Észak-Magyarország, 1966. június (22. évfolyam, 128-153. szám)
1966-06-26 / 150. szám
5 ES ZA KM AGY A It O US Z ÁG Vasárasp, 1968. Június Z& jiimiemBmssmmtitiiíttmmmHHíKmiiiimmiímiíHiimHmir | Ä szomorú fiú | | arcképe j | Lévé! Lengyelországból | £ #yí ttokban készítették a portrét az auschwitzi kon- £ J; g centrációs táborban. Pontosabban az auschwitzi 5 § «ÜL tábor melléktáborába',i, Jawischowitzban. Aki- £ E rőt készült, nem ismeretes. Az arckép nem £ S mondja el, hogy a 15 év körüli fiú magyar, s igen £ 5 nehéz munkát végzett a szénbányában. £ £ A szénosztályozón 150 fiú dolgozott. Kegyetlen kö- £ £ riilmények között éltek — különösen, amikor az idő- zz £ járás hidegre fordult és ha esett az eső. Sokszor s £ egyéb munkára vezényelték őket. Ennek rendszerint iS S örültek. A szénválogatásnál nem találtak ennivalót, H S egy darabka papirost sem, amit az ing alá tehettek £ s volna a pulóver pótlp-sára. £ S A fiúk egy időben olyan épület mellett dolgoztak, Jill amelyiknek a pincéjében a bányászok közös étkező- £ s helyisége volt. A konyháról a bányászok vagy az ott £ £ dolgozó asszonyok feljöttek, és némelyikük titokban £ S egy-egy darabka kenyeret vagy néhány hámozatlan £ 5 hulladék-krumplit adott az olt dolgozó gyermek- zj H foglyoknak. Néha sikerült egy kis meleg levest is jut- E E tatniuk a fiúknak. Ha ezt az SS őrök tudták volna!... ~ £ Ez 1944-ben volt, amikor mindenütt kevés volt az £ S ennivaló, még ennél is kevesebbet kaptak a lengyel £ 5 munkások az élelmiszerjegyekre. Nem volt könnyű £ 5 szűkös adagjukat másokkál megoszlaniok. ” A bányászok már hazulról is hoztak magukkal némi £ £ pótreggelit azzal a szándékkal, hogy odaadják a fiúk- £ £ nak. Persze: ez a segítség nem volt kielégítő. Néhány 5 S jótét lélek nem élelmezhetett 150 fiatalembert. Kivá- £ S losztottak hát egyeseket, és őket segítették folyama- £ S tosan. K. asszonynak is lehetősége nyílt néhányszor ~ S kenyeret adni a fiúknak. Az egyiket bevitte a közös £ £ konyhára, ahol nyugodtan megehette a levest. Egy £ — másik asszony azalatt az ajtóban állt és vigyázott, £ £ nehogy egy SS vagy német civilmunkás meglepje őket. Ej £. K. asszony ólénkebb, jobbkedvű lett. Sokszor adott £ £ enni a fiúknak. Különösen egy szomorú szeműre £ C ügyelt, Ót igyekezett mindenekelőtt segíteni. Cukrot £ E hozott neki hazulról, vagy más édességet, örült és £ E büszke volt a, fiúra, amikor azt látta, hogy az édes- £ £ séget megosztja bajtársaival. £ £ A szomorú szemű fiú arca mindig felderült, amikor £ £ megpillantotta K. asszonyt, de utána ismét elkomoro- E £ dott. Minden alkalommal megköszönte az ennivalót 5 £ és néhány szót mondott magyarul. Ezt az asszony £ E persze nem értette. Pedig szeretett volna többet tudni £ 5 róla. Sajnos hiába. Így az asszony számára megmaradt £ £ a szomorú szemű fiúnak. £ £ Az 1944-es esztendő a végéhez közeledett, mikor egy £ Z napon váratlanul belépett a fiú a konyhába. Ahogy £ £ meglátta K. asszonyt, gyorsan odament hozzá, meg- 5 | csókolta és tört lengyelséggel a következő szavakat — 5 mondta: „Mamo — kocham cie! — Mama, szeretlek!” £ £ Kezébe nyomott egy papírt és már el is tűnt. E £ A meglepődött asszony könnyes szemmel nézett a E £ papírra, amelyen a fiú élethűen rajzolt arcképe léit- £ £ szott. Az asszony azóta valahányszor ránéz a rajzra. £ £ mintha mindig hallaná a szavakat: „Mama! szeret- — 5 lek...” = E A háború után átadta az arcképet az auschwitzi £ E Állami Múzeumnak. Az eredetiért fotoreprodukciót E £ kapott cserébe. Akkor mondani akart valamit. Bizo- E £ nyára azt akarta kérdezni, lehetséges lenne-e Magyar- £ £ országon megtalálni a fiút? Nem mondta ki a kíván- £ £ ságát, mert félve gondolt rá: vajon életben maradt-e? £ E Hiszen annyi embert öltek meg Auschwitzban. £ E »'"1 tó, a portrén, ha elolvastad ezt a történetet, £ E §-f ha magadra ismersz a. képről — kérünk, adj £ £ JL hírt magadról. Biztosan te is szeretnéd viszont- E látni mégegyszer azt az asszonyt, aki akkor, £ £ azokban a nehéz időkben, segített rajtad! Talán — ami- £ £ ként akkor, 1944-ben az auschwitzi koncentrációs-tábor £ E jawischotvitzi melléktáborában — megismételnéd neki £ E azt a pár kedves szót. £ E Boldog lennék, ha a portré „életre kelne”, ha a képen £ £ lévő „fiút” megtalálnánk, és elmondaná további élet- £ £ történetét. Remélem, hogy a baráti Magyarországon £ £ sikerül öt megtalálnunk. £ £ Tadeusz Szymanszky £ r.tiimiiimiiiuiiumiiimijuiiiüimuumiuuiíiifiinmíiiiiiiiuiim? Magyar ajándék 3 Reymsat iskolának Ä varsói -magyar kulturális intézet képviselője bensőséges ünnep keretében adta át Szlovák György Reymont „Parasztok” című regényének eredeti illusztrációit cs más magyar grafikákat a Lipce faluban levő, Reymont nevét viselő iskolának. Reymont e faluban és e faluról írta világhírű regényét. Az iskola múzeumában összegyűjtik a n.agy író „Parasztok” című regényének valamennyi fordítását és minden, e könyvre vonatkozó írást, mcgenűékezésti Borsodiak sí Mátráiban Ózdi Kohászati Üzemekben dolgozom. — Volt már Galyatetőn? Csúcsos hegyek, tetejükön lustálkodó felhőkkel, a völgyekből a reggeli nap ébresztőjére kényelmesen emelkedő kékes páratömegek, hideg vizű, sietős patakocskák, friss tiszta levegő, ágas-bogas tölgyek, karcsú fenyők, sok-sok zöld, és áttetsző kék ég. A Mátrában járunk. A szépséges, hirtelen emelkedő hegyek között, ahol a borsodiak is szívesen üdülnek. Most is éppen őket látogatjuk. Jó i!S lennünk.. “ Parádfürdő. A hegyek zöldjéből egy kastély világlik ki. Tizenöt éve az általános iskolások birtokolják. Télen a gyengébb fizikumú gyerekeket hozzák ide gyógyüdül tetősre, nyáron mindenkié. Most a kastélyt, az évszázados tölgyek alatt nagyszerűen kiépített sátortábort 390 borsodi gyerek foglalta el. Veres Győző vezető tanár készséggel 1 kalauzol bennünket a tiszta, kényelmes szobákba, és arrébb a jól felszerelt, sátrakba. A tábor bejáratánál két őr fogad bennünket. Bemutat-, koznak. — Fazekas Béla vagyok, a putnoki egyes számú általános iskolából — Tóth István vagyok Özd- ról, a Béke-telepi kettes számú iskolából. — Hogy érzitek magatokat az üdülőben? — Jó itt lennünk nagyon! — mondják. A tábort inkább csak a romantika kedvéért létesítették. Nézzük meg közelebbről, milyen is egy sátor? A sátor beton alapzaton áll. a betonon szőnyeg. Benn négy sodronyos, fehér vaságy található. Az ágyaikban alulról kezdve: matrac, pokróc, lepedő, paplan, pokróc, hálózsák. A sátor közepén asztal, rajta valamilyen társasjáték. Villanyvilágítás. A közelben egy nagyobb sátorban televízió, rádió. Nem csoda hát. ha minden pajtás a sátrakba jelentkezik. és akik itt laknak, kicsit talán le is nézik a „csak kastélyban” lakókat Az üdülőt, amelyet egyébként a múlt évben kétmillió forintnál nagyabb összegért, újítottak fel, az ország minden részéből látogatják a pajtások. Hol jó, hol rossz viselkedésű csoportok. — Jók-e a borsodi gyerekek? — Borsodból mindig szívesen fogadjuk a csoportokat — mondja Veres Győző tanár. Családöl: üdülője Mátraháza. A borsodiak egyik kedvenc, szívesen látogatott helye a mátraházi vasutas üdülő, ahová a szülők most már a gyermekeket is magukkal vihetik, összesen 89 felnőttnek és 70 gyereknek tudnak helyet biztosítani. Sokan kedvelik ezt a szépen berendezett, barátságos helyet. Főképpen azok, akik nem szeretnek költekezni, és kerülik a „flancolást”. Néhány nap múlva Borsodból is nagyobb létszámú csoport érkezik ide. — Mit kapnak az üdülőtől a vendégek a szép környezeten és egészséges levegőn kívül? — A felnőtteknek napi négyszeri, a gyerekeknek ötszöri étkezést biztosítunk. Gondoskodunk kulturális programról, számos rövidebb, hosszabb távú kirándulásról — mondja Zsidó József, az üdülő vezetője. — Hogyan vált be a családos üdültetés? — Eleinte féltünk a gyerekektől, de most már örömmel mondhatom, nagyon jól érezzük együtt magunkat Az idén először megpróbálkozunk téli vegyes üdültetéssel is: az egyik épületünket a téti hónapokban is a gyerekes családok rendelkezésire bocsátjuk. Érdekessége az üdülőnek még, hogy a szülők 14 éven felüli gyerekeket is hozhatnak magukkal. Remélem, ezeket a változásokat borsodi vendégeink is örömmel fogadják, akiket mi továbbra is szívesen várunk üdülőnkbe. Űzőié!, Oióstivörbn5 , Galyatető. A híres magaslati üdülőben jelen pillanatban is számos borsodi tölti szabadságát. Néhány an közülük: — Dóra József né vagyok, az — Nem. Most jöttem először. — Nem bánta meg? — Dehogy bántam! A mi kormos, poros levegőnk után itt minden nap élmény. És a hegyeket is nagyon szeretem. Gyükér Béla és felesége az LKM-ben dolgozik. Miért vár lasztották éppen Galyatetőt? — Nekpm nagyon jót tesz ez a levegő — mondja Gyükér Béla — és a. környezet is nagyszerű. —. É'n most harmadszor vagyok Galyatetőn — mondja a fiatalasszony. — És melyik volt a legszebb szezonja? — Természetesen ez — nevet. •— Nászutasok vagyunk.,. A nap lassan a hegyek mögé ereszkedik, és oldalról) már-már szinte alulról világítja meg a csúcsokat. A vísz- szafelé vezető útra homály ereszkedik, a völgyek fölött szürkés pára lebeg, megfelelő helyet keresve éji pihenőül; Priska Tibor TISZAVIRÁG Az elmúlt napokban „virágzott” a Tisza. Az egyik igen ritkán látható, rövid életű kérészt sikerült lencsevégre kapni. (Dr. Tóth Sándor hejőbábai tanár felvétele.) Csala László: Megbasonlás ílúsvét szombatja Azóta csak egyszer kelt fel, amikor a kerítés melletti akácos virágzásnak indult. Akkor azt mondta: ültessetek az ablakhoz. Estig ott ült szótlanul, és nézett kifelé. Egyébként naphosszat feküdt behunyt szemmel. Nem kérdezett és nem válaszolt. Akkor sem szólt semmit, amikor mondták neki: megkezdődött a rajzás. A múlt héten végre megszólalt. Azt mondta: tudakoljátok meg, mikor jön , fogadónapra a járási tanács elnöke. Három nappal ezelőtt tollat és vonalas papírt kért az unokájától, és egész nap írt. Este áthívatta két szomszédját, borjai kínálta őket, aztán eléjük tartotta a papírt és a tollat, s kérte, írják alá tanúként. Ma kora reggel megparancsolta, hogy langyos vízzel mossák le arcát, János fia borotválja meg és adják rá az ünneplőjét. Felesége sírt és a kötényét gyűrögette. Azt gondolta, elérkezett az öreg ütolsó órája. „Mégis csak elhívom a papot” — mondta. „Hallgass!” — ri- vallt rá az öreg. János és Adáni fiai segítségével felöltözött, párnája alól elő- halászla a vonalas papírt, és azután azt mondta két fiának, vigyék a tanácsra. Az asztalnál ketten ültek, a titkár és a járási .elnök. Az asztal előtt szék, azt elvették onnan, helyébe piros fotelt toltak, arra tessékelték az öreg Mirkót. Nehézkesen leült, fújt egyet, s csak akkor mondta: Jó napot! Botját combjai közé fogta, arra akasztotta kalapját. Ősz feje előrebillent, tiszta kék szemében nagy nyugalom ült. — Odakint várjatok! — szólt hátra fiainak. Amikor magukra maradtak, belső zsebéből elővette a vonalas papírt. Forgatta és nézegette. Aztán az asztalra tette. — Elhoztam a végrendeletemet. Magára bíznám, elnök elvtárs. Olvassa el és mondja meg, vállalja-e? Az elnök szétnyitotta a vonalas papírt. Az öreg, amíg olvasott az elnök, mereven nézte botja végén a kalapot. Fekete színére mézsárga csíkot vont az ablakon beszökő fény. Amikor végzett az elnök az olvasással, ’maga elé tette a lapot és nagy öklét ráejtette, mintha pecsétet nyomna rá. — Ügy lesz, Mirkó bácsi, ahogy akarja. — Akkor jó — bólintott az öreg. Ismét a zsebébe nyűit és szürkéskék füzetet vett élű. — Van » takarékban egy kis spórolt pénzem. Ha meghalok, váltsák ki, fizessék belőle a költségeket. Marad még párezer forint, azt az iskolára hagyom. Ügyszintén a kilenc kaptár méhet is. — Átadjuk, Mirkó bácsi. -. — Es még azt akarom — folytatta az öreg —, hogy ha meghalok, ne húzas- sák meg a harangot. Akkor se, ha a feleségem úgy kívánná. — A tiszta szempár kékjére piciny felhőket kergetett gondolata. — Mert, ha nem kel! nékem a pap, altkor a harang se kell... Arcán széttárulkozott a pillanat komolysága s úgy tűnt, mint a telet váró puszta késő őszi napsütésben. Gyérült bajusza lombja vesztett fához volt hasonló, s meg-megrándult a szavakra, miként a szélfútta kopasz ág. — Hát akkor rendben is vagyunk — mondta könnyebbül ten, hogy megszabadult a nehezétől, — Most még csak azt akarom elmondani, miért kívánok magamnak más végtisztességet, mint az apám, a nagyapám, akiknek szép síremlék őrzi a nevét... Mélye) lélegzett. 2Ä"4' gondolkozott, hol is kezdje. — Tímár voltam, kérem, az a tanult mesterségem. Ezt is az apámtól, a nagyapámtól tanultam, mint a .becsületességet, az emberi tiszteletet. Talán tizenhat éve hagytam abba a szakmámat. Ügy van. ötvenkilenc éves voltam akkor, most hetvenöt. Abbahagytam, mert nem kell ma már a tímár. Meg nem is adott annyit, hogy érdemes lett volna a bajlódás. Gondoltam, hátralevő napjaimban majd megleszek valahogy, segítenek a gyerekeim meg az úristen, hiszen életemben elég adót fizettem az egyháznak... Leginkább azonban a számításomban bíztam. Volt nékem, kérem, négy kaptár mé- hem. Arra gondoltam, ha megduplázom, jó virágzás után pergetek annyit, hogy árulhatok belőle egy kis pénzt. Olvastam itt is, ott is, hogy milyen egészséges a méz, meg kapós is, hát miért ne próbálkozzak vete.*4 Ahogy telt egyik nyár a másik után, lassan rájöttem: nem úgy van ám az, hogy mondom a méheknek, hordjátok csak, majd én vámolok... A méhek megérzik, ha rabolják őket, de adnak jósággal annak, aki gondjukat viseli. Hát én törődtem is velük. Nem úgy* ahogy a fejemben kigondoltam, hanem könyvekből. Szakkönyvekből. Meg újságokból. Sokat összegyűjtöttem, egyi- ket-másikat többször is elolvastam. Meg hetente kétszer is megfordultam a községi könyvtárban. Mondta is a könyvtáros kislány: Tán tudósnak készülj Jani bácsi. Hát annak nem. De az igaZj hogy sok mindenre megtanítottak a betűk. Egészen belegabalyodtam a sok okosságba. Aztán rríinél jobban belegabalyodtam, annál több mindent értettem is, meg nem is. A méheket akartam megismerni, közben arra is rájöttem, hogy akkor meg* kell ismernem a virágokat, fákat is. Meg sokféle természeti dolgot. Egyszer, rajzás után ültem a kaptáraié mellett. Bolond öreg vagyok én már, hát ilyenfajta gondolatok is kavarogtak a fejemben, ahogy néztem a kasból kitaszított heréket. Mi lesz azokbul? Semmi. Semmi, ha annak nevezzük a földet, a port, a széttöredezett szárnyakat, az elszáradt polrohot, a finom szőröket a törzsön. De hát az a semmi akkor mégis valami. Hangyák másztak a herékre és vitték. Megeszik. A hangyákat is megeszik más bogarak. Ami marad, a földet táplálja. Hát akkor mégis valami a semmi. Aztán arra gondoltam, ez a sorsa az embernek Is. Mennyivel másabb az ember más élőlénynél a halála után? Hogy a teste elporlik, a lelke meg ... Hát m! is lesz a leikével? Milyen az a lélek? Én még nem latiam olyat. S a méhnekj a hangyának miért, nincs lelke? Iív*rt nem tudta kitalálni, mivel nem cáyan oko«, mint az ember. De ha az ész olyan okos, akkor nagyobb a hatalma* mint a léleknek, s akkor azt is tudná. )
