Észak-Magyarország, 1968. november (24. évfolyam, 257-281. szám)

1968-11-07 / 262. szám

Csütörtök, 1968. november 7. eszakmagyakország ÍJ __ _ XJ . gj Isiiig ­ß fßiSksirMMill John Reed: Á Néva-parton állok. A sok­szor megénekelt folyam szelí­den és széles hátán szénnel, iával megrakott uszályokat cipelve hömpölyög. Szárnyas- hajó tűnik fel, gyorsan suhan. Utasai nagyobb részben kül­földiek, kíváncsian pillantanak hátuk mögé, a hosszú, el­nyúlt testű Téli Palotára. Pár perce jártunk ott. Mil­lió és millió látogató után, s előtt önkéntelenül is néma tisztelettel lépkedtünk a nagy csarnokokban, a kék-, az aranyszobákban, az Ermitázs- ban. Minden az emberi kéz erejét sugározza, cárok, bojá­rok végtelen pazarlására, gaz­dagságára, az évezredes nyűgö­ket ledobó, nagy forradalmi viharra emlékeztet. — örülök, hogy végre ere­detiben láthattam. — Honfi­társaink beszélnek, vitáznak Leonardo da Vinci, Michelan­gelo örökbecsű műveiről. — így összegyűjtve mégnem láttam Picassót. Franciák. Láttam őket, s hallottam dallamos beszédü­ket az Ermitázsban. A Néva-part kicsit nemzet­közi találkozóhely is. Pergő beszédű olaszok, japánok, spanyolok, fényképezőgépek­kel felszerelt németek, fin­nek, s többnyire fiatalok sé­tálnak, nevetgélnek. — Bumm! Ágyúlövés dörren, és rezeg végig a parton, a leningrádi házak között. Agyúlövés most, 1968-ban? — Hallottad? — kérdezem. — Igen — hangzik a vá­lasz. — Csak nem az Auróra? — Auróra? Miért? — Láttad. Tegnap te is ott voltál. Javítják, tatarozzák és ... A ma pillanatait éljük. A "múlt itt van a hátunk mögött. Még szemlélgettem a kovácsolt vaskaput is, amelyen ötven­egy éve... És a folyó is itt hömpölyög a lábunk alatt, hullámai nyaldossák a partot és nem messze az öreg Auró­rát. A rávezető hídon matróz áll őrt, úgy, mint... Behúnyom a szemem. — Bumm! A forradalom előestéjén Megint hallom a dörrenést. Igen, ez az Auróra ágyúja. Jel a támadásra. — Hurráá! Érdekes, magyar nyelven hallom a munkások és vörös­katonák diadalmas rohamát. Géppuska kelepei, golyók sü­vítenek, csikorogva tárul fel a Palota kovácsolt kapuja. Ro­hanó forradalmárok csizmái dübörögnek a kövezeten. Megborzongom. Hűvöst ér­zek. A közelben tűz lobog. Ka­tonák melegszenek. Valaki rámszól: — Te magyar vagy? — Igen. Te is? — Mit gondolsz, egyszer ott­hon. nálunk is így lesz? így kell lennie! Nem igaz? Felpillantok. A Szmolnij előtt állunk. Az ablakokban fények villognak. Valaki ránk szól: — Pszt! Csendesen! Lenin dolgozik. A tűz ropog. Kulacsot nyúj­tanak felém. Nyelem a folya­dékot, Mintha végigcsorogna az arcomon. Felnyitom a szemem. Hűs szellő cikázik a Néva medrén felfelé. Különös vágy kezd bennem ébredezni. Látni, beszélni em­berekkel. Azokkal, akik ott voltak az Aurórán, amikor el­dördült a lövés. Beszélni em­berekkel, akik itt voltak a Pa­lota ostrománál, ott őrködtek a Szmolnijban. Másnap talán sokkal talál­koztam, vagy találkozhattam. De ez a találkozás megrázott. — Aki Leningrádban járt és bem látta a hősök temetőjét, az nem ismeri és nem látta Leningrádot. É szavakkal fogadott ben­A világtakarékossági nap al­kalmából az Országos Taka­rékpénztár Borsod megyei igazgatósága műsoros takaré­kossági estet rendezett Sáros­patakon, a tanítóképző intézet dísztermében. Károly István,' az intézet igazgatója ismertette a takarékosság intézményes megvalósításának történetét, rámutatva az európai előzmé­nyek után annak hazai vonat­kozásaira, az iskolai takaré­kossági mozgalom első próbál­kozásaira és mai nagyszerű eredményeire. Különösen nagy jelentőséget tulajdonított a ta­karékosság gondolatának a pe­dagógiában. ezért is rendezték meg az idei megemlékezést éppen a tanítóképző intézet­ben. A kitűnően megrendezett est második felében az intézet hallgatói a takarékosság ügyé­nek szolgálatába állították jól sikerült, irodalmi műsorukat, majd az OTP helyi fiókja igen tanulságos vetélkedőt rende­zett az ifjúság körében. Ezen az irodalmi, történelmi, külön­féle tudományos és technikai kérdéseken kívül az egyes ta­karékossági ügyletekben való jártasságukról is bizonyságot tettek a vetélkedő részvevői. A végső értékelés szerint az első helyen Viszókai Ágnes, a másodikon Kiss László, a har­madikon pedig Tudja Béla hallgató végzett. Az értékes Töredékes beszámoló a rigai fronton tett látoga­tásról, közvetlenül a szocia­lista forradalom előtt. 1. LJton a front felé A balti vasútállomás főnö­ke külön elsőosztályú fülkét tartott fenn nekünk, az „Amerikai missziónak”, ahogy bennünket nevezett. Egy óhi­tű pap, aki önkéntes egyházi teendők ellátására ment a lövészárkokhoz, alázatosan kérte, hogy társaságunkban utazhassák. Nagy darab, egészséges ember volt, kedves mosolyé, hatalmas, vöröses szalui llal, legyűrhetetlen be­szélőkedvvel. — Eto verno! — Így van! — mondta, s lehelletnyit só­hajtott. A forradalom meg­gyengítette az egyház hatal­mát a tömegeken. Már későre járt, a lámpák homályosan és hunyorogva égtek, a vagonban hűvös lett. A pap dideregni kez­dett. — Hát — mondta vacogva — túl hideg van ahhoz, hogy ébren maradjunk. És úgy, ahogy volt, lefe­küdt, csak hosszú szoknyája födte be. és máris hortyo- gotl. Kora hajnalban ébredtünk, elmeredve és zsibbadtan. A nap áttünt a homályos abla­kokon. Bejött egy kisfiú, teát árult, cukor helyett csokolá­déval. Vonatunk már Észtor­szágban döcögött. 2. Vojtinszkij, a fáradhatatlan A második emeleti nagy­teremben lázas írógépkatto­gás, futárok és küldöttségek jövés-menése közepette mű­ködött a tizenkettedik had­osztály agyközpontja, az ISZ KOSZOL, ez a spontán keletkezett demokratikus szer­vezet, amelyet a katonák hoztak létre. Az egyik író- | asztal mögött zsidós arcú, jó­kötésű liatal hadnagy állt, kezével idegesen beletúrt ősz es hajába, miközben majd elborította az izgatott panasz­áradat. A fron th ad asztál yok­tól jött négy küldöttség — nagyrészt közkatonák, itt-ott néhány tiszt — rontott neki egyszerre; az egyik hadosz­tálynak már alig van csiz­mája — hatszáz párat ígér­tek, de csak hatvanat küld­tek; egy másik küldöttség rongyokba burkolt szónoka azt panaszolta, hogy a tüzér­ségnek már kiosztották a téli bundákat, de a lovasság még mindig a nyári mundérban jár. id — Da, da — válaszolta a hadnagy bizonytalanul. — Szicsász, szicsász. Azonnal írok a népbiztosságnak. Egy kis asztalkán újság- és brosúrahalmaz tornyosul. Ar­rébb egy katona ül a törött széken és hangosan olvassa fel, mit ír az Izvesztyija — az összorosz Szovjetek Pé- tervári Végrehajtó Bizottsá­gának hivatalos lapja az új kormány megalakulásáról. Amikor felsorolja a kadét minisztereket, a hallgatók ne­vetésbe, gúnyos kacagásba törnek ki. Az ablaknál Voj­tinszkij, a tizenkettedik had­sereg helyettes politikai biz­tosa áll, katonai szabású ka­bátja állig begombolva. Kék szeme vastag szemüveg mö­gül villan elő, ő a híres szi­bériai száműzött, a Szmert- niki szerzője. — A munkám — mondja nekünk — az, hogy létre­hozzuk azt a katonai gépeze­tet, amellyel visszafoglaljuk Rigát. Pedig a körülmények borzalmasak. A hadsereg mindenben szűkölködik — nincs élelem, ruha, lábbeli, lőszer. Az utak rettenetesek, és már két hete állandóan esik. A trénlovak halálra fá­radtak, ki vannak éhezve és 1- 'feljebb csak annyi kenye­ret tudnak cipelni .amennyi ahhoz. elég. hogy éhen ne haljunk. De a legkomolyabb hiányt röpiratokban és újsá­gokban szénved jő'- .. Erre szükségünk van a harci szel­lem fenntartásához. A bi­zonytalan hangulat miatt so­kan egyszerűen letették fegy­verüket és hazamentek. *; Vojtinszkij már harminc­hat órája nem aludt, mégis valósággal sugárzott belőle a friss energia, amint búcsú­zóul szalutált és leszaladt a lépcsőkön sáros kocsijához — negyven mérföldes útra kel­lett mennie, át a sártenge­ren. a közelgő vihar árnyéká­ban, hogy eldöntsön egy vi­tát közkatonák és tisztek kö­zött; 3. Vendenben Künn esett, és az ezernyi csizma szót.nyomta az utcáit sarát a járdákon úgy, hogy járni is alig lehetett. A vá­rost besötétítették az ellensé­ges repülök elől; csak a re­dőnyrésekből hatoltak ki fénypászták. a rolók tompa vörösben ragyogtak. A szűk utca olykor ■ egészen váratta­Szicíliai nvár Mázsáról! Miklós munkája nul kanyarodott. A sötétben folyton vonuló katonákba ütköztünk, megannyi cigaret­taparázsba. A közelben te­herautó-oszlop haladt el, va­lami hadi szállítmány. Vi­haros dübörgéssel száguldott tova a komor feketeségben* miközben legyezőszerűen szét­fröcskölte a sarat. Valaki ép­pen előttem gyújtott gyufát* és láttam, hogy egy katona fehér papírt ragaszt a falra. Kísérőnk az ISZKOSZOL-ból felkiáltott és odarohant, lei- kattintottá zseblámpáját. Ezt olvastuk: „Katona Elvtársak! A munkás- és katonakül­döttek vendem szovjetje szeptember 28-án, csütö’-'ö- kön négy órakor a parkban GYŰLÉST tart. . .” A kis szállóban a félig mohó. félig rettegő tulajdo­nos azt mondja, hogy nin­csen szoba. — És az ott mi? — kérdez­te barátunk, miközben az egyik ajtóra mutatott. — Az a parancsnok szobá­ja — hangzott a kurta vá­lasz. — Az ISZKOSZOL lefog­lalja. Meg is kaptuk; A teát egy vén paraszt­asszony hozta be nekünk, vi­zenyős szemével ránk lesett; kezét dörzsölte és németül gagyogott. — Maguk külföldiek — mondta —, hála a magassá- gos istennek. Az itteniek nem akarnak fizetni. Félénk hajolt és rekedten suttogta: — Ö, bárcsak sietnének a németek* S a becsukott zsalugáterek mögött, ahogy lefeküdni ké­szültünk, hallottuk a német tüzérség távoli dörrenéseit, amint egyre lövik a lesová­nyodott* rongyokba öltözött* éhező orosz katonák vonala­it, akiket kínzott a kétely, a félelem, a bizonytalanság, akik ott rohadtak és haldo­koltak az esőben, mert hit­ték* hogy így megmenthetik a forradalmat;. .­4. Útban a frontról Amikor a pályaudvaron ül- ! dögélve vártuk a pétervári vonatot, kollégámnak, Wil- liamsnek az az ötlete támadt,- hogy . szétoszthatnánk feles­leges cigarettáinkat. Le is te­lepedett egy kofferra, elővett egy nagy dobozt és nyájas hangokat hallatva, kínál gat- ni kezdett Több száz kato­na volt körülöttünk. De csak néhányan jöttek oda hozzá, bizonytalanul vettek maguk­nak. a többi a helyén ma­radt és Williams hamarosan egyedül ült egy folyvást tá­guló kör közepén. A katonák kis csoportokba verődtek* halkan beszélgettek. Hirtelen három önkéntes közeledett feléje, puskájukra tűzött szuronnyal, fenyege­tően. — Maga kicsoda? — kér­dezte a vezetőjük. — Miért osztogat cigarettát? Mi ma­ga? Német kém? Vesztegetni akarja a forradalmi orosz hadsereget? A peron tömege pedig mö­géjük tolult, lassan bekerí­tette Williamst, hangosan át- kozódtak — bármelyik pilla­natban készek lettek volna szétszedni őt.:: Fordította: Raáb György John Reed (1SS7—1920) az ameri­kai munkásmozgalom harcosa, író, újságíró, a Tíz nap, amely megren­gette a világot című könyv világ­hírű szerzője. Haditudósítóként volt szemtanúja a forradalmi ese­ményeknek. nünket középmagas, kissé szi­gorú arcú kísérőnőnk. Először a temető kicsiny múzeumába kalauzolt. Térké­pek, rajzok, fényképek, doku­mentumok. És ki tudja, há­nyadszor ismerteti: — A hitleristák 1941. szep­tember 8-án támadták meg Leningrádot... A kis múzeum sokat elárul a kegyetlen 900 nap esemé­nyeiből. A körülzártságról, a lakosság élethalálharcáról. Hitler rémítően gonosz tervei­ről: lerombolni, elpusztítani, a íölddcl egyenlővé tenni Lenin­grádot, hogy soha, semmi ne emlékeztessen rá, hogy valaha innen indult az űj történelem. Leningrádnak három és fél millió lakosa volt. Csak hatszázezer embert ta­láltak a felmentők. Az utcákban, a házakban temetetlen holtak. Aki élt, az is félember és többnyire sebe­sült volt. Nem volt ennivaló. Az emberek erőtlenek voltaic. Olykor már annyi erő sem volt bennük, hogy hozzátarto­zók holttestét kicipeljék az ut­cára. Kísérőnk, Tánya különös naplójára hívja fel a figyel­met. Kilenc kis papírdarabka fek­szik egymás mellett. A no­teszlapokon szálkás gyermek- írás. Kilenc lap, kilenc élet. A kicsi lány azt jegyezte fel rá, melyik hozzátartozója mi­kor halt meg. A kicsi lány életben maradt ugyan, de az éhezéstől, a ret­tegéstől úgy le volt gyengül­ve, hogy a legodaadóbb ápolás sem tudta megmenteni. És a gyermekirás vádol. Vá­dol és figyelmeztet. Mintha azt suttogná elhaló, cérnavé­kony gyermekhangon: „Mondd, van neked gyermeked? Sze­reted? Van hozzátartozód? Akkor vigyázz és őrködj, so­ha olyan pokol ne legyen az élete, mint az enyém és sok társamé volt. Vigyázz, vigyáz­zatok!” A temető nagy és hatalmas. Száz- és százezrek nyugsza­nak a föld alatt. Nincsenek fejiák, feliratok, csak rózsák, rózsaerdők és az olyan, mint az égő folyam, vérpatak len­ne. A Péter-Pál erődben járunk. A katakombák, a sötét cs hi­deg cellák valaha forradalmá­rok százainak nyűtték az éle­tét. S aki ide került, többnyi­re soha nem hagyta el élve az erődöt. Egy cellára külön fel­hívják a figyelmet. Valaha Gorkijt rejtette magába. Az erőd udvarán sokan gyü­lekeznek. A mellvéden ágyúk, katonák. Egyikük az óráját nézi, s pontosan déli 12 óra­kor int. — Tűz! — Bumm! Fülrepesztő dörrenés. A há­ború kegyetlen pillanataira emlékeztet. Emlékeztet és fi­gyelmeztet. Mindennap ponto­san déli 12 órakor. Emlékeztet az Auróra lövéseire, a forra­dalom nagy pillanatára, Le­ni ngrád harcára, a felszabadu­lásra. A Néva-parton állok. A szé­les folyón uszályok, szárnyas- hajók húznak mély barázdát. A hullámok a parthoz érnek, Lágy csobogással törnek meg a szilárd mellvéden. Műsoros est a takarékosságról díjakat az OTP ajándékaként Molnár Zsigmond, a sárospa­taki fiókintézet vezetője adta át a győzteseknek. <h. j.)

Next

/
Thumbnails
Contents