Észak-Magyarország, 1972. március (28. évfolyam, 51-77. szám)
1972-03-26 / 73. szám
E5ZAK-MAGYAROR5ZÁG 6^ 1972. ntárc. 26., vasómop A NAPJAINK ÉVTIZEDE M odem, felgyorsult, élettempójú korunkban hamar múlik el egy évtized. Nemcsak az egyes ember életében, hanem közös dolgainkban, a vágyaink, terveink és tetteink által formálódó valóságban, kisebb és nagyobb közösségek munkás életében is. S egy irodalmi folyóirat életében mit jelent vajon tíz év? Valamikor a folyóiratok többsége kérészéletű volt. Megértek négy-öt számot, többet alig. S a legjelentősebbek — olyanok, mint a Nyugat volt — sem büszkélkedhettek munkálkodó létük zavartalan évtizedével. A megindulás óta eltelt évtizedben valóra váltotta-e azt a programot a lap, amit az első számban maga elé tűzött? ..Nem véletlenül adtuk az új lapnak a Napjaink nevet. Programunkat summáztuk e címben. Tisztel- / jük és ápoljuk haladó, történelmi, munkás- mozgalmi és irodalmi, művészeti hagyományainkat, azonban úgy véljük, akkor cselekszünk igazán jól, hagyományaink szellemében. ha tekintetünk napjainkat kutatja, és jövőnket keresi. Hitünk szerint a szocialista, a kommunista ember nevelésénél nemesebb íeladatot aligha látott el művészet.” Nos, Borsod irodalmi folyóiratának legnagyobb érdeme épp az, hogy e tíz évben szerves része tudott lenni a társadalmat és embert formáló jelennek, s ez a jelenlét, ez az aktív és formáló részvétel napjaink valóságában és napjaink irodalmában adta a lap töretlen fejlődésének legjobb energiáit. Amikor a tíz évvel ezelőtt megjelent első lapszámra emlékezünk — s köszöntjük és köszönjük ezt az első évtizedet összeállításunkkal azok műveiből. akiket alkotói munkásságuk az elmúlt években Borsodhoz kapcsolt, s ma is borsodiak. akiknek könyveit szívesen lapozzuk és olvassuk — kívánunk a Napjainknak további töretlen fejlődést, az elsőhöz méltó újabb évtizedet. NŐI PORTRÉ (Feledy Gyula rajza.) NIKIAI ADAM Meditáció egy táviróoszlop tövében Ügy vagyok én mezítelen, mint e fcnyőszál, Ag, kéreg — minden lehullt éjszin bárdok alatt. Társam vagy, oszlop: torlódtunk vad zuhatagban, egy tulajba kötődtünk, majd szétválván ballagtunk hajnali réteken ál. idegen városok döbbenetében — s megálltunk. Most állunk: ugyancgy kor, idő szava zugai. Egy madarunk is, a kedves: most, hogy libben a must-fanyar őszben e perc: felszáll a madár a felragyogó huzalokról, s clszárnyal az alkonyi égen — akár ez utolsó, szép szerelem szava számról. -> LADÁNYI MIHÁLY Nyugodtan üldögélünk A sörkert álmatag repkényei között ülünk az alvadt délután ölében. /légen könnyebben haltunk meg mi költők is, uram, mikor a forradalom még lagbaszakadtan ' munkáért járta a. piacokat. A'cm. volt semmink, de kaptunk egy napot. amikor hősök lehetünk, amikor mint a közterek szobrainak, görcsbe rándullial a kezünk. Most citromsárga homokban, vörös napernyők alatt, sörözgetünk és politikáról csöpög a szó. Más körülmények közt ön proletár lenne, ugyebár, de most kereskedelmi utazó, narancsra cserél gépeket, ausztrál szivart szív és természetesnek tartja ezt a világul, álmait kicserélte és most olyan igényes, mint a hajdani jobb családok, lakását teletömi technikával, végül is ez váltja föl az eszmét — önben, uram, minden egyebet, csak eszmét nem keresnék. Irigylem szerelőit, akik fiatalok » s mindenre képesek. Proletárlányok «tjSjppjWfr” voltak ők és csak e kegytől lett testük fényesebb. Irigylem autóját, amin a rendszám jelzi, hogy a benzint én fizetem. Legújabb márka, uram, amint látja, finom ízlését is tisztelem, s boldog vagyok, hogy láthattam önt. c. sörkertben, örömömből már ki se látszom. Költő vagyok, piacról élek, uram, s egyedül élek a világon. Az olvadás hirtelen jött, de nem váratlanul; március havában — tetszik, nem tetszik — el kell takarodnia a télnek. Tegnap még fagyott, s mert fagyott, csend volt. Reggel kiálltak az asszonyok a kapuba, mint tették azt már korábban is, és meresztették a szemüket, türelmetlenül várakozva. Mire vártak? Hogy valahol füstölögni kezdjen egy kémény. A civilizáció „rövidzárlata” jó évszázadnyival visszavetette a falut. Se villany, se petróleum, Irinyi még nem fedezte fel a gyufát. Szerencsére, élt még néhán}' „utolsó mohikánja” a régi időknek, emlékezetünk mély rétegéből felszínre hozták az ásatag gyujtószerszámot: a kovát a háromszor kifőtt-szárított taplóval, meg a cikkantóval, a perecre hajlított fűrészreszelővei. Uggyel-bajjal lehetett vele tüzet csiholni. Forintnyi taplót kellett szorítani a kovakőhöz, majd ügyesen megrugtatni az acélt rajta, s ha szerencséje volt az embernek, öt-tíz perc múlva a tapló tüzet fogott a belepattanó szikrától, és akkor fújta, de nem tiszta erőből, mert akkor lefújta róla a mákszemnyi parazsat. Csak óvatosan, igenigen óvatosan, s akkor meg különösképp gyengéden, amikor rápúpozta a szalmatörmeléket, hogy áttüzesedve előkönyörögje a kis kupacból az ici-pici lángocskát, amiről aztán meggyulladt a tűzhelyen agyonszárított pálcika — és kisvártatva felrikkantott valahol egy asszony: füst a láthatáron! Hát így raktunk tüzet akkoriban, pontosan huszonöt esztendeje, s magunk csinálta mécsessel világítottunk, szobáink tehát erősen büzlöttek az égett napraforgóolaj szagától. (Mi lesz veled, „modern emberke”, ha... no, de ne fessük az ördögöt a falra.) A szükség találékonnyá teszi az embert. A szemétlapátra „kölcsönkért” pár szem parazsat elképesztő ügyeskedéssel vitték tűzhelyükbe az asszonyok, mert van-e annál nagyobb bosszúság, mint kétszer kérni ugyanazt ugyanattól?! Meg mernék rá esküdni, hogy a kiváló újítás ötletét templomi áhítat közepette szerzetté valaki. Szemet- szúrhatott neki, hogy a füstölő a szentmise másfél-két órája alatt még véletlenül se alszik ki. A ministráns gyerek lódít rajta, s a nekivágó huzatban felízzik a parázs. És egy szép napon tele a falu „füstölővel”. Félkilóskilós konzervdoboz jócskán akadt azokban az időkben, körös-körül lyukakat ütöttünk rajta, drótból fogót rá, és már nem kellett rettegnünk, hogy a szomszéd adta parázs kiadja a lelkét. Rászórtunk a zsebünkben hozott száraz faszilánkból, meglóbáltuk — csak azon csodálkozom, hogy egyetlen tűzeset se kerekedett a száz meg száz füstölőből. A dohányosok joggal mondhatták, „meg van mentve a haza!”. Amíg a tavaszi munkák nem kezdődnek el, nincs baj. a faluban őgyelegve, bárhová beugorhat az ember meggyújtani a pipáját, de mi lesz, ha a tavasz kiszólítja őket a határba? A „mozgó tűzhely” megoldotta gondjukat. A szekérsaroglyán ott zötykölődölt a füstölő, életben tartotta tüzét a mindig fúvó Hernád-völgyi szél. A dohány az megakadt. Tavaly tavasszal még az öröklét hitében élt. az uraság, kapáláskor is, törés idejére azonban „letört”, s hagyta, vigye a dohányt boldog-boldogtalan. Igen, máról holnapra ütött be a tavasz, és lelt olyan zenebona, öröm volt hallgatni. Ezer meg ezer patakocska indult neki a dombról, fejest ugorva az igazi patak medrébe, amitől annak menten fejébe szállt a dicsőség, meg akarta mutatni, folyó is tud ő lenni, ha van miből. Az évenkénti egyszeri látványt nem szalaszthattuk el, furcsamód büszkék voltunk rá, hogy a Szug topped! házai között valóságos folyó rohan, a Kántor-hiúról lenyúlva, elértük üstökét, tehát volt vagy három méter mély. A nap kitett magáért, három nap alatt eltüntette a havat. A jó idő meghozta a szelet, a dördülő, eszeveszett márciusi szelet, ingyenkertésznek és földszikkasztónak. Ami fa, gally dögrováson volt, ez a szél elintézte. Leggyorsabban a parti földek száradtak fel, s az elöljáróság azon nyomban feltámadt halottaiból, „közhírré tétette”, ragadjunk ásót-kapát, menjünk bekaparni a futóárkokat. Atyám eredeti módon reagált a felszólításra: — Kaparjon, akinek van min. A másodszori dobszónak se volt foganatja, végül — először falum történetében — maguk a gazdák járták végig a szegénynegyedet, s ez a, — hogy úgy mondjam — demokratikus módszer nem maradt hatástalan. Eltűntek a lövészárkok fekete cikcakkjai a domboldalakról. EgyetKEZDETEK „ __d_______________________| G ulyás Mihály tárcája dűl a tankcsapda maradt meg — egy kisebb hadsereg ásta, s mert egyetlen ember földjén húzódott az országúitól a vasúti töltésig, meg is maradt, partjának kilom- bosodott füzesében elkiáltott számok lövéseitől esnek cl háborúsdit játszó gyerekek, — amelyikőjüket nagyon nem szeretik, „németnek” nevezik ki. És április elejére nekünk is volt min „kaparni". Négy és fél holdat kaptunk, amit ősszel megtoldottak még két holddal. A gazdalársadalom nyomására a 15—16 holdakat 20-ra egészítették ki. A földosztás idején talán senki se bánta ezt az irgalmatlan igazságtalanságot. A szegénység zöme tétovázott. Örökké 19-et emlegették, az urak bosz- szuját. Az ordas rémhírek csapatostól támadtak — azt kell hinnem, nem feltétlenül másünnen jöttek ezek a rém- hírfalkák, hiszen a közlekedés nem volt éppenséggel köny- nyü, vonat nem járt, az országút alá volt „aknázva” vadabbnál vadabb mendemondákkal. Ezer esztendő véres tanulságai képezték termőtalaját a rémhíreknek. A földdel birkózásban, az első saját termés örömében, no és az újságok jóvoltából őszre harcossá izmosodott a szegénység és visszapörölte a gazdáktól a földet. Hiába, evés közben jön meg az étvágy. A tisztesség látszatát öltő uzsora polgárjogot nyert. Egy mázsa tavaszbúzáért duplaannyi őszit kellett adni. persze, nem ősszel, hanem azonnal — „ki tudja, mi lesz még őszig, én most adok, most kell kapnom ..Akinek nem volt árpája, a gúnyát képes lett volna magáról leadni, csak hogy a földje ne maradjon veteüen. Aki végképp nem tudott vetőmagot szerezni, kapással ültette be a földjét, kukoricából kevesebb kell, burgonya volt bőven, azt nem vitte el a háború, és bab is megakadt. Napraforgót igyekezett mindenki sokat vetni, hátha jövőre se lesz petró a lámpáb A mi négy és fél holdunkból két hold — szerencsénkre — ősszel felszántatott. Négy felnőtt ember volt a csatádban. a rokonság is segített, és nekiláttunk, felkapáltuk az egeszet, amilyen mélyen csak bírtuk. Azután szereztünk egy boronát, bátyámmal belefogóztunk, és gyi, te szamarak! Az egyikbe tavaszárpát, a másikba tavaszbúzát vetettünk, emlékezetem szerint, a tavaszárpához a fent leírt módon jutottunk. Sebaj, jövőre minden másképp lesz... Fél holdban lucernát találtunk, ami igen jól jött. Aszónktól vettük el a kenyérnek valót, de apám vásárolt egy girhes borjacskát egy szegény asszonytól — jövőre megnő annyira, hogy tehenünkkel összefogva, lesz mivel dolgozni a földön. Darabonként összerimánkodtunk egy faekét, és anyánk testvérének tehenével meg a miénkkel felszántottuk a maradék két holdat. „Nem nagy szentírás” — mondta apám, és kifaragott egy remeit jármot, ami ki is tartott „maszek” korának végső határáig, 1958-ig. Az uraságot urasága idején aligha átkozták annyit mint azután. Meg kell mondanom, nem volt mintagazda, a legádázabb gyomnövényt, a perjét hagyta ránk örökül, ami valóságos veszedelem a kultúrnövényekre. Nem árt annak se aszály, se esős időjárás, sőt még a kapa se nagyon — ősszel, szántáskor — évekig — kazalnyi perjehalmok égtek az újgazdák határában. De azért csak sikerült kipucolni a földből, s kiderült, elsőrendű termőföld, 14—18 mázsa búzát is megadott belőle egy hold. Akadtak bizony, akik nem voltak akkora erővel, mint mi. Megrendítő látvány volt, amint két öregember — asz- szony és férfi — húzza-rángatja a boronát. Az „ember" szája be nem áll a káromkodástól, szidja a feleségét, mint a bokrot: azért kellett neki a föld, hogy idejekorán megszabaduljon tőle. padra kerüljön a bőre... Idős volt a férfi, gyakran leült, de azért újra és újra feltápász- kodott, ne kínlódjon az asszony egyedül. Csontsovány ló, tehénnel egybefogva, megtermett telién öklömnyi borjúcs- kával, alig látszik ki a barázdából, de nincs irgalom, menni kell, Az asszony vezeti a két árva jószágot, az ember fogja az eke szarvát, és hosszú ostorával oda-oda- sújt, hogy a borjúcska majd ráugrik az asszony sarkára. Vagy megszoksz, vagy megdögölsz, megszökni innen nem lehet. Elmentünk kérni vetőgépet egy jógazdához. Azt mondta apámnak: „Vegyél magadnak, én is vettem...” Nem káromkodtunk, csak a háta mögött, hátha még rászorulunk, esetleg ő ad majd munkát valamennyiünknek. A gazdákkal nem ajánlatos ujjat húzni. A hivatalosság azt mondta, ingyen kaptuk a földet. A rémhír pedig ezt: buta beszéd, mindennek ára van, s a föld a legdrágább portéira a világon* Csak szedjétek össze magatokat, majd jönnek, ne féljelek, kiveszik a zsírotokat. I\p ! (Hi villi It ünneprontók. Dicsérjük a parasztot, a ’L UUtt SZegényt csakúgy, mint a jobb módút: szinte a semmiből újra termőre fogta a földet, annyi verítéket hullajtva a barázdába, mint elei talán sose. A történelem „madártávlatból” hősinek kell mondanom azokat az időket. Rábízták a parasztra a nemzet sorsút — akkor a kenyér volt a sorsunk, és kiderült: a nemzet nem csalatkozott. Ha másképp nem boldogult, magát és háza népét fogta az eke elé, és megkoplalta a magot, amit a tíz körmével felmart földbe elvetett. Mert a tavasz a föld megművelésének ideje kezdetektől fogva, és a vllée múlna el, ha aratás nélkül tűnne tova akárcsak egy nyár is ,..
