Észak-Magyarország, 1969. december (25. évfolyam, 279-302. szám)

1969-12-25 / 299. szám

aw ÉSZAK-MAGYAROSSZÁ© 8 CsulmloK m9. dec. 25. A világ mégy iájáról Á világ mégy tájáról a A tudás, az ismeretszerzés iránti vágy szinte jj egyidős az emberrel. Világot látni, tapasztal- 0 ni olykor egyet jelentett a gyarapodással, a J. gazdagodással Az ókor emberének fürge ha­lj' jója nemcsak árut vitt és hozott, hanem ta­J pasztalatokat, derengő vagy megvalósult el­ii képzeléseket is. A másutt látott okos, ügyes 0 megoldásokat nem szégyellt© kölcsönvenni, hogy életét, környezetét még kényelmesebbé, o gondtalanabbá formálja. így alakultak ki vi- 2 rágzó közösségek a Földközi-tenger mentén H és másutt. A jelenkor emberének sokkol nagyobbak a a lehetőségei, hogy világot lásson. Egész ap­parátusok dolgoznak, szerveznek, intézkednek, hogy az emberek utazhassanak, megismerhes­sék egymás országát, népét. Örökbecsű alko­tások, halhatatlan müvek, lenyűgöző tájak válnak a részvevők feledhetetlen emlékeivé. Munkatársaink is minden alkalmat megra­gadnak a világ megismerésére, tapasztalata­ik bővítésére Útjaik során eljutnok o szélrózsa minden irányába Élményeikről rendszeresen beszámolnak, valamilyen -epizód azonban min­dig marad a jegyzetfüzetben Ezekből állí­tottunk össze egy csokorra valót, s juttatunk el olvasóinkhoz — a könnyedség, humor hul­lámhosszán. BAKSIS ÉS PIRAMIS Történt még akikor, ami­kor Kairóba megérkezvén, kezünkben a MALÉV turis­ta-térképével három nap alatt akartunk megnézni mindent; de legalább any- nyit, amennyit három hét alatt se tudna más. rajtunk kívül. Mert kivételes adott­ságainkról, turistái lelemé­nyünkről hittel hittük, hogy egyedülálló. Másban nem is igen hihettünk. Pénzünk ugyanis — lévén, hogy azt itthon felejtettük, s később küldték utánunk a követség segítségével — nem voit, mint ahogyan van a közön­séges turistáknak általában. Második nap délelőtt tehát két taxiba szálltunk heten — így sokkal olcsóbb volt, mintha autóbuszon utazva külön-külön váltunk jegyet magunknak —, s elindítunk Gizeh felé. Kheopsz, Kefren <és Mükerinos fáraók pirami­saihoz. A sofőr — amolyan sokat tapasztalt öreg arab — egyre faggatott bennünket, kifélék-mifélék volnánk. An­golok, amerikaiak? Magya­ráztuk kézzel-lábbal, hogy magyarok, de vagy nem hit­te, vagy nem értette, mert abban állapodott meg önma­gával, hogy németek va­gyunk. Alemani — mondta íellebbezhetetlen határozott­sággal. és kiköpött az ab­lakon. Nem is állt meg előbb, esak Kheopsz kőgúlája tövé­ben, nyolc teve, {tárom sza­már, két póniló 's legalább negyven ordítozó, galabiás arab (lásd’ Ali Baba) köze­pette. Micsoda lelkes fogad­tatás! — gondoltuk volna, de csak addig jutottunk „mics...”, máris izmos ka­rok ragadtak meg, s a.ar akartuk, akár nem, fenn ül­tünk egy-egy tevén. Imre, a vezetőnk ordítva — a negy­ven arabot csak így lehetett túlharsognj — intett bennün­ket, hogy ne üljünk föl a csábításnak. mert drágán fogjuk megfizetni, de akkor már maga is felült egy de­rék dromedárra. s mikor az feltápászkodott. majd serény botütéseknek engedve lom­hán kocogni kezdett. Im­rénkbe belerekkent a hang. Baksis, baksis — mondogat­ta a negyven arab, csipogta legalább ugyanannyi gye­rek, gyüge turistáknak szánt bóvliszobrocskákat nyújto­gatva felénk, mint antikvi­tást. Baksis. baksis — zson­gott. duruzsolt körülöttünk a negyven fokos hőség, A negyven arab negyven álruhás pszichológus! Pon­tosan tudták, mikor érünk az ájulás hatarához. Ott megál­lították állataikat, letérdel­tették őket. aztán — nyúj­tották kezüket. Ó. mi naivak! Mindent megvitattunk, mindenre fel­készültünk, csak éppen apró­pénzünk nem volt. Egy pi- aszter, két piaszter, öt pi- aszter... A tevés osztag pedig azonnal kapcsolt. A taksa 25 —30 piaszter lett, és a baksis» Fizettünk komoran, szótlanul és 'fogcsikorgatva. Fiz-*tünk, mint a katonatiszt; vaev in­kább, mint a milliomos ame­rikai, akinek nem is pénz a pénz. Andrásnak egyfontos bankjegyei voltak. Egv se-' tőkész ‘evés nomád, buzgón elvitte az egyiket felváltani. Azóta is hozza Lajos bará­tom 50 piaszter miatt valósá­gos ökölharcot vívott. Én pedig... Igen. engem még egyszer „behúztak”; az arab —magyar barátság és egy szamár segítségével Ennek az árát már csak együttes erő­vel tudtuk kifizetni. Olyan savanyú képű. el­szontyolodott utasai biztosan nem voltak még kairói taxi­soknak mint mi. A szállodá­ban számot vetettünk veszte­ségeinkkel Kntnsztrnfá'isak voltak. S többet egy szó sem esett köztünk a turista-lele­ményről. Később egy kép rémlett föl bennem, mikor Gizeh nevét hallottam emle­getni: az ötezer éve szótlan szfinx fölemeli egvik oroszlánlábát, előre nyújtja, s azt mondja tisztán, érthe­tően: baksis» iPapp Lajosa Tordai áldomás íkaruszunkkal már ötödik napja jártuk Románia legszebb tájait. Egy kis, erdélyi fa. lu utolsó házait elhagyva, a mind merede- kebb, s keskenyebb országúton kapaszkod­tunk (elfelé a világhírű Tordai hasnd"khoz. Az egyik kanyarban váratlanul megállt az autóbusz. Az okol hamarosan saját szemünk­kel is láttuk. Az út egyik oldalát megrongálta a hegycsuszamlüs, a másikon jó néhányköb­méternyi terméskő állta utunkat. Az erdőszélről előkerült fiú megmagya­rázta IBUSZ kísérőnknek, hogy legyünk nyugodtak. 2—3 óra múlva már jön a bri­gád. s elhordják, helyére teszik a 15—20 kilós termésköveket. Keserves tanakodás, majd a társasutazás kevés férfitagjai, magunk láttunk a kőóriá­sokhoz. Néhány perc múlva rájöttünk, hogy jobb lesz megvárni a brigádot És ekkor né­hány asszony és férfi jött felénk a közeli földekről. — Ez lenne a brigád? — kérdeztük a fiút... — Ez is az, de a szövetkezeté — magyaráz­ta románul, s mi magyarul sóhajtottunk egy nagyot. Néhány perc múlva már beszélgettünk a ör'náddal A fele székely magyar volt, s a többi is törte nyelvünket. Az asszonyok a mi nőinkkel eaviitl siránkoztak. Egy széles vál- lú zömök férfi, aki Györgye névre hallga­tott, s valami hrigádvezető féle lehetett, va­lamit sugdosott az emberekkel. Egy magas, huncutul mosolygós szemű székely vedig odnszólt hozzánk a kőrakás szélétől: ..Hát, ha már így van. akkor össze kell fog­nunk ..Es már meg is ragadta a legna­gyobb követ. Hűlsz nerc múlva szabad volt az út. Szo­rongattuk a meqmontök kezét, kattogok a fényképezőgépek lenesé’. Aztán mi is össze­súgtunk n/.f. - nvnn és előírr'ríi 1 j a „vastar- talék”. Csak nagyon kevés volt. Bizony, as ötödik napra alig néhány, kis. kétdeeis hazai barackpálinkás üvegben maradt „lélek". Kissé szégyenkeztünk is. amikor átnyújtot­tuk a szegényes áldomást. Már körbejárt a néhány kis üveg. dicsérték erejét, zamatét, amikor észrevettük, hogy Györgye, a mo­solygós székely és még vagy öt féVfi sző nél­kül elolda 1 oott a közeli bokrok felé e már. is jöttek vissza, jókora csobolyókkal. — No. ebből is. hogy teljes legyen az áldo­más — kínálta az egyik kökorsót a magas székely —, aranyosszéki hnrvíz van benne .., Vagy két csobolyóhan valóban az volt. Kellemesen hűvös, szomjat oltó ásványvíz. De nagy volt a nevetés, mert a többi sa- vanykás. könnyű borocskát rejtett. A nagy vidám beszélgetésben aztán senki sem vette észre, mikor ürült ki az utolsó korsó, s ha vem érkezik m.eg közben az út­építő brigád, bizony, alig maradt volna fél órácskánk a csodálatos tordai hasndék meg­tekintésére. Pozsonyi Sándor ETLEVEL NELKLT Ja oki Ez az utazás hirtelen jött, mint a rosszkedv. Bevallom, nem készültem rá, és nem örültem neki, mert azon az emlékezetes augusztusi es.in, bizony, nem sejtettem, hová és miért megyek, csak azt tudtam, hogy menni keli, méghozzá sürgősen Egv tiszt jött értem este fél 9 felé. Feleségem sírt. hatéves kis­lányom pitvereett... Egy óra múlva — a kiegé­szítő parancsnokságon — már „okosabb” voltam Néhány órával később, Budapesten pedi- minden világos volt: veszély fenvogeti a szocia’ista rendszert Csehszlovákiában — a békét Euróníbnn... Csel eked-í kelt. amíg nem késő ... öt szocialista ország pártja és kormánya döntött így: internacionalista segítsé­get nyújt csehszlovák osztály- testvéreinknek ... örülni persze nem örül­tem. nem örültünk akkor sem. amikor már tudtam 7— több frissen behívott tartalé­kos tiszt-társam.aal együtt tudtuk —, miről van sző, és katc..„ruhába öltözve, fegy­vert fogva — kivételesen út­levél nélkül — elindultunk a határ felé. De természetes­nek tartottuk — s egy kicsit büszkék is voltunk rá —, hogy segítsünk ... Becsületes, szép szándék és nagy-na- • elszántság vitt bennünket. Eszünkbe jutott, hogy öt\ t a cs /‘o- vák elvtársak nekünk segí­tettek — fegyveres erőik is készen álltak a határon..» Beavatko Vsukra nem került sor. elegendő volt a szovjet hadsereg segítsége .. . Most így hozták a körülmények... Ennek ellenére vegves fo­gadtatásban volt részünk. í Hallatta- ' nagy eszro^* zűr­zavart találtunk — de érke- zésü ik után megtorpantak a szocializmus hangoskodó ellenségei, a szocializmus zi­lált erői lélegzetvételnyi idő­höz jutottak soraik rendezé­séhez. Később, amikor megbízatá­sunkat teljesítve visszatér­tünk hazánkba — egvm'st jobban megértve sok ió cseh- s::'ovák el virslinktől köszön- hettünk el. Azzal, hngv egy­szer turistaként is viszontlát­juk egymást. 1969 januárjában nár út­levéllel voltam Szlovákiá­ban ... Csépányi Lajos BAZÁR A TENGERPARTON Micsoda forgatag. Micsoda Bábel. Itt, a Fiumei-öböl partján találkozik Kelet és Nyugat, egy kicsit összemo­sódik. egymásba folyik. Amilyen eleven lüktető az élet Abbázia hosszan elnyúló partszegélyén, olyan lusta, csendes itt a tenger. Nyugal­mas. alig mozduló tiszta vizé­ben tót látni a több méter mélyen fekvő fenék változa­tos színeit. Ót Micsoda hatalmas gyöngyházkagyló! Milyen szé­pen csipkézett a széle! Boldo­gan bukik le érte az ember, s a sziklákon csak puha ten­geri moszatot markol, amit felhozni sem érdemes. Min­dent a szemnek, semmit a kéznek. Ilyen a tengerfenék kincse. Nem így a zajos parton. Néhány méterre a méltósá- gos víztől sátrak sorakoznak, fekete hajú, füzes szemű szlávok kínálják portékáju­kat Az egyik sátorban fafa­ragások. furulyák, pipáké szobrok. A másikban csillogó bizsuk halmaza. Amott a ki­terített ponyvákon díszes pa­pucsok Kézről kézre járnak a szép holmik Piros. zöldt arany, ezüst fonállal dúsam kivarrva . Szép törökpapu­csok. A papucsot kézbe lehet venni, fel is lehet próhátnij csak akkor foszlik szét mint a tenger moszatja, amikor 02 árát közlik — Magyarok? — szólítja meg társaságunkat egy disz- bocsknrnkat áruló bácsi — Vigyenek emléket Másnak 4 dinar maguknak háromért adom . . vigyenek emléket . a magyarokrtak mindig ol­csóbban ». . Legalább ennyi hasznunh légiién a hazulról ide csöp­pent, jó pesti tájszólással be­szélő honfitársunkból Ve­szünk emléket Másnap egy állami bolt ki­rakatában felismerjük a disz- bocskórokal. Ara: 1,50 dinar. V, L 14 pohár sör Körutazásunknak talán a középénél tartottunk. Nyár volt. meleg. Autóbuszunkban még melegebb. Gazdag délelőtt után ép­pen ebédre toppantunk be egy német kisvárosba. Hil­da, a Reisebüro alkalmazott­ja. bájos idegenvezetőnk a városnézést későbbre ígérte, s az autóbuszból egyenesen az asztal mellé nyomott bennün­ket, mondván, hogy a ma­gyar ember számára a gyom­ra szent, nem ajánlatos vele viccelni. Nagyon elszontyolodtam azonban amikor a menüt is­mertette Az ebéd végképp nem volt ínyemre való (no, meg a hazulról hozott elemó­zsiából is volt még egv ke­vés) Odasomfordáltam Hil­dához és kézzel lábbal, né­metül -magvarul kértem ha lehet sört adjanak az ebéd áráért Magam sem hittem, hogy megvalósítható. Hilda azonban respektálta a koráb­bi napokban megnyilvánuló sörszeretetemet Szeme hun­cutul villant, maid gyors számolás után közölte jiogv 14 pohár sört kaphatok ebéd helyett. Majdnem a nyakába ugrottam Látva egyértelmű örömömet. Hilda mosolyogva (ó, az a női logika!) igye­kezett megjegyezni hoev ebéd után rövid városné­zés következik autóbuszból, majd a kocsi azonnal megy tovább Erfurtba. 50—60 ki­lométeres út előtt állunk, ké­sésben vagyunk, nem állha­tunk meg. Több mint egy óráig ülünk tehát buszban. Értettem, mire céloz. így is vállaltam a 14 pohár sört. Egyik asztallársam kapott be. natban várta, hogy odome- gyek és nyöszörgők: azért álljunk meg. mégis .. Nem tettem Aittam ígére­temet könnyedén később hő­siesen. még később mártír módra. Mikor másfél óra múlva lőíe t pohárral, a többit fel­sorakoztatta m magam elé. S mire a többiek befejezték az ebédet, az utolsó cseppet is felhajtottam. A buszban egyre gyakrab­ban fordultak felém a kí­váncsi mosolygó tekintetek, Hilda pedig kü’inöson élvez­te a helyzetet. Minden pilla­megálltunk Erfurtban. Hilda odajött hozzám és egyáltalán nem mosolyogva mondta: — No hát. ezt igazan nem gondoltam volna. Gratulálok, hogy . . A folytatást már nem hal­lottam Rohannom kellett... it. Its I

Next

/
Thumbnails
Contents