Észak-Magyarország, 1966. július (22. évfolyam, 154-180. szám)

1966-07-03 / 156. szám

f Vasárnap, 196«. július X

ÉSZAKMAGYARORSZAG

3

Alkalmi gondolatok az antifasizmus állásáról

— Fábry Zoltán könyvének olvasásakor

T

öbb mint két évtizeddel vagyunk a német fasizmus megsemmisítése Ólán, mégis az antifasiszta irodalom és művészet szükség- «zerű új fellendülésének lehetünk tanúi, olyan kiváló művek születnek, melyeket ismét bz elutasítás friss szenvedélye fűt. Szinte egyszerre, majdnem azonos mondatokból, gondolatokból épülve jutott hozzánk « szovjet Romm, valamint a haladó amerikai rendező, Stanly Kramer filmje, a Hétköznapi fasizmus, illetőleg az ítélet Nürnbergben, és a Stosz- ban élő kommunista író, Fábry Zoltán életművét összegző nagy műve, az Európa elrablása.

Hányszor reméltük már, hogy talán le lehet zárni az emberiség történetének ezt a szörnyű korszakát, mennyire vártuk, hogy átadhassuk a történészeknek, vagy a történelmi regény íróinak. Hisz a Thomas Mann-i számvetés, a Doktor Faustus egy nép po- kolbasüllyedésének tudatosodását, a teljesen új út választásának egyedül lehetséges kényszerét fogalmazta meg. Lezárást és változást. És ami megcsúfolta és folyamatosan csúfolja e nagy német nemzeti önvizsgálatát: az a lezáratlanság és a változatlanság. Az antifasiszta irodalom szükségessége tehát sohasem szűnt még meg, a Mario és a varázslótól napjainkig a művészetek valamennyi területén folyamatosan születnek az önvizsgálatra és döbbenetre intő művek.

A háborút megjárt, a pusztuló városokat látó-szenvedő generációnak elég is volt me- mentóként idézni egy-egy képet, feljajdult arra is. Az érzelmi effektusok már önmagukban emlékeztető, az ismétlés mindenfajta ingerét erőteljesen gátló tényezővé váltak. De immár elmúlt több, mint húsz év, az akkor születettek ma már lassan az egyetemi éveiket is befejezik, ők érzelmileg mind kevésbé vannak érdekelve a múlt világháború és az azt. előző terrorral szemben. Számukra már nem emléket, hanem csak történelmet jelent ez a múlt, mint a napóleoni, vagy akár a harmincéves háború.

B

ár csak történelem lenne! A valóság az, hogy csak az egyik menet eárult le 1945-ben, és nem kevesen vannak, akik már be- »zálltak az újabb menetre, mint azt Staudte filmjének, a Búcsúnak szatirikus csattanója mutatta. És ezek kihasználják az új, háborút nem látott generáció emléktelenségét és hiszékenységét. Ismét elérkezett a kritikus húsz év, mely az emlékek eltörléséhez kell a háborúk kovácsolóinak. Romm Idézi filmjében Hitlert, aki szerint a németeknek 15—20 évenként új és új háborúra Van szükségük. Valóban, általában minden rendszer próbaköve és leleplezője ez a kritikus húsz év. Ott tűnik ki, mire nevelte fel újszülöttjeit.

És mit mutatnak a példák? Tavaly olvastunk Ausztriában, és ma nap mint nap Olaszországban is — már nemcsak elméleti —, hanem brutális gyakorlati — provokációkról, ahol épp ezt a generációt használják ehhez fel balekokként. Romm filmje egész bor- kalmas csokrot gyűjt a hasonlókból. Az ő számukra már kevés a második világháborús fasizmus érzelmi lehetetlení- tése, az antifasizmus értelmi, ■ legteljesebb összefüggéseket feltáró, a történelmi esetlegesbégekben is megnyilvánuló társadalmi törvényeket megmutató módszerére van szükség. A gondolkozás nélküli behö- Holást kell megakadályozni, és akkor lehetetlenítjük az újabb vezérek — bármilyen szólam mögül történő — előretörését. Érdekeltté kell tenni a fiatalokat ebben a harcban a mi Öldalunkon, rá kell ébreszteni a küzdelem szakadatlan meglétére, mielőtt tudatlanságukat ismét felhasználhatnák, mint századunk ezt megelőző Két generációja esetében. Nem véletlen, hogy Romm is feléjük fordul, ők adják filmjének keretét, aki lenek mai életébe akarja belekapcsolni a felelősséget. És hogy ez nemcsak közönségfogó trükk, bizonyítják új tervei, melyek talán épp e keret-felvételekből nőttek ki: hasonló módszerrel, a rejtett kamera do- kumentáló-vizsgálatával egy egész filmet akar készíteni, a mai húszévesek teherbírását mérni. Mert őértük folyik a harc, számukra kell, velük együtt visszaperelni Európát, azok számát szaporítani és hangját erősíteni, akik tüntetnek és behívókat égetnek, hogy megakadályozzák az új szennyes háborúkat, a német militarizmus újrateremtését, az atomháború veszélyét.

Ennek a felvilágosító értelmi antifasizmusnak három sarkalatos szempontja van: 1. a hitler-fasizmus csak egy láncszeme volt egy, a világot ma is fenyegető folyamatnak, 2. kifejlődött ismét a német militarizmus, melynek hatalmától — a kommunizmustól való félelmében — a Nyugat nem engedi megszabadulni a német népet, 3. antifasizmus és békeharc azonossága. És mindennek összessége: a veszélyeztetett világ, mely az atom- és hidrogénbomba korában a teljes pusztulás végzetét hordozza a militarizmus felülkerekedésének alternatívájaként. így válik maivá, korszerűen érdekessé, az új generációhoz szólóvá ez újfajta megszólalás. És ki lenne erre alkalmasabb, mint Fábry Zoltán, az antifasizmus világszerte ismert és becsült, nagy- tekintélyű írója.

H

a témáját kellene pontosan meghatározni e könyvnek, azt mondhatnánk, hogy a német kérdés monográfiája. Nem a fasizmus, nem a Hitler-uralom me- mentója, hanem annak a kérdésnek a boncolása, hogy miért Németország az az egyetlen európai ország, amcsik so' a- sem tudott megújulni, amelyik nem tudott megszabadulni a középkor szellemétől. A németség valójában a történelem nagy paradoxona: sehol sem volt nép, amely a világ kultúrájából annyit asszimilálhatott volna, annyi lehetőséget kapott volna a változásra, és mindezt legjobbjaiban csodálatraméltóan a világ elé is tárhatta, — és mégis egészében mindig kimaradt az európai haladásból, számtalan elvetélt forradalmat és bukott jószándékot produkált, és megdöbbentő barbarizmussal nemegyszer váltotta ki az emberiség ellenérzését. Fábry ezt a paradoxont fejtegeti, és műve eddig megjelent első kötetében a németség változatlanságát, az elszalasztott pillanatokat elemzi. A másik Németország itt még csak mint ellenpont ködlik fel, mint a reménytelen pokoljárásban is felderengő útjelző. A német kérdés mai állása is harc eredménye, melyben a nemzeti önismeret, reális belátások, forradalmi hitek is felvonultak, de a harcban eddig bukni kényszerültek. De az elbukottak sohasem halottak, a németség jobb felének szellemi öröksége is él és hat, sőt korunkban a másik Németország, az NDK létében már reális ténnyé is válhatott, bs kiemelkedik Fábry látható példája, mestere, a mindig lírai melegséggel és meghatottsággal idézett áldozat, Kari v. Ossietzky alakja.

A szerző sokoldalúan bizonyítja a német militarizmus állandóságát,

halál-dresszúráját, hódító,

Európát céltáblának tekintő, kultúraellenességét, mely nem tűri meg a felvilágosodott racionális gondolkozást, az embereket csak az alattvaló és felsőbbség, a parancsoló^ és a parancsot vakon teljesítő kettősségében tudja felfogni. Ez a filiszter-szellem és a vezérkar-uralom hozott létre nemzet helyett katonai tábort, mely a bonni Németországban változatlan igényekkel él tovább. És folytonosságát olyan renegát antifasiszta erők is biztosítják, melyek Hitler- ellenességüket felcserélik a

bonni áldemokrácia fedezésére. A hajdan börtönt viselt katolikus klérus ma támogat, Ossietzky szellemét a nevevel visszaélő Schlamm gyalázza. Ezek már a felvilágosítókat nevezik árulóknak, vagy őrülteknek gyalázzák, az önvizsgálatot szükségtelenítik, és — Hitlert is ellenfelei bűnéül akarják beállítani. Nem Hitlert személy szerint akarják feltámasztani —, ha kell az ő és csoportja nevét fel is áldozzák a szerecsenmosdatásban — elfordulnak a ..népibb" változattól. visszatérnek az arisz- tokratikusabb „tiszta” porosz „szellem”-hez.

A mai antifasizmus második tanulsága: a Nyugat felelőssége. Fábry számtalan nyugati politikust idéz, akik mindkét világháború idején fogadkoztak, hogy meg kell semmisíteni a németség Euró- pa-ellenes militarista tendenciáit. És mindkét esetben ez a nyugati demokrácia támasztja fel ellentétét és felfalóját, a fasiszta-militarizmust. Ebben a bizonyításban rejlik Fábry könyvének legfontosabb aktualitása. A német militarizmus folyamatosságát, a fasizmus feltörését épp a polgári demokráciával szembesíti. Bizonyításában kimutatja, hogy ez a rendszer történelme egészében szembenállt mindazokkal az elvekkel (összesítőként humanista magatartásnak és felvilágosult racionalista módszernek is nevezhetnénk), amelyekre a demokrácia épül: Nyugat legértékesebb hagyományai tehát mindig antagonistájukat kapták a németországi alakulásban. És ez igen gyakran nemcsak filozófiai, belső társadalmi rendszerbeli ellentét volt, hanem — századunk is nemegyszer volt rá tanú — rájuk is pusztulást hozó veszélyeket jelentett. Ez a Nyugat régebben csak hatalmi okokból. az európai egyensúly biztosítása érdekében növelte fel a porosz államot, de századunkban már többről van szó, a szocializmus távlataitól való félelmében saját pusztítóját fegyverzi fel újra és újra. Hitler, ha Európát mondott, hódított, ma Bonn Európát mond és Nyugat elhiszi, hogy ez csak védelem, mely ellene nem irányul. Pedig Fábry nem egy cinikus megjegyzést idéz, mely leleplezi a demokrácia minden fajtáját újra fenyegető készülődést A német kérdés így válik európai üggyé, melynek gyökeres megoldását épp a Nyugat szabotálta el: a nyugati demokrácia gyengének bizonyult Európa megvédésére, sőt statisztál Európa elrablásánál, különösen azért, mert a militarizmus Németországból ismert jelei náluk is tért hódítanak, ők is hátat fordítanak hagyományaiknak. Az OAS-t, a dallasi gyilkosságot és Vietnamot idézi Fábry, az amerikai tengerészgyalogosok „kiképzéséből” felénk áradó rettenetét vetíti elénk Romm, és ott van Dél-Afrika, és a megoldatlan néger-kérdés Amerikában, Dél-Amerika juntái és bújkáló náci-emigránsai. De biztató, hogy ellentétükként már ott vannak Nyugat lelkiismeretének meg- szólaltatól, Kramer és filmjének világnagyságai, a német Gruppe 47 mozgalom elindította eszmélkedés, a halálával is e veszélyre emlékeztető Kennedy, és újabban a Fábry-t igazoló De Gaulle felismerés, mely Franciaországot ki akarja szakítani a veszélyeztetett-, ség e láncolatából.

M

ert. a veszély teljes, az atomkorszak mililariz- musa a világ létével játszik, és a német halálkultusz, a félelem hősieskedéssel való konpenzálása (ahogy Ma- laparte rémült bele e pusztító erő pszichéjébe) a katasztrófanihilizmus (és ahogy Fábry ítéletként olvassa fejükre) nem ismeri a világ pusztulásától való félelmet. Csak egyetlen cinikus, vallást is gyalázó papi okfejtést idézzünk, mely bevilágít e borzalom műhelyébe: „Otto Dibelius, a nyugatnémet evangélikusok püspöke, aki 1930-ban letudta írni »Az

Befejező rész.

Autóstopra várok másodma- gammal a völgy bejáratánál. Az eső vigasztalanul zuhog, nincs az emberen egy tenyérnyi száraz ruhadarab, öreg szúnyogfa alatt meghúzódunk, ki-ki lesünk a kanyarra, hátha jön egy jólelkű autós s intésünkre megáll.

Fiatal, kreolbőrű cigánygyerek a társam, rajta még zakó sincs.

— Fázol? — kérdem.

Megvonja a vállát.

— Nincs egy cigarettája?

Rágyújtunk. Közben megtudom, hogy itt dolgozik a közeli kőbányában, megy haza F.-re, az Encsen túl van. Húszéves, nem tud írni—olvasni. Azért kétezret is megkeres csillepakolással.

— Egy féldeci jót tenne.. — mondja sóvárogva, s ez vallomás is, hogy fázik. — Maga Encsi?

— Miskolci — mondom. — Nézem ezt a vidéket — lesem az arcát.

— Hát .. szép. Csak ne esne az eső.

Már órája ázunk, mesélge- tünk egymásnak, ö arról, hogy együtt el egy parasztlánnyal, aki időnként arra kéri, hogy esküdjenek meg. „Ráérünk — mondja ő erre. — Apám, aki a Winteren bányász, harmincöttől él együtt anyámmal. 5 gyerekre kapja még mindig a gyereksegélyt, mégis, jól megvannak Később elfeledkezik s mutatja a lány fényképét. Feketehajú, szemű, sötétbőrű lány. De nagyon szép, az igaz.

— Ez a parasztlány. aki postán dolgozik és érettségije van?

Megért, elvörösödik. Hosszan kémleli az eget.

A kanyarból, ahol gázló sem vezet át a sűrűn a patakhoz, és úgy rémlik, mintha őserdei indák áttörhetetlen fala alkotná a határt, pedig arra vág át az út, kibukkan egy kocsi. Hatalmas teherautó. Egymásra nézünk. Háromszor próbálkoztunk személykocsival.

A

mögötte

többször teherrel. Nem mozdul egyikünk se.

A kocsi fékez, megállnak. Kihajol a sofőr.

— Hová?

— Kerbe vagy Encsre.

— Ugorjának.'

Hernádi kavics, pár gyékény, négy ember viharkabát alatt Felkucorgunk a gyékényekre, az emberek mellé. Most még jobban ver az eső s párolog a testünk. A lábunk előtt lap- és kávásfűrész, vinklivas, szeker- cék.

— Ácsok?

— Azok. ja a

nagyerejű, pirospozsgás ember, savanyú ábrázattal szemléli a pocsék időt.

Halma jra utaznak, közben Encsen is megállnak, jó nekünk, Horváth Istvánnak, az alkalmi útitársnak s magamnak is.

Éppen vonatra érkezünk. ha valami közbe nem jön.

Enyhe kanyarokat, hatalmas erdőrengeteget, az út felett össze- hajló faóriásokat, kisebb-na- gyobb szikla- jelzőket, hidakat, két kihalt kőbányát hagyunk magunk mögött. A hegyek tetejét nem látni, tej fehér köd gomolyog ott, ahol sejlik a csúcs. S velünk egyirányúba fut a Hideg-patak, mintha kísérne a víz, marasztalna, versenyezne. csalogatna egyszerre bennünket.

— Ismerős Üjhelycn? — fordul hozzám az idősebb.

— A tanácselnököt szemé♦ iyesen.

— Rendes ember, mi?

— Az. Én is úgy ismerem.

— Később: — Ilyen messzivé

is eljárnak?

Felesleges kérdés. Hiszen velük utazom, láthatom a szerszámaikat. a kifényesedett sze- kercenyelet, az érdes, fényes fűrészfogakat.

Encsen megköszönjük a szívességet, megyünk ki az állomásra.

— Egy féldecit fizethetnél

— mondia bizalmasan Hor- feloldódott í

Az állomás előtt autók. Egy teherkocsi, tele káposztával, Szolnokról. Egy 558-as Zetor társát vontatja. Amaz füttyent s azt kiabálja: „Aztán ne menj a nagyvilágba!” Hatalmas felirat az út szélen: „Takarmá- nyozzunk korszerűen!”

Eszembe jut, hogy sehol nem láttam ezen a vidéken, egyetlen állomáson, kocsma előtt, buszmegállóban, útkereszteződésnél, átmentén — csak egyet- lcn-egy táblát, mely hirdetné, hogy az Aranyosi völgy itt és itt van. s hogy az egy szép, turisztikára. kirándulásra, majálisra alkalmas vidék. A járási székhelyre bemotorozó agronó- must biztatjuk, hogy takar- mányozzon korszerűen’ Mintha az nem tudná. De ugyanez az agronómus lehetséges, hogy tanácstalan, ha szabad idejében szép tájakat akar látni családjával. Szükség lenne ily'en táblákra, sőt tablókra is.

Mert való igaz, manapság egy nagyon szép „divatnak” hódolunk: országjáró utakon felkeressük szőkébb hazánk, az ország (sőt egyre többet: más népek hazájának) legszebb vidékéit.

Az Aranyosi völgyet merem aiánlani. Még külföldieknek is. Csak tenni kellene ebben a völgyben pár dolgot, mely vb szont munkát kíván. De megérné, esküszöm rá!

Raráfh Rajos Foío: A ko dia Tibor

béiiyei szerpentin előtt: gerendakávás gémcskiít — erdőrengeteg, vadásznak és „sima” kirándulónak egyaránt leié rejtelmekkel, meglepetésekkel.

Tábla figyelmezteii az, érkezőt: a vadak csapása átvezet az országúton...

örök német vágy kezd testet ölteni: egy akarat, önmagát kiteljesítve, teljes erőbedobással kezdi meg a történelem új fejezetét. Ein Volk, ein Reich, ein Führer!-« — ez a Dibelius 1954-ben az evanstoni (USA) világegyházkonferencián szóról szóra ezt mondotta: »A hidrogénbomba alkalmazása keresztény szempontból nem is olyan borzasztó, hisz mindnyájan az örök életbe vágyódunk. S ha például egyetlen hidrogénbomba egy-millió embert megöl, annál gyorsabban érnek az illetők az örök életbe.-* És amikor ezt leírja Fábry, megbicsaklik a tolla. Sok borzalmat, cinikus kijelentést idéz könyvében, de ott iróniája, vagy felháborodása tovább segítette. Ezután csak a döbbenet egy sornyi gondolatjelével lehet felkiáltani: „Az embernek eláll a lélegzete, a toll kibicsaklik. pontot kell tenni, szünetet kell tartani, hogy lélegzethez jussunk, hogy eszmélni, írni és gondolkozni tudjunk.

r\ s ebből világosan kő jt, vetkezik Fábry köv *IÍ*ZtC“tÓSC. Ü7. üutifüiÍ ! mus—békeharc azonosságról.

Ez pedig már mindnyájunkra tartozik. A világ egészének ügye, hogy ezt a veszélyt megoldja a népek „okos gyülekezetében”. Végsősoron ez a Fábry szuggesztiója. Utópia lenne?, a katasztrófa nihilizmusnak nem lehetne útját állni? Az idős mester nem szentelt. volna éveket e könyvének, ha a pusztulást várnái Felrázni, eligazítani akar, hogy — kedvenc kifejezésével — nc-ccel tizenkettő előfcí 'Ihassunk e végtől,' KABDEBÖ LÖRÄNT