Észak-Magyarország, 1972. január (28. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-16 / 13. szám
ESZAK-MAGYftROffSZÄG 6 1972. jan. 16., vasárnap Három hónap samrnet Megújliodik a gyermekkönyvtár A lig két nap múlva, hogy elvonultak a repülök, ott lestük a Hiúkkal az ezüstös villogást, amely a vízen közeledett. Napfényben fürdött a part, és már nem gondoltunk a bombaterhük alatt nyögő gépek erőlködésére, sem arra, hogy mezítelennek tűnő testükkel kikerülik-e a légvédelmi ágyuk kereszttüzét. A bombák detonációit is elfeledtük, a vízbe bukó jegenyéket, s a meredek víztölcséreket, amelyekről leszakadt fehér habokat fújt ránk a légnyomás. A vízen egyre közeledett az ezüstös csillogás, s a hullámok közt hamarosan halfejjé állt össze. A hal egyre közelített, s a háborgó vízen óriássá növekedett. Izgatottan ugráltunk a kerítésre, borzongva tanakodtunk, mert ekkora halat még sohasem láttunk. Amikor kezünkkel elértük, és kihúztuk a partra, szótlanul leültünk.. Ügy éreztük, kifogyott belőlünk az erő. Talán altkor értettük meg, mit jelentett a bombázás, ahogy a hal megtört szemét néztük. Sérülés nem volt a testén, tűhegyes fogai ragyogtak félig nyitott szájában. Elnéztük vékony kezünket, amely eltörpült a hal hatalmas uszonya mellett, és megsejtettük azt az erőt, amely a tó felszíne alatt is megmutatta az emberi kéz által készített bombák erejét. Talán ekkor éreztük először, hogy félünk a katonáktól. Emberek jöttek később, és csodálkozva nézték a halat, kezük araszoló mozdulatával méregették, s mi büszkén válaszolgattunk. — Phű, de büdös — mondta az egyik, -y- Mit akartok csinálni vele? —, kérdezte tőlünk. Akkor jöttünk rá, hogy tulajdonképpen miénk ez a hal. A hal tényleg büdös volt. Ez persze, nem volt határozott, és eddig nem is akartuk észrevenni. Ketten vettük fel a váltunkra, uszonya a földön surlódott utánunk. így is nagyon nehéz volt. Amikor anyánk elzavart bennünket a büdös hallal, talán sírtam is, és bátyám konokul hallgatott. Felváltva vittük barátainkkal le a vízhez, amelytől olyan közel volt a ház. hogy a nyitott ablakon éjszaka is hallottuk a tó hullámzását. Ahogy ott ültünk, gyerekek jöttek a vízpartra, akiket nem ismertünk. Közel egyidősek voltunk, és egy lány is volt velük. A halat nézték szomorúan, talán szomorúbban, mint mi. A legidősebb akkor mesélni kezdett. Talán ha nem a halról beszél, és a víz sejtelmes mélyéről, a halkirály legkedvesebb fiáról, akit megölt a háború, megverjük őket. Azelőtt nem tűrtük soha, hogy idegen fiuk járjanak a partnak azon szakaszán. Most hagytuk. Amikor elváltunk, és a fák közt átvilágló nap fényeit néztük, a halkirályra gondoltunk, és a vízben élők gyászára, mert elvesztették a legügyesebb királyfit. A mezőt hunyorgó-órvrtP'V VTV**-*1. lőttünk, és nem hallottuk az állomás felől csörömpölő katona vonatokat, sem a mozdonyok jajongó füty- tyeit. Hallgattuk a tücsköket, és a bokrok repedéseibe hullatott tündérfátylak után kutattunk tekintetünkkel, de egyet sem találtunk hazáig. Másnap is ott volt a hal, és erősen bűzlött. De An- tiék is ott voltak. És ettől kezdve mindennap találkoztunk. Néhány napja menekültek Pestről a Balaton partjára, s a fürdőtelepen megmutatták a házat, ahol lakták. Két marék követ és kagylókat vittünk fel nekik, és üvegbe tettük. A tornác vastag kőlábazatára állítottuk az üveget, s lia Anti ránézett és úgy akarta, az volt a Balaton. És mesélt. Néhány perc múlva már hajón ültünk, vagy repülőn száguldottunk messzi tájak felett. És amikor hazaértünk, itthon már jó és erős óriások és törpék népesítették be körülöttünk a tájat. Ekkor nem féltünk az áthúzó repülőktől, és nem érdekelt a katonavonatok csörgése sem. Talán az éjszakák is könnyebbek lettek. Játékosakká váltak a fényjelek, amelyek átsuhantak a feketére vált égbolt alatt, s a felderítő gépek varrógép- szerű zakatolásától sem féltünk. Ügy éreztük, napról napra erősebbé válnak körülöttünk a kis manók, a tündérkirályfiak és a jóindulatú óriások is. pedig közeledett a front. Ha Anti mesélés közben elhallgatott, messziről hallottuk az egyenetlen dörrenéseket, és nem értettük, hogy ez hogyan lehet. Aztán rádöbbentünk, hogy csak minket tart össze ez a kiépített kis mesevilág. Éjszakánként a légitámadások dörejei ri- asztgatták az embereket, és másnap borzongva mesélték, hova zuhantak a légiaknák. Mi nem féltünk. Tudtuk, ha Anti úgy akarja, eltűnnek a becsapódó gránátok detonációi, és virágos rétekké válnak a hernyó- talpaktól felszántott mezők. De valami visszatartott tőle, hogy ezt kérjük. Talán féltünk, hogy valami baja esik a törpéknek, ma már nem tudom. Egyre közelebb kerültünk egymáshoz, és Anti mindig mesélt, összegyűltünk a ház teraszán, ahonnan a fák közt áttűnve láttuk a víztükröt. Egy reggel v itt hallottuk meg, hogy meghalt Tóth, a tejes és Bánáti is. akit szilánk sebzett halálra. Körülöttünk egyre örjöngőbbé vált a világ. Az utcán másnap hajnalra kopott személyautó húzott végig, nem is ügyeltek rá az álmos katonák. De nyolc óra tájban szöges botokkal hajtották ki a nyilasok az embereket, hogy üsszegyűj.tsék a tenyérnyi plakátokat. Egyet mi is felvettünk, Anti dugta el a feljáró alá. Apró fekete betűkkel virított egy dőlni készülő fa alatt. „Győz a nyilas, csak a gyökér bírja ...” Ekkor már mindenütt őrjáratok cirkáltak, s a kis balatoni faluban is megtanultak félni az emberek. Csak mi nem. ahogy hallA r»fi rrtocóif A?nlf *' mesék megedzettek bennünket, és úgy éreztük, amíg tartanak, semmi bajunk sem történhet. Nevetve néztük a kormos fedelű német páncélosokat, amelyeket javításra küldtek hátra a frontról, és a bú- torszál lító teherautókat, amelyeken négyzetméternyi darabokban sárgállott a krumplicukor. Aztán egy nap keresték Antiókat. Valaki feljelentette őket, vagy megtudták, hogy szüleit már rég koncentrációs táborba vitték a németek. Tasst és Mesét is keresték, azt a kislányt, akit Anti után talán legjobban szerettem. Ma sem tudom, hova lettek, csak azt, hogy nem találták meg őket. Valaki idejében figyelmeztette, és elmenekültek. A kidobált ruhákon másnap láttuk meg a sárga csillagot. Még néhány napon át eljártam a kerítésig. A házba idegen katonák jöttek csukaszürke egyenruhában. Aztán nekünk is menni kellett. Apám katona volt messze, és a hadműveleti területről az erdőhöz közeli házba mentünk, ahol több család zsúfolódott össze. Ott voltak a felnőttek körülöttünk, és mégis féltünk. A tájból eltűntek a jó és vitéz törpék, az óriások is, helyüket, ágyúkart vontató lovak és géppuskás katonák foglalták el. Az a biztonság, hogy semmi bajunk nem történhet, egyszerre szétfoszlott, s mi reszketve hallgattuk éjszakánként a géppisztolyok közeledő, száraz kelepelését. Egy éjszaka egészen közelről hallottuk mély torokhangon üvölteni a soro- zatvetőket. Én összekoccanó fogakkal is Anti meséire gondoltam. Ügy éreztem, amíg magamban bírom tartam őket, addig biztonságban vagyok. Csak a falat néztem, amelyen rebbenve hintázott a lámpa. Elsárgult fényében egy kis törpe manó szemére emlékszem, amely sokáig biztatva kísért. így aludtam el, amikor elcsendesült a felettünk áthúzódó front. Talán azok a mesék edzettek meg bennünket egy életre. Iiogv a számos baj és veszedelem között megmaradtunk. Ki tudja? * H a esténként kiülök a megszűrt fénybe, amely átvilág- lik a levelek tömör csendjén, és hallgatom a nyitott ablakokból áradó zenét, gyakran Antiékra gondolok. Olyankor ösz- szébb húzom kabátom, mert úgy érzem, váratlanul lehűlt, a levegő. Elmerengek a sorson, amely így összekuszálta gyermekkorunkat, széttépte az ismerős családok szilárdnak hitt kötelékeit is. Vajon élnek-e még és merre, melyik városba, vagy országba repítette őket a körülöttünk gyorsan változó világ. Aztán felállók és tekintetemmel megkeresem az ablakot, fent, az emeleten, amely mögött alszik két kislányom. A nagyobbik hároméves múlt, a kisebbik nemrég tanult járni, de már érti a szavak jelentését. Milyen sors vár rájuk és miránk is, felnőttekre, ebben a veszettül vágtató világban? Nem lesznek-e súlyosak az élettől kapott sebeik, ha mi már gyengülünk. És távolabb is, a világban. elég lesz-e vajon mindig az az erő, amely óvó burkában tart^ bennünket, s amelyen nem hatolhat át soha a kavarogva vagdalkózók élesre fent kése sem. Ilyenkor Anti meleg szemeit látom, ahogy biztatva int felém, és azt hiszem, holnaptól én is mondok o'-ermekeimnek mesét. Hajdú Gábor Február 1-től májusig zárva lesz a gyermekkönyvtár. Kis olvasói, látogatói májustól már az új épületben, a megyei könyvtár népkerti épületében kereshetik majd fel, a költözködés után. Az új helyiség új feladatokat is jelent. S természetesen a már bevált, régi módszerek, gyakorlat folytatását is." Jelenleg 23 000 kötete van a megyei gyermekkönyvtárnak. Átlagban 2000—2500 olvasója van. Több ezren látogatják rendezvényeit, s mintegy 60— 70 ezer kötetet kölcsönöznek ki. Üj, modern otthona minden bizonnyal még nagyobb vonzerőt gyakorol majd a legifjabb olvasó korosztályra. A megyei gyermekkönyvtár új helyiségében a legkorszerűbb feltételeket teremtik meg._ Lesz külön játéktér, válogatórész, olvasó-tanuló helyiség. A könyveket úgy csoportosítják, hogy egy-egy korosztály érdeklődésének, a fejlődéssel bekövetkező igényváltozásnak is megfeleljen. Az olvasó—tanuló teret kézikönyvekkel, folyóiratokkal, szemléltető anyaggal látják el. A könyvtárban egyes iskolákkal közös órarendet állítanak majd össze. Nemcsak humán, hanem természettudományi tárgyakból is rendeznek a könyvtárban óráikat. Tovább folytatják a közös programokat a napközi otthonokkal és az úttörőcsapatokkal. Az eddigi gyakorlat azt bizonyítja, hogy az iskolák és a gyermekkönyvtár kapcsolata egyre erősebbé válik. A még eredményesebb munka céljából újra megszervezik a gyermekkönyvtári pedagógiai tanácsol, mely egységesen segítheti e tevékenységet. Tervezik egy Gyermekkönyvtári Híradó indítását is, mely a gyermekkönyvtárak vezetőinek kíván hasznos tanácsokkal segítséget nyújtani. Természetesen a megyei gyermekkönyvtár munkájában továbbra is jelentős helyet kapnak a szórakoztató és játékos foglalkozások. Az elkülönített előadóteremben rendezhetnek vetítéseket, irodalmi játékdélutánokat, vetélkedőket, tarthatnak gyermekklub foglalkozásokat, s a 10—14 évesek részére könyvbarát kört és gyermekszínpadot szerveznek. Mindezt pedig az alapvető cél, a felnövekvő nemzedék olvasóvá nevelése érdekében teszik. Hű a kapuban B éla a kapualjban állva felnézett a szemközti bérház második emeletére. Balról a harmadik ablakpárt figyelte. Igen, ott lakik, valószínűleg most ebédelhet, halkan esörren az evőeszköz, közben volt férjére gondol. De miért gondol a volt férjére és miért nem őrá? Most meglibben az egyik ablak függönye. Az asszony arca, s testének felső része válik láthatóvá. így, két- emeletnyi távolságból is szépnek, kívánatosnak tetszik, bő, mintás pongyolája élesen piroslik az ablakkeretben. Béla vágyakozva és azzal a vegyes, félelem- és tiszteletteljes érzéssel nézte, ahogy azt egy húszéves fiú teheti. Majd csak észrevesz — gondolta —, talán szemébe vállán az arcom, a szemem, hiszen ott', akkor, azon a meghitt fehérasztalos összejövetelen olyan szívesen jött el velem táncolni. Háromszor kértem fel és jöttí kedvesen. Teste olyan meleg volt. És azt kérdezte: „No, tetszem magának?” Mennyi ideje ennek? Bizony két hónapja, és azóta csak reá gondol; ha dolgozik, őt látja, álmaiban beszél hozzá. Miért is ilyen fiatal! Húsz éve most óriási teher. Ott fenn, az az asszony már huszonöt éves és... Csak állt, és nézte az ismét üressé vált ablakkeretet, a mozdulatlan függönyt, a hidegen szemező üvegtáblákat, az egész nagy. rideg háztömböt. Már esteledett, az eső sem szemetelt, hűvös szellő szárífgatta a járdát. A kapualjban emberek érkeztek és mentek. A szemközti házban is felpattantak a fények, s az utcai neonégők vibrálásával egyidejűleg az asszonynál is világosság támadt, s ez ismét végtelen vágyat ébresztett Bélában. Az asszony sziluettje suhan! el az ablak előtt, s utána közvetlenül egy férfié. Magas, jól megtermett férfi lehetett, öngyújtó lángja lobbant, aztán semmi, csupán az ablak fénylett, majd kialudt a hideg fény, és helyette tompa, halványrózsa- színű derengés költözött az ablakba. Béla állt, mozdulatlanul, a kínok kínja hasított szívébe. Valahogy úgy érezte, most rögtön fel kellene rohannia, betörni az ajtót és... és... odavetni magát az imádott nő elé, vagy .. . H ideg és forró hullámok rázták testét, összeharapta ajkait. A tehetetlenség hálójában vergődve, hipnotlzáltan meredt a halványrózsaszínű derengésre. Szenvedett, ahogy csak húszéves korban lehet, agyában, szívében torz és lehetetlen képek kavalkádja. Az asszony testének azóta is megőrzött illata most áttört a kettős üvegtáblán, s a rózsaszínű fénnyel együtt érkezett hozzá. Körülölelte, körülfogta, szinte tapinthatóvá tette, úgy érezte, kigyúl a teste, ott rögtön a huzatos, emberek járta kapualjban — lángra lobban. Csak nézett, s hogy kínjai még fokozódjanak, az asszony alakja ismét az ab- ''»kkeretben. hai-n k’’""4és a következő pillanatban összezárult a sárga sötétítő függöny. S a kínok most zuhantak rá igazán a fiúra. Most, amikor képzeletében szinkronban játszódtak le a fent történtek. Testének minden porcikáját külön-külön vágta, hasította a vágy, majd- hogy össze nem , roskadt. Ebben a pokoli szenvedésben összeolvad az idő, tér, illat és vágy, lemondás, keserűség és tehetetlenség, összeroppantja és kiegyenesíti fiatal testét az első nagy érzelmi csapás, amit nőtől kap. A rra eszmélt, hogy háta megett nyílik a kapu, a házmester a gyanakvás szikráival csodálkozva nézi. Béla nem törődött vele, a szürkülő reggel ezernyi nesze lassan hatolt tudatáig, felnézett a második emeleti ablakra. A sárga függöny mozdulatlan. Talán mégis mennem kellene — gondolta a fiú, és furcsamód nem érzett fáradtságot. pedig több mint tizenhat órája állt a kapualjban. Úgy érezte, a tegnap délutántól elszenvedett kín most duzzadó erőként árad szét testében, kicsit hősnek és nagyon felnőttnek érezte magát, önmaga előtt sem világos az egész, egészséges élniakarása valamit azonban sejt. Talán, hogy most érett férfivá, most, hogy ismerőse a fájdalom. Kilépett a kapualjból, és felnőttesen, méltóságteljesen biccentett fejével a házmesternek. ’■‘irli János Anti meséi
