Észak-Magyarország, 1969. április (25. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-04 / 78. szám
SSZAIC-MAGYARORSZÄG 7 Találkozások A. A. Roscsanyikov, a Szovjetunió hose — Miskolcon üdvözlet az Észak-Magyarország olvasóinak MISKOLC. 1969 elválaszthatatlan. Hiszen ő maga is mondta: már gyermekkorában is ott csücsült az öreg akácfa .árnyékában, ahová az anyja lerakta. Itt volt negyvenhatban is, amikor a hatalmas földesúri táblát sok kicsi parcellára osztották, s néhány évvel később, amikor saját marfűk szedték ki a karókat, s újból összeszántották a domb alatti határrészt Most is ide jött ki, kissé sápadtan, valami belső nyava- jától kínozva, kissé betegen, kissé fáradtan, hiszen már hetvenhat éves. «— Most már könnyebb — mondja és ebben a pillanatban az is megvilágosodik előttem, min gondolkodott az imént —, hogy végleg eltakarodott a tél. A tél... az hosszú volt. Az öreg emberek nem szeretik a telet. Egyszer majd... maga is 'megtudja* hogy miért. De a tavasz... az megfiatalít engem is. Már úgy szorongatott valami itt, belül, mert nem tudtam, mit csinálnak az emberek odakint. A cukorrépával megkéstek. Pedig itt ez a sok gép— Mondtam is az előbb az elnöknek. Idill... idill! Folyton ez a gondolat jár a fejemben. Nem tudok szabadulni tőle. Mert 'gy szép tavaszi idill ez; az ’reg ember és a tavasz egymásra találása. A lábunk előtt kökörcsinlevél. Alig bújt ki a földből, én észre sem vettem. Stephán István lehajlik. megigazítja körülötte a földet. — Látja, Itt a tavasz! Élet van mindenütt Onodvári Miklós Mindenütt élet van gjgpósztáaza a határt Ügy áll mellettem, fél fejjel fölém emelkedve, mint az öreg akácfa a távolban: az idő megtépázta, szeles, nagy viharokat élt át de még mindig egyenesen áll, szilárdan kapaszkodik a talajba. Szeretném tudni, mire gondol. Arra-e, hogy mennyi munkát ad, mennyi gonddal, s bajjal jár, s hogy végül mit hoz majd ez az új tavasz? Arra-e, hogy milyen jó az enyhén melengető napsugár; hogy a tél szorító öleléséből szabadulva mindany- nyiunk testében, lelkében új erő duzzad; vágyak gerjednek bennünk: futni, dalolni szeretnénk a harsogó tavaszi hall! íigíik a ta?asz tudományosán fogalmazzák meg. Én megérzem a szívemben. Egyenesbe billent a föld — olvastam a napokban egy cikket a bolygók pályájáról. Tehát: megérkezett a tavasz. Aztán, amikor kitekintettem az ablakon, éppen esett, sűrű pelyhekben a hó ... — Pedig én akkor már tudtam, hogy tavasz van! Az udvaron van egy orgonabokor, rügyei már régen pattannak. A nagyapám ültette, csak úgy. hogy egy szál vesszőt a kút mellé, a csur- gásba ledugott. Megfogant és annyi idő óta karvastagságúra nőtt, mert életerős pálcika volt, és mindmáig megőrizte fogamzó képességét. Ha akarja, adok egy szálat róla. Szúrja le a földbe, a mai nap emlékére. A mező még olyan, mint egy kiterített szürke katonai pokróc. De nemsokára virágos minták lesznek rajta- Ezernyi csíra duzzad a szürke tele- vényben: apró rovarok, kukacok lárvái kerülnek elő a szétmorzsált rögekből; színtelen nedvet tartalmazó növényi gyökerek fogják össze az eke nyomán kiforduló májas földet és egy vackából megbolygatott mezei pocok riadtan iramodik végig a szántás árkában. — Látja, mindenütt élet vaui Tegye csak nagyító alá ezt a rögöt és vizsgálja meg tüzetesen. Majd kiderül, hogy né mindent tartogat a markában. Mert a föld a természet anyja: mindenütt életet hordoz magában. Mikor letérünk az útról, az öreg hun gyengéd érintéssel megfogja a karomat. Átsegít az árkon, pedig ő maga szorulna támogatásra. Meg is állunk a túlsó oldalon, leveszi a kalapját és hátrasimítva néhány szál hófehér haját, meg- törli izzadó homlokát. — A föld — folytatja — a természet gyógyít meg engem. Minden évben kijövök ide tavasz kezdetén. Itt, ezen a végtelen táblán érzem igazán a párolgó humusz édeskés illatát. Érdekes: illata van a földnek is, mint a világnak. Keserű, fanyar vagy szúrós, még a szemet is csípő illata aszerint, hogyan művelik. Ezt a földet ismerem gyermekkorom óla. Látja ott azt a komor akácfát? Nohát: annak árnyékába rakott le anyám, mikor kukoricát járt kapálni De nekem úgy rémlik, hogy régebbről ismerem, mert a2 őseim is itt éltek ezen a tájon ... A gyengén emelkedő domt irányába egy pirosra festeti zetor húz keresztül. Arra var az üzemanyagraktár. Távolabb három vetőgép áll, emberek szorgoskodnak körülötte. Az úton is megy nagy zúgással valami, erre a íehéi hajú hun is felkapja a fejét. Csak most veszem észre, hogy milyen sokan vagyunk ide- kint az életszagú határban. Itt is, ott is mozognak, csinálnak valamit. Lóháton egy ember közeleg. Ló és lovasa egyaránt siet Száz méterre haladnának el mellettünk, de e pillanatban felénk fordítják a kantárt. Zömök, tatárkepű ember köszön le a lóról, az arca piros a sietségtől és a cserző széltől. Stephán bácsival vált néhány szót. aztán mutatóujját a kalapjához emelve elüget a dombnak tartó piros zetor után. Az öreg kissé restelkedve néz utána: talán azt várta volna, hogy hosszasabban b'eszél- . getünk. és fejével a lovas után int: — Az elnök volt. i Nem tudja, hogy jóval előbb én 'már találkoztam vele az . irodában. Stephán bácsi a fa- L lu alatt, a kiserdő szélén csat- ; lakozott hozzám. Megkértem, hogy kísérjen el oda, ahol a . cukorrépát- vetik. ; Az int hon {-“B ■ messzire tekint, s mintha las■ sított felvételt készítene, tatárban és habzsoljuk az ébredő föld édeskés illatát. Vagy őseire gondol talán? öregapjára, ki egy szál vesszőt leszúrt a földbe a kút csurgásá- nál? A hajdani Stephán csontjai már régen itt porladnak ebben a szürkésfekete földben, de az orgonabokor megint kiújult, mert élteti a föld, neki hosszabb idejű eletet szánt a természet. Hosszú és méltóságteljes ess a hallgatás. Gondolataiban nem merem zavarni Stephán Istvánt. Nem tudom, miért. de mindig valami belső szorongással, gyermeki tisztelettel ragaszkodom ezekhez az :.; uuyi hér hajú öregekhez, kiknek kicserzette arcát a szél, megégette a nap. s tenyerüket kérgesre keményitelte a föld1 örökös művelése. Talán azért mert tudom: az életük ez a föld. Stephán István élete és ennek a földnek a története Anatolij Alekszandrovics Ros- . csanyinov, a Szovjetunió hőse, . a Moszkvai Műszeripari Gyár ] szb-elnöke. 1944—45-ben részt , vett hazánk felszabadításában. , Ezért kapta a legmagasabb : szovjet kitüntetést. j Roscsanyinov elvtárs az al- - kai mi eszmecsere során — . többek között — a következőket mondotta: ■ — Huszonnégy évvel ezelőtt , nagyszerű hazafias és inter- ( nacionalista kötelességet tel- , jesítve, kegyetlen ellenséget ; üldözve léptem először magyar • földre. Egy kicsit vegyejs ér- ] zésekkel, hiszen a háború az háború, amely gyakran meg- tréfálja az embert... De él- 1 mondhatom, most már utólag [ is, hogy itt, Magyarországon j valahogyan sohasem féltem. Ha alkalom volt rá, bármely magyar család házában nyugodtan hajtottam álomra a fejem, a harcok pihenőiben. Tudtam 1919-ről, és harcunk közben többször találkoztam a veteránok segítségével... Azóta önök eltakarították a háború nyomait, szép házakat, gyárakat, iskolákat, kultúrpalotákat — új országot építettek. Az egykori baráti érzésem a tehetséges és szorgalmas magyar népről megsokszorozódott... Most, a második magyarországi utamon boldog érzés újból találkozni a 19-es elvtársakkal, fiaikkal és unokáikkal... örülök, nagyon örülök, hogy annak idején segíthettem a közös ellenség szétzúzásában... KEDVES ROSCSANYINOV ELVTÄRS! Tartozom egy vallomással. Amíg az ön szavait hallgattam, az a sztarsij szer- zsant jutott az eszembe, akivel én Ózdon, 1944. december 2I-én reggel negyed hétkor találkoztam... Csépányi Lajos ezelőtt, március 24-en — itt, Miskolcon találkoztam szovjet emberekkel a Szakszervezetek Borsod megyei Tanácsának székházában. Szovjet szak- szervezeti delegáció járt nálunk a jubileum alkalmából vendégként, tapasztalatcsere céljából, amint arról lapunk is beszámolt. Csakhogy egy szűkszavú kommünikébe sok minden nem fér bele. A barátságnak ama meghitt percei sem, amelyeket csak e taMár virradt, amikor kilép- i fai az óvóhelyről. Odakinn : akna süvöltése, majd recsegő < robbanása hasított bele a dermesztő csendbe. Várkony fe- : *ől puska- és géppisztolyropo- Rás hallatszott. Az óvóhely 1 szájánál azt mondta egy férfi ' •— ne félj, vonul a front... i Vonul a front — ismétel- > town többször is magamban a ■ számomra ismeretlen fogai- 1 mat, és elindultam orvosért. A gyári teniszpálya sarkánál pártám, amikor a kaszinó irányából erélyes, idegen hang .kiáltott rám. — Sztoj! Nyemecki? Maö- íjarcki? — Magyar, magyar, magyar ismételtem többször is* »Megrettenve és kővé meredve. — Nye bojsza! — mondta közelebb érve, de akkor már Sött utána a következő, a har- finadik és a többi is. Néhány perc múlva remegje álltam az idegen fegyveres emberek gyűrűjében. — Nye bojsza! Nye bojsza! mondták egyszerre többen te. — Ruszki szoldát jó ember — bátorított közülük az egyik, nehézkesen törve a magyart Aztán a közeli aggregátor- teiotor zúgása iránt érdeklődtek. Odavezettem őket az óvóhely bejáratához, és közülük ketten követtek-az óvóhelyre is. Mosolyogva, szánakozva ballagtak végig a hosszú-hosszú föld alatti labirintuson. Mire visszaértünk az óvóhely kijáratához, már kivirradt. Társaik olt várták őket Csak ekkor láttam, hogy mindegyikük sapkájánál ötágú sarló-kalapácsos csilla- Socska piroslott Egyikük öktömnyi almát kotorászott eää és felém nyújtotta. — Pazsaluszta — mondta. — Nye bojsza! Nye bojsza! — mondogatta a másik, többször is, és közelebb lépett hozzám, magához szorított — Vojna kaput za mir, ocsiny harasó... — ilyesmit mondott a mellette álló, akihez úgy szólt: a társa, hogy tovaris sztarsij szerzsant.. De én ott, akkor ebből még semmit sem. értettem. Csak éreztem, hogy valami nagy- nagy hazugság omlott össze körülöttem. Azóta sokszor találkoztam szovjet emberekkel. • Alekszan- der Anyiscsenko alezredes elvtárssal például az ötvenes évek elején, aki a magyar néphadsereg megszervezésében és kiképzésében segített— Sehovcov őrnaggyal 1956 novemberében, aki nehéz körülmények között vigasztalt és bátorított... Különböző szintű és összetételű szovjet delegációkkal, akik tapasztalatcserére jöttek hozzánk, megyénk dolgozóinak életével ismerkedtek. Találkoztam sok-sok egyszerű szovjet emberrel, Kijevben, Harkovban, Rosz- tovban, Don menti falvakban, Volgográdban, Moszkvában, s az elmúlt nyár végén Csehszlovákiában is... A barátság ezernyi személyes szála fűz össze azokkal, akikről egy negyedszázaddal ezelőtt ostoba, torz képet rajzolt előttünk az úri világ hazug propagandája. Legutóbb — alig két héttel fáfkK^sdfc résaívevS élhetnek E delegáció tagjai közt pél- áául volt egy férfi, akinek fényképét és üdvözlő sorait itt láthatja az olvasó. A neve: ELŐSZÖR ÖZDON TALAL- KOZTAM szovjet emberrel. 1944. december 21-én reggel »egyed hétkor. Gyerekember- Kcnt, bolond évek után, különös körülmények között. Emlékszem, a máskor lüktető gyár és körülötte a húsz- •ezer lakosú nagyközség akkor már napok óta néma és •mozdulatlan volt, mint eg.v óriási ravatal. Ember alig járt az utcán, csak egy-egy kar- szalagos légóst lehetett látni a. bombázások fedezékéül készült betonbunkerek közelében, meg a gyári óvóhelyek bejáratánál. És néhány oldalkocsis motorral rohangászó állig felfegyverzett rohamsisakos, csukaszürke ruhás némel katonát. A házak,, falán és a kerítéseken otromba kommunistaellenes plakátok és erélyes hangú felhívások rémítették, fenyegették az embereket, akiket a hatóságok és a körülmények a front közeled- tevel az óvóhelyekre parancsoltak. A föld alatt, a zsúfolt óvóhelyeken szótlan férfiak uíró asszonyok és gyerekek szorongtak nyirkos pokrócokba, párnákba, rongyokba bu- gyolálva. Az áporodott levegői lomhán cserélték az aggregátorral táplált ventillátorok Gyakori volt a rosszullét, főként az asszonyok körében, gondolom az idegőrlő ki Iá tás- •»lanság, az éhség és a rossz •levegő miatt. — Szaladj orvosért, vagy ópolóért, gyerek — szólt rám idegesen egy karszalagos férfi, az óvóhely parancsnoka
