Észak-Magyarország, 1972. december (28. évfolyam, 283-307. szám)

1972-12-24 / 303. szám

ESZAK-MAGYARORSZAG 8

1972. dec. 24., vasárnap

Sz. Lukács Imre

Harmadik kívánság

GfS)

IS

1

sas

m

A

z én jó tündérem mindig is az édesanyám volt. Látogathatott bennünket a legnagyobb szegénység, simo- gatás, jó szó, néhány krajcár mindig jutott nekem. Valahányszor rágondolok, jó érzéssel telik meg a szívem.

Akkoriban gyógyult meg. Elfelejtettem a betegségemet én is, teljesült két kívánságom. A harmadik hiányzott; a legszebb karácsonyfa. Nem dicsekedhettem sohasem a decemberekkel.

Szaporán írtam a leveleket, kiszakítottam a füzetemből, megcímeztem a Jézuskának, összehajtogattam és beledobtam a piros ládába. Nem jött rá üzenet. — Jól megírtad?

— Jól. El is küldtem. Dugdostam a filléreket. Rossz harisnyuszárba csomóztam, s be a sifon alá. Hét végén anyám kezembe nyomta .a pénzt, szaladhattam dianáért. ,A. nigradékot összegyűjtöttem. Közel járt már a karácsony, két pengőre beváltottam. Apám meglátta.

— Jó sorod van.

— Dianát hordok érte. Ismertem a boltosokat. Közel esett hozzánk Sajtosék üzlete. Valahányszor benyitottam, csengő szólalt meg fejem felett. Kinéztem az ajándékot is.

Az iskolában sokat hazudtam. A mi házunk volt a legkülönb, apámnak aranyórára futotta, sok-sok könyvre, de annyira, el se fért a szobában. Nagyot- mondásból — elsők közé jutottam.

Akkor kaptuk a szünetet. A malmosék fia nevetett. .

— Megvan a fám. Este láttam.

— Az enyém nagyobb — hazudtam.

— Nem hiszem.

— Akkor is nagyobb. Be se fér a házba.

Vele tartottam. Átszaladtunk a piactéren, a köves- útón. T.opogjijm, ;a - kőfjy há-,, bah, lekaptárrt féjethrőr a kucsmát. A szobában tisztaság. szép bútorok, az ablaknál hatalmas fenyőfa.

— Estére díszítjük.

Kicsit fent hordta az orrát. Egyszer összevesztünk. Óra alatt telefirkálta a füzetemet. Művészi rajzokat készített, nagybetűkkel írta: HÜTE. Meghúztam a haját. A tanító úr észrevette.

— Tartsd a tenyeredet!

Ei se pityeredtem. A nádpálca eltörött. A tenyerem másnapra megdagadt.

Meleg lett a nagykabát- ru. Kigombolni se mertem, nemhogy levetni. Alatta hordtam anyám elhasznált

bekecsét. Elöl-hátul bigy- gyeszkedtek a foltok.

— Te mindig hazudol.

— Nem hazudok.

— A fa se igaz. Nincs olyan nagy karácsonyfád.

— Van, majd megmutatom. Apám hozta.

Csak szerettem volna.

Délután megálltam a Sajtosék üzleténél. Markomban szorítottam a két pengőt, kezemet zsebre dugtam. A gyertyákat néztem. Szép díszek mosolyogtak. csalogattak.

Csengő szólt, rebbent a kopott függöny; kilépett az öreg.

— Mi kell?

— Dísz. Az mennyiA

másik ? ,

Leszedegette, a pultra rakosgatta. Szép sorjában. Csillogtak, villogtak a szürke délutánban.

— Veszel?

— Nem.

— Akkor minek nézed?

— Ilyet szeretnék.

— Dianát viszel?

: — Azt se.

•\.í8?átttárr. Gyula-bácsi- üzletét is szerettem. Sok pat- róleumot haza kannáztam onnan. Hajthattam a mákhegyet, füzetet, Untát kaptam. Alig győztem hazavinni.

Sötétedett. Anyám ült a kemencénél. Asztalra borítottam a kincsestáram, ösz- szecsapta a kezét:

— Mind a Jézus hozta?

— Hogyisne. Vettem.

Megjött apám. Üres marókkal Senki se szóit. A kanapén gubbasztottam.

— Nem akartátok, hogy karácsonyfám legyen.

Sokáig szipogtam. Anyám közel hajolt:

— A Jézuska, meg a jóisten is mi vagyunk. Szegény istennek születtünk.

— Mindig ezt mondod.

— Jóra fordul, meglásd.

— Legyen karácsonyfám.

Eszembe jutott a templomkert, ahol hatalmas fenyőfák nőttek.

— A harangozó ismer. Ad fát.

— Tőle kérjünk?

— Biztosan ad.

Szaladtam. A Selyemkútnál már kipirult az arcom, szaporán szedtem a levegőt. Ahogy közeledtem, elbátor- talanodtam. Nem is ismer.

Szóltak ,a harangok. Midarálót, megizzadt az ingem. Mindig így szólt:

— Mit viszel, bikfic? Soroltam, ő meg rakta,

adogatta. Hitelre. .

•T -Voltak a boltban. Közel fukarkodtam, "szefnem-szám kinyílott, sárga, kék, fehér papírú szaloncukrok.

— Adjak, bikfic?

— Most nem kérek. Kisurrantam.

Dóczi néni trafikja felvidított. Kincsesbánya volt. Irkák, ceruzák, színesek, képeslapok garmadája, semmi se hiányzott. Hányszor arra kerültem az iskolából, megálltam a kirakatnál. Örömre vált bennem.

Sietve nyitottam az ajtót. Letettem minden pénzemet.

— Ezért mindért kérek. Radírgumit, ceruzát, színest. füzetfedő papírt, tollre a piactérre értem, elhallgattak. Felszaladtam a lépcsőkön. A kisajtónál találkoztunk.

— Beteg ,a .kistestvérem és. nincsen karácsonyfája — mondtam.

— Az nagy baj.

— Itt vannak fák.

Nem mozdult. Jövögettek a templomba. Feketében, prémes kabátokban. Pihent már az este. Vártam. A harangozó nem szólt.

— Hordok vizet a kútról masuknak — vált sírásra a hangom.

— Na hiszen ...

Hatalmas alsó ágat fűrészelt.

— El se bírod,

— Viszem én.

Csak húzni tudtam a ko- csiúton. Meglátszott a nyoma.

Anyám a boltnál várt.

Kis zacskót szorongatott. Elámull. 1

— Mihez kezdel ezzel a

fával?

Húztuk. Pihentünk. Nem sokan jártak már az utcán. Ablakok világoltak;

— Felállítjuk? — kérdeztem apámat.

— Bajosan.

Fejszét vett elő. A ház oldalához támasztotla a tát, magasabbra ért a nádtetőnél. Kettévágta. A gerendához erősítette, a hegyét meg a falhoz zsineggel. Ügy csüngött a szobában.

— Igazán szép — szólt anyám —, felöltöztetjük.

Mi mindent talált ki. Kettétörte a kockacukrokat és belecsavargatta krepp- papírba. Cérnával kötözte az ágakra. Gyertyacsonkok kerültek elő a sifon aljából. Papírból virágokat vágott s leleszórta a fenyőt, dzép volt.

— Majd elfelejtettem, dió is van.

Hozta örömmel. Felrakta a színeseket, ceruzákat, még radírgumit is. Aztán dobozt vett a ruhák alól. Addig sohasem láttam. Fehér, csilloigó koszorút őrizgetett benne. Letépte a gyöngyöket, hosszú cérnaszálakra fűzte.

— Mit csinálsz?

— Csillagokat. Ezek lesznek a csillagok.

Lángolt az arcom. Nem díszítettem a lát, csak csodáltam. Ez volt a legszebb fenyőm. A kanapéra húzódtam és nem tudtam a szememet levenni róla.

— Ezt mégse kellene.

Anyám mit sem törődött

már a szavakkal. A gyöngyös koszorúból számtalan kis dísz. született, a fehér, fonálból meg angyalháj.

Ültünk a sötétben. Anyám keze végigjárt az arcomon, fejemen.

— Minden kívánságom teljesült — mondtam.

— Szegényeiének is lehet karácsonya.

H

irtelen lángralob- bant a papír. Végigfutott a fán. Mire. apám leverte,',' eloltotta, fekete lett minden. A csillagokból szutykos golyócskák maradtak. Lepotyogtak a szoba földjére.

Sírni se tudtam. Anyám derekához nyomtam a fejem. Sokára mondtam: — A hazudásért kaptam. Töredelmesen bevallottam a beteg testvérkét, a kitalált aranyórát, a sok-sok nemlélező könyvet, a süteményt, mindent az égvilágon. Lassan-lassan eleredt a könnyem.

— Ne sírj, fiam. Ilyen hazugság nem bűn a szegénynél.

Máig is hiszem, hogy igaza volt.

I

©8

Tóth Imre rézkarca

l

Boór András:

Karácsony

Zúzjuarás csönd f •

éji Virágom

Fekete gyöngyszem libben a fákon Lendül a szánkó

szikra a talpa

Szél-kacagását hó betakarja Városi álmok

futnak a fényben Ablak-üvegszcm hajnalig ébren Olvad a gyertya

éji virágom

Fekete gyöngyszem libben a fákon

Juhász József:

Vonaton Firenze felé

Az olasz, ki megértett engem,

nem tudta, hogy a Piave torkolatában

hullámok fogták le halotlaink szemét.

Olyannak vett, amilyen vagyok: uralkodó árnynak, szegénynek, kihez méltatlan a bámulás éhe, s hogy egyedül soha se legyen, ha kell: tud magában beszélve rácsodálkozni a feledésre....

Papp Lajos:

Babonás napok

Kapukon dencvérszárny, ostobán-vélt oltalom a szó sorsunk felett, a hó-szárnyú imádság!

Este összepakolnak az árusok s az istenek. Bontják illúzióink lobogó cirkusz-sátrát.

Fujdogál az esti szél. Belekap fűbe, fába, hömpörget lomha gazt, kiszáradt babonákat.

S a megszelídült földek szélén, a tűz körül elbóbiskol a munka, a hallgatástól fáradt.

Zelk Zoltán:

Ha nyár, ha tél...

Bél van, becsukom a szemem, mert csal*; hunyt szemmel látom én lábhoz futó patakom, grundom, utcám, világom,

» fénnyel fürtös éjszakát, a ki nem alvó lángot: ha lelakatolt téli ég, ha holdjasincscn nyár volt, mi ablakunk alatt az ág, viselt lombot vagy zúzmarát, mindig besütötte f azt a szobát!

Fotó: Szabados György