Észak-Magyarország, 1973. február (29. évfolyam, 26-49. szám)

1973-02-18 / 41. szám

ÉSZAK- MAGYARORSZÄG 6

1973, febr, 18,, vasárnap

Farsang ide jén

A miskolci jelmezkölcsönzőben

A megyében ez a bolt az egyetlen olyan hely, ahonnan néhány napra kölcsönözni lehet báli, vagy esküvői ruhát, régi, egy-egy kor divatjára jellemző öltözéket, stb.

A fogason cifraszűr, palást, apródruhák, s más jelmezek egymás mellett: rokokó, barokk, reneszánsz, „összeolvadnak” a századok.

— Egy királyi jelmezt szeretnék a fiamnak — szól az egyik vevő, szőke fiára mutatva, aki izgatottan keresgél a ruhák között. — Szombaton mesedélután lesz az iskolában, s az előadáson Lacika a király.

— Tessék, válogassanak! Az öltöző ott van a másik szobában.

Néhány perc múlva a me- legítős fiúcskát francia királyként látjuk viszont. Méltóságteljesen forgolódik a tükör előtt. Bizonyára már szerepére gondol, s nézi: vajon elég előkelő lesz-e így felöltözve?

— Ez jó! — mondja határozottan. Cinkosan édesanyjára nevet, körültekint a szobában, mintha máris szerepe szerinti alattvalóit venné szemügyre.

— Tessék a számla — mosolyog az eladó, s átnyújtja a blokkot.

.Közben hosszú sorban várakoznak a pultnál. A pénz- tárosnő ennek ellenére azt mondja:

— Még kicsi a forgalom. Kora délelőtt jóval többen jártak itt. A városból és a megye legtávolabbi vidé; keiről egyaránt érkeznek j vevők. Az előbb például Hét I községből jött négy tanár: az iskolai ünnepségre vittek néhány jelmezt.

Nemcsak gyerekek válogatnak a különféle öltözékek között. A felnőttek is

találnak maguknak megfelelő estélyi ruhát, vagy frakkot. Felkészülten várják a bálozókat, különösen most, farsang idején. A legújabb divatú marabu tollas hosz- szú nagyestélyitől, a fémszálas, flitteres ruháig, nadrágkosztümökig van minden. A másik polcon a házasulandók díszöltözetei sorakoznak. Szebbnél szebb menyasszonyi ruhák és vő- legényi öltönyök. Minden szekrény más-más stílusú darabokkal várja az érdeklődőket.

Újabb vevő érkezik:

— Valami „petőfis” ruhát keresek.

— Hány évesnek lesz?

— 14 éves fiúra. Körülbelül ilyen magas — mutat a „francia királyra”.

— Tessék választani!

— Azt hiszem, ez a huszárruha jó lesz — veszi a kezébe a szűk fekete nadrágot és a bő ujjú fehér inget.

S az eladó diktálja a

pénztárnak:

— Egy „huszár atilla”, száma 56—78.

Van, aki csak színpadi kellékekért jár ide. A ruhát otthon, házilag készíti el. De itt, egyhelyben minden megtalálható.

Két kislány kotorászik a sarokban a „tündérek ruhái” között. Az egyik fel- nőttesen maga elé fogja a rózsaszínű tüllruhát.

— Ez jó? — néz kérdően a másikra, aki fontoskodva, de „kritikus” szemmel méregeti.

— Azt hiszem igen, megy a szőke hajadhoz. Biztosan irigylik majd a többiek.

Rövid tanakodás után döntenek: megfelelő, elviszik. Egyre több ruha kerül le a polcokról, a fogasokról.

Monos Márta

„Én csak úgy éreztem magam jól, ha valamivel mindig foglalkoztam.” (Fotó: Szabados György)

— Hoyy megy a sora András bácsi?

— Rosszul. Rosszul, mert. ..

Panasz, zsörtölődés kap helyet az első mondatokban. Valamifajta perlekedés az idővel. A sokasodó évekkel, amelyeknek súlya nehézkessé teszi a járást, apasztja az erőt, több pihenést követel a testtől. De az ember makacsul szembeszáll az idővel, a sokasodó évekkel, nem hagyja abba a munkát, hogyan is hagyná, hiszen az maga a vég lenne, és azért sem hagyja abba, mert világéletében dolgozott, serénykedett, minden napnak megvolt a maga tennivalója, meg kell hát lennie ezután is. Most is, a 66. évben. De megy az idő, tavaly óta nyugdíjas Babinyecz András. Tsz-nyugdíjas, Fancsal- ban. Tulajdonképpen ez az oka a perlekedésnek is: a megmásíthatatlan tény, a nyugdíjas kor. Restelkedve, szégyenkezve említi a kórházat, mintha valami bűnt követett volna ei azzal, hogy beteg lett. Nemrégiben kórházba volt, azelőtt soha.

— Pedig dolgoztam, nem kíméltem magam — mondja. — Mi, idősebbek valamikor sokkal többet dolgoztunk, mint a mai fiatalok! Nekünk ugyanis többet kellett. Más volt a munka is, nehezebb. Most gépek vannak mindenütt. Kevesebb a munka és jobban él mindenki. Higgye el fiam, ezt nem panaszolva mondom, hanem mert így van. Kérdezze csak meg az öregeket, nézhettük-e mi valaha a munkaidő kezdetét, végét!

Babinyecz néni is belehallgat a beszélgetésbe, pálinkás poharakat, tele üveget rák áz asztalra:

— Kóstolja meg. Nem boltból való, hazai! Meg ezt a mézessüteményt is... Bizony, én is tudok fiatalokról, akik hét órakor kelnek!

— Tavaly igazán nagyon jól sikerült a gyerekek pályaválasztása. Majdnem mindenkit az első helyen megjelölt iskolába vettek fel.

Demeter Endrének, az ormosbányai Általános Iskola igazgatójának szavaira mintegy igazolásul folytatta a gondolatsort Filep Mária, a Vili. b. osztályfőnöke.

— De a tavalyiak nagyon jók voltak. Jó képességű, összekovácsolódott osztályok. A mostaniak — legalábbis az én osztályom —, gyengébbek. A gond is több velük.

Osztályzatok és elképzelések

Lapozgatunk az osztály- naplóban.

— A névsor elején két kislány is van, akik óvónői szakközépiskolába szeretnének menni.

— De a tanulmányi eredmény — vágok közbe, mert a napló tanulsága szerint az bizony gyenge. Alig van a három egész fölött.

— Tudom, tudom — bólogat az osztályfőnöknő —, nagyon nehéS lesz. Kevés az esélyük, pedig igazán van tehetségük erre a pályára. Ebben az épületben van az

Hát nem szégyellik? Annyi ideig feküdni!

— Én csak úgy éreztem magam jól, ha valamivel mindig foglalkoztam — folytatja András bácsi.

— És a téesz?

— A téesz? Hát igen ... Mennyi mindenen át kell menni az embernek! Sokáig szidott engem a falu. Tudom, hogy szidott.

A közelmúlt történelme elevenedik meg a szobában. A szervezés az alakulás ideje. Fancsalon is nehezen ment a szervezés. Az agitátorok járták a házakat, a gazdák leültették, megkínálták, meghallgatták őket, barátságosan elköszöntek egymástól és nem írtak alá. Vendégszerető nép lakik itt, szívesen fogadtak mindenkit, beszélgettek a világ dolgairól, elkoccintgattak, csak ne essen szó a belépési nyilatkozatról, mert akkor igen nagy csend lett. Aztán vagy 10—15 gazdát, akikre hallgatott a falu, mégiscsak meg

óvoda is, s nap mint nap látom, hogyan foglalkoznak a kicsinyekkel. Mesélnek nekik, játszanak velük. Megpróbálják ... A jellemzésbe azért beírtam.

— Van, akit nem javasoltak a választott helyre?

Tagadólag megrázzák a fejüket.

— Nem, nincs. Többnyire reálisak az elképzelések. Ezt sikerült elérnünk.

— Ez a kisfiú itt, jó tanuló, ügyes, de egy kicsit gyenge alkat — mutat hirtelen az osztályfőnöknő az egyik névre. Szakközépiskolába, vagy gimnáziumba szeretne menni. Elsősorban szakközépiskolába. Biztonságosabb megoldásnak tartják a szülők. Ha nem tanul tovább szakma lesz a kezében.

— A többség szakmunkásképzőbe jelentkezik — veszi vissza a szót Demeter Endre. A fiúk ipari szakmákra. A lányok tartanak az ipartól. Ök többnyire a kereskedelemben vagy az egészségügyben akarnak elhelyezkedni.

Kevés szakmái ismernek

— Az az igazság, hogy sok gonddal küszködünk a pályairányításnál. Kevés szakmát ismerünk, s itt Ormoson sincs nagy vátudtak győzni. Aláírtak. Köztük volt Babinyecz András is. Az elsőik között.

— És mire vitték?

— Mire? Az emberek valahogy mindig elégedetlenek. De ez talán nem is baj. Szerintem jobban él a falu, mint azelőtt. És könnyebb a munka ... Csak valahogy mindig óvakodunk az újtól ... Nézze csak, itt van ez a gáztűzhely. Mikor megvettem, sokan kinevettek, hogy minek az. Most meg már majd minden háznál van.

— András bácsi elégedett?

— Amíg dolgoztam, megfelelően részesedtem. Nem panaszkodhatom.

— Valami tisztséget betöltött a tsz-ben?

— Semmit, soha. Se brigádvezető, se ez, se7 az nem voltam.

— Itthon, az istállóban van-e valami?

— Most két tehén, meg egy kisborjú. Az ólban tíz

laszték. A bányától idegenkednek. Nem is annyira a gyerekek, mint a szülők. Bár egy-két gyerek bányász szakmát jelölt meg a második helyen. De nem vájárt.

— Az is rossz, hogy későn kapjuk meg a tájékoztatót — mondja Filep Mária, az osztályfőnöknő. — Igaz, az ötödiktől foglalkozunk pályaválasztási kérdésekkel, de a gyakorlatban mégiscsak a nyolcadikban dől el, ki hol szeretne továbbtanulni. Ha korábban kézhez kapnánk, jobban elő lehetne készíteni a jelentkezéseket. Mankónak ugyan ott van az előző évi tájékoztató, dehál mindig az „ideiben” van a keretszám. Erre szükség Van az esélyeknél.

Az osztályfőnöknő hirtelen témát vált. Ha nem is általánosan de meglevő problémáról kezd beszélni:

— Volt, s van gyerekünk, aki például fodrász, vagy varrónő szeretne lenni. De hiába szaladgálnak, nem találnak mestert, aki foglalkoztatja őket. Pedig meglehet, tehetségesebbek, mint azok, akik találnak maguknak. Mégis kimaradnak. Igazságtalannak tartom ...

Elkelne több segítség is

— Ki dönti el, hogy hova menjen a gyerek? — teszem

malac, két hízót néhány nap múlva vágunk.

— Híi jólesne valamit ■meginni, van-e rá mód?

— Van. A pálinkát ugyan nem szeretem, meg a kocsmát se, de van egy kis pincém, szőlőm ... Már mehetünk is, megnézzük! Nincs messze!

Valóban nincs messze. A falu szélén, a hegyoldalban sorjáznak a présházak, alattuk a pince. Könnyű, kellemes borral, mely a Vénhegyen termett. A présház takarosán ki meszelve, körötte akácos. András bácsi megáll, körülnéz.

— Szép hely ez itt. Különösen, amikor már lombosodnak a fák. Itt meg — mutat az akácfák alá — ibolya is nyílik ...

Ibolya. Ibolya is nyílik itt ezen a pincehegyen, amelyről belátni a faluba. Ebben a faluban született András bácsi és az édesapja is. Dombos-hegyes vidék ez, sok munkát kívánó földekkel. András bácsi dicséri a határt. Jó föld ez valameny- nyi, csak meg kell munkálni. Persze, hogy vannak ennél jobbak, persze, hogy vannak! De jó ez, csak megkívánja a munkát. Lenn, az úton autóbusz halad. A tsz tulajdona. Annak idején, az alapításkor nem gondolták volna, hogy ez is lesz. Sok minden más is van már, amire nem gondoltak volna. Sok minden, ami könnyíti a munkát. Az alapítók, akik annak idején elsőként vállalták az új helyzetet, akik a szidást is vállalták, akik nehéz körülmények között kezdték, most már lassan nyugdíjba mennek.

— Azt kérdezte, hogy megy a sorom... Régen kérdezték már meg ... Hát ezt a többi öregtől is meg kellene néha kérdezni valakinek ... Mégiscsak itt dolgoztunk a téeszben az elejétől ...

Igen, többször meg kellene kérdezni. Nemcsak itt, másutt is. Azoknak, akiknek módjukban is áll valamit igazítani a „soron”, ha szükséges.

Priska Tibor

fel hirtelen a kérdést. — A gyerek? A szülő? Hallgatnak a pedagógusra?

Csendes, tűnődő az osztályfőnöknő válasza.

— Hallgatnak. Gyakran beszélgetünk róla. Persze vannak, akik megmakacsolják magukat. Hiába mondjuk, nincs nagy esélyük, mégis ... Bíznak valamiben, talán a szerencsében.

— A választás meg valahogy kialakul. Mire eljutnak idáig, megvan az összhang a szülők és gyerekek között. De sokan jönnek tanácsért is.

Az igazgató mondataihoz Filep Máriának is volt hozzáfűzni valója.

Jó lenne, ha több segítséget kapnánk a pályairányításban. Mert azt tudjuk, látjuk, hogy ügyes-e jófejű-e a gyerek. De nem mindig tudjuk megítélni, hogy a választolt pályához elég ügyes-e. A magunk erejére vagyunk bízva, elkelne a több segítség.

— Égy összei'ngoti abb, összehangol la blj ir„,r- , lás. Mint Miskolcon

Filep Mária '.■> *I Lt a naplót, sorba szedi a jelentkezési lapokat.

— Nem könnyű. A mondatok, ' amelyeket leírunk sorsokat döntenek el. Fontolgatni, mérlegelni kell. S mindenekelőtt, nagyon jól ismerni őket.

Csutorás Annamária

A mondatok sorsokról dönthetnek

Elmúlás

l/cnkcy Zoltán rézkarca

T

Itt ibolya is nyílik...