Észak-Magyarország, 1966. január (22. évfolyam, 1-25. szám)

1966-01-01 / 1. szám

10 ßSZAKMAGYARORSZÄG Szombat, 1966. Január HL uműr Brazília Az őserdők, a házmagassá- gú kúszónövények, a szaba­don élő vadállatok, és a me­sés tollazatú madarak orszá­ga. Ez utóbbiak közül a pa­pagáj a lakók kedvencei közé tartozik. Róla szól az alábbi kis történet. Egy hatalmas óceánjáró in­dult Brazíliából Európába. Teniszpályák, úszómedencék, s még számtalan más gon­doskodott az előkelő utazó­közönség szórakoztatásáról. A fedélzeten, utazott egy papagáj is, s mivel nőnemű volt, Magdalénának hívták. Egyszerre hatalmas robbanás reszketteti meg a levegőt, a Hajó elsüllyed, néhány ge­renda, deszkaszál úszik csak a vízen. Ezekbe kapaszko­dik az a 8—10 ember, aki túlélte a szerencsétlenséget. Nagy nehezen kievickélnek egy kis szigetre. Telik az idő, megéheznek, s elhatározzák, hogy megeszik Magdalénát, a papagájt, amely velük együtt megmenekült. Gallyakat gyűjtenek, meggyújtják, s az egyik férfi szólongatni kezdi a madarat: „Magda­léna!” A papagáj sokatmon­dó pillantást vet a lángoló fahasábokra és így felel: „Szólítson csak egyszerűen Szent Johannának.1” Mexikó Hevesen tűz a Nap, s nem kevésbé heves az emberek természete. De az tény, hogy a vígkedélyű caballerok lán­golása éppoly gyorsan ki­huny, mint ahogy jött, s kö­zülük kevesen vélik úgy, hogy a szerelem természetes módon torkollik a házasság­ba. Bizonyára tőlük szárma­zik a híres 'bölcsesség: Ha megnősülsz, jól teszed. Ha nem, még jobban tetted. De ne feledd, hogy a Jó és a Jobb örök ellenségek, mint a tűz és a jég. Argentína Az argentínaiaktól egy dolgoi nem lehet elvitatni: az üzleti le­leményességet. A gyárigazgatót születésnapján felkereste egy küldöttség. Közölték vele, hogy megajándékozzák egy Cadillac- kal. — Nem fogadhatok el ajándé­kot a saját munkatársaimtól. — szólt az igazgató. — De van egy javaslatom: jelképesen megvásá­rolom maguktól ezt a kocsit, mondjuk tíz pesoért. A küldöttség mosolyogva bele­egyezett. Az igazgató előhúzott a tárcájából egy 20 pcsost, a leg­kisebb létező bankjegyet, s a következő szavakkal nyújtotta át: — Tartsák meg az egészet. Leg­feljebb hozzanak még egy Cadil- lac-et, a fiamnak. Persze az az argentíniai szál; loda-igazgató sem volt kevésbé leleményes, aki a gazdag észak- amerikai turistát a következő­képpen kecsegtette. Olyan arany; halat tesznek a szobájában levő akváriumba, amely whiskyvel kevert vízben él. A turista elkép­zeli, miként fog dicsekedni lá­togatóinak a különleges arany­hallal, elfogadja az ajánlatot. S valóban minden nap megjelenik a szállodai boy, hogy feltöltse whiskyvel az akváriumot. Egy hónap telik el és távozáskor a gazdag turista a számláján 30 üveg whisky és 30 aranyhal árát találja. Ez az állat ugyanis épp­úgy nem tűri a whiskyt, néhány óránál tovább, mint a szürke uszonyú, közönséges sorstársak Dánia A jelenlegi dán király édesapjáról, a néhai X. Cris- tianról jegyezték fel a kö­vetkezőket. A második világháború idején, amikor a fasiszták sorra szállták meg a szomszé­dos országokat, X. Cristian királyt felkereste Renthe-Fi- nek úr, német követ és meg­hatalmazott miniszter. A ki­hallgatás során átadta a ki­rálynak Hitler üzenetét, amely szerint ez utóbbi java­solja, hogy Németország és Dánia egyesüljön egy személy égisze alatt. — Beszéljen a fiammal — felelte Cristian király. — Én túl öreg vagyok már ahhoz, hogy ilyen sok ember felett uralkodjam. Anglia Londonból Liverpool-ba robog a vonat, s a fülkében ülő két férfiú szeretne be­szédbe elegyedni egymással. Az egyikük nagyon furcsán viselkedik. A Times aznapi számát apró darabkákra tépi, majd leereszti a vonat abla­kát és a papírszeleteket szé­pen egyenletesen adagolva kieregetí. A másik férfi már nem bírja türtőztetni a kíváncsi­ságát és megkérdezi, miért kell elszórni a Times darab­káit a sínek mentén. — Miért? Természetesen azért, hogy távoltartsa az elefántokat. — De hiszen London és Liverpool között nincsenek elefántok! — No látja. Éppen ez mu­tatja, hogy a módszerem mennyire hatásos. Franciaország A hölgy vásárló körútjá­ról hazatér. A szobalány sápadtan, az izgalomtól re­megve fogadja. — Mi történt? — kérdi az asszony. — Nem is hinné! Zajt hallok az úr szobájából. Ki­nyitom az ajtót, s látom, hogy az úr hanyatt fekszik a szőnyegen, s a kezében egy kis cédulát szorongat. — No, nézzék csak — szól a hölgy örömmel, az izgalom legkisebb jele nél­kül —, úgy látszik már meg is érkezett az új ruhám a számlával együtt. | A férj a szülészeti osztály orvosi szobája előtt sétál fel- alá izgatottan. Amint az or­vos kilép, eléje áll és kicsit hímezve-hámozva elmondja problémáját. — Tudja doktor űr, arról van szó, hogy a feleségem most szült, s én szeretném tudni, hogy mennyi idő múl­tán léphetek újra ... hozzá? — Az attól, függ, barátom — szól az orvos. — Minden azon múlik, hogy a felesége külön szobában van-e, vagy közös kórteremben! Újévi javaslatok Az ember mindig olvas, hall valamit, hogy ezt csinál­tak, meg azt kezdeményeztek, s olyankor mindig szégyen­kezik, hogy ő semmivel se járul hozzá egyik meg másik dolognak előreviteléhez. Ezt pótolandó mondom el alább egy-két tapasztalatomat és javaslatomat. Olvastam, hogy újra meg­nyílik a felolvasó színpad. Mert hát, ugye, ennek az Ionescunak Párizsban van zsebszínháza egy kisebbfajta bérház egyik szenespincéjé­nek elkerített sarkában, mi­ért ne lehetne hát ilyesmi itt is. Darab is akad, színész is. Aztán bejön a közönség, és végighallgatja, hogy né­hány színész nagy papíros- paksamétából felolvassa azt, amit a plakáton előadandó drámaként hirdetnek. Hall­gatja a váltott hangerővel történő felolvasást, s közben eszébe jut, hogy tulajdonkép­pen ő is tud olvasni, sőt, az olvasott mű eszmei mondani­valóját is képes felfedezni, ha egyáltalában van ilyesmi a szóbanforgó micsodában. Az is eszébe jut, hogy a szín­játék, a színjátszás már ele­ve magában foglalja a játé­kot is, tehát, amit hall, nem egészen színházi produkció. És van még módja, hogy me­ditáljon a modern színpadi játék fejlődésének meghök­kentő fordulatain. Mert ugyebár volt a berendezett színpad, a díszletek, a vilá­gítás, mindenféle technikai, szcenikai mankók, kosztü­mök, maszkok, álszakállak, meg miegymás, amihez per­sze még a szép dikció, meg a játék kell és így lett a színjátszás. Lassan lekopott a díszlet, már legjobb esetben is csak jelzéseket adnak, el­tűnt a kosztüm, a maszk, most végül a színjátszásból eltűnik a játszás is, megma­radt a szín, azonban arra sincs sok szükség, hiszen a néző nyugodtan becsukhatja szemét, mert a felolvasás nem vizuálisan élvezendő művé­szet. A fejlődésben nincs megállás. Nemsokára mellő­zik a színészeket is, pusztán néhány nagyméretű szöveg­könyv lesz a pódiumon, és a közönség kívánságára a hiva­talsegéd mindig lapoz ben­nük egyet, ha egy oldalt el­olvastak. A fejlődés követke­ző kerékvető kövénél már csak a szövegkönyv lesz a te­remben, szögre akasztva lóg, mint a panaszkönyv a boltok­ban, a nézők sorban hozzá­járulnak, elolvasgatják azt a részletecskét, amire éppen kíváncsiak. Még később a szerző magánlevélben, titkos írással közli gondolatait a publikummal. Az eddig el­képzelhető legutolsó lépcső­fokon a szerző már meg sem írja a drámát, sőt nincs is különösebb mondanivalója. (Bár ez napjainkban is elő­fordul.) © Tapasztaltam,, hogy lerövi­díti szolgáltatásainak útját és idejét a posta is. A kapuk elé felszerel egy sokrekeszes bá­dogszekrényt, dicséri annak hasznosságát, és attól kezdve az újságki hordó kora reggel oda dugja be a szivarrá so­dort újságokat, az előfizető pedig, fent, az ikszedik eme­leten várja, hogy a lapot, aminek lakásához kézbesíté­sét előfizette, fel vigyék neki. És míg várja, a ház pajzán kedvű gyerekei mindenféle huncutságokat csinálnak a kis ládikákltal és a bennük levő postai küldeményekkel. Egyes kézbesítők az expressz levelet is a ládába dobják, sőt, a táviratot is. Leszűkítet­te a posta a táviratfelvételi időt, hat óra után már nem szedik ki Miskolcon a ládá­ból a levelet, csak másnap két órakor, és mivel a fejlő­désben itt sincs megállás, nemsokára megérjük, hogy a postai szolgáltatásokat to­vább szűkítik, s annak végső eredményeként egy nagy vá­ros minden lakója elzarándo­kol a főpostára, s beleturkál, egy óriási nagy ládába, nincs-e véletlenül levele, távirata, vagy egyéb olyan postai küldeménye, amelyre a feladó azért ragasztotta a portót, hogy a címzett laká­sára kézbesítsék. © E nagyszerű kezdeménye­zések arra indítottak, hogy az eddig megszokott különfé­le jelenségek további szűkí­tését javasoljam. Például olyan tanácskozásokra, ame­lyeknek vitaanyagát előre kiküldik, ne menjünk eL Időt, költséget takarítunk meg, aki meg feltétlenül hozzá akar szólni, írhat le­velet. Fejleszthetjük az ön- kiszolgáló rendszert is: nem kellenek polcok, a bolt raktá­raiban is kiválogathatjuk, amire szükségünk van. Eset­leg a nagykereskedelmi vál­lalatok raktáraiba is elmehe­tünk érte. A felszabaduló kereskedelmi dolgozók pedig jobban ügyelhetnek majd kezünkre és zsebünkre. Te­jért nem a tejboltba, hanem a legelőre megyünk, ahol a termelőtől, azaz a tehéntől minden közbeeső bürokrati­kus formaság nélkül megkap­hatjuk. A lottó és totó szel­vényeket megvásároljuk, ki sem töltjük és többé nem tö­rődünk vele. > iValamit mindig elhagyunk. Hol a folyamat elejét, hol a közepét, máshol a végét, is­mét más esetben a jellege tű­nik el. Mindig más és más hiányzik. Ebben az írásban például a poén. (benedek) Lakatos lesz a Géza fiú HAMARABB ismerte Géza a szerszámokat, mint a betűk Esténként, ha dolgozott az ap­ja valamin, mellé lopakodotk s ámuló szemmel nézte a csodát. Alakult az ügyes kezek nyo­mán a nemrég még semmit­mondó anyag. Valami mindig kikerekedett belőle. Varázslat­nak tűnt ez! akkoriban a kis­fiú előtt. Később már ő is segített.-M-M-M­— Itt a felvételi kérelem a tanintézetbe. Töltsd ld. Már sokat beszéltem rólad a mes­ternek. Ifjú Géza nem szólt semmit, csak a fiók mélyére rejtette a papírk És a nyolc általános végez­tével a miskolci Kilián Gim­náziumba iratkozott. Csóválta fejét az apja, sóhajtozott az édesanyja. Aztán belenyugod- ,tak. Ha a fiúnak a tudotná- •nyokhoz van kedve. ■.; Sólyom József: TIBINGERIS 'tiiiiiiiiuiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimmmiiniiiiiiiiiiiiiiimiiimiiiiiii LE 3 U K.OTT ic. nnyít nagy nehezen si­A került elérnem, hogy .végigvizsgálhattam a kimutatásait. Valóban nehéz helyzet előtt álltunk: a béralap a végsőkig felhasznál­va, ugyanígy az anyagkeret, meg a többi is. Egyet kivéve: a szállítási keretet. Ezt úgy ál­lapították meg hajdanán, hogy egész Pécs városát Japánba és Vi.sszautaztatni lehetett volna hetenként. Jóformán egy fillért sem költöttünk el belőle, hi­szen vevőink gyárból vitték el a kész betoncsavarokat. Ott álltak lesben a kapunál. De hát mit kezdjek a szállítási keret­tel? Ebből a pénzből nem ve­hetek fel munkásokat, s gépe­ket sem vásárolhatok — erre gondoltam, amikor hirtelen zseniális ötletem támadt. Be­rohantam az igazgatóhoz: — Megmentettem a gyárat! — szóltam szerényen. A valósághoz képest valóban szerény megállapítást tettem. Igazgatómnak lángba borultak a fülei az izgalomtól, amikor megértette nagyvonalú terve­met. Az elképzelés lényege «^yetlen mondatban összefog- 'SWható: anyagi erővé kell vál­toztatni az idáig holt szállítási keretet. Ez úgy történt, hogy még aznap rendelést adtunk fel a megyei SZEFU központ­nak: kérünk sürgősen harminc szekeret. Éktelen zörgés közepette meg is érkezett a karaván. Minden szekéren két ember: a kocsis és a rakodómunkás. A gyárud­varon vörös drapériával be­vont egyszerű kis ünnepi emel­vényt készítettünk sebtiben, s ez elé tereltük a szefusokat. Felálltam az emelvényre, és szívbemarkoló szózatot intéz­tem hozzájuk: — Emberek! — kezdtem ma­gasba csapó pátosszal. — Pos­ványbán éltek, a múlt pocso­lyájában jártok. — Erre min­denki a cipőjét, ruháját nézte, nem fröcskölték-e össze túlsá­gosan. Én azonban egy cseppet sem zavartattam magamat, s egyre lelkesebben folytattam: — Miért tartotok az ellen­séggel?! Miért akarjátok visz- szacsempészni a kapitalizmust a szép szocialista hazába?! K etten azonnal térdre- hullottak és hevesen keresztet hánytak ma- ■ gukra, a többieknek csak a foguk vacogott a rémü­lettől. Kihasználva a pillanat­nyi áhítatot, mint a mennykő, csaptam közéjük: — Talán azt akarjátok mon­dani, hogy nem vagytok a ka­pitalizmus szekértolói? Ezt. ne merje nekem mondani senki sem! Nézzük a tényeket, bará­taim, mert a tények makacs dolgok. Először is tehát: a sze­kérfuvarozás mikor született? Talán a szocializmusban? Nem! Akkor, amikor még rohadt volt a társadalom. A szekér tehát a régi, átkos múltból maradt vissza, éppúgy, mint a kispol­gári csökevény. És ez nem is lehet másképnen. A szocializ­mus jellemzője az egekbe törő technika, a legkorszerűbb tu­domány. Ki meri állítani kö- zületek, hogy szekérrel az ege­kig lehet tömi?! Rohadt bur- zsoá korcs az ilyen. Most pe­dig álljon elém, aki igényt tart e címre! No mi van? Nincs itt egy burzsoá korcs sem? Ez na­gyon megkönnyíti a dolgomat, örömmel veszem tudomásul, így ugyanis egészen más a helyzet. Ha magunk között va­gyunk, akkor nyíltan beszélhe­tünk. Nem is takargatok sem­mit. Kerek-perec megmondom: szégyen, hogy amíg a munká­sok a gyárban fáradságot, időt nem kímélve építik a szocializ­must, addig egyesek a kapita­lizmus mellett tüntetnek azzal, hogy utcáinkon nyíltan, min­denki szemeláttára szekerez- nelc. Ebből elég legyen! Ezt er­ről a helyről üzenem minden ellenségünknek! A becsületes magyar ember előtt egy út áll: be a gyárba! Ez az út visz a szocializmusba. Legyen tehát a mi jelszavunk: le a szekérről! Nem akarom eltúlozni kis rögtönzött szónoklatom hatá­sát, de a fuvarosok többsége leköodöste saját lovait, szeke­rét. Undorral fordultak el múlt­juktól, és rosszul lettek többen még a gondolattól is, hogy mit műveltek eddig. Mások zokog­va verték mellüket: — Nem vagyok bűnös! Nem szándékosan szekereztem! A szekeresek egymást lök- dösve tolongtak a gyárban, a művezetők alig győztek elég munkát adni nekik. Egyszerre akarták pótolni súlyos mulasz­tásaikat, jóvátenni elhibázott életük minden tévedését. A műszak végéig a lovak ott ácsorogtak a gyár előtt. Este aztán a fellelkesült gaz­dák bakra pattantak és elhaj­tottak. Ez így ment két hóna­pig. A termelés ugrásszerűen nőtt. Ez a hatvan hirtelen ön­tudatossá lett ember minden képzeletet felülmúlóan dolgo­zott. Énekelve hordták, vitték a vasakat, s rövid idő alatt tel­jesen beletanultak a betoncsa- vargyártásba. A végén min­denki jól járt: a gyár, mert többet termelt, a megyei SZE­FU, mert harminc szekér után fizettünk nápi nyolc órai fuva­rozási díjat, s az igazgatónk is, , Három évig koptatta a gim­názium padjait ifjabb Holbusz [Géza. Legjobban a politechní- •ka érdekelte. Rádióműszeiésze- [tet tanultak. Ezzel szívesen .pepecselt otthon is. A humán |tárgyakat, különösen a nyelve­iket nem nagy kedvvel tanul- •ta. Rádöbbent, hogy nem jól |választott. És egyre szomorúbb •szívvel gondolt a cserbenha­gyott lakatos szakmára. ; BŰCSŰT mondott a gimná- [ziumnak, hogy mégis folytas­• sa apja mesterségét, i [ Most első éves a 100. számú .Iparitanuló Intézetben. Újfaj­ta, emelt színtű képzésben vesz I részt. Több elméletet tanul­nak, s a szakmunkás bizonyít- I vány megszerzése után hama­• rabb érettségi vizsgát tehet, aki | akar. ; így tervezi az ifjú Holbusz is, • Jó nézni mosolygós arcát, [hallani örömtől fűlött szavait, • amint a szakmájáról beszél, [vagy inkább áradozik. I — Mindent szeretek én efe- •ben. Nem fáradok el, szeret­ném megtanulni minden csln­• ját-binját. [ Példaképe az édesapja és & Imestere: Nagy Feri bácsi. . — ö meg olyan ember, hogy [nem irigyli mástól, azt amit 6 [tud. Rengeteget lehet tőle ta- múlni. [ Gézát a szakmán kívül ter­• mészetesen sok minden más in [érdekli. Szenvedélyesen pór­itól, szereti a jó zenét, moziba [jár, olvas. Nemrég választotta [meg KISZ-titkárnak az osztály. ■ Tervei? I • Merészen szép, de reális ál­lmokat szövöget. Jó szakmun­■ kás, érettségizett ember akar [lenni. És boldog, nyugodt em- . bér. I ! Gyárfás Katen» Kézhez adta a szerszámokat, rendet rakott munka végezté­vel, komoly arccal hallgatta édesapja magyarázatait a la­katos mesterség titkairól. Az igazi ünnep az volt, amikor először* vehetett szerszámot ke­zébe. — Lakatos leszek majd én is — hangoztatta gyakran. Négy éve Holbusz Géza egy papírt hozott haza a gyárból. mert békessége volt otthon, s a felesége is, mert megvehette a prémiumból áhított rongyait. A minisztérium mégis okos­kodott. Amikor elértük a 200 százalékot, azonnal duplájára emelték a tervünket. Rajtunk azonban nem lehetett kifogni, harminc helyett másnap már hatvan szekeret rendeltünk, majd százhúszat és később két­száznegyvenet. Ügy terveztük, hogy ezer szekérig elmegyünk, addig futja a szállítási keret­ből. Mint már annyiszor tör­tént az életben, egy narancs­héjon csúsztunk el. J ártak hozzánk revizorok, hogy kiderítsék: miért emelkedett nálunk ilyen ugrásszerűen a terme­lés. Mert mindig emelték a ter­vünket, de mi mindig túltelje­sítettük. Nézték a főkönyveket, vizsgálták gépeinket, de nem jöttek rá semmire sem. Végül küldtek hozzánk egy sánta re­vizort. Ez két hétig próbált be­jutni a gyárba, de nem mert. Félt a lovaktól. Gyermekkorá­ban egy megvadult cirkuszi paripa térdenrúgta, s azóta ir­tózott a különben hasznos négylábú aktól. Annyira félt, hogy párthatározatra sem mert volna utat törni magának a gyárkapuig, a több száz ló kö­zött. Végül feladta a harcot, és visszafordult. Pesten aztán el­mondta, mi történt vele, ön­kritikát gyakorolt. Fegyelmit kapott. Ezzel azonban nem zá­rult vle az ügy. Bizottság jött hozzánk kivizsgálni: mit keres egy egész istálló a gyárkapu' előtt? I Kiderítették. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents