Észak-Magyarország, 1972. április (28. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-02 / 79. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1972, április 2., rasárnop Műkedvelők PAI»P LAJOS Tudatlan vers ZEmgléiii \WSl, 12 A sátoraljaújhelyi járás­ban megkezdődtek a Zemp­léni tavasz ’72 rendezvényso­rozat eseményei. A színvona­las kulturális eseménysoro­zat ünnepélyes megnyitóját Ricsén tartották meg, április 29-én. Dr. Németh Pál, a Sá­toraljaújhelyi járási Pártbi­zottság első titkára méltatta a rendezvénysorozat jelentő­ségét, nemzeti hagyomá­nyaink ápolásának szüksé­gességét. A Zempléni tavasz ese­ménysorozata Dózsa-ünnep- séggel indult: Porkoláb Al­bert, a járási pártbizottság titkára emlékezett vissza a nagy parasztvezérre. A köz­ségben megnyitották azt a kiállítást is, amelyen Derko- vi'ts Gyula Dózsa-fametsze- teivel ismerkedhetnek meg az érdeklődök. A jubileumi megemlékezés alkalmából is­mét bemutatták az Ítélet cí­mű filmet, s az úttörők iro­dalmi színpada is Dózsa György emlékének szentelte műsorát. í*rn Béla Apró vágyak ülték körül a képzelet lángját Most a halál egy reszketeg felhőkhöz búvá jegenye csúcsára száll S itt a körben amely a józan-pontos anyag rendjeképp magába visszatér ki érti azt miről .dalol a legtöbbet tudó vándor a szél? Ki tudja már hogy milyen nagyok a hold-béli hegyek a hajnalba veszök? Ki fogta fel két kezében a nap sugarát miként az esőt? Ki méri hogy az egymás mellett zakatoló szivek verítékében a sá hány százalék hogy az Öröm fölemelt poharában mennyi az ózalék? Vagy a hamis üveggyöngyök festett csengése mögött mi van? Ki járatos a kövek alól ágaskodó hangok barlang-utcáiban? S ha jajt kiált két egymásba ütköző kavics egy ösvény hajlatán ki nézhet át egy könnycsepp befelé nyila ablakán? HÁROM A KISLÁNY Kezdetben mindig, minden percet együtt töltött Phan Le, Vo Thu és Ngo Hoe, a há­rom vietnami kislány. Együtt indultak a kollégiumból az órára, egymás mellett ültek a padban, egy asztalnál ül­tek az ebédnél, s egymás mellett a televízió előtt. Most már többször látni őket kü- lön-külön is. A Miskolcon töltött három’ év alatt egyre több barátot, ismerőst, be­szélgetőpartnert szereztek. — Először nagyon nehéz volt, nem is szerettem be­szélni. Mert sokat kellett magyarázni. Most egy kicsit szorgalmasabb ember, köny- nyebben megy. Thu, mindhármuk közül a legbeszédesebb, fogalmazta meg így az okot. Furcsán ej­tette a magyar szavakat, sok­szor vétett a grammatika el­len, de azért nagyon érthe­tően beszélt. Beszédében ő Duna-kanyar Dömösnél Mazsaroff Miklós munkája is, akárcsak a többiek, kicsit széttörte a szavakat, mintha saját anyanyejve ritmusát lopta volna át a miénkbe. — Amikor megkaptuk a papírt, hogy külföldre me­gyünk tanulni, még nem tud­tuk, hogy Magyarország lesz az. Csak a fővárosban, Hanoi­ban tudtuk meg. Pesten dön­tötték el, hogy Miskolcra jö­vünk. — Tudtatok Magyarország­ról? — Otthon az iskolában ta­nultuk. hogy néz ki, Budapest a fővárosa. Tanultunk ipará­ról és mezőgazdaságáról is. — Tudtam pontosan, hogy a nyelv nagyon nehéz lesz — vette vissza a szót Thu. — De azért megbirkóztatok vele. — Kicsit. C^sszenevettek. Aztán Le azt' mondta: — Van olyan, szó, amelyet nem is tudunk vietnamiul. Majd meg kell tanulni. — Nehéz az egyetem? Bólogatnak. — Nagyon. Az első évben sokszor, alig értettük, mit mond a tanár. — Hogyan tudtatok mégis fölkészülni a vizsgáira? — Sokat kell olvasni a könyvet. Sokat. És volt kon­zultáció. Segítettek társaink is. Ha nem értettünk vala­mit, szívesen megmagyaráz­ták. — Tanulni kell — mondta Hóé megfontoltan. — Viet­namban még nem ilyen fej­lett az ipar, mint itt. Ha hazamegyünk, majd meg tu­dunk tervezni ilyen gépeket. Le közbeszólt. — Szeretnénk. Nagyon. A vietnami kislányok — a gépgyártás szakon tanulnak — nemcsak mondják. Akiket kérdeztem, mindenki azt mondta, nagyon szorgalma­sak. Szórakozni nem is na­gyon járnak. Legfeljebb a tv-t nézik meg, ha nem kell rajzolniuk. — Tulajdonképpen hogyan löltitek el a napokat? Thu csodálkozva nézett. — Az iskolában, aztán ta­nulunk. — Nem is jártok szóra­kozni? — Nem. Táncolni nem tu­dok, nálunk nem táncolnak ilyen modern táncot. Csak a nemzeti táncot. De nézni sze­retem. És időnk se nagyon van. — Nyáron? — Szakmai gyakorlat. Meg pihenünk. — Jól érzitek inagalolcal? Hoe csendesen válaszol: — Van egy mondás. Min­den jó, de legjobb otthon. Thu javított: mindenütt...' — Mindenütt — helyeselt Hoe, aztán folytatta: —Soká, soká nem szereti az ember a hazától messze. — De azért sok emlékünk lesz. Talán soha nem jövünk ide vissza — kapcsolódott be Le. — Szeretném megismerni jól ezt az országot, a városo­kat, az embereket, a szoká­sokat. A magyarok barátaink. Nemcsak tudjuk, hanem érezzük is. Le, Thu és Hoe. A három fiatal vietnami lány arcán a mosoly az első pillanatra rej­télyesnek tűnik. De ha be­szélgetünk velük, könnyen rájövünk, hogy mosolyuk az örök reménykedés és a ki­apadhatatlan bizakodás mo­solya. Különösen azzá vá­lik, ha a hazáról, a távoli Vietnamról beszélhetnek. Mert igaz, amikor először láttak havat, megcsodálták, s vallomásuk szerint hiányozni fog majd odahaza, de azért gondolataik vissza-visszatér- nek a messzi otthonhoz. — A legjobban a vietnami anya hiányzik, — mondta Thu. S én láttam, hogy mind­hárman elkomorodtak. — Ha szorgalmasak, akkor kél hónap alatt jön a levél oda-vissza. Nem mindig ír­nak azonnal... Le oszlatta el a felhőket. — Harcolni vagy tanulni, bármelyiket szívesen válasz­tottuk-. Minket tanulni küld­tek, hogy építsünk. Nem fogalmazta meg, de ott volt a levegőben a ki­mondatlan gondolat: ide, ahol béke van. s hogy épít­senek ott, távol, ahol egyszer egészen biztosan béke lesz. Csutorás Annamária színpadokon, falusi dobogókon, ritkábban külföldi nagyvárosokban. Négy táncossal beszélgetek. Mindegyiket régóta ismerem. Bari István boltvezető 1951-151, Kollár Imre kárpitos szakmunkás l'953-tól, Kuttór Barna kohász és gazdasági mérnök 1965-től, felesége, Bikki Judit vál­lalati adminisztrátor (gyakorló mama is) 1962-től táncol. Évek óta a tánc köti le minden szabad idejüket. Miért csinálják? — Ügy érezzük, népművelők vagyunk, pedig semmi ilyen képzést nem kaptunk, de ha megyénk népi táncait, népművésze­tének szépségeit az ország más vidékeivel és a külfölddel megismertetjük, akkor nép­művelő munkát végzünk. Ezt pedig közösen vállaltuk, hát egymás iránti felelősséggel kell teljesítenünk. Ezért vagyunk itt. — Miért vagyunk itt? Hivalásszeretetből. Enélkül nem megy. Nagyon kevés az elis­merés, mégis érdemes csinálni. A legna­gyobb elismerés nekünk a közönség lapsa. — A munkahelyeken nem mindig örül. nek, hogy táncosok vagyunk. Kellene vala­mi központi intézkedés, amely a rangosabb együttesek tagjainak biztosítja a folyama­tos próbalehetőséget nyújtó munkarendet, ne mindig szívesség legyen, hogy eljöhe­tünk, vagy teljes fizetett szabadságunk rész­letekben való feláldozásával járjon. Igaz, amióla együttesünket jobban elismerik, minket is másképpen néznek a munkahe­lyen. — No, ez még nem általános, üannak még nehézségek. Nem jó, ha olyan megbí­zást visszavesznek az embertől munkahe­lyén. ami még nagyon várhatott volna, csak azért, mert táncos elfoglaltsága miatt eset­leg elutazik, de a munka még visszatérte után sem sürgős. Az se jó, ha a külföldi utak előtt — ami szabadságidőben megy — akadékoskodik a munkahely. — Nem ezek a nehézségek a számotte­vők. Jobban bánt hogy Miskolcon viszony­lag alacsony az érdeklődés a munkánk iránt, pedig igazán „beleadunk” mindent Szabad időnket, erőnket, lelkesedésünket, tudásunkat. Örülünk, viszont annak a fo­gadtatásnak, amelyben vidéken van részünk. A külföldi utak közelről nem is olyan szé­pek, mint itthonról. Sok utazás, sok fellé­pés, nagy fáradság, sok-sok rohanás, alig van módunk városnézésre. E táncosok az Avas együttes tagjai. Ök nem mondták el, de tudok több olyan eset­ről, hogy a táncos a munkahelyi zaklatás, gúnyolódás miatt vált meg az együttestől. 3őt, olyan példa is van, hogy fiatal mér­nöknek az előléptetés előtt abba kellett hagynia a „mérnökhöz méltatlan” amatőr- ködést, vagy lemondania az előléptetésről. Már nem is táncol. © Amatőrök. Színjátszók, versmondók, tán­cosok. Magas felkészültséggel, lobogó ügy- izeretettől vezérelve, fillérnyi ellenszolgál­gatás nélkül, szabad időt feláldozva, nem átkán gúnyolódást is vállalva, nemes meg­szállottként végzik sajátos népművelő mun­kájukat. Nem akarnak hivatásos művészek enni. A művészetek szeretete és másokat s a szépségekben részesíteni akarása hívja 3ket esténként a művelődési házba, amikor nások otthon, családi körben pihennek, ragy szórakozni mennek. Benedek Miklós Délután öt óra körül általában elcsen­desednek az egyműszakos munkahelyek, ki­ürülnek a hivatalok, a dolgozó emberek nagyobb hányada ilyenkor hazatér ottho­nába, pihen, házimunkával foglalatoskodik, olvas, televíziót néz, rádiót hallgat, vagy éppen szórakozni megy. A fiatalok közül igen sokán ez utóbbit választják. Munka vagy tanulás után szórakozva pihennek. Alig tűnik fel az a néhány munkából hazatérő, aki ilyenkor nem pihenni, hanem dolgozni kezd. Nem másodállásban, nem keresetért, hanem valami megmagyarázha­tatlan nemes szenvedélytől űzve a művelő­dési házba megy, és ott munkálkodik, pró­bál, szereplésre készül, önmagát műveli, hogy később másokat szórakoztasson, gyö­nyörködtessen, közvetve neveljen. © Több mint két .évtizede ismerem példá­ul Liptay László villanyszerelő szakmun­kást. Még régebbi idő óta amatőr színját­szó. Az elmúlt évtizedekben többször írtam alakításai 1. Egyszer megjegyeztem, hogy lassan beieöregszik szerepeibe, mert fizikai alkatánál fogva mindig koránál idősebb fi­gurákat jelenített meg, aztán lassan egy­korú lett velük. Legutóbb Bakóez Tamást formálta a Székely Dózsa György oratóri­umban. Minimálisan heti két : estét tölt el próbákkal, sole a szereplés, előtte meg gya­kori az éjszakákba nyúló próba. Családja nem örült szenvedélyének, de már meg­szokta, természetes. Diósgyőrben kezdte, a volt József Attila Művelődési Házban foly­tatta, s már nagyon régóta a Csortos Gyula Színpad tagja, részese mind a négy kiváló együttes-kitüntetés elnyerésének. Miért csi­nálja? — Nem tudnám megmondani. Hozzátar­tozik az élelemhez. Majdnem negyedszázada csinálom. Itt kezdtem érdeklődő ember len­ni, itt ismerkedtem az irodalommal, itt kaptam kedvet a tanuláshoz, hogy techni­kumi érettségit tegyek, ide tartozom. Keresztény Laura nem tekinthet vissza ilyen hosszú múltra. Két éve tagja a József Attila Irodalmi Színpadnak, s fellép a szín­játszókkal is. Két éve érettségizett, fiatal. Az irodalom szeretete hozta az amatőrök közé. Foglalkozása könyvtáros, most a KISZ-ben helyettesít. Áz irodalrrii színpadi szereplést a gimnáziumban kezdte, s az már életelemévé lett. Kis ideig falun taní­tott, más faluban lakott, próbákra, tanulni, felkészülni meg bejárt Miskolcra. Nem akar hivatásos művész lenni. Miért áldozza hát fel szabad estéit? — Szeretem az irodalmat, szerelem az irodalmi színpadot, közel kerültem a szín­játszáshoz is. /I foglalkozásokon nagyon so­kat lehet tanulni, a darabelemzések kitűnő önképzési formát jelentenek. Ezért vagyok itt. Társaság? Nagyrészt a baráti köröm is a csoport tagjaiból adódik. © A népi tánckar tagjainak próbái kemény fizikai igénybevételt jelentenek. Könnyű : gyakorlórúhák, nehéz csizmák, vagy tánc­cipők jelentik az öltözetet, százszor, ezer­szer elpróbált mozdulatok, molívumtöredé- kek töltik ki az idő nagyobb részét. Új ' táncok próbája, régiek gyakorlása, erőnléti gyakorlatok. Roppant kemény munka. Hosszú órákon át. Utazások, fellépések jó

Next

/
Thumbnails
Contents