Észak-Magyarország, 1965. december (21. évfolyam, 283-308. szám)

1965-12-25 / 304. szám

Szombat, 19ö5. december 25.

ÉSZAKMAG Y ARORSZ AG

r* &

i,Mi órák alatt élünk éveket ti évek alatt napokat...”

Fáy László: Részletek egy 18 éves fiú naplójából, Kortárs, 1965. 12.

Kerélcvető? Igen, mert jelzi a közte suhanó utat, a megtett távokat, s csak azt veti ki, aki nekimegy.

Fut, fut velünk a kocsi. S az évek, napok váltásában, a naptárcsere napjaiban a mellettünk futó kilométer kerékvetökön is lemérhetjük a meglett távot, a még előttünk levőt.

Ahogy az ifjak. Kik órák alatt élnek, élnének éveket, ahogy mi, kik sokszor csak évek alatt, napokat.

S képzeletbeli kocsim útitársa egy képet nyújt elém a műszertábla enyhe fényénél. A kép kóláink szimbóluma, s az aláírás:

Nukleáris korban élünk, tehát nem lehetséges a háború, de úgysem lehetséges élni, mintha nem nukleáris korban élnénk!

Egy keleti bölcs egyszer így imádkozott Allahhoz: Add uram, hogy ne éljek történelmileg döntő koi'ban. A bölcs imája számunkra 'nem adatott. Érdekes korban élünk, döntőnek érezzük, és sokszor eszünkbe jut: bárcsak ne élnénk ilyen döntő korban. Kényelmesebb, veszélytelenebb, családiasabb lenne. De ha már ez adatott, nézzünk szembe vele, kerékvetők között, ünnepek és naptárcsere napjaiban.

V

., » * r •• i Ideálok és almok, Elme- i!aj>kepuns<. let ^ vaióság. Múlt és

jelen. Nem egyértelmű ez a világkép. Sok szövődik bele. Még a legtöbbet látónál is. Hát még az emberele sűrű vadonéban. Hát még akkor, amikor egyértelműen_ kell a hétköznapok szerszámfogó ismétlődésében — cselekedni. Mindenki saját élményeinek felijében nézi. Saját egyéniségének, érdekeinek vetületében látja — alakítja. S a sok apró erjedésből, amikor, hogyan és hol válik egy egységes nagy tett — nagy megvalósítás és akarat. Lehet-e ez á világkép olyan döntő, hogy dőljön tőle értelmetlenség es kishitűség, s a szerszámfogó mindennap unalma is feloldódjék tőle.

A mi világképünknek is kell érzelmi aláfestés, fehér izzás, mítosz. Mert csak a nagy mítoszok hívői tudták hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön, pénteken, szombaton és aztán újra hétfőn ... az izzó vasat újra meg újra kézbe venni.

u A Kortárs decemberi

NemzedeUeK. KZ;-uruibói idéztem Fáy

László 18- éves fiatal mondását:

„Mi órák alatt élünk éveket ti évek alatt napokat. ■."

Egy másik fiatal, ugyanabban a számban arról szól,. hogy a‘mai fiatalok talán alatta vannak a hivatalosan kialakított kívánalomnak, de fölötte az átlagosan elképzeltnek. Tehát nem olyan jók, és nem olyan ' rosszak, mint ahogy erről, vagy arról emlegetik őket. Van egy pont, amikör'az" ifjak önmagukra, céljaikra eszmélnek, s egy adott időszakban könyörtelenül, egysíkúén kritikusak, majd könnyen kiábrándultak, esetleg cinikusak lesznek. Adott időszakban — mondom —, de

0 0 0

mondhatnám úgy is, hogy átmenetileg. Hiszen a legjobbak és legtöbben át is esnek ezen az egysíkú „csak nagyot akaráson”. Ahogy ismét csak a Kortársnak ebben a számában Alföldy Jenő idézi a goethei mondást: „A vágy és szenvedély az élet akadályaiba ütközvén a szemlélet tükrévé simul”. Igen. Szép és klasszikus program ez: a vágyat és szenvedélyt világképpé, sorssá, szemléletté alakítani. Csak vigyázzunk! Ne hideg és sima tükörfelület maradjon utána, hanem a szemlélet tükrében ott legyen a szenvedély és a vágy amalgámja. Mert ez éppen a szép az ellentmondásokból szövődő életben.

És még valamit el kell mondani ebben a nemzedékkel való ünnepi találkozásban az if.iákról. Egymás között az őszinteségben, életformában, ízlésben megegyező fiatalok a legtöbbször nagyon pozitíve cselekszenek, megértik, segítik egymást. Ezt a megértó, egységes, kellemes hangulatot tükrözte például a Szerelmes biciklisták-ban a szalon- nasütés jelenete. De mi történik akkor, ha egy „felnőtt’.’ odavetődik. Mint ott, teszem azt, az apa. Aki nem is olyan idegen felnőtt. Aki elég fiatal ahhoz, hogy közel érezze magát a fiatalokhoz. Kezébe nyomnak egy nyársat, helyet szorítanak neki a tűz körül. De szívükben, hangulatukban már nem. Vitáztam erről a jelenetről a fiammal. Miért nem tudtak a fiatalok éppoly természetesen viselkedni az apával is, mint egymás közt?

. Fiam is tagadta ennek a lehetőségét. És akkor jöttem rá, ebben a beszélgetésben a megoldásra. Egymás között kellett volna foly- tatniok, épp olyan természetesen, mint az apa megérkezése előtt, az addigi hangulatot. Miért nem? Miért ne tudnának egymás között épp olyan természetesek, „jó pofák” lenni, egv felnőtt -jelenlétében, mint anélkül? És ezt fiatal vitázom is elfogadta. Persze, ebben is „felnőttje válogatja”. Itt is volt ■ valami, amit a fiatalok már nem tudtak megérteni: ez apa, saját régi élményei alapján, a hangulat fenntartása végett „saját” élményanyagához folyamodott: népdalokat

próbált énekelni velük. És ez már kudarcba fulladt. Nem ment Mert itt, kitűnő népdalkutatóink és dalkultúra nevelőink ellenére, nincs már igazi élménye az ifjaknak. Hogy ez mennyire baj,mo$t nem részletezem.

Öcciofnrrva emberségben ülhetjük

USSzeiorrva, a nagyon emberi, nagyon családias ünnepet. Ahogy évek kerékvetői közt fut velünk az idő, ahogy kialakult. s az ellentmondásokon súrlódó és épülő világképünk azt bíztatóan, érzelmi át- ízzással fűti, ahogy sorsunkat keressük a nagy mágnes egyéni szemecskéit rendező irányvonalakban, ahogy nemzedékek ülnek körül egy zöld fát a fehér télben. Mert a titokzatos utas a gépkocsin csak nyújtja felém a kor szimbólumát, de számomra a gombafelhő nem pusztulást, szétesést, mindenki harcát minden ellen jelenti, hanem felelősséggel teljes,.- szép és döntő kort, amelyben egy másik szimbólum, a béke zöld fája köré ül le ifjú és felnőtt, gyermek és öreg, s meggyújtja rajta a bízó emberiség szent fényeit.

TATRAY BARNA

Falusi dolgainkról:

Bizalmatlanság

C

sikasz Gábor, a nagy- barcai termelőszövetkezet elnöke december elején a következő panasszal, illetve kéréssel fordult szerkesztőségünkhöz:

(Nem szó szerint, csak a tartalomra szorítkozva idézzük levelét.)

Eddig, ha javításra szoruló gépeiket a gépjavító állomásra küldték, s az állomás szakemberei elvégezték a munkát, minden esetben megkapták a számlához csatolva a javításhoz felhasznált új alkatrészek rak- tárkivételezési bizonylatának másolatát is. Most viszont 1965. júliusa óta csak a sima számlát kapja meg a termelőszövetkezet. S nehéz megállapítani. valóban annyi-e a javítási díj? Ez nyugtalanítja a közös gazdaságokat... Jó lenne — írja Csikasz Gábor —, ha ezt az újság is szóvá tenné! Jobb volt a korábbi számlázási módszer, ez a tsz-vezetők véleménye.

Igen, Csikasz Gábornak igaza van: valóban ez a tsz-vezetők véleménye. Azonban Gergely István, a gépállomások — illetve ma már Gépjavító Állomások — megyei igazgatója azt mondja erre: lám. még mindig a bizalmatlanság! Ez viszont ugyanúgy igaz, mint a tsz-elnökök igaza. S ez nem csupán a gépjavítás területén volt így, van így még napjainkban is. A véleménykülönbség, a két „igaz” egyetlen szóval indokolható: „bizalmatlanság!”

A

bban, hogy mind Csikasz Gábornak, mind Gergely Istvánnak végső soron igazat kell adni, jónéliány elmúlt esztendő tapasztalatait, tényezőit kell igazságosan elemezni és jellemezni. Azt nem vitatja, nem vitathatja senki, hogy ami az elméletet, a szándékokat illeti, a szocialista építés alapjai „lerakásának” első alapkőletétele óta a cél mindig tisztán az volt: megteremteni a szocialista nagyüzemi mezőgazdasági termelést, a falut mind gazdasági. mind műveltségi, mind kommunális, szociális ellátottság szempontjából "fejleszteni; s végső soron majd megszüntetni a. falu és varos közötti eleddig nagy különbségeket. S ezt szolgálta minden; a munkásosztály segítsége, a hitelek. a termelőszövetkezeti mozgalom fejlesztése. Illetve, minden intézkedés ezt kívánta szolgálni! Csakhogy a hozzá nem értés, az emberi hibák, a téves számítások, azután félreértések, no, meg mint az egyéni jövedelem szempontjából nem mellékes tényezők, a bizonyos vállalati érdekek — a gyakorlatban olykor visszájára fordították az elméletet.

A

z újjal szemben, az első Időkben, a legtöbb ember bizalmatlan. Így volt ezzel tagadhatatlanul a falu lakossága is. Az ezernyi segítség, a nyújtott hitelek, jónéhány hozzáértő szakember anyagilag gyümölcsöző szervező, irányító munkája természetesen tízezreket győzött meg arról, hogy az új jó dolog, jó lesz. Ugyanakkor viszont más oldalról számos olyan tényezővel találta magát szemben a tsz-tagság, amely bizalmatlanná tette. Töob helyen már az építés, a milliók „felhasználása” után derült ki. hogy az bizony nem haszon, hanem ráfizetés. Sokszor kiderült, hogy a gépállomások által átadott, vagy kijavított gép csak a tsz-majorig működött, utána ismét vihették vissza javításra. Másszor meg a termeltető, felvásárló vállalatokkal támadt nézeteltérése a közösségeknek. Becsapva érezték magukat. Mindez előfordult. S azért fordult elő. mert az egyes vállalatok emberei is — ahogy mondani szokás: a „piacról éltek, élnek.” S ki-ki olykor, sőt sokszor, nem a legegyenesebb módszerekkel arra törekedett, minél több jövedelemre tegyen szert a vállalat, minél több munkát „végezzenek el”, mert végsősoron a személyi jövedelmet növelte. S ez termelőszövetkezeteinknél kétféle módon csapódott le.

A hozzáértő tsz-vezetők, szakemberek azonnal meg' - látták e (libák elhárításának ellenszerét; „fineszesen” szerveztek, s dolgoztak. Más helyeken viszont nem tehettek mást, mint panaszkodtak, követeltek. sikerrel vagv sikertelenül. De végső soron mi .- deniitt. „bizalmatlanul” fogadtak minden javaslatot, s bizalmatlanok' voltak még akkor is, ha a végzett munka, az ajánlott segítség vagy terv valóban reális volt.

D

e a mi szocialista tár« sadalmat és gazdag* ságot építő elveink; eszméink hibája-e ez? Nem, hanem az egyes emberek, egyes, az anyagiakat hajhászó emberek hibája. Csakhogy a következtetések levonása általában nem éleslátóan történik, hanem konkrétumokból, helyi konkrétumokból indul ki. S bizony, hiába határozottabb, fegyelmezettebb ma már a munka a gépjavító állomásokon, hiába ügyelnek ezután a szakemberek, az állomások vezetői arra, hogy a termelőszövetkezetek gépei valóban hibátlanul, szigorúbb garanciával kerüljenek vissza a közös gazdaságokhoz; íme; a tsz vezetői még mindig biJ zalmatlanok. S csak pozitívumokkal, csak valóban precíz, minden igényt kielégítően elvégzett munka után várható majd, hogy a korábbi: bizalmatlanság feloldódik, S végleg eltűnik. S az sem kétséges, hogy ez csakis a miieden területen szigorúbb elé lenőrzéssel, ha szükséges; «£ felelősségrevonás, az anyagi és erkölcsi felelősségrevonás alkalmazásával, gyakorlásával érhető el! Egy azonban bizonyos: a korábbi, a bizalmat- lansághoz alapot adó hibákat! fel kell számolni. Személyre való tekintet nélkül!

zért van még manapi ság igaza Csikasz Gábornak, a nagy-» harcai termelőszövetkezet elnökének, és másoknak, akik olyan utat-módot: keresnek, amely alkalmat ad a biztonságos ellenőrzésre. S éppen a sokkal szervezettebb,- ellenőrzöttebb, esetleg az anyagi felelősségrevonás alkalmazásának — tehát a teljes változás ismeretének tu«' datában van igaza Gergely Istvánnak, a javít, óál lomások megyei igazgatójának, airúJ kor azt: mondja: még mindig a bizalmatlanság! Miért bizalmatlanok, amikor mi Igazán jól akarunk dolgozni!? A megoldás: valóban jól kell dolgozni. Kinek-kinek a ma-' ga területén. Ez viszont megköveteli, hogy felszámoljuk ö rosszat. A szervezésből is, dó az egyes emberekből is!

Barcsa Sándor 1

E

VER ANDOR:

■ , ' ; ■ 1 SfLÍie ÍJ i i : ..''Égj'!

Körülbelül éve élhettem Buenos Airesben,

amikor egy reggel odaléptem az újságárushoz és kértem tőle egy Pesti Naplót.. Az újságárus értetlenül nézett rám, erre megismételtem a kérést. Pero senor, ta.l diario no lo tengő, de uram, ilyen újságom nincs — mondotta egy kicsit türelmetlenül. Elekor észbe kaptam és kértem egy Prensát.

Nyilván a honvágy rovására kell írnom azt a szokásomat. is. hogy argentínai tartózkodásom huszonöt esztendejének kivétel nélkül minden napján izgatottan kerestem a magyar híreket, és magyar vonatkozásokat a lapokban. Keresésem legtöbbször hiábavaló volt, mert az argentin lapok általában ugyanolyan keveset foglalkoznak Magyarországgal, mint a magyar lapok Argentínával. De azért elvétve találtam valamit. Pár hónapja voltam Buenos Airesben, amikor a La Prensában olvastam egy néhány soros hírt Imrédy Béla lemondásáról és lemondásának okáról. Azonnyomban, a kávéházban megírtam egy travesztiát az esetről Rege a. csodaszarvas címen és elküldtem a Nyolcórasznek. Meg is jelent. De ilyen távolságból lermé- iw.otesen nem tudtam lépést tartani a magyar politikai eseményekkel, s hamarosan végleg abba kellett hagynom a politikai versírást.

Soha életemben nem lóversenyeztem. Egyszer íragyon régen a sógorom, Bródy Pista kivitt az Ügetőre, ez volt az egyetlen lóverseny, amelyet láttam. A lovak nem érdekeltek sem Budapesten, sem Buenos Airesben. Budapesten egyszer sem néztem meg a lapokban a lóversenyrovatot, Buenos Airesben mindig. Végre/ egy napon a lóversenyrovatot böngészve szemembe ötlött egy név: Adjisten. Az. előző' napi isidroi versenyen Adj isten második helyen végzett. Nézzük csak, melyik istállóból való. A Kincsem istállóból. Hát nem akarok túlozni. Nem csordullak ki a meghatottság könnyei szememből. De ez a két szép magyar szó a spanyol szavak tengerében lázba hozott, s rögtön elkezdtem az iránt nyomozni, ki az az ember, aki SViagyar nevű lovat futtat a san isidroi pályán és istállóját Kincsemről nevezte el, a lc- gendás magyar telivérről, amely tudvalévőén ötvennégy vei'senyen futott, s mind az ötvennégyet megnyerte. Hamarosan megtudtam, hogy az Adiisten és a Kinesem-istálló tulajdonosa maevar ember, s Farszky Gvulának hívják.

I ekii-’d.heteti en Vágy támadt bennem — vigyázat.

Lehu-emeletien honváey! _ ho5y találkozzam Ad.iIstennel. Ezért elmentem Farszky Ituzaingo falutól mintegy húsz kilőni éterre levő „quintájára”. Tizenhét hektáros, hatalmas terület ez, parkkal, gazdasági épületekkel, baromfiudvarokkal, istállókkal és pályákkal, egy nqsvobb pályával a komoly edzés céljaira és egy kisebbel, ahol mindennap háromnegyed órát ügetnek körbe a fehér maszkos versenylovak, Vám még a birtokon egy öreg udvarház, ebben

lakik a gazda és egy elegáns, modern épület., ennek a villanyfényes boxaiban röpoglatják a zabot, a versenyparipák. Ez a nevezetes Kinesem-istálló, ebben lakik Adjisten is, akit úgy is mint. honfitársamat,,, nyomban meglátogattam. Adjisten fekete szőrű, remeik kanóa, megkínáltam egy marék kockacukorral, amelyet rögtön bekebelezett. Szeretettel niegsimogattam villogó, fekete nyakát, bár némileg lehűtő tie lelkesedésemet Farszkynak az a közlése, hogy Adjisten tulajdonképpen nem honfitárs, csupán a neve magyar. Angol szülőktől származik, mamáját Migrationnak hívták, az apja Lord Wembley, az ő neve is eredetileg Manases volt, de Farszky megmagyarosfttatta, s száz pesós költséggel Adjisten néven törzskönyveztette. (Eszerint a névmagyarosítás Argentínában százszor annyiba kerül, mint otthon, legalább is a lovaké.) Adjisten eddig egy versenyt nyert, s több helyezést ért el, de még fiatal és tehetsége — mint mondani szokás —, nagy reményekre jogosít No, adjisten! — köszöntem ol tőle és megveregettem a nyakát, mire Adjisten barátságosan felnyerített, azt hiszem, angolul.

Farszky maga a szakkörök véleménye szerint egyike a világ legelső lószakértőinek. Még nem volt nagykorú, amikor Lövik Károly halála után felelős szerkesztője lett a Magyar Lovaregvlet hivatalos lapjának, a Vadász és Versenylapoknak. 1920-ban a Magyar Lovaregylet megbízásából egyéves tanulmányútra ment Argentínába. Visszatérve memorandum Lián számolt be. az argentin lótenyésztésről, s egy év múlva újra Argentínába utazott, ezúttal véglegesen. Hamarosan ismertté vált, mint lószakértő, az argentin Jockay Club megbízásából 5 szállított éveken át Angliából kancákat és csődötöket és néhány évvel ezelőtt létesítette a Kincsem-istállól, amelynek lovai csakhamar nagy népszerűségre tettek szert a gyepen. Van más magyar nevű lova is az Adjistenen kívül, például a Hóharmat. Zách Klára, a Tokaj és a 'Magyar, ezek is ott köröztek a pályán, miközben Farszky összehúzott szemmel figyelte mozgásukat. Farszky- nak sokat köszönhet az argentin lótenyésztés. Ez az ember egész életét a lovaknak szentelte, ismeri a lovak edzésének minden csinját-binját, de ennek ellenére, vagy éppen ezért nagyon szerény. „Talán csak húsz ember van a világon — mondta —, aki ismeri a versenylovak edzésének a titkát, mi többiek csak tapogatózunk.”

De nemcsak Ádjisten és társai, más négylábú élőlények is megmozgatták a bennem lappangó honvágyat.. Például Szerencsi Cinka Panna, illetve, hogy pontos légvek. özvegy Puli vári Borzas Petiné és fia., Pul ivari Borzás Bodri, ez a két remek puli, amelyekkel gazdájuk, dr. Molnár Ottó fogorvos lakásán találkoztam. Örömteljes csahol ássa! fogadtak mindketten. Először a nyakamba akartak borulni, de látván frissen vasalt ruhámat, mint iól nevelt pulikhoz illik; megelégedtek arcai,, hogy a praclijukat nyújtsák felém.

Bár mindkét len lilább olyan jól beszélnék ku* tyaul, mint Jack London beszelő kutyája, s érzelmeik kifejezésére a jeleli és hangok gazdpg skáláját használják a fejbólintástól kezdve a morgásokon ás vinnyogásokon keresztül az örömcsaholásig és bősz ugatásig, a kutyanyelvet nem értő olvasókra való tekintettel mégis a gazdáikat — Molnárt és a feleségét — interjúvoltam meg. Elmondták, hogy Olaszországban éltek és volt egy híres pulijuk. Pulivári Borzas Peti,- aki kutya versenyeken számos díjat nyert, érmeket és serlegeket. Három évvel ezelőtt, amikor elhatározták, hogy kivándorolnak Argentínába, eszükbe jutott, hogy jő volna megnősíteni Petit; hogy Argentínában magva ne szakadjon a pulinemzetségnek . Ezért a Budapesti Állatorvosi Főiskoláról sürgősen; repülőgépen kihozatták Ravennába Szerencsi Cinka Pannát; s a boldog ifjú pár (gazdáikkal együt) pár nap múlva hajóra szállt. Argentínában pályafutásuk igazán szerencsés kilátások között indult meg. Mindketten első díjat nyertek! egy kutyakiállításon, időközben megszületett öt gyermekük is díjat nyert egy bocsversenyen, a folyóiratok cikkeket és fényképeket közöltek róluk, az utcán (ahol a pedigré nélküli kutyák közeledését gőgösen utasították vissza) közbámul at tárgyai voltak, s fürödtek a népszerűségben, amikor beütött a tragédia. Petit agyongázolta egy autó. A haj sosem jár egyedül, pár nap múlva az egyik kölyökpuli is egy teherautó korokéi alatt lelte halálát, két testvérét pedig elvitte a szopornyica. A negyedik fiút megvette egy buenos airesi 'kutyabarát az ötödikre is lett volna egy patagoniai vevő; de Molnár ék nem adták oda, nem akarták a bánatos özvegyet . Szerencsi Cinka Pannát elszakítani utolsó fiától; aztán meg' pulifajfenntartás szempontjából is ragaszkodnak Pulivári Borzas Bodrihoz. Tudniillik P. Borzas Bodrinak egyáltalán nincs ödipusz komplexuma. s Szerencsi Cinka Panna sem kimondottan anyai érzelmeket táplál fia iránt; egyszóval ők ketten vannak hivatva arra, hóm.’' a pulifai szaporodását hatásosan előmozdítsák Argentínában.

Mit mondjak még róluk? Nagyon aranyosak és eszese© Egész nap gumicsonttal játszanak, gazdájuk páciensöt előzékenyen fogadják, olykor besompolyognak utánuk a rendelőbe, de mikor gazdájuk halk, szemrehányó hangon rá- juk szól, hogy „micsoda dolog ez?” ész nélkül rohannak ki. Magyarul jól értenek, idővel spanyolul is megtanulnak; s bizonyára birkát is tudnának terelni, ha alkalmuk volna rá. A családfájukkal nincs semmi baj. Fajtisztaságukat hét generációra visszamenően tudják igazolni, vagyis, ha akarnának. felemelt fővel térhetnének vissza Magyarországra) De nem akarnak. Faji kérdésekben teljesen szolidárisak! gazdáikkal.

S amilyen okosak, talán velem te szolidárisak. Mert ént sem térek addig vissza, amíg hivatalosan számonkérik rajtam nagyanyáimat és nem hagyják szegényeket békén por- ladozni az anyaföldben. A honvágyamat egyelőre pulikkal,’ versenylovakkal, emberekkel, nyelvjátékokkal, olvasással, emlékezéssel kompenzálom, de igyekszem féken te tartani, s nem engedem elhatalmasodni magamon csak akkor amikor eljön az ideje.