Észak-Magyarország, 1972. december (28. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-24 / 303. szám
1972. dec, 24., vasárnap ESZAK-MAGYARORSZAG 9 Mint ahogy a tó sima tükrén a beejtett kavics lassan indítja a gyűrűzéseket, úgy indult el hetekkel, hónapokkal ezelőtt a Diósgyőri Gépgyárban az egyre jobban kibontakozó mozgalom. A „kavics” látszólag kis ügy volt. A gyár egy dolgozóját súlyos betegség miatt operálni kellett. Szegeden, az Orvostudományi Egyetem klinikáján hetente két alkalommal, sok ember összefogásával végzik azokat a szívműtéteket, amelyre Lerch Józsefnek is szüksége volt, hogy megmenthessék az életét. A műtéthez szükséges vért az üzemben dolgozó munkatársak adták. (Lerch József fényképe a rögtönzött gyűlésen körbejár. A teremben huszonket- ten ülnek, azoknak nagy része, akiktől november 27-én a műtét előtti nap délutánján a szegedi vérellátó központban levették az operációhoz szükséges vért. Az arcokon feszült várakozás. A sebtében ösz- szehivott cgyüttlét különleges eseménynek szól. A szegedi úton résztvevőknek nyújtják át a beteg köszönőleveleit.) — Igen, a műtét előtt meglátogattuk a beteget. A klinika főorvosa engedélyezte, hogy egy fél órára hárman meglátogathassál^ Kiss Zoltán és Hornyák József is bent voltak nála.,, — ötszáz forint szakszervezeti segélyt vittünk. — Ketten voltak a szobában. Nagyon optimista volt. Lehet, hogy ez véletlen, de abban a szobában együtt fekücAt egy lábadozó beteggel, akit november 14-én műtötték. Ez jó ha tással volt rá. S ez a beteg ráadásul ugyancsak Miskolcról érkezett. Jóska így nagyon bízott a sikerben. — Utána mentünk véradásra. Volt, akitől 240, s volt akitől 400 milliliter vért vettek le. Kit milyen erősnek találtak. — Mit érzett akkor? — Nem tudom. Talán arra gondoltam, Jóska is vajon ugyanígy tenne, ha ő lenne a helyemben. De biztos vagyok benne, ő is ugyanígy tett volna. (— Most ismertem meg. Eddig csak sejtettem, hogy kiről van szó, mert ennyi ember közül névről ki ismeri a másikat. Persze, hogy ismerem. Gyakran találkoztunk, köszönő viszonyban is voltunk egy- ; mással. í — Szóval ő az. — Ez már régebbi • képe . okának. Lassan fogynak a leveleit, s a fénykép még mindig körbejár. Szám szerint huszonnyolc levelet küldött Lerch József Szegedről. Nézzük a dátumot: 1972. december 6. Tehát a műtét után .9 nappal írta valamennyit. Erő kellett, na- . iiyon sok erő, hogy a leveleket megírja. A szegedi s vérellátó központ nyomtatványa, s azon a lábadozó keze írása: „Nagyon köszö- nön. a segítséget, kívánom, hogy jó egészségben éljenek ...” Az ismerősöknek, a barátoknak hosszabb szöveget irt. Kiss Zoltánnak például: „Ne vedd hálálkodás- nak. Nem is tudom, hogy is kezdjem, az ilyen dolgot köszönni nem lehet. Te ideadtad a véredet, én pedig lassacskán meggyógyu lók. Néhány napja is ka piám, láttam a feliratot, csak tudnám, hármatok közül az melyik Kissé voll...”) A műtét november 28-án reggel fél 8-kor kezdődött. A szegedi vérellátó állomás dolgozói nagyon szívesek voltak. Délelőtti programról gondoskodtak és a miskolciak városnéző sétán vettek részt. — Az utcákon, a tereken, a kirakatok előtt sétálva néha összenéztünk. Néha egy-egy fél szóval említettük egymásnak. Vajon mi lehet most? Egyikünk sem merte megkockáztatni: lehet, hogy már nem is él. De a gondolataink között ott motoszkált ez a lehetőség is, hiszen az emberi tudás nem végtelen ... — A Hungária étteremben találkoztunk. Háromnegyed egy volt, amikor csörgött a telefon. Hornyák Józsefet hívták. A rzti Jánosné, a vérellátó központ donorszervezője volt az összekötőnk. „Még mindig tart a műtét” mondta. — Azt hittük, alig bírunk lenyelni egy falatot is. — Nemsokára indulnunk kellett. Szegedtől Miskol- cig sok órás autóbuszút állt előttünk. Még próbáltuk néhány perccel megnyújtani a várakozás idejét, de nem jött újabb hír. így indultunk el... (— Sok ezer forintba kerül egy ilyen műtét. Úgy tudom, hogy csak a szívbillentyű ára magyar pénzben 60 ezer forint. Ahhoz képest mi nagyon keveset tettünk. — Nem értem, miért kell erről imi? Fényképet is készítettek rólunk. Én úgy érzem, máris sokkal többet kaptunk, mint amit megér- demlünk. Mi nem gondoltunk arra, hogy reklámot csináljunk magunknak. Szívből, őszintén tettük, amit tettünk, nagy szavak és látványosság nélkül. — Amikor elbúcsúztunk tőle, mi hárman, kezet fogott velünk, megölelt és sírt __) — Másnap reggel azonnal telefonáltunk Szegedre. Megtudtuk, hogy a műtét fél 3-kor fejeződött be. De nem ez számított, hanem az, hogy sikerült. Lerch József él! A szobámban órákon át csörgött a telefon. Ismerősök, ismeretlenek érdeklődtek a gyárból, mi van a beteggel. Mintha valamennyiük legközelebbi hozzátartozójáról lett volna szó. Napokig ez volt a legfőbb téma nálunk az üzemekben. Ma már jól van. Azóta többen meglátogatták. A brigád vezetője, Lutheran István is. A beteg naponta jár, az új szívbillentyűt befogadta a teste. Valameny- nyien remélik, hogy Lerch József néhány bél múlva elhagyhatja a kórházat. Az embereket nézzük. Szemben törékeny testű asszony, az asztal lapján nyugszik a keze. Kidolgozott, erős kéz. Valahol a könyök hajlatánál még biz-* tosan látszik a heg, ahol a véri levették. Mozdulatlanul ül, mint a társak többsége, akik már kézbe vették Lerch József sorait. Előtte is ott van a néhány sor: „Köszönöm a segítséget. ’ Ott ülnek, s néhány percnyi, szavak nélküli csend után arra gondolok, vajon a gyenge toll alkalmas-e valamennyiünk érzésének tolmácsolására? Kint a gyári duda szól, a műszak végével egy munkanappal kevesebb az évből. S ugyanakkor egy nappal több az élet annak, akire mindnyájan gondolunk. Hajdú Gábor A múló esztendők megszépítik az emlékeket. Talán »zért volt negyed évszázadnyi esztendő is elegeaidő ah- |ioz, hogy megfényesitse, valósággal bearanyozza a csorba ji önkéntes tüzoltócsapat grézkürtjét? 1 Megnéztem, utánajártam. [Mert én csak hírből, egy új város pártttfckárának elbeszéléséből ismertem a kürtöt és ftörténetét. Csobajon még megvan a {kürt. Öcska, Itt-ott már zöl- Jdesedő, horpadozó jószág. |Nem hangszer', csak amolyan jtűzoltókürt. Ha gyereknek adnák, másnap félredobná. Tele pofával kell fújni, hogy» hagynehezen kiadja recsegő ghangját. Hát ennek a hangjára me- Inetelt gyalog, vidáman s nya- jkig porosán a távoli tiszalöki lállomástól hazáig az a 24 Ifi atal csobaji legény? Ezt | fúj ta olyan büszkén N agy Al- gbert, s ennek a távolról hazaihallatszó hangja csalta fel a toronyba a lányokat, hogy messziről integessenek a kis csapatnak ? Hogy miért írok róla mégis ?! Medgyesi Lajos csobaji tanácselnök, alti elnöke a csobaji önkéntes tűzoltóknak is, akkoriban maga is a kürtszóra vidáman, büszkén menetelő kis csapatnak volt a tagja, most örömmé] vezet a modern tűzoltószertárba. A korszerű felszerelést, a 400-as és a 800-as fecskendőt mutatja, s a falon a különböző versenyeken nyert okleveleket, a serlegeket. Csak az 50-es esztendők ót.a nyert 36 oklevél — köztük 19 első helyezésről tanúskodik — fért a falakra. — Nagyon örülök, hogy’ megemlékeznek a lapban a 75 éves jubileumát nemrég ünnepelt csobaji önkéntes tűzoltócsapatról — mondja őszinte örömmel. — Alisba akad még esv ilyen, alig több mint ezerlelkes község, ahol ennyi sikerrel büszkélkedhetne a tüzoltócsapat. * Igaza van. Mennyi mindent írhatnék ennek a háromnegyed évszázadnak emlékeiről. Azokról, az évekről, amikor még csak néhány vödör volt a felszerelés és a csupa nád-, gyékény- meg szalma- tetős faluban alig múlt el hónap tűzeset nélkül. Néhá- nyan még élnek, akik emlékeznek arra. amikor a századforduló táján az első kis vízipuskát kapták. Azzal mór 4—5 méternyi magasságra is fel lehetett fecskendezni a vizet. Vagy írhatnék a még ma is eleven, fürge mozgású Márkus Lajos bácsiról, aki cipész létére a leg'katonásabb ember volt Csobajon. s harminc esztendeig volt az önkéntes tűzoltók parancsnoka. sk Próbálom a dolgot megmagyarázni, de a tanácselnök, a tűzoltók elnöke egyből érti. hogv erről majd ráérek a 80-ik "évforduló alkalmával is megemlékezni. Ezek a nagyon regi dolgok már nem kopnak. már nem is szépülnek. •— Igaza van — mondja csillogó szemmel. — írjon csak erről,a szépen szóló, fényes kürtről. Írja meg, hogy altkor negyedszázada valamennyien a saját, lapos zsebünkből fizettük Nyíregyházáig és vissza az útiköltséget. Az „egyenruhánkat”, ami összesen egy tűzoltó sapkából állt. is magunk kupor- gattuk össze. — És azt is. hogy az első díj tulajdonképpen egy serleg volt. De olyant már az előző évi versenyen is nyertünk. Kikönyörögtük, hogy a második dijat, a rézkürtöt adjak nekünk. Ki tudja, hogy mikor tellett volna rá a magunk pénzéből. * Nézegettem a szép tűzoltó felszerelést s közben a magam negyedszázados emlékei között kutatgattam a csobaji- ak kürtjéhez hasonló epizódokat. Vajon elmondtam-e mindent a csobajiak kürtjéről? Azok, akik még maguk is emlékezitek rá, bizonyára tudják, hogy miért látjuk olyan fényesnek. Pozsonyi Sándor KARÁCSONYI üdvözlet Kántálás Matyóidén A népviseletéről és hímzéseiről világszerte ismert Maiyóföldön, Mezőkövesd, Szentistván és Tárd községekben több évszázados szokás a karácsonyi ünnepeket megelőző kántálás. Tíz-tizenöt éves fiúk és lányok keresik fel a rolcono- kat, ismerősöket, s maguk költötte vidám rigmusokkal köszöntik őket. A kánt ál ók magukra öltik az egykor hagyományos viseletét, subába, kozsokba. öltöznek, s alkonyaikor így járják végig a falut. A vendéglátók a jókívánságokért dióval, almával kínálják a köszöntőketKuni Ernő fametszete Karácsony karácsonyfa nélkül Domaháza lakossága ezekben a napokban emlékezik meg ünnepélyes keretek között a község felszabadulásának 27., a Szovjetunió megalakulásának 50. évfordulójáról. Megemlékezik a hősökről. De megemlékezik az áldozatokról is. — Negyvennégy karácso- lyán nem nagyon állítottak családok itt, a faluban karácsonyfát. Front volt akkor, jkérem, háború. A Patkó felől lőttek az oroszok, meg a románok, a Eikken és a Teleken németek meg magyarok voltak. Felettünk süvítettek a lövedékek és a környező hegyekben robbantak. A falu alig tudta meghúzni magát itt, a völgyben, a vékonyka kis liö alatt., Karácsonyfa nélküli karácsony volt az. kérem. (Olyan egyfolytában mondja ezt a most heivenhárom esztendős Holló Kiszi József, a falu egykori törvénybirája, ahogy közben szép sorjában kigombolja magán a kabátot.) * Domaháza szinte' egyuleá- |nyi falu a Hangony vágta I völgyben, a Patkó, a Telek és |a Bikk hegykoszorújában. A I kopárra esztergályozott he- * gyeit olyan szabályosak és legyformák, mintha valami fhatalmas süteményes mintáival készítették volna homo- j'hozójukban a játékos óriások. I Ide később jön meg a hó, de I később i.s takarodik ki. Itt I nem él meg a nemes szőlő, de gólya sem feszíkelt, költött itt sohasem. (A széles főutcát hosszában kettészeli egy patak és egy nyárfasor. A falu közepén, a hídnál polt 2S esztendeje is a községháza, a kocsma, a templom és az iskola, Az iskolában pedig a német parancsnoksag.) — Ha jól emlékszem, délben jött értem két,“német katona, hogy menjek a parancsnokságra. Az iskola udvarán hét ember állt civil ruhában, szemben a fallal. Mint később megtudtam, Szácsény- bői menekültek hazafelé Özdra, a családjukhoz. Bányászok voltak. Itt, a Pali- nán elfogták őket. a németek és égy-zsákban öt puskát találtak náluk. Dél volt, éppen harangoztak, amikor a Né- hág-völgybe kísérték fel a németek a bányászokat. Itt is lőtték agyon őket.... Azok a puskák okozták halálukat, amelyek által hősök lehettek volna. Nem leltek hősök, csak áldozatok... (Remegő kézzel emeli ajkához a poharat. Nemcsak a hála. mögött levő 73 nehéz esztendő vibrál most a karjában, kezében ...) — Nem egészen fél nap, csupán néhány óra múlva, szentestén, december 24-én nyolc és kilenc óra között a Gsetéből, a Patkó gödrén bukkantak fel az első szovjet és román katonák. Jól emlékszem, holdvilág volt, és a hó is világított. A falu fölött nyomjelzőg lövedékek szálltak. Fiatal szovjet katona jött be hozzánk. Kérdeztük, éhes-e? Megrázta a fejét. Kérdeztük, iszik-e? .Bólintott. Aztán újabb katonák jöttek. A románok között sok volt. aki tudott magyarul. Mi még akkor nem is tudtuk pontosan, mi történik. Karácsony volt, karácsonyfa nélkül, és fölöttünk még szálltak a lövedékek. A szomszéd, ban volt a háború. (Mondja, mondja, sorolja. Közben el-elhallgat, értetlenül rázza a fejét Holló Kiszi József.) * — Azt a hét bányászt azok az oroszok találták meg .a gally és a hó alatt, akik a Patkó gödrén át jöttek hozzánk. Karácsony . másnapján én voltam forspontban, az én fogatom volt beosztva, nekem kellett őket elszállítani az ökrös szekérrel. Akkor már ott voltak a halott emberek asszonyai Ózdról. meg Far- kaslyukból. Ott álltak, sírtak a szekér körül. A halott emberek meg a kocsin feküdtek. Meg voltaic fagyva, a ruhájuk meg olyan volt, mint a resla a sok golyótól. Délután ! fél négykor indultunk el. AI két ökör lassan ballagott, a •szekér nyikorgóit a hóban. Az asszonyok, meg a szekér után sírták az utat. Kint állt az egész falu. Az emberek nézték ég megkönnyezték a menetet. Mentünk a csillag- talan estébe. Én meg azon gondolkoztam, hogy semmit sem tudok arról a hét életről, akit most viszek. Csak annyit tudok róluk, hogy bányászok voltak. .Nékik is a föld adott kenyeret, mint nekem, a földművesnek. De talán ők jobban szerették a napfényt, hiszen kevesebbet kaplak belőle.. Késő este lett, mire Özdra értünk. Itt a temetőben hagytunk közülük kettőt. Aztán tovább indultunk. Éjfél után egy órára értünk Farkaslyukra. Reggelig az ökreim mellett maradtam. Azok melegítettek. Vilá- gosval indultam vissza, ebéd utánra értem haza. Végig gyalogoltam az utat. Nem volt kedvem a szekérre ülni. Micsoda út volt ez! Micsoda nap!... (Elek Zimán István alacsony, görbe hátú ember volt. Amikor két. esztendeje találkoztunk. hogy kezet foghassak vele. meg kellett hajolnom. Utánuk halt. most. több mint. egy esztendeje, nyolc- varthéi korában.) Oravcc János Huszonnyolc levél jj^ P »■ ^ |^ll
