Észak-Magyarország, 1972. április (28. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-02 / 79. szám

1972. április 2., vasárnap ÉSZAK-MAGYARORSZÁG o „Az egyéni mű csak a lelje*, környezeti keretbe foglalva válik jelentőssé. Eddig csak elszigetelt épí­tészeti feladatok megol­dásait tanultuk meg és csak tapogatóztunk, ami­kor az élet összefüggő ke­reteit kell megformál­nunk.” (Al Mansfeld) Miskolcon a Baross utca végében, a Zsolcai kapuban, a Zsigmondi utca 2. szám alatt egyszerű, de szép, mo­dern vonalú, hatszintes iro­daház vonja magára a járó­kelők figyelmét. A legfelső szint fölött két vállalat neve olvasható. Közülük az egyik: Miskolci Tervező Vállalat. Reklámnéven egyre inkább csak így említik: ÉSZAK- TERV. Itt, a Zsigmondi utca 2- o°n székel az a meglehető­sen sajátos profilú vállalat, amely jelenleg évente mint- egy_ 50—GO millió forint ér­tékű „szellemi árut” — terv­dokumentációt — „termel”; amely terveknek a kivitele- zesi értéke meghaladja az I 1,5 milliárd forintot. De ezek a számok önma­gukban nem sokat monda­nak. Itt, a Zsigmondi utca 2- oen dolgozik ez idő szerint a csaknem 500 (!) terve- zö, akiknek feje és keze fnnnkája nyomán az elmúlt két évtized során oly sokat változott Miskolc, Borsod- Abaúj-Zemplén megye, sőt ?? egész északi országrész — Heves és Szabolcs megye — arculata is. Valószínűleg kevesen tud­jak, hogy néhány éve már üt készültek azok a tervek, rajzok és makettek, ame­lyeknek kivitelezett hason- nrását, mint jogos „honfog­lalók” az elmúlt évek során irtokba vettük; amelyekre alkalmasint szívesen vetünk egy-egy pillantást, s amelye- 'et nem kis büszkeséggel rnutatunk meg olykor az Megeneknek is. jgen, itt az ÉSZAKTERV székházéban készültek a niiskolci, az ózdi, a kazinc- arcikai, a leninvárosi im­pozáns új lakótelepek, ma- Sasházak — három megye számos középületének és 'Pari rekonstrukciójának ősz- hegében milliárdos értékű nrvdokumentációi. Ennél azonban többről van tu?' Tulajdonképpen itt ön- „ konkrét formába, itt fo­galmazzák meg pontosan regannyi álmaink, vágya- . — pontosabban szólva jz egyre növekvő urbanisz- 'Kai, szociális, kulturális, -sztétikai, nem utolsósorban unkahelyi igényeink kielé- g'lesének napirendre került Programját. Vagyis itt ké­szülnek azoic a konkrét fer- M-'.j amelyeknek alapján . rolcon, megyeszerte, az gesz északi országrészben ' °rra~rendre megvalósulnalc z ötéves tervek nagy be- dhazásai — megvalósul pár- 'Pk. kormányunk politikája. • <?1’t az itt készülő program­dokumentációk semmilyen «‘^mben sem „egyéni mű- ek , a tervezők nem elszi­getelt építészeti megoldá­sokra törekszenek, hanem minden egyes mű elkészítése során számolnak „az élet összefüggő kereteivel”. Mi több, a legjobb értelemben ők maguk is ezt, igyekeznek formálni a társadalmi igé­nyek, lehetőségeik, szakmai felkészültségük, jó ízlésük — eszük és szívük szerint. * A megújuló ország első szocialista tervező intézmé­nye a Magasépítési Tervező Intézet miskolci kirendeltsé­ge már 1948-ban is műkö­dött. Igaz. akkor még ma­gánlakásban . és mindössze két személlyel. Égy műszaki és egy adminisztratív mun­kaerővel. Ez az „intézmény” 1949-ben jutott önálló irodá­hoz a Szabadság tér 2. szám alatt, a volt. főispán lakásá­ban. amely akkoriban szinte jelkép volt, hisz a romjaiból felépülő ország, benne Mis­kolc fejlődésének új távlatai, a szó tágabb jelentése sze­rint is új intézmények meg­valósítása indulhatott el in­nen. Az iroda végül is többszö­ri átszervezés után 1950-ben — 50 taggal — Miskolci Ter­vező Iroda néven önálló gaz­dasági intézmény lett. Fel­adatai azóta — immár lobb mint két évtizedes működé­sé során — az ország, ille­tőleg megyénk és az északi országrész rohamos fejlődé­sével párhuzamosan növe­kedtek. , . A vállalat fejlődését érze- . keltetik a szűkszavú sta­tisztikai adatok is. Az egy­kori „két személyes” intéz­ményből, az 1950-es 50-es tervezői gárdából azóta 500 személyes tervező vállalat lett! A Zsigmondi utcai iroda­házban — amely természe­tesen saját terveik alapjan öt évvel ezelőtt épült fel • ma mintegy 120 mérnök, iL letve főiskolai végzettségű szakember, körülbelül ugyanennyi tervező techni­kus és megfelelő szakkép­zettségű, más munkaerő dol­- gozik- , A számoknál azonban töb­bet mondanak új városaink, lakótelepeink,_ középületeink, amelyek az ö terveik alap­ján valósullak meg Miskol­con, Borsodban, Szabolcsban és Heves megyében. Azok az alkotások, amelyeket nem­csak megszoktunk, _ hanem meg is szerettünk már, ame­lyek úgy hozzánőttek, hozzá­tartoznak az életünkhöz, mint a szocializmus —éle­tünk összefüggő kerete... * Egy budapesti elv társ em­lítette nemrég, hogy a 40-es évek elején udvarolt egy miskolci lánynak. Amikor először járt az egykori me­gyeszékhelyen, szíve válasz­tottja városnéző sétára invi­tálta Miskolcon, s a követ­kező nevezetességeket mu­tálta meg neki: postapalota, zenepalota. . WeidUch-palola... Aztán az Avas, Lillafüred es Tapolca következett, ahová annak idején — mint mon­dotta — gyalogosan sétáltak ki. Több „látványosság” nemigen akadt. — Ma Miskolcon, a mai megyeszékhelyen tucatszám épülnek az egykori „palo­táknál” különb, impozánsabb lakóházak, egész városrészek, sőt a megyében új városok is! — ocsúdott fel ismerő­söm egykori, ma már bizo­nyára halványuló emlékei­ből. — És mennyire igaza van. Mi, akik itt élünk, talán ész- ,re sem vesszük. Bizony’, ma az alkalmi idegenvezetőnek jóval több dolga, dicsekedni valója van Miskolcon. Ha csak azokat a városrészeket, magasházakat — ha úgyr tet­szik, palotákat — akarja is megmutatni, amelyek az utóbbi két évtized során az ÉSZAKTERV elképzelései alapján valósullak meg. A Kilián-északi és déli.aSzent- péteri kapui, a Győri kapui, a bulgárföldi új lakótelepek, az épülő diósgyőri új város- központ, az új sportcsarnok, a Centrum Áruház, a köz­ponti leánykollégium. az ÉMÁSZ és a szénbányák ú,i irodaháza — no és az ű.i sajtóház is — mind-mind szerves része, elválaszthatat­lan alkotóeleme lett a mi életünk összefüggő keretei­nek . .. * Igen, itt. a Zsigmondi ut­cai tervezők irodaházában szerkesztették és szerkesztik konkrét formákká, építési programokká hajdan volt és jelenlegi álmainkat is, a po­litika. kormányprogram rangjára emelt állami ter­veinket, nagy beruházásain­kat — az ország északi ré­giójára vonatkozóan. Itt dol­gozik az a mintegy félezer tervező — mérnök, techni­kus és más szakember —, akik szigorúan „az élet ösz- szefüggő kereteihez” — a társadalmi igényekhez, lehe­tőségeinkhez, a realitásokhoz igazodva és alkalmazkodva terveznek. Ez utóbbiakat: Pávai Já­nos, a vállalat pártszerveze­tének titkára hangsúlyozta a minap, amikor éppen az ÉSZAKTERV munkájáról és ebben a kommunista terve­zők tevékenységéről beszél­gettünk. A kívülálló tárgyilagossá­gával állapíthattam meg: mindabban, amit e sajátos helyzetben levő vállalat az elmúlt több mint két évtized során produkált, „jócskán benne van” a kommunista tervezők szerény’, áldozat­kész, felelősségteljes, sok te­kintetben példamutató mun­kája is. Egy alig több mint GO tagú pártalapszervezet egész tevékenysége — amely­nek hatása jóval tovább ter­jed a Zsigmondi utcai iroda­ház falainál. Túl a megye határain is. A vállalat munkájával együtt — az egész északi ország­részre. \ Cscpányi Lajos ,,Ncm tudom, miért szeretem a természetet..." „Bányász vagyok...” Hajnalban hűvös az idő és lilásan-szürke a táj. Hajnal­ban hűvös a vassszekrény- ben szögre akasztott munka­ruha és fakón-szürke. mint föld mélyében, a kőzet, a meddő, amelynek ölelő szo­rításából a bányászok elra­bolják a. szenet. Kevés beszédű, sok csele­kedetű ember Soltész István. Mindennap hajnalban kel, le­száll a bányába, az albertte- lepi I-es aknába, ahol társai várják. Soltész István vájár szocialista ifjúsági frontbri- gádvezető, korát: jelcinivé nem fiatalember. Az idén lesz negyvennégy esztendős. Negy’edszázada ismerte meg a bányát, és azt is, milyen nehéz ellenfél és barát a föld. 1928-ban Edelény együk ta­nyáján született. Gazdasági cselédek voltak a szülei a grófi uradalomban. A négy fiútestvér közül ő volt a leg­idősebb. Ma mind a négy’en bányászok. — 1944-ben. annak decem­berében, amikor a front ke­resztül húzott felettünk — mondja — én tulajdonkép­pen még gyerek voltam, de már summás abban az esz­tendőben. Akkor éreztem legelőször, milyen nehéz a föld, a munka, amellyel fel­szabadítjuk a föld erőit, hogy’ az ember boldogulására éle­tet teremjen. Apám tizenne- gy’ed magával katonaszöke­vényként bujkált a környé­ken, szalmakazlakban hál­tak, és mi, gyerekek, nem is tudtuk, hogy’ élnek, vagy halnak, csak a szüléink és a nagyszüleink. Soha nem fo­gom elfelejteni azt a napot, amikor a szovjet katonák el­érkeztek hozzánk, mert az ő nyomukban jöttek a mi apá­ink is, az én édesapám is. A felszabadulás így számunkra nemcsak nemzeti ünnep, ha­nem családi ünnep is. Apán­kat kaptok vissza azon a na­pon, amikor Magyarország­nak az a szeglete, a mi szü­lőföldünk. lakóhelyünk sza­bad leit. És nem szégyellem ma sem azokat a könnyeket, hiszen azok a viszontlátás, az élet könnyei voltak. — A földosztásnál tíz hol­dat kapott a mi nagy csalá­dunk — mondja és fáradtan legyint.' — Én vagy a mérő- láncot vittem, vagy az ölet, vagy’ a karókat vertem a földbe. A földdel együtt ke­rült, otthon munka nekem is. De ez a föld nem volt elég ahhoz, hogy’ a mi nagy csa­ládunkat eltartsa. 1947. ja­nuár 2-án Édelenvböl átbi­cikliztem Albert telepre, és munkába álltam a bányában. Én voltam a legnagyobb fiú. s a mese törvénye szerint is nekem kellett először szeren­csét próbálni a nagyvilág­ban. A próba sikerült; kö­vetlek engem testvéreim, öcséim. akik ma is a szén- bányászatban dolgoznak. Délben langyos a levegő, mint a kémények ebédfüstje, és fakón-sárga a táj, mint a napraforgó tányérvirága. Dél­ben lent, a föld mélyében, gyorsabban ver a bányászok szive mint virradatkor, s ké­szülnek, hogy kövessék a szén útját, ki a. napra. Haza. — Csillés voltam legelő­ször, aztán segédvájár, s ahogy letelt a katonaidőm, és megvolt a kőtelező műszak- számom, letehettem a vájár­vizsgát is — mondja, és a te­nyerét nézi. — A szakmát, az emberséget, és a politikát abban a csapatban tanultam meg, amelyet Loyr Árpi bá­csi, a Kossuth-díjas vájár vezetett. Lent vagyunk a bányá­ban, a fronton. Körülöttünk úgy zajlik az élet, mint bár­melyik nagyváros főutcáján. Jönnek-mennek az emberek, dolgoznak a gépek, a beren­dezések, mi pedig úgy be­szélgetünk, mintha megad­nánk egy járdaszegélynél. Innen-onnan szólíthatják: „Pista bácsi! Pista bácsi! Gyere, ézd meg... Mondd már meg ... Csinálj vala­mit.. .” És Pista bácsi jön-megy* szól, kérdez, válaszol, meg­néz, intézkedik, káromkodik, szid dicsér, hangja hangos és hangja szelíd — ahogy az élet a munka kívánja itt, a föld alatt. Aztán leül. Hátát neki támaszt ja a deszkada- rabnnfc. kezébe vesz egv széndarabot, nézi, morzsolja ujjai között, és sokáig nem szól. Aztán ezt mondja: — Bányász vagyok. A szén nekem, társaimnak, az én családomnak, és az 6 csa­ládjaiknak az életet, a ke­nyeret: jelenti. Tudod, nehéz ezt ’így magyarázni. Annyira ismerem, hiszen naponta ta­lálkozom vele, s megküzdök érte. A kezembe fogom. Széf­morzsolom, érzem, milyen durva, és milyen finom, szinte érzem a szagát, látom mély’, fekete fényességét. Szidom. dajkálom, ütöm, robbantom, a tenyeremben hordom, és mégis . .. Nem is tudom, mit gondoljak róla. Szeressem-e, vagy gyűlöl­jem? Ha nem tudnám, hogv a szén meleset varázsol és fényt ad, talán nagyon ha­ragudnék rá. SBS3JKB580! Estére ólom szürke felhők alakjában kiszökik a zsib­badt tájra a banya sötétséget lehelete. Estére megered az eső, tavaszi eső. Munka után megyünk ha­zafelé egymás mellett és egy­máshoz igazított léptekkel Alberttelep egyenesre igazí­tott utcáin és egy’forma bá- nyászházai között. Hazame­gyünk, oda, ahol Soltész Ist­ván és családja lakik. Min­denki köszönti és mindenki Pista bácsiként köszönti, az is, aki idősebb. így’ beszél­nek róla: „Pista bácsi, a kábé tagja.” Tudják róla, hogy van olyan nap, hogy7 vannak az évnek olyan napjai, ami­kor hajnalban Győrfi Zoli brigád vezető-helyettesnek át­adja a munkát és azt mond­ja: „Dolgozzatok, és vigyáz­zatok magatokra!” Azután felül a vonatra, felutazik Bu­dapestre, az MSZMP Köz­ponti Bizottságának ülésére, ahol a déli szünetben Kádár Jánossal találkozva, a kö­vetkező beszélgetés zajlik le közöttük. „Jó napot! Jó sze­rencsét! Hogy megy’ a munka és milyen az egészség? Megy a munka, és megvan az egészség, Kádár elvtárs.” Az­tán az ülés után Soltész Ist­ván, ifjúsági szocialista front- brigádvezetö ismét felül a vonatra, hazautazik Albert- telepre, hogy másnap, haj­nalban megkezdje a munkát. Megkezdje a munkát, ott folytassa, ahol abbahagyta, gazdagabban és hozzáértőb­ben. Soltész Istvánnak, Pista bácsinak, a „kábé” tagjának nincs palotája, egyszerű bá­nyászházban lakik, nincs gép­kocsija, nincs bankbetétje. De van családja, hűséges fele­sége, két munkásnak készülő gyereke, egy motorkerék­párja, erős tenyere, nagy szíve, egészséges gondolko­dása. és a kert jében százhúsz tő rózsája. — Tudod, Jani — mondja és néz rám, ahogy’ szokott., mikor valami nagyon fonto­sat akar mondani —, nem tudom, miért szeretem a ter­mészetet, a növényeket, a fái­kat, a virágokat, a rózsát. Jó lenne, ha valaki kitalálná, ha valaki megfejtené ezt a mi rajongásunkat a természetért. De azt elmondhatom, ha már itt tartunk, hogy a rózrék közül azok a legszebbek, amelyek piros szirmot bon­tanak ... Estére fellélegeznek az em­berek, a növények, a fák. a virágok, mert megeredt a ta­vaszi cső. Fellélegeznek, mint hajdan-holt őseik. amik szénné, sziilctve-halva ma­gukban hordozzák az évezre­dekkel ezelőtti napfényözön melegét, fényét, füzét. Szöveg: pravee János Kép: Mécs Ernő * A meddő, a és a virág Áz északi táj tervezői 1 Hires .Sándor: „s a* emberi lezárja a látóhatár, s n látóhatárt lezárja az ember”.

Next

/
Thumbnails
Contents