Észak-Magyarország, 1969. december (25. évfolyam, 279-302. szám)
1969-12-25 / 299. szám
Csuiő.lUk, m:. dec. 23„ iSZAíC- MA6YAR0RSZÄG 9 m A világ négy tájáról A világ négy tájáról Magyar lift... jó lift... r Ha 'külföldön járok, a környezetemben levőket szívesen tanítom a magyar nyelvre. Például arra, hogy mondják a mi nyelvünkön: köszönöm, igen, nem, asztal, szék, villamos, autóbusz, jó napot, szervusz, nyugodalmas jó éjszakát, kérek vizet, étlapot, merre találom a múzeumot, a pénztárt. Elárulom, nem önzetlenül csapok fel alkalmi nyelvtanárnak A legtöbb külföldi úgy viszonozza e törekvésemet. hogy saját nyelvének szavait igyekszik velem megismertetni. Kölcsönösen nagyokat nevetünk egymás gyámoltalanságán, furcsa kiejtésein. és ez jó alap a barátságra, arra, hogy mire búcsút veszünk, kicseréljük névjegyeinket, s megígérjük: majd írunk, s még találkozunk. A közelmúltban Lenin- gr ódban szintén így cselekedtem. A szobaasszony a második nap után már magyarul mondta „huszonötös szoba kulcs”, a pincér „tessék a kenyér”, kísérőm pedig reggelente „jó reggelt”-tel fogadott.. A liftkezelőnőt. miután felfedeztem, hogy a felvonó Budapesten készült, megtanítottam a következőkre: magyar lift... jó lift... gyors lift... A gépkocsivezető a következőket tanulta ■meg magyarul: Leningrad szép város, magyar jó barát. Leningrádi tartózkodásom vége felé azonban ráfizettem az alkalmi nyelvtanításra. A feszített napi program után alig vártam, hogy a szállodába érjek, és lefekhessem. Fejemben Leningrad adatai kalapáltak A város 111 szigeten terül el, s ''-61 hfdju van... 3 millió HOO -ezer lakossal a Szovjetunió egyik legjelentősebb központja . .. .A várost a második világháború alatt a németek 900 napig tartották blokád alatt, s ez alatt több mint 100 ezer bomba és csaknem 150 ezer nehéztüzérségi löveg hullott a városra . . Ismétlem Le- ninprád főépítészének szavait. A szállodai lift méltó'ág- teliesen visz fölfelé. Hogv is mondta interjú-alanyom? A Szovjetrszkája szálloda, melyet a Győzelem park közelében építettek, 12 emeletes, tavaly ilvenkor készült el. 7—8—9, olvasom a kivilágított számlapon az emeleteket. A 10-en azonban hiába várjuk, hogy az önműködő automata kinyissa az ajtót. — Cézám nyílj ki — jut eszembe egy gyermekkori versi ke. A liftkezelő gyorsan lenyomja a 7-es gombot. — Ilyenkor a legjobb. ha néhány emeletet visszamegyünk — magyarázza. Az utolsó szót azonban már senki sem érti. Liftünk zuhanni kezd. Pokoli érzés. A fejem a gyomromban érzem. rálépek szomszédom lábára, valaki belémfúrja a könyökét. — A szemüvegem — mondja egy idősebb férfi. — Beszakadás, földindulás — préselődlk az én torkomon is ki a szó. Liftünk pedig csak zuhan és zuhan. S amilyen gyorsan nekiindult, egyszerre meg is állt. S mintha mi sem történt volna, nvtlt az ajtó. Mi valósággal kiestünk a felvonóból. Arra ocsúdtam fel, amint a felvonókczelönó tört magyarsággal. ugyanolyan kedvességgel, mint két hét óta mindennap, felém fordulva az áltatom megtanított szöveget mondja: maavar lift... jól lift gyors lift. Fodor László Fotótechnika... igazi, ropogós kemény volt a mnyyel tél. A hó lehetetlenül nagy pelyhekben hullott. A Krakkóból Wielíczka Jelé tarló vonat fülkéiben még a lengyelek is fáztak, így aztán a várakozás sem twit borzasztó a sóbánya irodájának kellemesen meleg előszobájában. Körülbelül 40 perc múlva kaptam meg az engedélyt, hogy látogatási időn kívül lemehessek a bányába. Kísérőmmel éppen a hosszú folyosó vége felé jártunk, és orosz tudásunkat próbáltuk azonos szintre egyeztetni, amikor az igazgató titkárnője s-aladt utánunk: — Azt mondja, hogy várjunk, mert egy moszkvai új- sárríró is velünk jön — tolmácsolta Cseszláv. így ismerkedtem meg Viktorral. a szimpatikus szovjet fiúval. Éppen európai körúton volt. Kármán indultunk most már a felvonó felé. Éppen beszállni készültünk, amikor újra megjelent a titkárnő és egy varsói kn’ifqat felemelt be. Hármunk közül neki, Kristófnak volt a legnagyobb a fotófelszerelése, ők kelten, illetve vezetőnkkel együtt hárman tói megérették' egymást. En csak néhány fosz- lánvt értettem a verőn szláv KV-lnhnl. rte rövid ideig mű ■radánm csak a háttérben. /’ bejárni .íté-p Ktr>nn kirétnv' szobrával találtuk magunkat szemben. A szolgája egy apró kis tárgyat nyújtott fel neki éppen. — A gyűrűjét — magyaráztam. — Az erdélyi sóbá- bánt/ában veszítette el. Beesett egy szakadékba. Amikor Lengyelországba jött, csak kiment egy mezőre, intett, hogv itt ássanak, mert itt van a gyűrű. Leástak és lám, a gyűrűn kívül ezt a gazdag sóbányát is megtalálták. Viktor és Kristóf ettől kezdve mindig rám számított, ha valami ..történelmi’' mese érdekelte őket. Jártuk a n. században feltárt bánva sótermcit, csodáltuk a sóból készült szobrokat, csillárokat, oltárokat. Jó barátok lettünk és fényképeztünk. Lengyel, szovjet és magyar fotótechnikával nrö- báltuk megörökíteni Kinga királynő bányáját. Mindenki a maga módszerére esküdött. Megállapodtunk, hogy amint cll-éc-ainck a kének, küldünk belőle egymásnak. De hosszú hónapokig adósok maradtunk az ígérettel. Most — egy év után — mivd’-ét levél megérkezett. írták m-'vdez a^ert van, mert nem sikerültek a kének s ezt nem könnyű bevallani. Most már nyugodtan rrffa'hatok: Kedves Viktor, -s Kristóf, az én filmem •fekete lett... Le vaj Györgyi Nem a tél, a jég, a hó. a hideg, mint hittem sokáig, hanem az életkedv es az alkotás, a munka forrósága Ezt jelenti nekem Szibéria Meg temérdek szépséget, látott, átérzett, megélt, felmért és felmérhetetlen lírát. Szibéria r'en,"hhen nekem elsősorban azt jelentette, hogy ott volt hadifogoly, majd internacionalista vöröskatona a nagyapám. Szendrei András, aki éppen 35 évvel ezelőtt halt meg karácsony első napján. Nem bírta tovább. Lázadó vére az aevára ömlött. 1919-ben itthon harcolt. de a bukás után mindig Szibériába készült. Olt akart letelepedni családjával együtt Ezt az édesanyámtól tudom, akinek sírját először lepte be az idei hótakaró. Családunkból egyelőre csak én jutottam el Szibériába. Tizenegyezer méter magasan hagytuk el Európa térségét. átrepültünk az Ural hegységét és valahol az Irtisz meg az Ob folyók közötti térség fölött találkoztam a nappal. Jártam Krasznodárban. ahol nagyapám is járt Álltam a szédítően széles Jenyiszej folyó partján, ott. ahol most. a világ legnagyobb vízi erőműve épül. Itt háromezer méter széles a folyó. Az Északi-tenger közelében, a torkolatnál 7000 méter, valóságos hömpölygő tenger. Aztán láttam a mesésen szép Angarát. jártam Ir- kutszkban. rakétahajóval száguldoztam a Bajkál-tavon ... ősz volt, már leesett az első hó. de a tó vakítóan kéklett és keleti partján, a mi Blikkünkhöz hasonló nagyságú hegyeken sziszegő parázsként izzott a nyírerdőség aranyságra lombja. Azután Csita, s Zéja folyó és az Amur, majd a Csendes-óceán, ahol „véget értek a csaták”. Forróságot éreztem mindenütt. Bratszkban az Angara folyóra épített óriás vízi erőműben. ahol 25 milliárd kilowattóra villamos energiát termelnek évente — éppen úgy éreztem a hevülést. a lelkesedés forróságát. mint'a taj- gában. ahová vadászni hívtak és hóból olvasztott vízben főztünk húslevest. Igaz, Bratszk környékén karácsonykor általában 50—60 fok a hideg. Szibériában a tél hosszú: szeptembertől májusig tart. A nyár elég rövid. De vannak a tainában baromfifarmok és szarvasmarha-tenyésztő szov- hozok is. Tejet Szibériában épnen úgy kapnak az emberek, mint Grúziában, vagy a mediterrán Krim-félszigeten. vagy éppenséggel Kosztromában. ahol híres szarvasmarha-tenyésztő mintagazda-. ság működik. Mert Szibériából semmi sem hiányzik. Szibéria — minden ellentétes régi hit. vagy híresztelés ellenire — civilizált földrész, óriás üzemekkel, új városokkal és rengeteg természeti kinccsel. Viszonylag rövid a nyár. de az emberek összes derűiét megőrzik. Talán éppen azért, mert rövid A szibériai ember vidám, fiatal és fáradhatatlan Hogy mennyire fiatal a szibériai lakosság, egy példával érzékeltetem. Az Angara partján levő. lénveaében még most épülő Bratszk városban 200 000 ember lakott, amikor ott iártam És a város lakómnk átlagos életkora akkor 27 esztendő volt. Mert Szibériába a . fiatalok ezrei és tízezrei mennek. Szibériát a rnai szovjet ifiűság inaro™ sítja. Szendrei József Qésró valfttaem Bt Azon az estén kicsit tovább ■maradtunk a Grinzingen. Kedves, hangulatos helyek ezek a grinzingi házak; mindegyik egy-egy meghitt családi vendéglő, ahol a vendég magahozta ételt fogyaszt. Még útközben is a fülünkben csengett a sramli zene, amikor a Taborstrasse sarkán egy fényesen világiiá mulató bejáratánál így szóltam kis magyar csoportomhoz; — Itt pedig mindenkinek én fizetek egy sört! Ami nemcsak azért figyelemre méltó, mert én ritkán fizetek, hanem azért is. mert nagyon kimért napidijam roncsai már alig csörgedeztek a zsebemben. De hát a grinzingi bor... a sramli zene! E kettő együtt erősebb volt. mint józanságunk és bevitt minket a bárba. Négyen voltunk ..Négy sört!" — parancsoltam a pincérnek, aki kifejezetten udvarias, és ezúttal különösen gyors volt: a sörrel együtt ezüsttálcán hozta a számlát is. — Parancsoljon, báró úr — mondta olyan akcentussal. amelyről az első hallásra kitűnt, hogy nem anyanyelve a német. Az olvasónak tudnia kell, hogy Bécsben a borravalót belekalkulálják a számlába,, s még egyet: nemigen szokás, hogy az asztaltársaság egy tagja vendégelje meg a többieket. Aki ezt teszi, annak kijár a báró cím. Lopva a számlára sandítottam, miközben zsebembe süllyesztett kezemmel schillingeim maradékát tapogattam. Szerencsém volt: a számlát két schillinggel megtoldva, meg is védhettem bárói címemet. Hanem a kisördög nem hagyott nyugodni. Még egyszer odaintettem a pincért és megkérdeztem, miért szolitott bárónak? Pirulva mentc- getődzött, ha netán megsértett, s rangomon alul szólított volna, úgy ezer bocsánat és... — Csak ne zavartassa magát — mondtam —, nem vagyok én báró, csupán ismertem egyel. Kommunista újságírók vagyunk, ez a becsületes címünk. De ahogy érzem, maga sem Bécsbcn született ... — Hát nem — felelte csengő magyarsággal —, hanem éppenséggel Pápán. Azután pedig Budapesten éltem. — No és. a foglalkozása, ott is pincér volt? Felelet helyett az abrosz szélét húzogatta, aztán CSétidé seri megszólalt: — Uraim, bocsássanak meg, de én ... tényleg báró volrűen, kicsit talán büszkén {$ maid‘ zsebrevágva a pénzi eltűnt a bárpult irányában. — fgy van ez a történelemben! — mondtuk most már csak magunknak és meg- ittuk sörünket. Ónod vári Miklósi A zseton rabjai Dívorme a francia—svájci határon van. Nem messze Genftől. A térképen alig látható apró betűkkel van feltüntetve. Alapítói üdülőtelepnek szánták. Csodálatos fekvés, nagyszerű környezet — és idegnyugtató csend. A parkokkal szegélyezett utakon elszórt luxusvillák és két régi, nagy szálloda Mint valami vár. Mellettük szerényebb kis épületecske. melynek nagy szárnyú üvegajtaja fölött egyetlen szó áll: Casino. — Hiszen ez rosszabb, mint Monte-Carlo... — Jobb... Az már a múlté. A divonne-i casino viszont a jelen. A szerencsejátékosok a tengerentúlról is idejárnak — mondja egy kedves ismerősöm aki egyébként Miskolcról származott el a világ egyik legnagyobb játék- kaszinójába. Érdeklődéssel járóink a ru- lettasztalok között. Ami itt van, az szokatlan a szememnek — és a zsebemnek. Van egy nagvterem, a gazdagoknak. Egy kisebb azoknak. akik szerencséjüket kergetve talán éppen most gazdagodnak — és csendes sarkok az olyanoknak, akik az utolsó lapot is kiszakították csekkfüzetükből, s most lát- s^ét^ö otthoni goo'to1 Sei merülve ülnek bánatosan. Ahány asztal, annyi világ A vendégek — a játékosok — száz országból verbuválódnak estéről estére Tdee»"->k, mégis ismerősek. Nem keresik, mégis megtalálták egymást. Az önökké forgó ruleiikerék körül minden este gazdára gása töri meg. Káprázatos összegek cseréinek gazdát Zs°tontornvok dőlnek össze, hogy más előtt ismét magasra épüljenek. Sokfnita nemzetség különféle életkor, tarka foglalkozás. Mégis mindenki egyet találnak a székek. És akiknek nem jut ülőhely, állva játszanak. Senki sem vesztegeti perceit. Mindenki siet és ideges. Csak a krupié és íj pénztáros nyugodt, ök az asztal fizetett, méghozzá nem is rosszul fizetett munkásai. Elfelejtettek mosolyogni, és nem tudnak mérgelődni. Senki sem figyel rájuk. A ♦oki Met okét az asztal vonzza És a fáradhatatlanul 'argó tarka korong A csenő puhaságát csak a zsetonok csattoakar. Nyerni. M '"szállott módjára kergetik szerencséjüket Életutak fordulópontja a zöld posztóval borított asztal. Egy alacsony, kövér ember utolsó zsetonjait rakja a számokkal kuszáit asztalra Nem is tudom, mennyit veszíthetett ezen az estén. Négy-ötszáz dollárnál kevesebbet szinte sehq nem rakott a négy számra, melyhez makacsul ragaszkodik. Mellette hasonló korú, de sokkal óvatosabb és szerencsésebb férfi játszik. Egymás mellett ülnek egész este. de szót sem váltanak. Tudomást sem vesznek egymásról. A kövér svájci két darab 100 és hat darab 50 zsetonost rak szét az asztalon puha kezével. Semmi nem maradt előtte. Amikor az utolsót is leejti, már pörög a rulettkorong. Utánakap. s két kockával arrébb tolia. A tarka szerkezet egyre lassul, az idegesen csapkodó golyó ravaszul keresi helyét. A néma csendben a piros 17-esnél megáll. Ez a szám ötvenszerest fizet. Nincs rajta zseton. A kövér svájci az utolsó pillanatban tolta arrább két kockával .. — Gyilkos egy játék —■ mondom barátomnak, másnap reggel, amint az aranypapírba csomagolt vajat bon- togatom. — Emlékszel arra a svájcira. aki annyit veszített tegnap “ste? — Igen. — Ezt a vaiat az ő gvárá- ban készítik ... Ma "ste is ott lesz. a casinóban. A 3-as asztalnál. Valói ott vol* Faulo v its Ágostod