Észak-Magyarország, 1967. augusztus (23. évfolyam, 179-205. szám)

1967-08-03 / 181. szám

VINCZE OSZKÁR ESZAKMAGYAROBSZAG Csütörtök, 1967. augusztus 3. Emlékkönyvemből tőnek, afféle közigazgatási „puhításnak” szánta beidézé- semet. Ebben azonban téved­tem, mert miután befejezte kérdéseit és hozzám intézett suta hegyibeeszédét, kihirdet­te, hogy további intézkedésig rendőri felügyelet alá helyez. Ezzel kezembe nyomta az elő­re elkészített véghatározatot, amelyet a bécsi Bank-gassei magyar követség jelentése alapján nyilván jó előre elké­szítettek, ünnepélyes fogadta­tásomra. Szóval: rendőri felügyelet alá kerültem. Így kezdődött új életem első napja. És így kerültem be Polgár Károly fő­kopó archívumába. Erről a figuráról viszont mindjárt elöljáróban érdemes lesz egyet-mást elmondanom. Polgár Károlyt, mint vörös katona szakaszparancsnokot ismertem meg, aki szürke je­lentéktelenségével hívta fel magára figyelmünket. Az el­lenforradalom után eltűnt a látóhatárról, majd hazajövete­lem után már úgy emlegették, mint az államrendőrség helyi csoportjának vezetőjét. Erről az örökké nátháshangú, borvi­rágos orrú, szellemileg,' testi­leg erősen selejt emberről ez­úttal annyit, hogy számára a munkások, a szocialisták, fő­ként a kommunisták üldözése nem hivatali kötelesség, nem kenyérkérdés, hanem szadista szenvedély, a csökkent értékű ember hatalmi kéjvágyának sóvár kiélési formája volt. Több mint két évtizedes „or- száglásával” sikerült is Mis­kolcon és környékén kiérde­melnie a mozgalom katonáinak egyhangú és osztatlan utála­tát, megvetését, Kezűetben dőrség politikai csoportjának inspekcióján jelentkeznem, amit néhány nap múltán má­sodnapra mérsékeltek. Polgár minden alkalommal a szobá­ban tartózkodott, varangy módjára felfújta pofazacskó­ját, s patkányszemét rámme­resztve vette tudomásul je­lentkezésemet. Korlátozott szabadságom miatt nehezen mozogtam. így például este hat óra után már a lakást sem hagyhattam el. Ezért elhelyezkedési ügyem lassan cammogott előre. Végül is bankhivatalnok lettem VI. Míftirlff a b®cs—buda" ITIÍuiull pesti gyorsvonat a határ felé gördült, a hábo­rús évek néhány legemlékeze. tesebb, markáns képe pergett le előttem. A háborúnak a hátországra, egyénre és társa­dalomra gyakorolt hatása, a szűkebb család szomorú, szürke szegénységén, nélkü­lözésein, édesanyám reményte­len betegségén kívül lezajlott előttem mindaz, amit akkor­tájt csak a kaszárnya közelsé­ge tolmácsolhatott hűen egy eszmélő fiatalember számára. Hosszú éveken át szívesen töltöttük szabad időnket a ka­szárnya-udvaron, ahol szaba­don használhattuk a tornasze­reket. Katonákkal, szolgálat- vezetőkkel szinte jópajtási vi­szonyba kerültünk társaimmal együtt. E személyes kapcsolat­nak ez idő tájt sok hasznát vettük. Nagy bevonulások ide­jén, menetszázadok indulása előtt házunk tornácára (időn­ként egy-egy szobába is) kato­nákat szállásoltak be. Szülők, feleségek, testvérek ilyenkor Valósággal elözönlötték a . ka­szárnya környező házait, és égy-egy őrmesterhez, ügyele­teshez fűződő kapcsolat révén Sokszor mint az emberiség illegális futárai surrantunk be az érkezők leveivel, egy kis hazai csomag harapnivalóval, ha nem többel, olykor egy-egy üzenettel, hogy a családból Valaki megérkezett. A hit és a vallás gondolko­dást, érzelmi kibontakozást egyaránt gátló béklyóitól anyám betegsége, az otthoni szürke szegénység, betekintési lehetőségem a kültelek és paj­tásaim családi körülményeibe korán felnyitották szememet. A forradalom, kezdetben kü­lönösen a szocális felemelke­dést hirdető jelszavak, később pedig a tudományos szocializ­mussal való ismerkedésem nyomán egyre jobban meg­mozgatta eszemet és szívemet a szenvedő ember, a kizsák­mányoltak ügye mellett. Ter­mészetes, hogy mindebben bő­ven akadt még romantikus felem, ami egy kibontakozó ér­telmű kamaszfiú formálódásá­ban nem véletlen, hanem szükségszerű fejlődési folya­mat. A bécs—budapesti gyorsvo­nat monoton zakatolása köz­ben így jutott eszembe, hogy bizony, 1919. november 6-ról Nekem nemigen voltak illú­zióim a Horthy-rendszer mo­rális tartalmának és arculatá­nak megítélésében. Beteges édesanyám hívása nélkül nem­igen jutott volna eszembe, hogy a viszonylag szabad em­beri lét lehetőségeit felcserél­jem egy bugris, uborkafás szoldateszka politikai diktatú­rájának légkörével. Arra azon­ban mégsem számítottam, hogy az egész világ előtt meg­hirdetett engesztelékenység salvus konductusának lépjére csalt embereket nyomban a megérkezést követő reggelen ágyból szólítja ki a soronkí- vüli idézést kézbesítő rendőr. Én ebben az időben már ed­zett, eltökélt ember voltam, és nem magam, hanem édes­anyám, valamint a család mi­att matatott bennem valami szorongó aggodalom. Tudtam, hogy hazahívásom miatt e percekben az egész család a súlyos lelkiismeretfurdalás nyomasztó krízisét vészeli át. E lélektani szituációt gyorsan felismerve vidám fütyörészés- be kezdtem a rendőr jelenlé­tében, majd borotválkozás nélkül felkaptam magamra ruháimat és elindultam a rendőrrel, aki viszont merő emberségből felajánlotta: úgy követ majd, hogy. teljesen el­kerüljük a kísérés látszatát. (Ilyen is akadt a fertőzött, be­teg országban.) Emigrációm időszaká­ban a régi, városi rendőrséget átszervezték, és alaposan „megrakták” az úgynevezett elszakított területről az ország­ba özönlő bürokratákkal. Rö­vid néhány napon belül lát­tam, hogy az új államrendőr­ség szolgálatában hírmondó is alig maradt a régi garnitúrá­ból, és ez még barátságtala­nabbá tette a városháza lég­körét. Az elővezető rendőr egy Wrublovszky Vladimir nevű rendőrkapitány előszobá­jába kísért, ahol néhány má­sodpercnyi várakozás után ki­nyílt az ajtó, és savanyú, erő­sen öregedő, mosolytalan em­ber íróasztala előtt találjam magamat. Nem mondanék igazat, ha most valami vérebnek igye­keznék ábrázolni Wrublov­szky Vladimír rendőrkapi­tányt. Kérdéseiből és hang­hordozásából már-már arra következtettem, hogy egysze­I'm q« ecol r omrho Immár megszokottá vált a miskolci újságstandokon az észak-magyarországi írók lap­ja, a Napjaink, mely — orszá­gos terjesztésű lévén — ha­zánk minden jelentősebb hely­ségébe eljut. Legújabb száma a Csehszlo­vákiában, Stosz-fürdőn élő nagy magyar írót, Fábry Zol­tánt ünnepli hetvenedik szü­letésnapja alkalmából. Aki fi­gyelemmel kísérte a Napjaink számait, -többször találkozha­tott az író cikkeivel a lap im­már országszerte elismert Híd rovatában. Egyik nagy hatású művéből, az Európa elrablásá­ból elsőnek a Napjaink közölt terjedelmes részletet, melyben a fasiszta vandalizmus Euró­pára szabadulásának okait ku­tatja. Egy szociográfus aprólé­kos gondosságával mutatja be a Szovjetunió elleni háborúba hajszolt magyar katonák szen­vedéseit, a magyar tábornokok cinikus közömbösségét a ma­gyar bakák tíz- és százezrei­nek sorsával szemben. © Az új szám legterjedelme­sebb elbeszélése szintén cseh­szlovákiai magyar író tollából került ki. Monoszlóy Dezső Autóiskola című elbeszélése könnyed derűvel ábrázolja az autóvezetést tanuló, kezdő em­ber tétovaságát, de mindunta­lan érzi az olvasó, a nagyváros forgalmában „kacsázó”, „úrve­zető” nehézkessége mögött ott sejlik a tragédia lehetősége — mert mi történik akkor, hogy­ha fék helyett — mondjuk — a gázpedálra lép? Az író jól ér­zékelteti azt a küzdelmet, me­lyet az ember vív a gép fölöt­ti uralomért. Átvitt értelme is van — lehet — ennek a problé­mának: csak akkor uralkodha­tunk a dolgok fölött, ha meg­ismertük törvényeit. Azon túl­menően, hogy szórakoztató ol­vasmány az Autóiskola, a kez­dő autóvezetők akár leckeként is forgathatják — önmaguk té­tova bizonytalanságát lelhetik föl benne. Tóth Lajos novellá­jának címe meghökkentően eredeti — Zafír, a hülye. A fé­lelem kiváltó oka egy nyomo­zásra idomított farkaskutya, mely — mint idomítója állítja Zafírnak — bárhol megtalálja őt, nem rejtőzhet el előle. Za­fírt megszagolja a kutya, utá­na a szerencsétlen futni kezd, s úgy érzi, nincs menekvés, a kutya ott a nyomában — és ő nem szeretné, ha a kutya utólérné. A félelem végül el­válik tárgyától, általánosabb érvényt kap — fölsejlik Zafír drámája mögött az alom­pszichózistól terhelt világ szo­morú kedélyállapota. Végh An­tal novellája, a Csíp, nem csíp valójában kedélyességbe cso­magolt közéleti probléma — a hatalmát családi haszonra vál­tó, korrupt rokon históriája. O A lap publicisztikai anyaga némileg szegényesebb, mint el­Szemüveget a bírónak-CC'ö'-öb/, beszóláséi és versválogati Barcza József Két szint kö: című írása sajátos gondra 1 ja fel a figyelmet — némel: többet adnak a látszatra, rt a valódi emberi értékekre, főiskolára került falusi 1 máról holnapra valamii nagyzási hóbort áldozata í feladja, megtagadja azt a r rális szintet, melyből elind szülei tartózkodó erkölcsét, olyat ölt magára, mely ide: ugyan tőle, de úgy érzi, így lik „nagymenővé”. Varga 1 re Ingyenélőnek éreztem I gam című cikke a paraszts ból kiemelkedett értelmiség sajátos lelkiállapotát elemzi nagy nyári munkák idején s lőfalujába visszatérő értei: ségi’ rossz közérzettel eml szik vissza diákkorára, ami vakációja alatt dolgoznia I lett, és még most is úgy é hogyha nem vesz részt a & kézi emberek kenyérteret munkájában, mulasztása kölcstelen a falusi embe szemében. © Sárközi Andor riportja, Shakespeare szülőföldjén A liába kalauzol. Sárközi An egy magyar újságíró-delegá tagjaként hosszabb időt töl1 Angliában, ahol a nagy dráf író szülővárosába is ellátog hatott. Érdekességszámba megy 1 gyi József közlése Mól Zsigmond egyik sárospat előadásáról. A népfőiskola raszt hallgatói előtt — löbl között — az író nagy sik elbeszélésének, a Barbár nak születéséről beszélt, nyers indulat pusztító félte séről. Sajnos, mint a Tényál című riportból kiderül, h1 az indulatoknak ilyen el< erejű feltörésére még ma sor kerül. Zircz Péter első oldalon dított cikke Miskolc jővén jével foglalkozik. Mint a n#-; rég rendezett városfejleszt*. kiállításon láthattuk. Miské jelentős változásokon eSJ majd át, az Avason Eger naß ságrendű városrészt emel#* A cikkíró felveti azonban belváros rendezésének sürge szükségét is. Számos vers, cikk, kritl^ írás, szép grafikai nyomat dagítja még' a Napjaink m0’ tani számát. Behozták a tál paprikás csirkét Csodálatos volt. — Hm. Micsoda ízek! A háziasszony pironkodott a dicsé­rettől. — Hát igen. Ilyesmit nem ehetnek városon. Oda csak a téesz-csirkét vi­szik. Annak meg más az íze. Mert ugye, ami tápon nő ... — Talán csak egy pici sót, ha sza­bad ... — Jaj, persze. Ugorj csak Józsi­kám, hozd be a sótartót! Kerek képű, jó húsú kislegény pattan az asztaltól. Szeptemberben megy iskolába, és mi már tudjuk ró­la, hogy ő lesz a legjobb tanuló. Csu­da eszes, jó megfigyelő, mindent megért. Tehát igazán életrevaló em­berke. A szoba ajtajából visszaszól: — Édesanyám! Melyiket hozzam, a nagymama-félét, vagy az üzemit? Az anyja összecsapja kezét. — Dehogy a nagymama-félét! Mondtam ezerszer, hogy te ahhoz nem nyúlhatsz. Még összetörnéd azt a drágaságot! — Szóval az üzemit — bólint a gyerek, és néhány másodperc múlva már le is tesz az asztalra egy kis por­celán sótartót. A fehér edényke ol­dalán néhány betű. Egy vállalat rö­vidítése. Mindenki nagy étvággyal kanalaz­za a paprikás csirkét. Azt mondják, evés közben a magyar ember nem beszél, de ez bizony, nem mindig így van. Most például a házigazdának éppen evés közben jött nagy kedve a társalgáshoz. — Jót mulattunk a tegnapi műsza­kon. Hozzák az üzemi Lapot. No, mondom, tartsunk sajtó-félórát. Úgy­is olyan meleg van, hogy ötpercen­ként járunk a védőitalért, most leg­alább ülünk egy kicsit. Meg aztán hazafelé, a vonaton már meg is tár­Lopkoduitk, iepkodmmk zött a havas, felszántott hegy-z: és domboldalakon verejtéktől S és a játszma izgalmától csu-~ romvizesen Kassa télé botor- Ej káltam, bizony nem úgy kép-E zeltem el, hogy a fehérterror Ej menlevelével kell majd haza-E kullognom. Romantikus ka-E maszfantáziával el se tud-E tam képzelni, hogy a nem-E zetközi munkásosztály szervé-E zetei az első világháború után- néhány évvel nem találják E meg az első fasiszta jellegűE politikai rendszer összeroppan-E tásának eszközeit. E Tudjuk, hogy a húszas évekE . feléjén a fehér terrorista gyil-E kosságok és egyéb, az egészE Civilizált világot nyugtalanító — Cselekedetek miatt a Szállító-E munkások Nemzetközi Szerve-E zete . indított is ilyen kezde-E ményezést. Sajnos, e kezdetné-— nyezés nem járt kellő ered-E ménnyel, a bojkott megbukott,E mert a győztes arttant impe-E rializmus igen gyorsan kikós-E tolta, hogy a Horthy-reakció a — Szovjetunió ellen akár a poli-jjS tikéban, akár egy háborúst konflagráció esetén hasznos— szolgálatokat tehet a nemzet-s közi reakciónak. Ez magyaráz-s: za egyebek között, hogy a Sirs Georg Clark népszövetségi fő-5 megbízott jelenléte mit sems feszélyezte a fehérterror tob-E zódásait. E Így keserű szájízzel, medi-s tálgatva, diadalkapus fogadáss helyett csendesen és feszélye-r zetten érkeztem haza Miskolc- jr ra, előre megkérve a családot, = hogy az állomáson a feltűnés s kerülése végett senki se vár-= Ion rám. . 5 gyalhatjuk a híreket. Csak úgy, ulti­zás közben, ahogy szoktuk. A háziasszony feláll, csendben té- rül-fordul, poharakat szed elő egy üvegezett szekrényből. — El is felejtettem — mentegető­zik suttogva, hogy az urát ne zavar­ja a beszédben —, hátha valaki nem­csak utána szomjas. És már ott is az üveg méz színű bor az asztalon. — Így aztán elkezdtünk olvasni — folytatja a családfő. Közben az üvegért nyúl. — Egyszer csak For­gács Jani nevetni kezd. No, ez jó, mondja, kiírták, hogy a társadalmi bíróság felmentette Kovács Gézát, mert tisztázódott, hogy a disznóper- zselőt nem az üzemben csinálta. És nevet, nevet a Jani, mint akit csiklan­doznak. Mi meg csak nézünk rá. Hát nem értitek? Aztán magyarázza: már nem az a szenzáció, ha valaki az üzemben fusizik magának valamit, hanem az, ha véletlenül nem onnan viszi el az anyagot! Ez már olyan nagy szó, hogy ki kell írni az újság­ba! A méz színű bor gyors kuncogással tölti meg a poharakat. — Anyjuk! — komorodik el a há­zigazda. — Hát nem látod, hányán vagyunk? Egy pohárral kevesebbet hoztál. Az asszony ismét pironkodik. Más­ként, mint az evés-kezdeti dicséret­től. — Tudod, hogy nincs több egyfor­ma poharam. De nekem nem is ... — De neked is! Most nem magunk között vagyunk. Azt meg talán meg­bocsátják a kedves vendégek, ha nem egyforma minden pohár. Fő, hogy a bor mindegyikben egyforma lesz! — a férfi lepocköli ingmellérói a kenyérmorzsákat, és felemeli poha­rát. — Mégpedig nem is olyan rossz. Döntsék csak el! Már az asszony előtt is pohár van. Öblös kis talpas pohár. Az oldalán finom metszés. Valami különleges minta? Nem. Egy szó: Tokaj. — Kedves emlék? — nézegeti a vendégek egyike. — Biztosan Tokaj­ban vásárolták egy szép kirándulás­kor. — Á legyint a házigazda. — A múltkor a sógorommal jártunk ott. Tudják, a sógorom festő a ktsz-ben. Jó festő-mázoló. így aztán sokfelé hívják munka után is. Nem rossz bolt. Egy nap alatt háromszáz-négy­száz forint. Merthogy az anyag csak kikerül azon a ktsz-kapun ... Szóval a sógorom hívott el Tokajba, hogy segítsek neki, mivel értek a festéshez is, hiába lakatos a szakmám. Este az étteremben vacsoráztunk. Ott tet­szett meg ez a pohár. Gondoltam, van ott épp elég, ez az egy igazán nem hiányozhat. Nem igaz? Nekünk meg most milyen jól jön, ugye? De a sógorom még ügyesebb volt! Ami­kor átmentünk a Tavernába (tudják, ez egy pompás, új pince Tokajban), ' sikerült zsebre tennie egy kis kerá­mia vázát, meg egy kovácsoltvas ha­mutartót. Neki ilyesmi kell. Azt mondja, a modern dolgok híve. Hogy annak micsoda emlékei vannak a la­kásában! No, de megmelegszik ez a bor... Csendülnek a poharak. Nevetés is csendül hozzá. A társaság jól érzi magát Jó enni-innivaló, kellemes terefere. És még mondja valaki, r>0? nem szép az élet! j — Ej-ej, de még szavamat felejti — így a családfő. — Mármint a saj*1 félórával kapcsolatban. Hiszen a j, va még hátra van. Tehát ott tar^ tam, hogy Forgács Jani magyaráz# és amikor megértettük, mi is jót #. rültünk. Ekkor jött az öreg Korr#( és nyomban azt kérdezte, min neh tünk. Jött volna előbb, meghall# ^ volna, vigyorgott a kis Majoros, mi tudtam, mentegetőzött erre az Öf, meg akartam már csinálni ezt ,j disznóperzselőt. Ilyen hőségben úíPj' mindenki szétfolyik az üzemből, rtjj godtan bütykölhet az ember... lett aztán csak nagy röhögés! F* gács Jani a térdét csapkodta. .; előbb az öreg orra alá dugta a* J| ságot. Nézi, nézi az öreg és V«j| megszólal. Egészen komolyan, jjj csodálkozva: Ezen nevettek? AZ Jó ság igazat ír. Ismerem én ezt a hj vács Gézát. Itt dolgozik a mű­csarnokban. Falumból!. Én tudit# hogy a boltban vette a disznópef^: lót, hiszen azt kértem el rnagamjú mintának, ö a hurkatöltőt csín# j az üzemben! J Újra csengenek a poharak. Józ5'! maga elé húzza a paprikás csifh tálat, és kikanalazza az utolsA mSthi ványokat. Lám, igazán, életre^ j emberke! Ö, kuckuckucc! ( — Csak nem a torkára akadt „ csont szegénykémnek?! — rémüt"j zik a háziasszony, s már ugrik i* ! hátbaveregetni Józsit. j — Csak igéén! — visít köhögni gyerek. Aztán amikor megkönny*; bül, durcásan morogni kezd: J — Mondtam én édesanyám#^ hogy azt á szép sárga csirkééi vágja le a vendégeknek. De hát c5,,j elhozta azt a vén csontú tojót a té#s| bői. Mert azt beleszámolhatta az * hullásba! Ruttkay And# Megjelent a Napjaink legújabb száma

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents