Észak-Magyarország, 1969. május (25. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-18 / 112. szám
» ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 Vasárnap, 1969. május 18. i4s B'/et k Jegyzetek kultúránk gondfeairól Legkiválóbb egykori tanítványai — Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula, Oláh Gábor, Benedek Marcell például — szerették emlegetni, hogy Riedl Frigyesnek, a budapesti tudományegyetem első „modern” módszerű és magatartású magyar irodalomtörténet professzorának erényét és hatását nem válaszai, megoldásai jelentették elsősorban, hanem az, hogy kérdések, problémák iránt volt nagyszerű érzéke és érzékenysége. Gyakran, sokat és érdekesen tudott kérdezni. Feladta magának és tanítványainak — továbbgondolás, megoldáskeresés céljából — a „talányokat”, a gondokat, melyekre munkája és előadásai közben bukkant, melyeket az Élet kérdezett meg tőle. Az Élet, melyet — Adyt követve — hadd gondoljak és írjak magam is nagy kezdőbetűvel... — Ez az írás sem akar mindenáron (és kiváltképpen nem „végérvényesen”) válaszokkal, megoldásokkal szolgálni. A feleletre váró s a feleletet mintegy önmagukban rejtő kérdéseket óhajtja csupán fölvetni — a teljesség igénye nélkül — kultúránk, kulturális életünk egynémely mai j gondjáról. Közvetíteni azt, amit az Élet kérdezett... Jól kérdezni: gyakorta több, mint megérleletlen „eredményekkel”, azaz félmegoldásokkal előállni... 009 a „tagozatos osztályok” közkedveltségének korszakában Magyarországon magyar gyerekek számára gimnáziumainkban magyar nyelv, és irodalomtagozatos osztályokat nem lehet nyitni? S nem kellene-e — egy már „lezárt” vita ellenére is — még vitatkoznunk arról, hogy nem túlságosan merev-e a legfelsőbb közoktatásügyi hatóság, amikor ilyen osztályok szervezését szükségtelennek és célszerűtlennek ítéli?! — E sorok írója meg van győződve arról, hogy a magyar nyelv- és irodalomtagozatos osztályok érettségizettjei úgysem kívánkoznának mind fölös számban a tagozat jellegének megfelelő pályákra, ellenben tartalmasabb és szélesebb látókörű szakmunkások és szakemberek lennének az élet bármely posztján, másoknál talán igényesebbek önmagukhoz (s ez népgazdasági szempontból is hasznos volna!), s gyorsabban és biztosabban tájékozódnának a társadalom és az emberiség, sőt, az embersége.) dolgaiban is!... Kórus és In liskola 5 szellem” akadályozza meg a csak díszes, drága áron kapható kiadással, miért nincs belőlük igénytelenebb külsejű olcsó változat is?! E kérdéskör „mellékhajtásaként” felvetődhet egy — országos lapjainkban épp mostanában vitatni kezdett — másik gond is: miért nem kapnak igen értékes művek, új könyvek (nem csak egyes rétegeket érintő tudományos szakmunkákról van szó!) sohasem és seholsem figyelemfelhívó érdemi ismertetést, méltatást, bírálatot?! ... >— Nem szólni valamiről, persze, az is egyfajta állásfoglalás. De szomorú tapasztalati tény, hogy nem célravezető, és többnyire „visszaüt ...” Y Vajon eléggé mély és eléggé korszerű-e ma nálunk annak megértése, hogy mit jelent a munkásosztály vezető szerepe a kultúrában, a kulturális életben?. — Az egész gondolatsorról, mely az Életnek erre a kérdésére válaszolhatna, lemondva, csak jelezzük: a sor végén két problémára mindenképpen rá kellene bukkannunk. e vezető szereppel összefüggésben. S „jól vagy sehogy”, felelnünk kell rájuk. Az egyik: lehet-e művészetet művelni — ahogyan egyes berkekben hiszik — teljességgel a „közönség” ellenére?!... A másik: valamelyes művészeti műveltség nélkül lehet-e „egész egyéniség” az ember, a szocialista ember?!... S Az általános műveltség szélesedése és mélyebbé válása s benne az anyanyelvi kultúra gazdagodása s a nyelvművelés népszerűsödése ellenére is, nem kell-e állandóan figyelmeztetnünk arra a veszedelemre, mely nyelvhasználatunk szegényedésében és szürkülésében rejlik, s mely elsősorban — sajnos — közéleti nyelvünkben figyelhető meg?! Sőt, ennek hatására ez a szegényedés és szürkülés mindinkább mutatkozik újságírásunkban is ... Nincs-e abban valami sajátságos és elgondolkoztató, hogy S végjil: nem rákfenéje-e még mindig kulturális életünknek a maximalizmus?! Az egyeztetés, az úgynevezett „koordináció” - valóságos javulása ellenére is. nem rak-e még mindig igen sokat és igen sokfélét mindegyik szerv, fórum, intézmény és vállalkozás ugyanannak a — s valljuk meg: már-már agyongyötört és már-már meg is „csömörlött” — közönségnek a vállára, megnövekedett, de mégsem korlátlan szabad idejére, s főként nem-határtalan szellemi teherbíró képességére?!... — Minden gyermekszerető pedagógus tudja, hogy az iskolai oktató- és nevelőmunkában mindig visszaüt a maximalizmus. Nincs ez másképp a társadalom életében, kulturális életében sem... S hogy e cikk se essék a maximalizmus hibájába, a szerző egyelőre el is búcsúzik az olvasótól, ki eddig talán megajándékozta türelmével, s megtisztelte érdeklődésével!... A mezőkeresztesi Aranykalász Termelőszövetkezet 112 esztendős parasztkórusát nem kell bemutatnunk már Borsod megyében. Sőt, nem kell bemutatnunk az országban sem, hiszen a több mint egy évszázad alatt sok elismerést vívott ki" magának és a korábban szerzett jó hírnevet az utóbbi időben további szép sikerekkel öregbítette. Néhány hónappal ezelőtt nyerte el a megtisztelő kiváló együttes címet is. A kórust fenntartó termelő- szövetkezet elnökéhez, Kiss Bertalanhoz látogattunk el, hogy megtudakoljuk, a kórus támogatásán kívül mit tesz a szövetkezet a művelődési életért, akár a tsz-en belül, akár a község életében. Az elnök kicsit csodálkozva hallgatta a kérdést, s meglehetősen röviden, s indulatosan válaszolt: — Hogyhogy mit tesz a tsz? Semmit! Mondja meg nekem, mit tesz a községben a KISZ, meg mit tesz a földművesszövetkezet? Na, ugye!? Hát a tsz se tesz semmit!... Aztán mégis csak nyugod- tabb mederbe terelődik a beszélgetés, s elmondja, nem kis büszkeséggel, hogy a kórusra évi 40—50 ezer forintot fordít a szövetkezet, más kulturális jellegű kiadásuk nem nagyon adódik. Korábban ’ a szociális és kulturális alapot teljesen együtt kezelték, de a nagy létszámú szövetkezetben, ahol 11 ezer holdon 1260 tag gazdálkodik, meglehetősen sok a szoGyárfás Imre KISS TIBOR Búcsú Meseországtól Felnőttem végre: magam keresem, amit megeszek és szeretni tudok, feladva mindenem. Búcsúzom, Meseország. Se hétfejű sárkány, se kacsalábon forgó palota, s elhagytam a csudakrajcárt. Jótettért a jutalom nem három kívánság; nincs is rá szükségem; a hármas út hetvenhét felé ágazott és én, aki nem a legkisebb fiú, aki nem királyfi, nem szegénylegény nekivágok, megkeresem fele-királyságom: boldogságom. Nem lenne-e már itt az ide. je, hogy a kultúra, a kulturális élet fogalmát szélesebben értelmezzük, mint ahogyan az általában szokásos? Hogy túl is lássunk azon a — különben eléggé nagy és változatos — területen," amelyet a közoktatás, népművelés, ismeretterjesztés és művészetek határsorompóival vonunk meg? Hogy tehát beleértsük a kultúra, a kulturális élet fogalmába az emh'tetteken kívül a tudatformálás, a kultúrálódás és a kulturáltság valamennyi ágát és lehetőségét is? A szocialista demokratizmus, a szocialista humanizmus és a szocialista közerkölcs alakulásának egész szövevényét, sőt: a maga kulturális vonatkozásában és hatásában a gazdasági, a társadalmi és a politikai életet is? Hiszen: a szocializmusnak épülnie kell 'az emberek fejében és szívében, tudatában és érzésvilágában is... Egyébként ezt tükrözik már népünk jogos és megnövekedett (bár sokszor csak ösztönösen érzett mintsem megfogalmazott) igényei, újabban divattá válni kezdő szóval „elvárásai” is... Y Számosán kérdezik (s kérdésnek nem is rossz!), hogy „az új mechanizmus szellemében” alávethetjük-e a szocialista kultúra ügyét fő szempontként a gazdaságosság szempontjának. Természetesen: nem. A szocialista kultúra ügye áldozat is ráfizetés is, — ha ugyan szabad így neveznünk az állami támogatást, — de olyan „áldozat” és „ráfizetés”, amelyet nem tekinthetünk „fényűzésnek.” S ha ez így van, — márpedig így van! — akkor miért jelennek meg igen értékes könyvek (az ízlésnevelés, a tudatformálás dolgában hatékony szerepre hivatott, „olvasmányosan” is vonzó művek sokszor!) olyan rendkívül alacsony, a valóságos igények és érdeklődés szintje alatt szerénykedő példányszámban, úgyannyira, hogy megjelesé- sük híre máris „ritkasággá” minősíti őket?! Miért nem szabad — vagy csakugyan „nem szabad”? — a kiadó és a terjesztő vállalatoknak kockázatot is vállalniok?! (E kérdésről egyébként a Muzsika című folyóirat ez évi áprilisi számában egy nagyon becsületes és ugyanakkor nagyon megdöbbentő riport olvasható ...) Más, „biztos sikert” jelentő, mert nyilvánvalóan közérdeklődésre találó művek népkönyvvé válását pedig miféle „kalmárRutin és színvonal Simone de Beauvoir: Képek, káprázatok Fordította: Görög Lívia A rutin: tudás, gyakorlottság, magas fokú készség. Eszköz, amely fáradtság, forma- ingadozás esetén is átsegítheti az embert a holt ponton. Elég ahhoz, hogy a jó sakkozó „kihozzon” egy renuit a partiból, a csapat, ha nem is tud lőni, de ne is kapjon gólt. A rutin segítségével lehet átvészelni a „frontátvonulásos napokat”, kicsit megpihenni, kifújni magunkat, erőt gyűjteni az újabb nekirugaszkodáshoz. Akik ismerik S. de Beauvoir regényeit, semmi újat, meglepőt nem kapnak legújabb könyvétől. A már tőle megszokott színvonalon megírt jó regény ez is, de aligha előbbre lépés pályáján. Az írónő erényei már ismertek: választott témájának alapos ismerete franciásan könnyed és szellemes stílus, polgári radikális, baloldali szemlélet beoltva a Sartre-től eltanult, kölcsönvett egzisztencializmus fanyarságával, bizonytalankodásával. Jó szemű vibrálóan érzékeny intellektusú értelmiségi, aki felelősséget érez a világban, a világért, de az élettel, a cselekvéssel szemben mindig szkeptikus. Ez a szkepszis azonban éppen a felelősségtudat miatt sosem jelent passzivitást. Inkább egyfajta kritikus szemléletet, amellyel a világot, s abban a saját helyét, szerepét figyeli. Hogy jó író, azt bizonyítja az is, hogy az olvasó csak napokkal a regény elolvasása után tudja kivonni magát a könyv hatása alól. Mert ezek a regények mindig valami szorongást, enyhe, megnevezhetetlen rossz közérzetet váltanak ki az olvasóból. Miről is szólnak ezek a könyvek? A francia értelmiségről. Ennek a rétegnek is a jobban kereső, elismertebb csoportjáról. Azokról, akik Párizs előkelőbb negyedeiben laknak, akik évente cserélik újabb márkájúra a kocsijukat, akik már unják a divatos fürdőhelyeket, akik otthon vannak a pénz, de a kultúra világában is. „Otthon vannak” és rosszul érzik benne magukat. Az okát azonban nem mindig tudják. Mint ahogy nem tudja Laurence sem, ez a csinos, nem is buta, nem is műveletlen párizsi fiatalasszony sem. Ű a regény fő alakja, de nemcsak róla szól a regény. A férje jól kereső építész, az apja jogász, társaságában a pénz és a művészet emberei forgolódnak. Házasságuk mintaházasság. Laurence ugyan megcsalja egyszer a férjét, de ez mit- sem változtat kettejük kapcsolatán. A gyerekek is egészségesek, szépek. értelmesek. Laurence mégis „kiborul” (az ő szóhasználatukkal élve). Hirtelen úgy érzi. hogy értelmét veszíti minden, nem tud élni. Csalódik a szüleiben, a férjben, a szeretőjében, a társaságot unja. A munkája (reklámtervező) csak az idejét köti le, szellemi energiáit nem. Akkor esik kétségbe, amikor látja, hogy érzékeny lelkű kislányára is ez a sors vár. S ekkor föllázad. Mi ellen? Egész embert akar nevelni a lányából, aki nem veszi át ennek az összkomfortos, légkondicionált életnek a stílusát, aki vállalja a szenvedést, önmagát. Sikerül-e neki ? Erre majd a 70-es, 80-as évek válaszolnak. Az írónő csak a 60-as évek diagnózisát adja. Elegánsan, szellemesen, mégis elgondolkodtatóan. Jó könyv, de nem nagy regény, elmarad a Mandarinok átfogóbb, többet markoló lablóképe mögött. Horpácsi Sándor ciális kiadás. Például a táppénz. Erre az évre már 1 millió 300 ezer forintot terveztek táppénzre, és valami 50—60 ezer forint lesz, amit a kultúra „emészt fel”. Az elnök sorolja, hogy munkacsoportonként kirándulásokat, fürdőlátogatásokat szerveztek, több autóbusz- szal mentek el a hortobágyi lovasnapokra, a község sportjának támogatására adnak 5 ezer forintot, meg segítik a sportolók utaztatását, s fenntartanak Egerben egy lovasiskolát, amelynek a támogatására viszont annyi pénz áll rendelkezésre, amennyi csak szükséges. A lovasiskola tevékenységébe a helybeli KISÉ- fiatalok, a tsz-ben dolgozók és egyéb mezőkeresztesiek egyaránt bekapcsolódnak. — Nem a pénzen múlik a kulturális élet fejlesztése — mondja később az elnök. — Nem érdeklődnek az emberek. Főleg a fiatalok. Jól keresnek, másfelé járnak szórakozni, nem hallgatnak senkire. Aki keres, az saját pénzén szórakozik, s nem igényli a kulturális lehetőségektől kapható szórakozást. A nagykeresetű fiatalokat nem vonzza a KISZ-élet, nem marasztja szabad idejükben itthon semmi őket, felülnek a motorbiciklijükre és mennek szórakozni Mezőkövesdre, Egerbe, Miskolcra, ki hova. Nem szeretik a fiataljaink, ha irányítani próbáljuk a szórakozásukat. Nincs bennük az a lelkesedés és az az érdeklődés, ami bennünk volt korábban. Én magam például 1937 óta vagyok tagja a kórusnak. Korábban részt vettem más műkedvelő munkában, színjátszásban is. Most is nagy lelkesedéssel készülünk a május 24-i rádiószereplésre. Higgye el, nem sajnáljuk a pénzt, de nincs, aki igényelje azt a művelődési életet, amit itthon a pénzünkön elő tudnánk teremteni. Gondja a termelőszövetkezetnek az is, hogy nemcsak a művelődés számára nincs megfelelő helyiség, vagy egyéb, de még a nagy létszámú tagságnak gyűlést tartani is nehéz. Most terveznek egy nagyobb termet, ami nyáron terménytárolási célokat szolgálna, más időszakokban meg gyűlésterem lenne. Jóllehet, nem ez a korszerű népművelési munkának a kerete, de talán-talán valami lehetőséget nyújt ahhoz, hogy egy-egy alkalommal össze lehessen hozni a tsz fiataljait, fogadni lehessen egy vendégegyüttest, valami módon el lehessen kezdeni, legalább a téli időszakban a szövetkezetben valamifajta művelődési munkál. Annak ellenére, hogy az elnök kategorikus véleménye szerint ezt helyileg senki nem igényli. Mint ahogy nem igényli, ugyancsak az elnök tájékoztatása szerint senki, a szocialista munkaversenyt, illetve a szocialista munkabrigádok kulturális jellegű vállalásait, amelyeket a szövetkezet teljes egészében mellőz, és a brigádversenyt az évi termelési terv teljesítése alapján, saját, több éves gyakorlatát követve mérlegeli. I Néhány héttel ezelőtt a sajtó híradása nyomán köztudott lett az országban, hogy a mezőkeresztesi Aranykalász Tsz tagságának annyira megnyerte tetszését a televízióban sugárzott Sebaslien az emberek között című folytatásos film, hogy a film főszereplőit, s annak magyar szinkrongárdáját meghívták, legyenek vendégük néhány napra, s mivel a film lovasiskolához kapcsolódott, tekintsék meg a tsz lovasiskoláját. Ismerve most már azt, hogy a tsz-nek a kóruson kívül nincs semmilyen kulturális jellegű kiadása és érdeklődése. első hallásra meghökkentőnek tűnik az az áldozatkészség, amivel ennek a népszerű filmsorozatnak szereplőit és stábját megvendégelni szándékoznak. Mi is a helyzet ezzel a meghívással? — Azzal kell kezdeni, hogy nagyon szeretjük a lótenyésztést — mondja Kiss Bertalan tsz-elnök. — Ezért is tartjuk fenn Egerben a lovasiskolát. Nem közömbös számunkra az általunk tenyésztett lovak, a felnevelt csikók külföldi értékesítése. Mondom, szeretjük a lovakat, és a filmben is a lovasiskola keltette fel az érdeklődésünket. így hívtuk meg a szereplőket, még a szinkronszereplőket. A franciáktól még nem érkezett válasz, a Magyar Televízió gárdája viszont már bejelentette, hogy elfogadja a meghívást. Hatnapos programot állít össze számukra Heves megyében az IBUSZ, a helyi idegenforgalmi hivatal, meg a Heves megyei Vendéglátóipari Vállalat. Ok viselik a költségeket, mi a lovasiskolát bocsátjuk rendelkezésükre. Reméljük, nemcsak a vendéglátó- iparnak, meg az idegenforgalomnak lesz hasznos ez a vendégeskedés, de a mi lovasiskolánkra is ráirányítja a figyelmet, ami a későbbi lóeladás szempontjából sem közömbös, meg azt is köztudottá tesszük, hogy adott esetben nálunk is lehet filmezni. Már van is szó arról, hogy egy lovas-film majd nálunk készül. Hát ez a története a Sebastien-film szereplői meghívásának. Visszakanyarodunk a kultúr- munkához, a derékba tört műkedvelő hagyományokhoz. — Megvan a szépre vágyás a régi műkedvelőkben — mondja az elnök. — De sokszor jelentkezik ám az elked- vctlenedés a még működő kórus tagjai között is. Ha elmegy a kórus valahova szerepelni, például Mezőkövesdre, sokszor adódik a kérdés: kinek énekeljen? Alig van érdeklődő. Sokszor kevesebben hallgatják, mint ahányan énekelnek. A lovasiskola, meg a lovasverseny iránt van érdeklődés. Júliusban például itt lesz a területi lovasverseny. Pénzünk van nekünk, nem szegény termelőszövetkezet ez. Legyen a kultúrára igény nálunk, lesz rá pénz is. Ekkora termelőszövetkezetnél, higgye cl, nem számít a pénz, csak legyen igény a kultUrálódásra. Érdekes kép rajzolódott ki az elnökkel történt beszélgetés nyomán. Véleményét megerősítették a beszélgetésbe bekapcsolódó más tsz-bcliek. Mégis nehéz belenyugodni. Mezőkeresztes nagy létszámú község. A tsz-en kívül van egy kis művelődési objektuma, van könyvtára. Talán oda is juthatna valami támogatás. Hiszen a községi művelődési intézményeket is nagy többségben a tsz tagjai veszik igénybe, őértük van, ők a község lakói. Kiss Bertalan elnök energikus, kemény ember, de nagy barátja a műkedvelő életnek is. Talán csak a korszerű, napjaink népművelési igényeinek megfelelő közművelődési életben járatosabb segítő, ötletadó kellene mellé, s akkor a már veterán műkedvelőnek számító elnök talán újra találkozna a község és a tsz elevenebb öntevékeny művészeti életével. A korszerűbb öntevékeny művészeti munkával. Benedek Miklós
