Észak-Magyarország, 1968. október (24. évfolyam, 230-256. szám)
1968-10-20 / 247. szám
4 CSZAKMAGYARORSZÄG Vasárnap, 1968. október 29. Rigó Jancsi Operettbemulaíó a IWiskoüci Nemzeti Színházban' Sokszínű volt a Rigó Jancsi nyújtotta hacacáré, a közönség szórakozni vágyása felébe kerekedett a darab gyengéinek, elfogadta az előadás nyújtotta szépségeket. A premieren megjeleni a függöny előtt a szerzői kettős is. A tizenkét éve külföldre szakadt hazánkfiaként élő, egykor kétszeres József Attila-díjas Békeffy István is a függöny elé lépett. Megállapíthattuk: az idő nemcsak a librettója felett járt el. Öfelet- te is. Benedek Mikló» ben gazdag. Ügy erezzük, hogy Orosz György igen sokat tett a darab mai élvezhetösegéert, réssletszépségeinek felmutatásáért. Nagy kár, hogy a villanásnyi zárókép mézeskalácsdíszlet a giccs ízének emlékével hagyatja el a nézővel a színházat. Gergely István egyéb díszletei és jelmezei egyébként ragyogónk, szépek, nagyszerűen szolgálják a látványos produkció sikerét. (A darab gazdag kiállítása külön figyelmet érdemel.) A Rigó Jancsi legnagyobb én- teke a darab muzsikája. A Kalmár Péter vezényelte zenekar nagyon szépen tolmácsolta Fényes Szabolcs dallamait Mind a közzenék, aláfestő részletek, mind pedig az énekesek kísérete magas színvonalú zenei produkció volt. Somosa Zsuzsa táncai közül a már említett cigánytáncot kifogásoljuk, ugyanakkor dicsérettel kell említenünk az Alhambra bárban látott revüt, a hercegi palota napraforgó táncát. Bodrogi Zoltán, Poroszlay Éva és Szeli Erika szólóit, valamint a Lisette-Ficsur-cigányzenekar táncprodukcióit. EBHBSB1 A premier három énekes színész miskolci bemutatkozását is jelentette. A címszerepben Rózsa Tibort láttuk. Igen jó megjelenésű, kellemes énekhangú bonvivan, bár a nagy szívhódító markánsabb vonásaival egy kicsit adós maradt. (De számon kérhetjük ezt ebben az operettben?!) Várhegyi Márta jelenítette meg a cigány- prímásba szerelmes hercegnőt. Kellemes, szép hangjával megnyerte a közönséget, a hercegnő megjelenítésében inkább a kezdeti hideg elutasítás sikerült, mint a későbbi boldog feloldódás. Blaha Márta, a harmadik debiitáns kulturált énekszámaival az elárult menyaszony, a megcsalt cigánylány jó megjelenítésével ragadott meg. Lisette, az úrinőt játszó szobalány alakját Virágh Ilona keltette életre igen sok vitalitással, áradó temperamentummal. Fáradhatatlanul táncol, nevettet, énekel. Mind alakjának színészi megformálásában, mind látványos számaiban igen emlékezetes. Partnere Fehér Tibor, aki szinte lubickol Fi- csur kisbőgős sok komédiázási [ehetőséget biztosító szerepében. Él a lehetőségekkel bőven, mindvégig a jóízlés határain be’.ül. Talán szójátékaiból valamivel kevesebb is elég hatásos lenne. Nem túlzottan szerencsés szerep jutott Harmaczy Józsefnek, aki a kalandvágyó király halványan körvonalazott szerepének élővé tételével és énekszámával hívta fel magára a figyelmet. Bánhidy József játszotta az öreg Balázs bácsit. Igen sok melegséggel, emberi jósággal telítette a rokonszenves alakot. (A közönség hosz- szan és megérdemelten ünnepelte alakításáért az idős színművészt.) Nagyon tetszett Csiszár András Chimay hercege, a gőgös, rideg, a formákra adó arisztokrata mesteri ábrázolása. A Csiszár Nándorból, Bánó Pálból, Csikós Sándorból és Kiss Jenőből álló cigányzenekar nagyszerű karikatúrákat adott. Külön kiemelendő Kiss Jenő, aki részben bőgősként, részben lakájként adott nagyon derűs perceket „mű-bamba" humorával. Hegedűs László elegáns lokáltulajdonost formált, Györffy László nyegle adjutáns. Unger Pálma virágáruslánya kellemes villanásként hatott, két kisebb szerepben Sárközi Sándor és Horváth Géza alakításait láttuk. HEB®!®?! szentimentahzrnussal túltelített, giccsbe hajló, vagy éppen „echte” giccs operettet pótolhatná. A könnyed zenés játékokat kedvelő közönség jogos igényét pedig ki kell elégíteni. Ha mással nem, hát a Rigó Jancsival. S ha a néző valami módon függetleníteni tudja magát Békeffy István ásatag történetétől, ha nem fordít különösebb figyelmet és gondot a szöveg közhelyeire, a történet banális és könnyzacskókra ható fordulataira, hanem igyekszik mindinkább kiélvezni Fényes Szabolos muzsikáját, megpróbál elgyönyörködni a látványos táncjelenetekben, megkeresi az előadás szépségeit, értékes pontjait, semmiképpen nem tekinti haszontalan időtöltésnek a színházban töltött három és fél órát. Romantikus nagyoperettet nagyon nehéz lenne megfosztani legjellegzetesebb vonásaitól, s a színpadra állító rendezőnek, ez esetben Orosz Györgynek az volt a legfőbb feladata, hogy az adott művet minél látványosabb, szórakoztatóbb és művészibb formában jelenítse meg. A történet adott fordulatain lényegében nem tudott változtatni, de a darabban rejlő humor kiaknázásával, mind a helyzetkomikum, mind pedig a verbális humor kihasználásával (ez utóbbiból talán kicsit sok is volt) sikerült mindvégig derűs hangulatot teremtenie, s az érzelem túlcsordulását is egy-két alkalommal a harsány humorral ellensúlyoznia. Az operettek színpadra állításának legjobb hagyományait követve teremtett a Rigó Jancsiból ma is szórakoztató, kellemes időtöltést jelentő játékot, bátran megtűzdelve azt táncbetétekkel, Fényes Szabolcs más műveiből vett zenei részletekkel. A darab aránybeli eltolódásai azonban így is szembetűnők. Az első felvonás nagyon hosszú, első képéből elhagyható lenne a Nagyfuvaros utcai zenész-lakásoktól idegen, népi táncegyüttesek repertoárjában otthonos cigánytánc. A harmadik felvonás már csak afféle epilógusnak hat, amiben hevenyészve a néző tudtára adatik a kibontakozás útja. A legsikerültebbnek az első felvonás második képe tűnik, de a második felvonás is több érdekes és figyelmet érdemlő jelenet„Kellene ma nékem egy kis hacáré, hacacáré...” — így énekel Lisette, az úrinőt játszó párizsi szobalány, Chimay hercegnő komornája a Rigó Jancsi című operettben. Sok néző is szívesen néz egy kis szórakoztató játékot, szereti élvezni a hacacárét, azért vált jegyet az operett előadásához, mert kívánságának kielégítését reméli tőle. Nos, a Rigó Jancsi előadása nem marad adósa annak a nézőnek, aki a színpadtól a hacacárét várja. (Apropó, hacacáré! Ezt a Lisette-től hallott dalt, mintha rövid két évvel ezelőtt a néhai Strasznoff Ignác szélhámosról szóló tv-já- tékban hallottuk volna valami más szituációban. De ez nem számít!) SSäKSlSKS Állapítsuk meg már elöljáróban, hogy hacacáré van, nem hiánycikk. Lehet elandalodni, lehet ámuldozni Rigó Jancsi édes-bús, érzelgősségtől túlcsorduló történetén. Hát nem kell a szívnek meghasadni a gyönyörtől, hogy a pesti Nagyfuvaros utcából elinduló népi zenekar — akkoriban cigánybanda — élére frissiben odaállított prímás nemcsak hűtlen ahhoz a Mariskához, akinek kezéhez hozományként a prí- mási státuszt is kapta, egy esztendei hancúrozás, sokféle ha- caoáré után mégis otthagyta a fényes életet, visszaáll a banda élére?! Igaz, hogy a történet csaknem hetven esztendővel ezelőtt játszódik, dehát az a szirup, ami az érzelgősség túlcsordulásából adódik, még ma is csöpög, s elönti az egész játékot. Ezzel a Rigó Jancsi történettel egyébként periodikusan találkozunk. Ha jól emlékszünk, éppen húsz évvel ezelőtt láttuk a miskolci színpadon, majd tíz esztendő múltán, 1958-ban filmvásznainkat árasztotta el a Fekete szem éjszakája című, kétrészes filmadaptáció. Most újra a színpadon találkozunk vele — annak bizonyítékául, hogy a giccs szí- vósabb, mint ellenzői. Itt van hát újra, s nagy kár lenne magunkat abban a hitben ringatni, hogy már nem kell a közönségnek. Kell bizony! Nagyon kell. Lehet, hogy azért, mert még mindig nem született meg, vagy legalábbis nagyon kis számban született eddig olyan korszerű zenés játék, amely az ab ovo érzelgős, megütéshez” és a befejezéshez, mely utóbbi nem más, mint a végtelen láncolatból a konkrét alkalommal éppen kiemelt részlet, ideiglenes lezárása!... Lássunk egy „hangmegütési” példát Tóth Aladár könyvéből: „Az Operaház mai Sába királynője előadása a magyar énekhang diadalünnepe volt”. És egy „jó” befejezés: „Úgy látszik, még a technika századában sem a technika a hangversenytermek legnagyobb szenzációja. Hanem a nagy lélek, a nagy költői egyéniség. Mert ez ritkább, és ritkasága annál szembetűnőbb, minél gyakoribb a „nagy technika”... 9. A szókincs gazdagsága és változatossága is Tóth Aladárra jellemző fontos „titka” a művészi újságírásnak. Íme, a könyv legelső, „Bartók-est” című kritikájának befejező mondatából az önismétlést elkerülő állítmányok: „tüneményes bravúrral szólaltatta meg”, „pompásan adta elő”, „gyönyörűen énekelte”, „olyan lelkiismeretesen, olyan komolyan játszotta”!. (Persze: ezt „megtanulni”, tudatosan, mintegy kiszámítottam ,alkalmazni”: nem lehet! Erre születni és megérlelődni kell!...) 10. Mindig érdekesebben és jelentőségteljesebben kell írni, mint akár maga a megrázó és fontos téma is! A megbírált alkotás, teljesítmény lehet gyenge, de a róla szóló kritika: csupán „nagy írás” lehet (kicsiny terjedelemben is)!... Többről és másról is kell szólnia — néha csak „kimondatlanul” —, mint az éppen szóban forgó adott téma!.., 11. Végül vállalnunk kell a határozott és „napi aktualitásban” is mintegy már történelmi távlatú ítéletformálás bátorságát! ... — Ezek az újságírás színvonalának és maradandóságának biztosítékai, meggyőződésem szerint és Tóth Aladár Válogatott zenekritikái-nak tükrében! m Kritikai elveiről, esztétikájáról, ezek marxista szemléletű mérlegéről a jelenlegi viszonyok között terünk nincs, bár szándékunk volt szólni. Az élőszó és az élőszó eleven hatását keltő jól megírt szó erejét a művelődés, az ismeret- terjesztés semmilyen más, „trükkösebb” eszköze sem pótolhatja. Már csupán ezért is érdemes volt kiadni e „nagy öregünk”, a közelmúlt és a mi korunk közötti e „nagy hídverő” életművének foglalatát, mutatóját. Tóth Aladárban mindenesetre a legnagyobb magyar újságírók egyikét is köszönthetjük, az Ady Endrék, Bálint Györgyök méltó társát!... Gyárfás Imre Hudy Fér ette: Világcsúcsok Elérni lehet, de megülni nem. Név marad ott; az ember elenyész, — a csúcsok csúcsán tovább nő a csúcs, amelyért nyúl már az újabb kéz. hogy — a lapja iránti puszta kötelesség teljesítésével — : olyat adjon ki kezéből, ami a kényszerítőén gyorsító körülmények közepette és azok ellenére is, „súlyával” és megírásmódjával túlmutat a napi aktualitáson, mert — mint Tóth Aladár szép szavai szerint Szigeti József hegedűjátéka, „mikor szenvedélyesen belemarkol a húrokba, ugyanakkor — szenvedélyesen belemarkol az emberi szívekbe is”!... 2. Az ilyen újságírónak, mint az operaszínpadon a drámai hősnőnek, és általában akár- mely művészeti ágazatban minden művésznek, meg kell nyernie a „veszedelmes játszmát”: kikapcsolni az „alakításból” minden külsőséges virtuozitást, egyszerűen, keresetlenül, bensőségesen adni önmagukat, s ezáltal a közönséget minden valóban gazdag és ragyogó művészélet ősi éltető közegéhez, friss levegőjéhez: az igaz és mély emberi érzésekhez (és gondolatokhoz) vezetni!... 3. Az újságírói munka színvonalának és maradandóságának e — Tóth Aladár-i és valódi — „titka” továbbá: minden cikkből legalább egy olyan eredeti gondolatot kipattantam, mely azért eredeti, mivel a társadalom értékes része megformálni még nem tudott köz- érzésének — véleményének ad hangot, — és minden cikkbe legalább egy olyan „szép mondatot” belopni, mely sugalla- tossá és emlékezetessé válha■ tik!... 4. Ebben a „művészetben” is egész emberként kell megnyilatkoznunk! Bármi is a cikk (riport, glossza, kritika, portré stb) közvetlen tárgya: bele kell abba vinnünk egész belső életünket, „annak minden küzdelmét, minden fájdalmát, minden vágyát, minden problémáját”, mert bár — mint Tóth Aladár — mi is ellenzői vagyunk minden sztár-kultusznak, ugyanakkor azonban az alkotó egyéniség, a művész-egyéniség lényeges szerepét sem engedjük elvitatni !... 5 „A külső ragyogást igazolja (mindig!) a lélek belső tüze- fénye”, amely nélkül úgysincs valódi „külső ragyogás”!... 6. „A rengeteg sok” lehet „végeredményben még mindig kevés”; a művészet — az újságírás művészete is — mindenekelőtt: tömörítés!... 7. Jó címet is kell tudni találni! Néha, sőt, legtöbbször — éppen a legegyszerűbb cím a legjobb. Pl. Tóth Aladárnál: „Backhus zongoraestje”, „Hu- bermann”, „A Falstaff felújítása Operaházunkban”. Máskor meg az a cím teszi a legjobb szolgálatot, amely az alatta olvashatók jelentőségére is utal, vagy azok helyes értelmezésében, mondanivalójuk megtalálásában segít az olvasónak. Pl.: „Zenei parádék országszerte — valódi zenekultúra Kecskeméten”, „Liszt szabadságharcának öreg katonája”, „Dohná- nyi zongorajátékának varázskörében”, „Magyar város, melyet iskolás gyerekek tanítanak muzsikaszóra”, „Kerner István, zeneéletünk szerény polgára és zseniális karmesterpoétája”. (Sajnos, hogy a címeket néha nem a szerzők maguk, hanem a szerkesztők adják vagy „ferdítik el” — a szerzők meggyőzése és jóváhagyása nélkül!)... 8. Nálunk, legalábbis Vörösmarty óta, jól kell érteni az első mondatba foglalt ,Jiang».JUJ.■». ■». . L. A jobbára csupán kicsikart (és mindig kevés) nyugalom és visszavonultság óráiban mostanában egy szép könyvvel társalkod tam: Tóth Aladár 1934 és 39 közötti terméséből Válogatott zenekritikái-val. A több mint hatszáz oldalas gyűjteményt nem elsősorban — a Zeneműkiadót dicsérő — méltó külső kiállítása teszi széppé, hanem: változatosságban is egységes jellege, hatása, stílusának ragyogása és nemes ve- rete, mely a szerző fényes tehetségének, nagy és mély műveltségének, rokonszenves és bátor egyéniségének, következetesen érvényre juttatott határozott elveinek, rendkívül fogékony és finom esztétikai érzékének, példaadó hivatásszeretetének tükre, hordozója, „létezési módja”, hiszen: „a stílus — maga az Ember”!... A most hetvenéves, Kossuth- díjas Tóth Aladár tudvalévőén „egészen kivételes zenekritikusi tehetség” (másik nagy zenekritikusnak, a hat évvel ezelőtt elhunyt, kedves emlékezetű Pé- terfi István szavai), zeneesztéta; 1946—56-ig az Operaház igazgatója is volt, s hazánk és a nagyvilág ma élő egyik legnagyobb zongoraművészének, Fischer Annie-nak férje. Nagy (és bízvást mondhatjuk: törté- nelmi) jelentősége: a Horthy- korszakban kifejtett rendkívül termékeny és színvonalas zenekritikusi működése, az igazi zenei műveltség terjedésének > és az igazi magyar zenei élet demokratizálásának jegyében. Éppen ebből ad foglalatot, válogatott szemelvényeket ez a gyűjteményes kötet Abból a zenekritikusi termésből, melyet legtalálóbban Tóth Aladár saját —, a Péterfi Istvánról annak 75. születésnapja alkalmából írt szavaival jellemezhetnénk: nagyon is határozottan, mindig meg tudta különböztetni a valódit a hamistól, a belső fényt a külsőséges csillogástól, és mindig ott állott az emberi nagyság, a bátor, szabad, igaz emberség oldalán!... A kötet a Magyar Zenetudomány című könyvsorozatban jelent meg, és méltán. Hiszen forrásértékű kordokumentumo- Icat tartalmaz zenei életünk — elsősorban hangversenyéletünk — 1934 és 39 közé eső félmúlt- jából, megrajzolja az akkor lehetséges leghelyesebb és leghaladóbb zenei törekvések útját, sorsát, harci módszereit és körülményeit. S4 ebben a vonatkozásban nemcsak zenetudományi, hanem történettudományi, művelődéstörténeti jelentősége is igen nagy. — Ha későn, ha csonkán, ha keveseknek is (ma már nálunk mindenképpen méltánytalan és érthetetlen 2300 példányban mindössze!): helyes, szükséges, jó és nem „anyagiakkal” mérhető nyereség volt kiadni. — Ám engem, ki szakértője nem, csupán fogékony és hűséges barátja, kedvelője vagyok az igazi, mert a szó teljes értelme szerint művészi zenének, a könyv nem zenetudományi szempontból érdekelt és „fogott meg”, hanem mint a haladó magyar újságírás, a publicisztika — ha úgy tetszik: történetének — egyik nagy fejezete .. . TI. Olvasása közlőén a művészetté vált újságírás határain és lehetőségein, színvonalának és maradandóságának (hogy íme, > sebtében és az eseményekkel^ egyidőben készült „napi krifi-j kák” a Tudomány forrásaivá és] kincseivé válhatnak! .. .) „iit-i kain” tűnődtem. — E tűnődés] eredményeit szeretném meg-j osztani olvasóimmal. ] Igazi újságíró, mint Tóthi Aladár is (mert a napról nap-j ra „beszámoló” művészeti kri-] tikus: újságíró!) nem tűzhet kij más célt maga elé, mint aztj „ ..........szenvedélyesen belemarkol az emberi szívekbe...7' A z újságírás színvonala és maradandósága (Gondolatok Tóth Aladár: Válogatott zenekritikáinak olvasása közbeni Emlber és társadalom Világhírű gondolatok A bárány nem egyezhet bele abba, hogy megvitassa a farkassal, milyen mártással fogja őt megenni. Sziha-núk herceg * A vagyonszerzés gondja a legnagyobb akadálya annak, hogy az emberek szabadon és nemesen éljenek. Bertrand Russel * A tudományt erkölcsösnek vagy erkölcstelennek tartják, aszerint, hogy felhasználása jótékony-e vagy romboló. Helyesebb lenne ezt az ítéletet nem a tudomány felett gyakorolni, hanem az emberek felett, akik alkalmazzák és felhasználják. Frederic Joliot * Minél eltérőbbek, minél sajátosabbak és rejtélyesebbek a dolgok, annál nagyobb kielégülést szerez annak a törvénynek a felfedezése, amely összefüggést létesít közöttük, és ezzel érthetővé teszi őket. Selye János * Gondolkodás nélkül tanulni haszontálanság, tanulás nélkül gondolkodni veszélyes. Konfucius : * ■j Több a formavak, mint a j,színvak. * Henry Moore J Amit az ember nem ismer, .azt nem kívánja. ■ Ovidius : # • Sohase jósolj mást, csak amit \biztosan tudsz! t JL R. Lmod Soha semmiféle felfedezés nem született merész feltevés nélkül. Newton # A természet nem beszédes: csak bólint, vagy a fejét rázza. A kérdés feltevésétől függ minden. Selye János Nem tudok örülni annak, hogy legyőztük az arabokat, mert szomorú vagyok a vereségük miatt. Flaubert # Aki bölcsekkel jár, bölcs leszen; aki bolondokhoz társul, maga is bolond leszan. Salamon király * Sorsunkat jellemünk szabja meg. Cornelius Nepos * Az asszonyok csak egyféleképpen tudnak bennünket boldoggá tenni, de harmincezer módját ismerik annak, hogyan tegyenek boldogtalanná. Heine # Az ember két pofára falja a hízelgő hazugságot, és kortyonként nyelegeti a keserű igazságot. Diderot Milyen szörnyű ráébredni, hogy igaz az, amit az emberek mondanak rólunk L. P. Smith Üt Az élet egy meséhez hasonlít: nem a hosszúsága fontos, hanem az értéke. Seneca
