Észak-Magyarország, 1966. július (22. évfolyam, 154-180. szám)

1966-07-03 / 156. szám

6 eaZAXMAGTARORSíAG Vasdroai», 196*. SúBos *. Szerdától szombatig Egy ismeretlen József Attila-fényképnyomában 1906. június 1, szerda. A Csongrád megyei Hírlap szer­kesztőségi munkaterve szerint szombaton le kell adnom egy riportot a hódmezővásárhelyi Vörös Lobogó utcai iskola út­törőiről, akik segédkeznek egy elesett szovjet hős sírjának fel­kutatásában. Nyolc órakor ér­kezem Vásárhelyre. Egyenesen az iskolához megyek. Az igaz­gató és az úttörő csapatvezető már vár. Az osztályban az ötödikesek mindenről ponto­san beszámolnak. Alig győzöm jegyezni az adatokat. Sietnem kell. Délelőtt még az anya­könyvvezetővel is beszélni szeretnék. Még egy utolsó kérdés: — Miért éppen József Attila a raj neve? — Azért, mert a nagyanyám személyesen ismerte — mond­ja büszkén egy barna szemű kisfiú — fényképe is van tő­le, meg egy könyv valami be­írással. Kételkedem és bizakodom egyszerre. A nagyszünetben elkérem a fiút az igazgatótól — a Rá­kóczi utca 18 alig tíz perc­re van az iskolától. A lehető­ségeken töprengek útközben. Hat évig kutattam József Attila-emlék után Makón és Kiszomboron, és mindösz- sze néhány visszaemlékezést sikerült magnószalagra gyűj- tenem. Semmi mást! Talán most sikerül. A nagymama, özv. Szántó József né (szül.: Dezső Juszti­na, 1900) éppen mos az udva­ron. Rosszkor jöttem, de azért bevezet a homályos utcai szo­bába és keresgélni kezd. Ide­gesen várakozom. Azután egy dobozból három fénykép kerül elő, meg egy bőrkötéses könyv. József Attila „Nem én kiáltok” cí­mű verseskötete. — Ez itt Makai doktor úr, ez Etuska a kislányával — mutatja a képeket. — Ez pe­dig — adja a kezembe vigyáz­va a harmadik, a régen diva­tos barna-fehér felvételt — Attila. Négy évig, 1928-tól 1932-ig dolgoztam náluk. Itt laktak akkor Vásárhelyen a Szentesi út 24 szám alatt. A kereskedelmi banknál volt ügyész a doktor úr. Akkor kaptam ezeket a képeket, meg ezt a kötetet Attilától... A képről a fiatal József Attila néz rám. Semmi kétség. Ismeretlen. Soha sehol nem láttam ezt a felvételt! A fény­kép hátsó oldalán piros színű bélyegző: „Foto Mészöly, Bu­dapest, IV., Párizsi utca 2, Vási utca sarok. Telefon L.: 969-54.” Azután a barna bőrbe kötött könyv címoldalát ütöm fel. Rajta a jellegzetes József Attila-i dedikáció. A két alá­írás között a következő szö­veg: „Ez a könyv Etuska né- némé, húgomé, hogy megcsó­kolja homlokomban a transz­parenseket is. Budapest, 1925. február 9.” Az ifjú József Attila kapuban — s akkor majd a könyvet is lefényképezzük. * 1966. június 4, szombat. Bu­dapesten a Petőfi Irodalmi Múzeum még zárva. A Káro­lyi kert felől azonban beju­tok. A múzeum tudományos munkatársa, Baróti Dezső ve­zet végig az állandó József Attila kiállításon. Megnézünk minden tárlót, de az „én” ké­pemnek nincs mása sehol. A könyvtárban az ismert József Attila életraj­zok képanyagát böngésszük. Itt is eredményte­lenül . . Aztán még egy utolsó bi­zonyítási lehe­tőség: özv. Ma­kai Ödönné „Etuska” címét keresem ki a telefonkönyv­ből. 0 lesz a koronatanú. A lakásán várni kell rá, Amikor meg­jön. elébete­szem a képet és csak ennyit kér­dezek: ismerős ez a kép? A válás: gyors és határo­zott: — Isme­rem. De, hog) került ez ma­gához? Nem tu­dom, mikor és hogyan veszhe­tett el. Talán : költözködés­kor .., Etuska nénémé? — De hiszen ez nem magá­nak szól?! — Csakugyan — mondja Juszti néni —, de Attila azt mondta, hogy most nincs má­sik kötete és amíg szerezni tud, addig nekem adja Etus- káét. — Sokára búcsúzom. A ké­pet elkérem. Visszahozom a jövő héten — ígérem meg a Elmondom a fénykép és a neki dedikált könyv rövid történetét. Csodálkozik. Köz­ben meghatottan nézegeti Attila fiatalkori képét. — A felvétel valószínűleg 1929-ben készült — emléke­zik — 24—25 éves lehetett ak­kor Attila. Bizony, maholnap már negyven éve ennek ... Maholnap negyven éve. Polner Zoltán Érdekességek a Nemzetközi Szemle új számában A Nemzetközi Szemle c. kül­politikai folyóirat júliusi szá­mában rendkívül érdekes cik­keket olvashatunk a világpo­litika számos problémájáról. Valóban Kelet és Nyugat ta­lálkozik a lap hasábjain, nem­csak a témákban, hanem a cikkek összeválogatásában is. Közli a lap a Pravda cikkét, amelynek A Pentagon illúziói­nak szétfoszlása a címe, és a délvietnami hadieseményekről ír benne A. Leontyev ezre­des. Rögtön utána az auszt­ráliai Wilfred Burchett cik­ke következik Mit láttam Eszak-Viet namban? címmel. A könyve alapján nálunk is jólismert, világhírű újságíró cikke a francia Le nouvel Observateur című radikális polgári lapban jelent meg. Ugyancsak ebből a lapból vet­te át a Szemle Michel Bosquet rendkívül színesen megírt iz­galmas cikkét, amelynek cí­me: India nem csak az éhség­be pusztul rvf\ Közli a lap még Fulbright szenátor híres be­szédét, amelyet a washingtoni John Hopkins egyetemen tar­tott. Az Egyesült Államokat a perspektíva-vesztés veszélye fenyegeti címmel, és a V. S. Iand World Report kö­zölte először. Éjszaka volt. Az országút végtelenbe kanyargó csíkja fehér kígyóként tekcrgelt az autó kerekei alá. A pucér fák díszőrsége mereven állt és mintha kézről kézre adta vol­na kocsinkat. A vezetőn kívül ketten ültünk benne, álmosan, átkozva a lassúságot, amely- lyel az autó fúrta magát elő­re a sötétben, a kíméletlen makacssággal felsorakozó ki­lométerekkel gyürkőzve. — Ejfél is elmúlik, mire ha­zaérünk ... Pedig gyerekko­romban mennyire szerettem az autót — szólt utitársam és unott arccal nézett ki az ab­lakon. — Én a sárgaborsót szeret­tem ... — Hogy jön az most ide? — nézett rám csodálkozva. — Most utálom. Meg nem enném. Változik az ember íz­lése. Férfiasodik. A süteményt se szeretem. A cukrot se ... — Az autó nem cukorka. Egyszerű: akkor szórakozás volt, amihez tíz évben egy­szer jutott az ember, ma min­dennapos munkaeszköz — le- gyintett — mindennapos ... Falun rohantunk át. Jól megtaposta a gázt a gépkocsi- vezető, de vajon létezik-e olyan gyorsaság, amely négy­száz kilométer után és az utolsó száz kilométer előtt ki­elégíti az embert? A reflektorfényben hirtelen alakok tűntek fel, jobbra a fák között egy gépkocsi, úgy borulva az árokba, mint öz­vegy, aki a megholtat siratja. Az úton. keresztben felborult motorkerékpár és emberek. Élők. Mozgók. A gépkocsivezető fékezett, kidugta a fejét az ablakon, váltott néhány szót az ott ácsorgókkal, aztán óvatosan kikerülve a motorkerékpárt, újra rákapcsolt... — Baleset — fordult vissza — a motorkerékpárnak rossz volt a lámpája, a gépkocsi­Gyuikó Géza: vezető későn vette észre, ő az árokba futott, a motoros a túl­világra. Már el is vitték — mondta tárgyilagosan. Egy pillanatig csend volt a kocsiban, mindhárman az is­meretlen, s így számukra egy­szerű újsághírré és tanulsággá szürkült motorossal foglalkoz­tunk, kicsit sajnálva a sze­rencsétlent, inkább hozzátarto­zóit, mert a halál mindig az élőknek fáj. De csak egy ki­csit sajnáltuk, hisz nem is­mertük és ez a sajnálkozás is inkább csak illem, kötelező és kicsit erőltetett emberség volt, mint igazán mély érzés. — Azért borzasztó ... — Az... — ... hogy az ember csak megy, mondjuk egy motoron siet haza, viszi az álmait, em­lékeit, ágyra gondol, talán nő­re is, akitől forróbb lesz az ágya, megy a motoron, testé­ben ritmikusan ver a szív, ke­ring a vér, tökéletes a mecha­nika és egyetlen perc múlva már semmi és senki. Borzasz­tó — kapart elő ideges ujjak­kal egy cigarettát. — A halál mindig az élők­nek borzasztó. Mert azok tud­ják, mi a halálfélelem és más pusztulásában tulajdonképpen saját magukat siratják el előre ... A halál nem filozófia, a ha­lál az ... az — kereste a sza­vakat — igen, a halál olyan lény, amelynek nincs már té­nyezője sem. Van és nincs. A legfeloldhatatlanabb ellent­mondás ... — Senki sem él örökké — bölcselkedett hátra a gépko­csivezető, de észrevehetően lassabban hajtott, hogy meg­A grúz halett követei Szegeden A Szegedi Szabadtéri Játé­kok idei produkciói közül a közönség a grúz balett augusz­tusi vendégszereplését várja talán a legnagyobb érdeklő­déssel. A program szerint a Lenin-renddel kitüntetett tbi­liszi Opera- és Balettszínház művészei augusztus 14-én és 20-án A. Macsavariani Otelló, augusztus 16-án és 19-én pe­dig D. Toradze Gorda című balettjét mutatják be a sze­gedi színpadon. A napokban Szegeden jártak a grúz balett első küldöttei: R. T. Vahtangov, a Grúz SZSZK művelődésügyi minisz­tériumának főosztályvezetője és I. A. Aszkurava, a színház fődíszletczője és jelmezterve­zője. Két napot töltöttek a vá­rosban, de Szeged megtekinté­sére nem jutott idejük. Min­den percüket lefoglalta a vendégjáték előkészítése, jó­formán csak a Dóm téren és a játékok irodájában jártak. A két előadás magukkal ho­zott díszletterveit és makett­jeit mutatták be a játékok művészeti vezetőinek, a hely­színen tanulmányozták a szín­padot, a különlegesen nagy­méretű játéktér lehetőségeit. A két nap alatt többször ta­lálkoztunk a grúz balett ve­zetőivel. Ott voltunk a téren, helyszíni szemléjükön, részt vettünk a játékok művészeti vezetőivel folytatott tanácsko­zásaikon. Ezeken a beszélge­téseken a leggyakrabban el­hangzó szó egy név volt, a grúz balett művészeti vezető­jének, a Lenin- és Állami- díjas V. Csabukianinak a neve. Mind a két küldött elmond- dotta, Csabukiani nemcsak világhírű táncos, koi-eográfus, hanem nagyszerű pedagógus, egy egész nemzedék nevelője. A grúz balett megteremtése az ő nevéhez fűződik. Csabukiani koreográfiájára 1936-ban mu­tatták be Tbilisziben Andrej Balancsivadze Hegyek szíve című balettjét. Ez a grúz ba­lett születésének dátuma. Csabukiani azóta sok új balett alkotásában részt vett, közreműködött több balettfilm létrehozásában, s mint táncos és vezető rendező sokáig dol­gozott Leningrádban is. Együttesének kisebb csoport­jával vendégszerepelt már az USA-ban, Dél-Amerikában, Angliában és Ausztriában. Augusztusban természetesen ő is olt lesz majd Szegeden: az Otelló címszerepét táncol­ja. A szegedi szereplés lesz a tbiliszi balettszínház első kül­földi vendégszereplése, amely­ben az egész 85 tagú egyűb- les részt vesz. Utána Párizsba indul a balett. A francia fő­városban szegedi műsorukat, az Otellót és a Gordát mutat­ják be. A küldöttek elmondták: AJ Macsavariani balettje Shakes­peare tragédiája nyomán ké­szült. S mint a grúz balett többi reprezentatív alkotása, ez is egyesíti magában a klasszikus hagyományokat és a népi-nemzeti vonásokat. Be­mutatója 1957-ben volt, azóta rendszeresen szerepel a szín­ház műsorán. A másik balett, D. Toradze Gordája hangsú­lyozottabban népi ihletésű. A sok népmeséi elemet, roman­tikus fordulatot tartalmazó cselekmény a hazaszeretet himnusza. Alkotói műfaját így határozták meg: hazafias ko­reográfiái poéma — Együttesünk — mondot­ták elutazásuk előtt a grúz vendégek — készen áll a sze­gedi szereplésre. Örömmel és lelkesedéssel jövünk a nagy­hírű színpadra. S reméljük* hogy a Szegeden már szere­pelt sok kiváló művészhez és együtteshez hasonlóan, a mi balettünknek is sikerül majd elnyernie a közönség elisme­rését. 0. L. t. A. Aszkurava (jobboldalt) bemutatja az Otelló makettjét a Szegedi Szabadtéri Játé­kok igazgatójának, Tari Jánosnak (középen). Baloldalt K. T. Vahtangov. (Somogyi Károlyné felvétele) hosszabbítsa útját az örökké­valóságig ... — Örökké . J J Ki nem akar­na örökké élni, x ki nem tud­ná, hogy úgysem élhet az idők végzetéig, ha egyáltalán van olyan? — horkant jel útitár­sam. — De élni, minél tovább élni, mindenki akar? ... Es egy ostoba karambol... Eh. A halál után egy perccel már senki és semmi vagyok. Él­tem. Megszűnt számomra a jövő idő, már csak múlt idő vagyok. Emlékeim, vágyaim, terveim, ezernyi volt örömöm, bánatom a halál után egy perccel teljesen semmivé vá­lik. Egy perccel a halál után — nyomta el idegesen a ciga­rettát. Hallgattunk mind a hárman, csak a motor duruzsolta egyenletesen a kilométerek in­dulóját, csak a fák sorakoztak tovább az út mentén ... — ... mint valami fejfák. .1 Eh! — mutatott ki az ablakon útitársam. — Megrázott ez a csúnya baleset. S még engem vádol­tál a filozofálással! Végtére miért esünk kétségbe attól a gondolattól, hogy úgyis meg kell halni... És különben is, a halálban van annyi jó, hogy minden szépet elmondanak majd sírod Jelett, te leszel a legjobb férj, apa, munkatárs, meg minden ... Legfeljebb az bosszanthatja az embert, hogyha már ilyen tökéletes volt életében, miért nem ka­pott prémiumot... A gépkocsivezető elröhintet- te magát, de úgy csinált, mint­ha köhögött volna. Még job­ban ráhajolt a kormányra, csupán meggörbült háláról gondoltam, hogy belül rázza a nevetés. Ennyire szívtelen ember lenne, hogy egy általa humorosnak vélt megjegy­zésnél képes nevetni néhány perccel a halál után? Vagy ennyire reális ember, aki vég­tére, ha nem is mint a fronton, de csak minden nap szembe­néz, a száguldás útja mellett koncsorgó hallálal? Magam is rágyújtottam és megpróbáltam a motoros he­lyébe képzelni magam. Vajon az alatt az egyetlen pillanat alatt, míg a motor nyergéből az országút betonjára csapó­dott, mint éjszakai bogarak az autó szélvédőjére, tényleg eszébe jutott egész eddigi éle­te? Tudta-e, hogy meghal? Nem, a motoros nem gondol­hatott a halálra. Bizonyára az egyensúlyt kereste, a lehető­séget, hogy az ütés minél kisebb, az élet minél biztosabb legyen. Tudatosan tette-c, vagy tudatlanul? Az most tel­jesen mindegy. De védekezett a halál ellen, mert bízott az erejében. Hogy most a halál győzött? Odafordultam utitársamhoz: — Kár volt ennyire felizgat­nod magad. Igazad van, a ha­lál mindig borzasztó, mert mélyek bennünk a gyökerek... — Mire gondolsz? — nézett rám gyanakodva. — Mire? Nehéz volna ezt pontosan megmagyarázni. Év­ezredeken keresztül azzal vi­gasztalták az embereket az érthetetlen halál miatt, hogy majd a túlvilágon... A menny­országban ill Allah paradi­csomában ... A nirvánában. Szóval, érted ... Nos, mi ma­gabiztosan beszélünk a termé­szeti törvényekről, a halál el- következésénck objektív szük­ségességéről ... Mi nem hi­szünk a túlvilágban. De leg- belül, bennünk is felvetődik a kérdés: hát születtem, meg­halok és ennyi az egész? Mondom, mélyek a gyökerek. Az embernek sokat kell vál­toznia emberségben is. Na és természetesen a megértésben is, szembenézzen azzal az egyetlen perccel, ami a halál után jön... Azaz, ami már el sem jön... Nehéz? Rette­netesen ... De szembe kell nézni, mert az ember törvé­nye: az élet. — Jó, ezt én is tudom.. J Nem szeretem, ha előadásokat tartanak nekem az idealizmus elleni harc jegyében pont éj­szaka, lassan ötszáz kilomé­teres utazás után ... Akkor megrázott ennek a szerencsét­lennek a sorsa — fészkelődött utitársam és behunyta a sze­mét, 'jelezve, hogy aludni kí­ván. Pedig beszélgetni nem akart... A város fényei, mint szent­jánosbogárkák a nyári éjsza­kában, úgy viliództak elő a tá­volból. A gépkocsivezető na­gyot sóhajtott... — Na végre ... Alaposan el­fáradtam — majd hirtelen felszisszent. — Hű, a minden­ségit! — Mi baj? — kérdeztem ön­kéntelenül is előredőlve az ülésen. — A fene a feledékeny fe­jem ... Nem vettem semmit a gyereknek ... Pedig felébred, ha hajnalban is jövök... Csu­da kölyök ... Tisztára rám hasonlít... Szakasztott én va­gyok — mondta büszkén, az­tán újból megcsóválta a fejét, mert hogyan is tudott eny- nyire feledékeny lenni... Autóban.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents