Észak-Magyarország, 1970. április (26. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-04 / 79. szám
Szombat, 1970, április 4. Pt ÉSZAK-MAGYARORSZAG 5 Nevük, sorsuk ismeretien Az elmúlt év 'decemberében ritka anyag került a Herman Ottó Múzeum birtokába. A már elhunyt diósgyőri fényképész. Malisai László fia, Zoltán a padláson régi negatívokat talált. A képek 1045 februárjától az év nyaráig készültek. Azokról a szovjet katonákról, akik a lillafüredi Palota-szálló kórházban feküdtek, és akik a környéken állomásoztak. Találtak engedélyeket is. A szovjet parancsnokság engedélyeit, hogy fényképet készíttethessenek magukról. Az anyag a maga nemében egyedülálló. De mindmáig még nem sikerült azonosítani a képeket és a neveket. Képek. Sok-sok száz kép. Fiatalok és idősebbek, férfiak és nők, egyéni felvételek >“s csoportképek. Emberek, akik a Szovjetunió különbö- i tájain születtek, nevelkedtek, majd fegyvert fogtak, s lek győzedelmesen nyugat felé, hogy a szabadságot hozzák. Katonák. A háború vérzi- atarában jöttek felénk, • gyútüzek és puskaropogás Közepette, s közülük sokan nem tértek haza. Ok a névtelenek, akiknek mégis van nevük, akiket vártak valahol, s akik, ki tudja, hazaérkeztek-e valaha. Emberek. Sorsukban legalább annyi a közös vonás, mint az eltérő. De valamennyien harcoltak, s az is biztos, hogy ezen a tájon harcoltak. Pihenőben, vagy épp a kórházi ágyon tudták meg: van egy fényképész Diósgyőrben, aki készít róluk felvételeket. Szeretteikre gondoltak, akiktől nagyritkán érkezett hír, s akikhez ritkán ment levél. Odaálltak a fényképész lencséje elé. Mosolyogtak. Mosolyukban a győzelem izzott már és a remény, hogy visszatérnek. Negatívok, Egy diósgyőri ház padlásán porosodtak 25 esztendeig. Véletlenül bukkantak rájuk. Most a Herman Ottó Múzeumban vannak és „megfejtésre” várnak. Azoknak, akiket ábrázolnak, sem nevüket, sem sorsukat néni tudjuk. Mégis olyan ismerősnek tűnnek és annyi mindent el tudunk róluk mondani. Például azt, hogy szerették a virágot. Alig van olyan fénykép, amelyiken ne lenne virág. Három fiatal lány. Valószínűleg ápolónők lehettek. Az egyik kibontotta a hajat, hullámosán omlott a vállára. ölükben mezei virágból font koszorú volt. A betegek között egy régi nyár emléke járhatott az eszükben, amikor egy kis távoli faluban, egy forró napon virágokat szedtek. Barna, meleg szemű fiatalember. Mellette egy lány mosolyog, a karján szép karperec. Egy kép és mégis két különböző. A lány fényképe nem itt készült. A diósgyőri fényképész úgy dolgozta össze a fiatal katona arcmásával. A menyasszonya lehetett. Talán már nem is élt. amikor ez a közös kép készült. De az is lehet, hogy találkoztak még. Hat egyforma kép. Ez is egy fiatal katona képe. A fényképész előhívta, elkészítette, de tulajdonosa sose ment vissza érte. Tovább vezényelték. S lehet, hogy néhány kilométerré innen meghalt. De az is lehet, hogy eljutott Berlinbe, azután hazament és még emlékezik arra, hogy valahol Magyar- országon égj' fényképész képet készített róla. Képet, amelyet sohasem látott. Egy század. Süt rájuk a nap, belemosolyognak a lencsébe és kezükben ott a fegyver. Az egyik ölében egy gyerek ül. Egyetlen gyerek a sok felnőtt között. Biztosan barátságot kötöttek vele. S lehet, hogy azonnal továbbmentek. Nevük, sorsuk ismeretlen. Annyit tudunk róluk, hogy 1945-ben, februárban vagy májusban itt voltak rövid ideig. Tudjuk, hogy harcoltak a szabadságunkért. És ismerősek lesznek vonásaik. De hogy azután mi lett velük, azt egyelőre még homály takarja. Ritka érték. Hazánkban sehol nincs hasonló gyűjtemény. Nagy feladat. Mert megtudni a nevüket, s megtalálni sorsuk további fonalát szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik. A múzeum egymagában nem is képes rá. De talán egyszer mégis sikerül. Talán arra is lesz mód, hogy a város mostani lakói is megismerhessék ezt az anyagot. Azok, akik éltek már akkor, s azok is, akik számára mindez csak történelem. Sok-sok kép, sok-sok negatív. De valamennyi emberi sorsokról mesélhet, azoknak az embereknek a sorsáról, akik keletről jöttek, s nyugatnak tartottak, s akik valamennyien haza szerettek volna menni, ha végetér a háború. Hazánkban 25 éve béke van, és 25 évvel az egykori harcok után, napfényre kerültek a képek. Mementóként. Mintegy figyelmeztetőül: emlékezzünk azokra, akik értünk harcoltak, a mi szabadságunkért. Csutorás Annamária B. alezredes sokat sejtetően fordul felém. — Akarsz érdekes történetet hallani? Van itt a partizán-találkozón egy ember, az Uszta-csoportból. Nekik aztán bőven volt részük nehéz napokban, izgalmakban, harcokban. Így ismerkedtünk össze Borbély Bélával. A zömök, a hatodik X-et taposó repülőtéri főnök emlékezetében már el- elhalványodnak az egykori események, de a történelem- formálás egyik részvevője így is sok érdekes mozzanatot villantott fel a Rákóczi partizán-század életéből. Egy gép nem tér vissza — A gépen heten jöttünk. Elsőnek Ihász Miklós ugrott, uUína Orosz Imre (ö is itt él Miskolcon), Kövecses Ferenc, aztán én ugrottam, vagy inkább a légörvény, a mélység rántott ki a gépből. — A földön vagyok. De nem cserjék, hanem óriásfák vesznek körül. Mozdulatlanságba meredek. Hallgatom a Buzso- va-hegységet körülvevő erdők zajait. Vajon merre lehet a többi, hogy is találom meg őket. Igen, a jelszó: a Rákó- czi-induló. — A távolban apró motozások. neszezések. Nekivágok. Hatalmas fák, s a fák között keresztbe dőlt törzseken, bokrok között botladozom. A mo-. tozások. ágreccsenések már közel hallatszanak. Fütyülni kezdek. A Rákóczi-induló bevezető dallamait. Ez a jelszónk. — Kis ideig csönd. Nem jó barát, ellenség lenne? Nem. A Rákóczirinduló mindig felpezsdíti a vért. a nemzeti önérzetet és a szabadságvágyat. De soha sehol semmilyen hangszeren nem tud úgy hatni, mint ahogy akkor hatott rám. Pedig a válasz csak bágyadt füttyszó volt, amit gyorsan elnyelt a végtelen hegység. — Érkezésünk sok baljóslattal. tragédiával van tele. A szabadság angyala A hegy tetején a kék Duna fölött áll a karcsú nőalak. Külföldnek Miss Gellért, nekünk a szabadság szimbóluma. A béke olajágát tartja magasba. Megszoktuk őt éppen úgy, mint a szabadságot, amelyet megtestesít, amelynek friss éltető levegője, alkotó eleme lett. szépülő, gazdagodó életünknek. S akiről szabadságunk jelképét megmintázták, Gaál Erzsi azóta asszony lett. Huszonhárom évvel idősebb, de testtartásban, lendületben megmaradt a 23 évvel ezelőtti Gaál Erzsinek. Mintha az idő sem fogna rajta, mintha az idő is óvná azt a pillanatot. A mester minden bizonnyal ma is benne fedezné fel alkotása modelljét. De hogy is volt csak? Gaál Erzsit 1945 októberében, mint Vas megyei egészségügyi alkalmazottat leigazolás céljából felrendelték Budapestre az OTI központba. Zuglóban szállt meg. Másnap délelőtt a Dózsa György út sarkán éppen át akart szállni a Fiumei út felé tartó villamosra, amikor egy idősebb férfi elébe toppant. — Még mondják azt, hogy nincs telepátia — mondta gyorsan és örömmel. Gaál Erzsi meghökkenve nézett az idegenre, aki kapkodva tovább beszélt. — Tudja mióta keresem magát? — Engem? — Igen, magát — mondta a férfi — Nagyon siettem, hogy itt érjem. A lány egyre zavartabban nézett a férfira. — Ha nem tévedek, maga vidéki. így van? — folytatta az idegen. — Igen, az vagyok. De mit akar tőlem? Itt valami... — Nem! Nincs tévedés! — vágott közbe a férfi. — Bocsásson meg, még be sem mutatkoztam. Kisfaludy Stróbl Zsigmond vagyok. Műértő embernek sokat mondott ez a név. de a Vas megyei Gaál Erzsinek sem-, mit. Falfehér lett az üde leányarc. Zavaros gondolatok váltották egymást a fejében. Másra nem gondolhatott, mint arra, hogy ez az ember kedves, behízelgő szavakkal akar megközelíteni egy „vidéki lányt”. Gyorsan körülnézett. hogy nincs-e a közeiben rendőr. A villamos kiindult a megállóból. de Kisfalud}' csak folytatta. — Megbízást kaptam a kormánytól hogy megmintázzam a szabadság géniuszát! A szabadság angyalát! A lány zavartan hallgatott. — A hivatásos modellek közül egy sem megfelelő erre a célra. Sokat vajúdtam, amíg egy éjszaka megálmodtam a termetet és az arcot. Ezt keresem már három hónap óta Pesten és vidéken. Higgye^ el kisasszony, éppen lobogó hévvel dolgoztain, amikor valami azt sugallta, hogy siessek, rohanjak ide a Dózsa György út sarkára. Igaz. ha valaki csak percekkel ezelőtt is megkérdezte volna, hogy hová megyek, nem tudtam volna megmondani, de húsz méter távolságból már pontosan felismertem magában a szabadság angyalát. — No, de kérőn! Mit akar tőlem? — Értse meg kisasszony — fogta könyörgőre a hangját —, hónapok óta keresem ezt a lángolást, ezt a tisztaságot, amit most itt látok magam előtt Ilyen modellre lenne szükségem! — Modellre? Hogy én modellt álljak? — Igen' — De miért pont én? Hogy gondolhat ilyet? Aztán a gondolatok mégis összefonódtak. Gaál Erzsi néhány nap múlva ott állt Kisfaludy Stróbl Zsigmond műtermében, laza, gyolcs ruhába öltözve, ventillátor fújta rá a levegőt A lobogó haj. a gyolcs ruha a felfokozott lendületet a jövőbe vetett hitet és a bizakodás hangulatát árasztotta. És megszületett a szobor, a szabadságról. A felszabadulás ünnepi hangulatában az egykori Gaál Erzsivel a soproni Lőverékben beszélgettünk, valójában azonban mégis ott áll a Duna fölött, a sziklahegy tetején. Külföldnek Miss Gellért nekünk a szabadság angyala. Megszoktuk őt éppen úgy, mint azt a szabadságot, amelyet megtestesít. Orosz Béla Kövecses az egyik fa tetején kötött ki. Lenézett A mélység megtévesztette. Azt hitte, hogy a fa törzse rövid, s könnyen lecsúszik rajta. De őserdőben voltunk, s a fa alul hihetetlen vastagságig kiszélesedett. Kövecses ujjait csontig lemarta a csúszás, boka- ficammal ért a földre. Orosz Imre pedig a földön fekszik. Olyan súlyosan megsérült hogy csak hordággyal tudtuk továbbvinni, s hónapokig tartott gyógyulása. — A gyülekezőn megint nyugtalanító hír vár. 1944. augusztus 24-én három géo- pel indultunk útnak. Kijevből, fel, nagy, fekete, bokros füst s erős robbanások. Riadt ugató német kiabálás. „Mehetünk.” „Várjatok.” — A szakaszvezető egész közel megy, s azzal jön visz- sza: negyven vagon összeroppant, halottakat és sebesülteket látott Harc a háromszoros túlcrővel — Egy esetben magyar katonákkal akadtunk össze. Rádión közölték velünk: két gép visszatért, de a harmadik eltűnt. Elindulunk felkutatására. A gépnek csak a roncsait találjuk meg, és benne bajtársaink felismerhetctlen- ségig összeégett holttestét Egy szerelvény a levegőbe röpül — Melyik a legizgalmasabb élményem? A robbantás. — Hosszú-hosszú időn át gyalogoltunk, amíg a kijelölt hídhoz értünk. Eleinte megy minden szépen. A sínek alól kiszedjük a követ a kávédaráló kinézetű aknában felhúzzuk az óraszerkezetet Kész. A helyére tehetjük. Takarjuk el a nyomait. Kész a másik is. De valami gyanús. A fejemet a sínre hajtom. Nincs kétség. „Baj van. már jön a szerelvény." „Rejtőzzünk el, az akna most még úgyse robban, s hátha nem a várt szerelvény.” Izgalomban égve várunk. Feltűnik egy magános gőzös, kattog a sín, zakatol, zörög a gép, aztán a zakatolás elhal, a gépet elnyeli a távolság. „Most.” — Elhelyezzük a harmadik, aztán a negyedik aknát. Jó messzire elhúzódunk. Várunk. Lassan leszáll az este, éjszaka borul a tájra, s .az idő túljut az éjfélen. Távolból apró fények villannak. Igen, a szerelvény közeledik. Tisztán hallani a zúgást, a kerekek kattogását. Vajon működésbe lépnek-e az aknák? Különleges szerkezet. A beállítás után 25 percig bármilyen súly nehezedett rá. a készülék nem működik. De 25 perc után... az viszont régen letelt. — A szerelvény már a hídon jár. Valami hibát követtünk el? Nem akar..., de most! Láng és szikraeső csap — Duszinó községben az egyik parasztházban éppen ebédelni akartunk, öreg parasztember rontott be kétségbeesetten. „Ha Istent ismernek, segítsenek. Magyar katonák hajtják a jószágot, fosztogatják a községet és fel akarják gyújtani a falut.” Nagyon éhesek voltunk, szó nélkül mind a heten felálltunk az asztaltól és ki a faluba. A katonáim: gyorsan leíegyvereztük, : egyiket elküldtük a para. .snokhoz, mondja meg: körül vannak zárva. Mi nem ab runfe senkit se bántani, aki önként leadja a fegyverét, az mehet haza. — A 20—25 emberből álló alakulat a falu szélén táborozott. Jobbra-balra elindult egyregy emberünk, néhány lövéssorozat a levegőbe. És az alakulat meg is adta magát. A géppuskákat, a golyószórókat öszvérre raktuk, a katonáknak meg azt mondtuk, hogy menjenek haza. Az ilyen leszerelést gyakran megismételtük, s a katonák — egy-két kivételtől eltekintve — láthatólag örültek. hogy számukra befejeződött a dicstelen harc. — És ez a harc, amilyen gyorsan, hevesen robbant ki, olyan gyorsan abba is maradt. Mi alig voltunk tízen- tizenketten ekkor, az ellenfél legalább háromszor eny- nyi volt, mégis váratlanul eltűnt, elpárolgott. — Arra figyelek, hogy Ihász Miklós teljes életnagyságban áll, s karjával gyülekezőre integet. Vége a harcnak. * Borbély Béla elmondja: jó három hónapig partizánkod- tak Bereg megyében, egészen a felszabadító szovjet hadsereg megérkezéséig. Akkor velük együtt jöttek, harcoltak egész Debrecenig. És különleges megbízatásuk ott ért véget. Csorba Barnabás Az OKU finoinlicngcrmű dolgozóinak felajánlása Tervmódosítás a X. pártkongresszus tiszteletére A X. pártkongresszus tiszteletére az Ózdi Kohászati Üzemek gazdasági, párt- és tömegszervezeteinek vezetői, a gyárrészleg dolgozóinak egyetértésével, 1970. évi készáru-tervük 2200 tonnával való módosítását, emelését kérték. Készáru-tervük így 433 ezer tonnára módosul. ami 18 ezer 100 tonnával több a tavalyinál. A finomhengermű gyárrészleg dolgozói a vállalat nyereségtömegének növelésével járulnak hozzá a X. párt- kongresszus sikeréhez. Többlettermelésükre vonatkozó felajánlásukat az 1970. évi gyárrészlegi komplex intézkedési tervben előírt feladatok határidő előtti teljesítésével kívánják elei'- ni Jelszó: Rákóczi-induló
