Észak-Magyarország, 1967. április (23. évfolyam, 77-101. szám)
1967-04-09 / 83. szám
4 ÉSZAKMAGTARORSZAG Yasárnap, tSAI. iprfHs & Serfőző Simon versei Nagyapóm Élt, s már többet nem ét, hangja is a hold mögé elhaladt. Mese, hogy a földben van. Csak a ruhája, a kalap. Megette magát. Lábánál kezdte. Végül összetalálkozott a semmiveL Mindenét lenyelte. Vagy az idő volt? Ki tudja, de nem is kell. Vers Se hold felettünk, se mennybolt, csak mennyezet, villanyégő, mocorognak az ablakközben, a szekrény megett apró egér-tekintetű porszemek, mert útján az üstököst is visszafordító mágnes vont egybe minket, hasonlítunk már egymásra, mint apára a gyermek, értjük, amit tenni akarunk, hál dolgozzunk, az örömből ne fogyjunk ki, holnapra is maradjon, ezer méter magasba érjen föl panaszunk tornya, arcunkat a tétlenség szét ne szagassa, erősek most legyünk, te árva, most nem gondolunk még a halaira, most az életben mi hiszünk, teremtünk, s tudod, aztán majd mi is elmegyünk. 4 költészet V ersolvasó nép lettünk az elmúlt ' évtizedben. A könyvkiadói jelentések, a verseskötetek sok ezres példányszámai, a gyakori második kiadások éppúgy bizonyítják ezt, mint a költői estek sikere, részvevőinek tábora, nem egy poétánk szívet melengető emlékei. A költőket manapság egyre inkább szokás vendégül hívni, velük személyesen megismerkedni, verseiket tőlük meghallgatni. Nem egyedülálló az olyan alkotónk, aki egy-egy verse megjelenése után a kommentáló, elismerő, vagy vitázó levelek sorát kapja. Mindez arra mutat, hogy a vers ma tényező lett hajúnkban, s a költészet napja — melyet az idén negyedszer rendezünk meg, a hagyományhoz híven József Attila születésének napján — ezt a kivívott társadalmi szerepet ismeri el méltó formában. A költészetnek ez a hazai ünnepnapja azonban arra is késztet bennünket, hogy elgondolkodjunk: milyen elemek hatottak közre nálunk a vers, a poézis e népszerűvé válásában? Vajon a szép szó varázsának, a nyelv zenéjének, a kulturálódó ember esztétikai igényeinek és a művé- SJá öröm utáni vágyának lenne mindez köszönhető? Vagy a pihenésnek, a kikapcsolódás ösztönének, a gondokról megfeledkezni akaró emberi mozdulatnak, mely egy időre el- zsongítani kívánja magát egy másik világ érzelmi hullámaival? Nem tévedünk, ha a meghatározó tényezőt valami másban keressük. A költészet mai előretörése összefügg azzal, hogy hazánkban az utóbbi években nagymértékben megnőtt a gondolat respektusa, az értelem és a ráció tisztelete, pontosabban annak a gondolatnak és intellektusnak becsülete, mely szocialista együttélésünk távlatait és jövő feltételeit hivatott megteremteni, S ma már mind több ember ismeri fel, hogy ennek az alakuló új szocialista közösségnek összetevője lesz — a gazdasági és társadalmi élet eredményein kívül — a formálódó új embertípus magasrendű érzelmi kultúrája, erkölcsének és emberségének kifinomultsága is. A költészet ma gondolkodni, eszmélni, öntudatra ébredni segíti napjaink emberét, magatartás és erkölcs, közösség és magánélet bonyolult útvesztőiben igazítja el, ösztönzi az értelmes, emberhez méltó élet kialakítására. A mai ember ugyánis nemcsak életformában és igényekben fejlődik állandóan, hanem humánuma megnyilatkozásaiban is, és érzelmi élete gazdagodásával mindinkább rászorul a vers közös emberi felismeréseket megszólaltató bensőségére. Jócskán vannak ■— s nyilván a jövőben is lesznek — olyan problémáink, melyeknek megválaszolására, tudatosítására a versélmény hőfoka, letisztultsága alkalmas leginkább. A társadalmat formáló mai embernek mindinkább szüksége van olyan költészetre, amely a művészi forma segítségével érzékletesen szólaltatja meg számára az értelem és az emberség igazságait. A mai versolvasó ember tehát voltaképp önmagát keresi a versekben: önnön problémáit, kételyeit és bizonyosságait, saját és embertársai életének értelmét, szépségét. Költészetünk ma azért népszerű, mert java alkotásai segítenek az embereknek meglelni helyüket a világban, segítenek — a verslogika sokszor villanásszerű dialektikájával — rávilágítani arra, ami követendő, példaadó. A magyar lírának ebben az eszméltető feladatvállalásban nagyszerű példája, és hagyománya van: József Attila, aki először fogalmazta meg hitvallásul, hogy „a líra logika, de nem tudomány”. A József Attila-i életmű — többek között — erre a zseniális költészet-értelmezésre épül, arra a felismerésre, hogy nemcsak értelmünknek, hanem érzelmeinknek, magatartásunknak, egész lelki világunknak gazdag logikája van, az összefüggéseknek olyan rendszere, amelyek a versek fényében világosodnak meg Fenyő István L f i r a Akác István Zengő hittel Három napja zokog az cső, s a háromnapos árvaság riadt szivemre szorította a hámló plafonú szobát. Szakadt, kék ingben fütyörcszek, salétrom-térkép a falon, — s folyton azt kérdi az enyészet: mire ez a nagy szorgalom?... Es egyre vészesebben érzem, jaj, olyan társtalan vagyok, akár szikes talajú égen a hervadozó csillagolt. Úh, akkor mégis minek írok, s ím, miért hevítem magam, ha holtom után, mint vak sírok, kong majd minden szegény szavam, S mikor sikoltva térdre hullnék, mikor a rémület fon át, zengő hittel hallom zuhogni a közösség oldó dalátI Kalász László \ Olyan nehéz Nyitray Péter versei Galambok és verebek a fáknak évekig egy-helyben allnak olyan rossz a hegyeknek mint a gyermek reszketnek szorongásuk megindul patak szivárog fakó fáik seprfizik a világot a tölgy remeg fenyői; törzsében vörös méreg j vadul a bükk cserfáknak feliratok sav ellen port fák hegyek megmaradjatok évekig egy-helyben álljatok Szájunkból etetjük a galambokat. Világot tartó kezünkből eléjük hintjük a tisztának vélt magot. Haszontalan-szép, felesleges galambok röpködnek fejünk felett, hogy mindenki lássa: im, ilyen tiszták vagyaink! Naponta hintjük a búzát, a magot, Naponta szállnak vállainkra a galambok. .. .És a csúf, pici, szürke verebek, akik esetlenül ugrálnak lábunk körül, a porból, a sárból, a szennyből kikaparják a mindennapi elhullajtott, igaz, éltető magot. Úgy ö az évek úgy hangolják életem hogy idegem mind feszüljön ne pattanjon ne lazuljon minden kézre érintésre megszólaljon. Ténagy Sándor versei Épülő ház Épülő ház a gyár mögött —» cserép-, gerenda- s tégla-domb: tlllérkék gonddal rakosgatott reménye, a böjt, az örök bixonygatás, bogy így a Jé, és a rettegés: megéri-e? De tenni kell, muszáj! télire fedél kell, biztos, lakható. S a fal emelkedik! Napra nap, rakódik magasabbra félig-kcsz álmok tégla-sora. Nem cserép-, gerenda- s tégla-hegy! ök tudják, ők, mert építenek: konyha ez, kamra s tiszta-szoba. Székely Dezső Hajnali riport Neon pikkelyes hüllők: lomha útcák mozgolódnak, h'a gyűl a virradat Álom-kikötőkben horgonyt szed az éj s fáradt szívekben keres partokat. Csavargó nesz surran, mintha csempész sietne drága portékáival; Tv-antennák fülelnek magasban, borítva a füst koszorúival. Sikoltoznak az éber vekkerek, minden mozdulat szinte égig ér; a külvárosok fülledt udvarain friss szappanszagot csomagol a szél. A fekvőhelyek kihűlt virágágyak, bennük a gyönyör emléke vacog. Zsúfolt vonatok fekete tálkáit terelgetik a pályaudvarok. Szívünkről is indulnak a gondok s remények hosszú szerelvényei; e mint. bakterzászlók, meglobognak a fák, mintha lengetné őket valaki. A villamosok: sárga, recés gyomrok, megemésztik az ember-fürtöket; a táskák mélyén tízóbai moccan, jelzőlámpákon féltő fény remeg. A kőd szellőző szoknyája alól előbúvik egy borzas kisgyerek, kezében táska, lenszőke pilláin álmok illanó harmata rezeg; képletek várják s színes ceruzák; tanárra gondol... számtanból felel... S egy benzin-vérű, csikorgó szörny előtt egy halálsikoly vérben süllyed el ... Mint zsebek mellé csúszott forint, * egy élet elgurult... Miért? Ö, miért?! Attól még semmi lesz tiszta, ha a gránitról főimossák a vért! Állok némán. Táskámban semmi sincsen, csak ez a gyász, mely nálam nehezebb. Iszonyú, hogy az ártatlan halálban hasonlít rám minden gyerek, Bon dúl a csontos köcsögfán cserépharangok ijedelme, megpördül a dngár galambdúc, mintha szárnyra kelne, súlyos Krisztus-fej: lelóg a napraforgó, kiszenvedett, a kukorica szárán sziszegnek szalagok, rojtos, megkínzott levelek, éretlen gyümölcsök, zöld gumók — dió, alma-göröngy, csecsemő-körte — sokasodnak a fák alatt, hogy a sajnálat sóhajtva összesöpörje, nincs, nincs kegyelem, letapos mindent a szél, rohanó ezüstleerékí egyre súlyosabb, feketébb az égen a kék, piszeg az antennazslnór, muzsika- húrként elszakad, ablak csapódik valahol, ezernyi rezgő szikra minden üvegdarab, sir az ember lelke, mint kotlóstól elmaradt kiscsibe, letörik munkánk növekvő szára, elszáll a semmibe, nagyapám nézi, nézi, meggömyed szinte, nincs szava, ha nem lennék itt, tatán a szélviharnál *# nagyobbat sóhajtaná. Szélvihar
