Észak-Magyarország, 1970. május (26. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-01 / 101. szám
ÉSZAK- MAGYARORSZÁG 6 Péntek, 1970. maius 1. 9.^ o * r? 0 , * v> le >: ' -'.A \ ; V ^ . •A«’* ü' tó %f> :u; mÍÍ ' ■ '■<' É jszakánként, ha nem tudok elaludni, néha felkelek, odalépek az ablakhoz és elgyönyörködöm a salaklerakó hol narancsvörös, hol vérlobogású máglyáiban, szüntelen fényjátékában. Halványodnak, kisebbednek ezek a tüzek, majd feliabbannak újra a sötétségben, a láthatatlanul maradó emberi munka ritmusa szerint. De égnek mindig. A tűznek nem szabad soha kialudni. A vas gyönyörű virágzása, félelmes-szép megújulása, ismét emberarcúvá születése példázódik a törvény igazában, amely itt a martinkemencék, a folyvást rakódó vöröses-barna por és füst árnyékában oly elemi törvény, mint a természeti törvények; születés és halál, virágzás és hervadás változtathatatlan igazságai. Közel van hozzánk az ócskavas gyűjtőhelye. Ide érkezik nap mint nap vasúti vagonokban, teherautókon szakadatlanul mindaz, ami tegnap még élt, működött, használt az ember javára, aztán elfáradt, kikezdte a kor, elhasználódott az ember szolgálatában. Rozsdafoltos géprészek, horpadt, kilyukadt tartályok, kerekek, hengerek, tömbök, lemezek és rudak vöröses színű kuszasága. Az enyészet vöröslő rengetege. Vörös sivatag, temető. S lám, ahogy a hegyek között a fák tövén a tavalyi, rozsdás színű, korhadt avar alól egyszerre előbukkannak a friss új hajtások, amikor eljön a tavasz, a virágzás időszaka, úgy születik itt is naponta, szüntelenül a tűz lobogásában a virágzó vas újjá, többé, hasznosabbá, mint valaha volt. A gyártelep hatalmas reflektorai beragyogják az éjszakát. Nincs sötét, nincs csend. Munka van, soha meg nem szűnő, pontos és szakadatlan munka. Markolók fogai harapnak a rozsdás vastömegbe, acél-karjuk mozog-fordul szüntelen, s a megtelt vasúti kocsik elindulnak a kohókemencék felé, helyet adva cjz üreseknek. A tűznek nem szabad kialudni. Az élet nem szakadhat meg, nemcsak az elmúlás szüntelen, hanem a születés is. A bolygók keringése-forgása nem áll meg, nem változik. A telet tavasz, a nappalt éjszaka követi. Itt, a kemencék több ezer fokos, szakadatlanul harsogó tűzörvónyé- ben, lobogó-fehéren, szikravirágok özönében újjászületik az acél. Csodálatosan szép, félelmetes és mégis ujjongó látvány. Ahogy a záporos szikrafelhőben lebírhatatlanu'l, hatalmasan útjára indul az acél; a holnap acélja, a tegnap ócskavasából. Az emberek ilyenkor megállnak pillanatra, megtörlik homlokukat, a védőüvegen át belepillantanak e daloló tűzlobogás- ba, amely általuk, a munkájuk által él és teremt. Arcuk verejtéke csillanva veri vissza a záporozó fényeket. S talán mosolyognak is. Fáradtan, elégedetten, büszkén. A harsogó tűzfolyam pedig elindul ember irányította útján, hogy betöltse megtervezett, pontosan szerkesztett célját. A tűz. az emberi munka pompázó lobogása, e szakadatlan virágzás nem múlhat el soha; nem szakad meg, mert ősi-elemi törvény, az ember első igazságai közül való, hogy a tűznek nem szabad soha kialudnia. Nemzedékek váltották s váltják egymást a tűznél. Az apákat fiaik követik; kohászok, hengerészek, öntöformokészítők és még sokféle szakma munkásai. Sokféle emberek. Otthonszerető'lc vagy nyughatatlan magányosok, hallgatagok, vagy sokbeszé- dűek, önzők, kuporgatók vagy pazarlók, adakozó kedvűek. Aki nem bírja ezt a munkát, hamar kiesik közülük. Aki megmarad, ha küldenek, sem tudna tán megválni a szakmájától. Élete hozzánőtt a fehér virágú acél látványához, hozzá is formálódott, idomult, nem tud megválni tőle. Mondják, hogy sok kohász szidja a meleget, a füstöt, a port, elégedetlen a munkájával, de csak nagyon kevés van olyan, aki otthagyja, aki más munkát, más életformát választ, miután ebben egyszer megszokott már. Hihetetlenül nehéz, gyötrelmes, szívet keményítő, lelket kérgesítő, izmokat acéllá edző munka ez pedig. A munkát s munkásait ünnepük ma a zászlók. Ókét köszönti ének és nevetés. Róluk beszél a szónok, amikor az életről, gazdagodó, fejlődő, növekvő életről beszél. A szélben meglebbenő zászlók pirosa a napfényben olyan, mint azé a tűzé, amely a vas, az acél virágzását kíséri. A munka nem áll meg. A tűz kiolthatatlan. Papp Lajos Éljen és erősödjék a világ népeinek harca az imperializmus ellen, a békéért és a nemzeti függetlenségért! Köszönti ük a munkásosztályt, a szövetkezeti parasztságot az értelmiséget, a szocializmust építő népünket! (Az MSZMP KB május elsejei jelszavaiból.) 1945 A avőzelem és a szabadság májusa \ A felszabadulás utáni ei só május elsejére szinte' mindenki ,,;jói emlékszik”, aki akkor már értelemmel éit. Érdekes módon azonban a jól emlékezők nem egyformán emlékeznek. Van, aki csak arra vélek- szik, hogy jo idő volt, van, aki a [elvonulást emlegeti, van. aki idéz az ünnepi beszédből. Az Észak-Magyár- ország elődje, a Szabad Magyarország 1945. áprilisi, májusi számait lapozgatva hitelesen összeállítható a felszabadulás utáni első szabad május elseje programja és hangulata. Április 27-én döntött a vármegyei Nemzeti Bizottság, hogy május elsejét a munka ünnepének nyilvánítja és ezért általános munka- és hivatali szünetet rendel el. Milyen is volt ez a felszabadulás utáni első munka ünnepe Miskolcon ? Ragyogó napfény köszöntötte május elsejét. A házakat, a kapualjakat a tavasz virágai, zöld lombok, zászlók, feliratok, táblák, sarló-kalapácsos szovjet jelvények díszítették. A Hősök terén szürke lepel borította a szovjet hősök emlékművét. Balaszin szovjet vezérőrnagy leplezte le a márvány obeliszket és adta út Miskolc város vezetőinek. A magyar, a szovjet és a román díszszázad sor- tűzzel tisztelgett. Közben a Búza téren gyülekeztél- Miskolc lakosai, a közeli gyárak és bányák munkásai. Az újság szerint tízezrek lobogtattak piros szalagokat. zászlókat, s vitték a transzparenseket ezekkel a jelszavakkal: Le a fasizmussal ! Pusztuljanak a belső bitangok! Több kenyeret a dolgozó munkásoknak! Le a szabotálok- kal! Á Búza térről énekelve vonult át a tömeg a népkerti sportpályára, ahol a hatalmas vörös emelvényt ez a feirat díszítette ..Éljen ünneplő közönség éljenzése nem akart megszűnni. A szónok az újjáépítés fontos munkájáról beszélt. És amikor beszéde befejező részéhez érkezett, a tömeg szinte vele mondta a fogadalmat: „Ma, a győzelem és a szabadság május 1-én fogadalmat teszünk, hogy nem kíméljük erőnket, verítékünket. fáradtságunkat, valóra a munkásosztály harci egysége!” Az Internacionálé után szavalat következett, majd szólásra emelkedett az ünnepség szónoka, a Magyar Kommunista Párt egyik vezetője. Révai Jósáéi. Beszédét így kezdte; ..Az idei május a győzelem és a szabadság májusa”. Felhívta a figyelmet arra, hogy, a háborúnak még nincs vége, de a német hóhérok uralmának már vége- ■izákadt. , .Akasztófára velük!”!— kiáltotta a tömeg. Amikor a Szovjetunió áldozatos harcáról beszélt, az valljuk azt, hogy Magyar- ország újra boldog és demokratikus ország lesz!” A beszéd után percekig zúgott a taps, a tömeg éljenezte a Szovjetuniót, és a magyar demokratikus hadsereget. Csak akkor lett ismét csend, amikor a dalárda elénekelte a munka himnuszát. A tömeg azután együtt énekelte a dalárdával a Szózatot, s az Inter- nacionálét: „Ez a harc lesz a végső ...” Oravec János SZABAD 1957 Jó látni benneteket Borús volt, az idő. Szemelt az eső előző nap is, amikor Oprendek Sándor emléktábláját avattál:. Erre gondolt Tóth Sándor, a munkásmilícia tagja, miközben kék overállján igazgatta a fehér ing kihajló nyakát. — Veled megyek — szólt a felesége. — Annyi mindent beszélnek az emberek ... legyünk együtt... a gyereket is viszem... Tóth Sándor, a Lenin Kohászati Művek technikusa, a gyár dolgozóival együtt, családjával ment ki az utcára azon az esős május elsején. Vajon hogy sikerül a felvonulás? A gyúr kapuja előtt embertömeg állt már. Teherautóról osztogatták a zászlókat. Mennyi kéz nyúlt érte... soha ennyi lelkes zászlóvivő! A kohászok találkoztak a gépgyáriakkal. Végigmentek a Győri kapui úton. A Tanácsház téren megtorpant a menet. Minden kis utcában várakozó csöpög tok. Különféle vállalatok, intézmények, kisebb üzemek dolgozói. Tóth Sándor fülében még ott zsong a munkásőrség megyei parancsnokának az előző napi emléktábla-avatáson elhangzott mondattöredéke: — drága árat fizettünk az emberségünkért ... — Bizony, október végén nem mertük remélni, hogy a május elsejét így ünnepelhetjük — mondja valaki a sorból. Állnak, várakoznak. A munkásőr egyeip-uhás emberek, férfiak és nők, üsz- szecsoportosuinak. A jár-, dán kíváncsi nézők tömege. Egy öreg néni kiválik, s odalép a csoporthoz: — De jó látni benneteket, fiaim... de jó lett volna már hamarabb... — elcsuklik a hangja, s zavartan visszalép a járdára. —■„ Elesett a iia novemberben — mondja az egyikük —, ismertem. Lassan szakadozik fel a borulat. Megindul a menet. Végig a főutcán minden ablak nyitva, minden ablak emberekkel tele. A kohászok hatalmas májusfát visznek. Az MNDSZ-asszo- nyok készítették. — Éljen május elseje! __Éljen a néphatalom! Az Ady-h£dnál már hallani a hangszóró erősítőjét. Jelszavak, hurrák úsznak a párás levegőben. — Éljen a néphatalmat védelmező, harcban született forradalmi, munkásparaszt kormány! A felvonulók transzparensei közt Kádár János és a párt, kormány vezetőinek magasra emelt képét viszik. — Éljen a forradalmi munkás-paraszt kormány! Béke tér. Hatalmas, impozáns látvány. Régen nem volt ilyen erőt sugárzó, ilyen színpompás. Munkásőrök igazgatják helyükre a csoportokat. Már ellepték az emberek a hatalmas teret. A tribün előtt munkás- őrök állnak. Nem vonulhat fel mindegyikük, a rendezők feladatát Is cl kell látni. Csíkos József, a DIGÉP szerszámkészítő technikusa az emelvény előtti díszőrségben áll. Előtte vonul el szinte az egész város lakossága. A munkásőrség egységét hatalmas taps fogadja. Csíkos József szívét is melegség önti el, hiszen ez a taps őt, a szolgálatát teljesítőt is köszönti. Megtelt a tér. Zászlóerdő hullámzik. Elhalkul az induló, s Prieszol József, a megyei intéző bizottság elnöke lép a mikrofonhoz. Csend. HaL. iani ahogy a tavaszi szél bele-beletép a zászlók selymébe. Az arcokon figyelem, feszült várakozás. Prieszol elv társ beszél. Szavait átfűti a lelkes hevület. Magával ragadja az embereket. A szónoklatot hol taps, hol hangos éljenzés szakítja meg. — Üjból erősek vagyunk! Meg fogjuk tanítani a nép ellenségeit, hogy ha kell, nemcsak szóval, de ököllel is jobb belátásra fogjuk őket nevelni. A szónokot taps szakítja meg. — Van ehhez erőnk? — folytatja. — Igen, van. Él és erősödik a párt, van megbízható fegyveres szervünk, van munkásmilíciánk és nem is akármilyen! Tóth Sándorné elfátyo- losodott szemmel tekint férjére, miközben a tömeg zúgva éljenzi a munkáshatalom védelmezőit. Csíkos József munkásőr, ott a tribün előtti őrségben végig- jártatja tekintetét a lelkesen tapsoló ötvenezer főnyi tömegen. Ügy érzi, ez a legszebb, legemberibben kifejeződő hála. Az ünnepi beszéd után lassan oszlik a tömeg. Tóth Sándorhoz odaszeg Mik egyik munkatársa. — Azt hiszem, te Sándor, ezt a május elsejét sokáig nem felejtjük el. — És is azt hiszem. — Talán a negyvenötös volt ehhez hasonló. Persze annyi különbséggel, hogy akkor még nem is nagyon tudtuk felfogni, hogy mit nyertünk, de most mindenki átérezte, hogy mit veszíthetett volna el, s hogy mit sikerült megmentenünk. Adamovics Ilona 1