekem — honnan vesztek?

— Nekünk még sohasem volt lovunk — mondtam.

Otthon az asztalra kellett tennem a földet. Nagyanyám odajött.

— Jó föld.

— Az. Lelke föld.

— Megélünk belőle.

Éhes voltam. Megrántottam szoknyáját.

— Éhes vagyok.

— Hallgass, mihaszna — förmedt rám nagyapám.

Később bögrét hozott. Belesöpörte tenyerével a földet. A szekrény aljából papírba csavart magokat vett elő. Néhányat beledugott a bögrébe, vizet öntött rá. Az ablakba tette.

— Ebből még lesz valami. Az új földben megragadt

a mag, virágot eresztett. Szép pirosat, mint Micu sírján...

Séta — fiammal

Mily pezsdítő a hócsikorgás az aprócska csizmák alatt, az önfeledt gycrmeksikoltás mikor a fán mókus szalad.

A nap, ha fényliszlán felizzik midón veled lep gyermeked, kék árnya, hol clőrcsiklik, hol a hó fokán megreked.

A gyermek más, mint a felnőttek.

A természet nem tékozol.

Gyermek nélkül — nyomor az élei.

Vele — gyermekké változol.

A gyermek szeme úgy ragyog —

.jövőbe vágóit ablakok.

Szavai frisse, üde-tiszták, mintha nem is lenne hazugság.

A gyermekben a lázadó él.

Teljessége az életé, arcán kiüt a játszadó szél, úgy fut a nap, a tél elé.

A gyermek arca illalos, gyaluforgácsot illatoz,

.s mint a zelniccmeggy virága, vérszínű dinnye félbevágva,

mint a pásztorsajt, tejvirág, mint az egész, örök világ, hol mez és méreg ízt kapod, s ki nem gyermek — már rég halod.

Fordította: Havas Ervin

Az utolsó gőzmozdony búcsúja

A veterán 324-es gőz- mozdony sípja élesen hasított a levegőbe, majd nagy szusszanásolckal, méltóságteljesen kigördült az *üzem területéről. As esemény korszakváltás kezdetét jelentette a MÁV Járműjavító Üzem történetében, öreg. iüslüs műhelyeket elhagyta az utolsó gözmozdony is, hogy áladja helyét ko r szerű bb, gazd ctságnsa b b utódainak, a Diesel-mozdonyoknak.

A US éves szolnoki üzem végérvényesén befejezte a gösvontalású gépek javítását. A régi, faszerkezetű, füstös mozdonyszereidéi új Diesel-csarnokok . váltják fel. A 800 milliós beruházási program első tekintélyes létesítménye a modern, gázvilágítású szerelőcsarnok éppen az utolsó gözmozdony búcsúztatásának idejére készült el. A világos, tágas létesítményben, a MÁV négytengelyü, modern személykocsijait javítják, öltöztetik új köntösbe.

A szolnoki vasúti üzemből egyébként 115. év alatt. 8150 gözmozdony került ki, gondosan rendbehozva, meg javítva. Az új korszak kezdetét jelentő Diesel-program beruházásai nyomán a beteg masinák lassan elöregedett gyógyhelye a következő lcét-három évben az ország egyik legmodernebb cs legjelentősebb javítóbázisává fejlődik. S vele együtt fejlődik szaktudásban a több mint 2000 munkásból álló kollektíva is; az új profil új, nagyobb követelményeket támaszt. Az üzemben a mérnök, a technikus, a szakmunkás és a . segédmunkás egyaránt tanul, ismerkedik a bonyolultabb technika alapjaival. A 324-es öreg vasparipa elbúcsúztatásával a járműjavító munkásgárdája magasabb osztályba lépett. *

Klárika — Kis Ferencné —, a legszebbil: napok egyikén, 1945. április 5-én, a felszabaduláskor született Miskolcon. Azóta 28 év telt el.

— Szüleim sokat meséltek a gyermekkoromról — mondja — a gondokról, a nehézségekről, a küzdelmekről. Gyakran hangoztatták :

— Nem is tudjuk, mi tartott életben?

Alig több mint másfél kilóval jöttem a világra, a nagymamáék otthonában, a Major utcában.

— Testvére van ?

— Nincs. Egyedüli gyermek vagyok. Édesanyáméi: mesélték: sokat jártak falura, hogy tejet hozzanak nekem.

— Mire emlékszik a legszívesebben ?

— Két játékom volt, amit nagyon szerettem. Az egyik egy famintás gyermekkocsi. Karácsonyra kaptam. A másik: egy baba. Annyira vigyáztam rá, hogy már asszony voltam, de ez a játék még mindig „ott ült” az ágyamon.

— Iskoláit hol végezte?

— Miskolcon. Az általános után gyors- és gépíró tanfolyamra iratkoztam be, aztán a Földes ’ Ferenc Gimnáziumban szereztem

meg az érettségit, esti tagozaton. Több mint 12 éve dolgozom. Hét évig voltam a Vízügynél, s már ötödik éve dolgozom a Miskolci Közúti Építő Vállalatnál. Nagyon szeretem a munkahelyemet. A kollégáimat is. Igazán minden segítséget megkapok. Ügy érzem, az egymás iránti megbecsülés és szeretet kölcsönös.

— Mi az, amire legbüszkébb?

Arcán mosoly jelenik meg, feláll a dohányzóasztaltól, s táskájából egy bérletet vesz ki.

— Őrá, a fiamra! — feleli mosolyogva.

Vidám, riagyszemű gyerek „néz ki” a bérlet átlátszó borítása mögül.

— Már iskolába jár. Elmúlt hétéves. Nagyon jó tanuló. Mi ketten jól megértjük egymást.

__ ?

— Tavaly ugyanis elváltam. 1963-ban mentem férjhez. Sajnos, a házasság nem sikerült. A gyerek gyakran jár az édesapjához. ‘ Szövetkezeti lakásunk van, a Kilián lakótelepen..

— Segít fiának a tanulásban ?

— őszintén szólva, eleinte. segítettem. Most már nincs rá szükség. Szorgalmas gyerek. Mire hazaérek.

ül az asztalnál és tanul Nagyfiú. S miután az iskola sincs messze, egyedül jár haza. Reggel viszont egvütt indulunk el, ki-ki a saját munkahelyére.

— Szokott mesélni, beszélni a gyerekkoráról ?

— Néha igen. ■ Hármasban a nagyapával. Édesanyám ugyanis meghall, édesapám egyedül lakik. Hívtuk, de nem akarjá elhagyni az otthonát, ahová annyi emlék köti. Gyakran vendégeskedünk egymásnál.

Elkomolyodik, kinéz az ablakon, aztán csendesen folytatja:

— Néha eltöprengek: mennyit kellett áldozniuk, fáradniuk a szüleimnek. Soha nem tudom meghálálni. viszonozni a jóságukat. Ők a példaképeim, akik felneveltek, emberré nevettek. Nekem is ugyan- ek a kötelességem. Tudom. S van hozzá lehetőségem. Szépen, __ nyugodtan, kiegyensúlyozottan élünk. Békében...

Klárika, Kis Ferencné egyidős a szabadsággal. Gyermek- és felnőttkora egyaránt a szocializmushoz kötődik, ahhoz az új élethez, amely a felszabadulásra köszöntött ránk ...

Monos Márta

i

A felszabadulásra született

'Egy édesanya — önmagáról