Észak-Magyarország, 1965. december (21. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-25 / 304. szám
8 £SZAKMAGYAROKSZA<3 Szombat, 19GS. december A Monge-on szálltunk !e a metróról, .‘■.töltözni jöttünk haza a szállodába. Késő este moziba készültünk. Derűsen baktattunk szállásunk felé a Quartier Latin zegzugos utcáin. Nézegettük a választási plakátokat, a kopár tűzfalakat, a keskeny utcák szinte egymást érintő házsorait, a hihetetlenül apró bárok, bisztrók bejáratait. A falakon a választási plakátokra kellett fi győznünk (november vége volt): a tábornok nagyméretű plakátjaira sok helyen ráragasztották a szélsőjobboldali jelölt, Tixier Vignancour kisebb méretű képmását, másutt Lecaunet képmása takarta le a házfalakat, viszonylag kevés helyen láttuk Francois Mitterrand arcképét. A falakra több helyen felmázolták a szélsőjobboldali jelölt monogramjából képzett és nyílban végződő TV betűket, aztán mások rövidesen odafestettek mellé egy egyenlőségjelet, meg egy horogkeresztet, kimondva ezzel, hogy aki erre a pártra szavaz, valójában a fasizmust kívánja vissza. Lassan sétálgattunk hazafelé, megálltunk egy-egy pillanatra az U. S. GO HOME!, meg a ritkább, régi OAS-fel- iratok előtt., Élményeinkről beszélgettünk. Tagadhatatlan, szinte egymásra torlódtak bennünk a szebbnél szebb emlékek, kellemes és kevésbé kellemes, de mindenképpen érdekes benyomások. s dőreség i lenne Párizs szépségét, vonzerejét vitatni. De talán szükségtelen is feljegyezni azt, amit mindenki látott Párizsban, legyen az akár a Diadalív, a Louvre sok-sok kincse, az Eiffel-torony, a Notre-Dame, a Champs Elysées, az Etoile, vagy a Concorde fény- és autóáradata, a 750 éves Sorbonne, vagy a Pigalle fényeinek és árnyainak tarka kavalkádja. Nem tagadhatjuk, hogy még azokat a kopár tűzfalakat is érdekesnek láttuk, amilyenekért itthon a tanácsot szoktuk szidni. (Ilyen gyarló a külföldet járó turista.) A Rue Toúmefort-on, a Pantheon közelében levő kis utcácskában laktunk, a Hotel Victoriában. A szép nevű hotel meglehetősen szerény száliodács- ka volt ugyan, de arra a kevés időre, amit a sok-sok kószálás között benne töltöttünk, igazán megfelelt. Barátommal éppen arról beszélgettünk, hogy a demokráciának meglehetősen furcsa és széleskörű értelmezésével állunk szemben, amikor a járdák rácsain alvó clochard-ok tucatjait kerülgetjük. Például a Pantheon mellett, közvetlenül a kerítés közelében van egy jókora rács a gyalogjárón, és így Rousseau meg Voltaire sírjától alig húsz méterre békésen szundikálnak az otthontalanok a meleget adó járdarácson. Fejük alatt vánkos helyett a kiürített vörösboros palack. A másik irányban 15 méternyire, a Rue Soufflot sarkán körzeti rendőrhivatal, előtte sok rabomobil és ácsorgó rendőr, akik unottan nézik a járdán alvókat. Szállodánk halijában idősebb férfi ült. Kopottas felöltő volt rajta, ki térdelt nadrág, ölében Párizsban szokatlan kucsma, mellette a földön degeszre tömött óriási vigéctáska. A magyar szóra örömmel ugrott fel: — Horváth vagyok. Horváth bácsi, így nív mindenki. Üdvözlöm a kedves honfitársakat! — s barátságos parolára nyújtotta kezét. — Végre, hogy megjöttek. Bár időm van bőven ... Kis tartózkodással fogadtuk, mert a külföldön élő magyarokkal történt találkozásaink már korábban megtanítottak arra, hogy sokféle hazánkfia teng- leng a nagyvilágban Horváthnak fel is tűnhetett idegenkedésünk: — Nem mostanában jöttem ki, rége: itt élek. Ezek a mostaniak, akik 56 óta jöttek, lejáratták nagyon a magyarok becsületét... 1Söfdekes-j ea£ már nem először ballot: tűk rövid párizsi tartózkodásunk alatt. Ezt mondta egy másik idősebb magyar is — Ottó Rubini —, akivel egy-két pohár portói mellett igen kellemesen töltöttük időnket a Montmartre egyik kis bisztrójában. Magyar szóra vágyó, magános, idős ember volt, aki 1929 óta él Párizsban. Karmester, egy kisebb, kilenc tagú szórakoztató együttes vezetője, aki zenekarával a központi katonai tiszti klubban muzsikál. Folyóiratokat, magazinokat, évkönyveket mutogatott, mintegy igazolásaként annak, hogy nem hazudik Neve valóban igen gyakran szerepelt e kiadványokban és a fényképeken, sokszor együtt lehetett látni ismert diplomatákkal, politikai személyiségekkel. Természetesen úgy, hogy ő a zenekar élén állt, miközben fényképeztek, és a reprezentatív személyiséggel egy képre került. Mutatott egy érdekes évkönyvet, amit a klub minden évben kiad. Az 1960-as példány, amiből nagyon kevés példány lehet forgalomban, különösen értékes. Ugyanis a hagyomány szerint az évkönyv első lapján mindig a klub fővédnökének és titkárának fényképe látható. A fővédnök évek óta De Gaulle. A titkár pedig abban az évben Sálán tábornok volt. Milyen is a sors! E két tábornok együtt, egy képen! Sokan kérték már tőle ezt az évkönyvet, de nem adja. Mondja, ha másnak értékes, akkor neki is az. Mesélt a munkájáról, a tiszti klub életéről, az odajáró katonai attasékról, diplomatákról. Ismerőse a hazai viszonyoknak is. 1960 óta évente hazajön nővéréhez, Budapestre, bográcsgulyást eszik a Szondy utcai kisvendéglőben és a Népszínház utcai trgfikban „szereli fel” magát kubai szivarral, mert „a tábornok politikája miatt Castro nem ad a franciáknak szivart”, pedig ő azt szereti. Sok-sok szeretettel beszélt Budapestről, Magyarországról, kifogástalan magyar kiejtéssel. Meg is jegyeztük, milyen jól beszél magyarul, mire szinte megsértődött, mert „otthona lehet az embernek sokfelé, beszélhet több nyelven, de anyanyelve csak egy lehet, azt PB nem szabad elfelejteni, mint ahogy anya is csak egy lehet s azt sem lehet pótolni”. Ez persze így, az újságban kicsit patetikusan hangzik, de ott, abban a vurlitzer-muzsikától zajos kis helyiségben, ahol mellettünk fáradha- tnUonul kergették a szerencsét a tivoli-játékhoz hasonló gépezeteken a legkülönbözőbb korosztályok képviselői, nem tűnt annak. Az idős karmester érdekes embernek látszott: művésziélek, nagyvilági ember, aki bejárta a világ sok táját, le is nézi azt a társaságot, amelyet a katonai klubban szórakoztat, de alapjában mégis jó értelemben vett pesti polgár maradt, aki 36 év után is vendégnek érzi magát a nagy metropoliszban, és otthonosan a Népszínház utcai trafikban, meg a Szondy utcai kisvendéglőben, és Pestre nem látogatóba, hanem haza jön, Párizsban meg távol tartja magát az ötvenhatosoktól. Velük is találkoztunk. A hencegővei, aki vadonatúj Pegaut 404-es kocsijával be sem tudott hajózni szállodánk keskeny utcájába. Itthon közgazdász volt hajdan, most ügynök, aki csak a hét végén jöhet haza a fővárosba, ahol — az elegáns autó cáfolataként —, albérletben lakik, de tudatosan hibás magyarsággal beszél, és úgy emlegeti a legdrágább párizsi szórakozóhelyeket, mulatókat, mintha minden éjszakáját ott töltené. A másik egészen gyerekfejjel került a nagyvilágba. Most a csoportunkban levő egykori barátját szé- dítgette: „Mit kereshetsz te otthon!? Én tavaly végeztem az építészmérnö- kin. Háromezer frankot keresek. Tudod, hogy mennyi az magyar pénzben?!” Nem ellenőriztük le, az ő dolga. Egy harmadik ötvenhatos disszidens szintén ismerősét meglátogatni jött. Kényelmesen él, de semmivel sem jobban, mint itthon. Otthontalannak érzi magát Franciaországban, s ha a felesége nero kötné oda. talán már régen hazaszégvenkezett volna. P. J. ismert, népszerű és nem utolsósorban jól kereső színész volt Budapesten az ellen- forradalom előtt 1956-ban kiszökött. Vele nem személyesen találkoztunk: fényképét láttuk a Place Pigalle egvik hatodrangú sztriptiz-báriának kirakatában, amint pucér hölevek között pepita zakóban és zsirardi kalapban tán col. Ezért érdemes lehetett disszidálni: Végül még egv fiatalembert kell megemlítenem. Szabálvos útlevéllel utazott ló, úgy másfél esztendeje. Most diák a Sorbonne-on, de dolgozik is. Azt mondja, hogy tudását itthon szeretné hasznosítani, mert ő nem disszidált, hiszen útlevele elvileg két évig érvényes, s „később majd csalt lesz valahogy”. Valahogy lesz, az biztos ... Messzire kanyarodtam el Horváth bácsitól, de nem baj, mert közben ő elég unalmas dolgokról beszélt. Elmesélte élettörténetét, aminek az volt a lényege, hogy ő bizony „belevaló gyerek” volt hajdan itthon, és G. városban bizony híre volt nevének. Nem volt félős és szembeszállt a hatalommal. Aztán el kellett tűnnie nemcsak G-ből, hanem az országból. így került ide, és most „aggódva nézd a magyar helyzet alakulását". Erre már érdemes volt felfigvelni. Horváth bácsit nem kellett biztatni. Részletesen kifejtette véleményét felszabadulásunk körülményeiről, új országunk építésének egyes lépcsőfokairól, s nem utolsósorban 1956 őszének rettenetes napjairól. A szövegen érződött, hogy sokszor elmondta már, és tartalmában veszedelmesen hasonlított a különböző disszidens sajtó-orgánumok és uszító rádióadók sablonjaihoz. Horváth bácsi, aki korábban szembeszállt a hatalommal, azaz a Horthy-rendszerrel G-ben, ma szánalmasan rosszul alakítja a párizsi polgárt, aki állítólag most is megmondja a magáét a rendőrnek és a rikkancsnak egyaránt, és az utóbbinak megmagyarázza. hogy az Humanité helyett kifizetődőbb lenne valami más lapot terjesztenie, mert „egy francia polgárnak reálisan kell gondolkoznia”. Horváth bácsi a mai Budapestről is elmondta a véleményét: volt ott a közelmúltban, és legfontosabb emléke az maradt, hogy a tíz orkánkabátot „darabonként 600 forintért úgy elvitték tele. mint a cukrot”, nem is kellett házalni vele, egy tételben vették át. Unalmassá vált fecsegése. A beszélgetést lezárandó, elég hyersen közöltem vele, hogy Magyarország felszabadulását, fejlődését, az eltelt húsz esztendőt ml jobban ismerjük otthon, mint az 6 informátorai ismerhetik, és bízza csak ránk nyugodtan a mi gondjaink megoldását; ha netán végleg kifogyunk otthon az ötletekből, majd felkeressük és meghallgatjuk. — Pardon, nem tudtam, hogy ez nem érdekli az urakat — visszakozott Horváth bácsi. — Maradjunk akkor az orkánkabátnál, az biztosan jobban érdekli magukat. Olasz anyag, kitűnő szabás. Ha kevés a frankjuk, magyaroknak forintért is adom. — Maga kereskedő? — Üzletember vagyok. — S már bontotta is ki a táskáját, amelvben nylon- ingek, bizsu-áruk, mindenféle turistáknak szánt kacatok zsúfolódtak. — Frankért, dollárért, forintért adom. Ez csak minta. A Notre-Dame mellett lakom. — Köszönjük, de dolgunk van. — S búcsú nélkül faképnél hagytuk. Amikor távoztunk a szállodából, láttuk, hogy Horváth bácsi turistacsoportunk más tagjainak kínálgatja címét és nylon-ingeit. Jártuk tovább Párizst. Gyönyörködtünk a fényekben, meglestük a fényfüggöny mögötti árnyakat, ballagtunk az Ady megénekelte Szent Mihály útján, a Szajna partján, kószáltunk a Montmartre lejtős utcáin, gazdagodtunk midenféle előjelű, és talán egy életre emlékezetes élményekkel. Másnap Horváth bácsi újra szállodánk portáján várta vállalkozóbb kedvű útitársainkat. Páran el is mentek vele. Ha nem is a Notre-Dame mellett, de azzal egy kerületben lakott, egy öreg bérház udvari lakásában, és szobájában az árukészlet egy őcáka szekrény felét csaknem megtöltötte. Néhányan vettek tőle ezt-azt. Egyik útitársunk később mutatta, milyen szerencsésen vásárolt Horváth bácsinál nylon-ingeket. Mint magyarnak, darabonként két frankkal olcsóbban adta. És alig két-három frankkal drágábban, mint amennyiért útitár- sunk akár a LaVayette-ben, a Samarj- áine-ben, vagy bármely más elegáns nagyáruházban, vagy divatüzletben megvásárolhatta volna. HlJtíite&etós reüedsr Gyula Merengés Potot Agatha Tito©? AKÁC ISTVÁN: Óda Régen tudom, nincs remény, a szívem holt-beteg. Ilyenkor, barátaim, az ember mit tehet? Hallgasson, míg rászakad a gyilkos fergeteg? Régen tudom, nincs remény, a szívem lassan ég. Míg nem hagysz el, költemény, tán van kiért s miért.-----------G yáva, aki szótlanul bevárja végzetét..„ Régen tudom, nincs remény, s így: nem vagyok vidám. De rajongva csókolom, ha van, ki rám tálát És vágyunkban föllobog hű fiú, hű leány... Égy év, két év. három év, — míg élek, van remény! Fuldoklók s kiáltozom: ne hagy el, drága fény! — Talán néhány év után száz év lesz az enyém... Új könyvek a misWci könyvesboltokban A karácsonyi könyvújdonságok közül elsősorban néhány újra kiadott régi könyvről szólnánk. Plutarkhosz híres müve, a Párhuzamos életrajzok, szép kiadásban ismét megjelent. Ezek a páratlan értékű történelmi életrajzok Babits Mihály irodalomtörténetében is mintaképül szerepelnek és nem kisebb drámaíró merített belőlük témát, mint Shakespeare. Együttes kiadása valamennyinek, csak nyeresége könyvpiacunknak. Ugyancsak felújított „újdonság” ’ Victor Hugó remekműve, A nyomorultak. Filmváltozata éppen most megy a tv műsorában, így egy okkal több, hogy azok is elolvashassák a romantikus regényírásnak ezt a mesterművét, akik csak filmváltozatban ismerik. A zene kedvelőinek egy szépirodalmi életrajzot és egy szakmunkát ajánlhatunk. Bartók Béla életével Székely Júlia, a mester tanítványa foglalkozott legutoljára. A modern zene legnagyobb magyar képviselője halálának huszadik évfordulójára most Szegő Julia írt életrajzot a halhatatlan mesterről Embernek maradni címmel. Másik zenei újdonság Gonda Imre könyve, amely egyszerűen a Jazz címet viseli. Történeti, zeneművészeti írás, amelyet képek illusztrálnak és kottamellékletek egészítenek ki. Az ideológiai kérdések iránt érdeklődők figyelmét felhívjuk Marx, Engels, Lenin összegyűjtött írásaira, amely A nemzeti kérdésről címet viseli* valamint a Vita a magyarországi osztály küzd elmekről és a függetlenségi harcról című könyve. Előnyösen alakult a megye idegenforgalma Még csak az esztendő első tíz hónapjának idegenforgalmi statisztikái állnak rendelkezésemre, de már ebből is megállapítható, hogy 1965-ben, az előző évhez viszonyítva jelentősen fejlődött megyénk idegenforgalma. 1964-ben 124 ezer líülföldi látogató — köztük 3000 a nyugati országokból — fordult meg Borsodban. Ez év első tíz hónapjában már 160 ezer felett jár a Borsodban megfordult külföldiek száma. A Borsodban levő négy országúti határátlépő helynél október végéig több mint 34 ezer gépjármű érkezett hazánkba. A megye szállodáiban, campingjeiben és a fizető vendégszolgálat szobáiban az elmúlt egész évi 12 629 Mii- földi vendég helyeit már az év tíz hónapjában több mint 15 ezer idegen turista szállt rpeg. Fejlesztik a borsodi fürdőket Tervezet készül arról, hogyan fejlesztik az elkövetkező esztendőkben a lakosság igényeit kielégítő borsodi fürdőket. Megyénkben jelenleg még csak 23 település rendelkezik összesen 31 tisztasági és strandfürdővel Tapolcán kívül négy helyen tör fel jelentős mennyiségű hévíz, s ezek közül csupán a körömi forrás nincs fürdő céljaira hasznosítva. Az elkövetkező öt esztendőben főleg a meglevő fürdők fejlesztésére, korszerűsítésére kerül sor. Űj tisztasági fürdő és fedett uszoda építése elsősorba" Ózdon vált szükségessé. Elkészítik az elkövetkező esztendőkben az encsi, edelényi, mezőkövesdi és gönci köztisztasági fürdő, valamint az encsi, edelényi és mezőcsáti strandfürdő terveit is.
