Észak-Magyarország, 1965. január (21. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-10 / 8. szám

Vasárnap, 1965. január 10. ßSZAKM AGY AROKSZAG Kislány A jól szerkesztett, ötletgaz­dag -faliújságok, hirdetőtáb­lák, plakátok nem maradnak hatástalanok. A szemléltető eszközök általában gondolatot ébresztenek azokban, akik megnézik, elolvassák. Mozgó­síthatnak aktuális, időszerű feladatok megoldására, fontos tennivalók elvégzésére. És azok a falitáblák, ame­lyeket üzemeinkben kiaggat­nak, többségükben ilyen kül­detést töltenek be. Igen több­ségben, mert elvétve azért idead olyan is, amelyet — ki tudja, mi okból — talán csak azért tesznek a falra, hogy szépítse a helyiséget és a sta­tisztikát. Aztán van olyan táb­la, amely mosolyt fakaszt az ember arcán. És van, amely bosszantó. Ilyet láttam a Tiszai Vegyi­kombinát hivatalházának föld­szintjén. Nem is egyet. Ket­tőt! Az egyiken ez áll: Sporthí­rek, Alatta pedig a következő „egyveleg” található: Téli könyvvásár, vásároljon szép- irodalmi könyveket az I. eme­leten. Mellette: Műszaki könyvnapok október 19—no­vember 5-ig. Aztán: lépjen be a műszaki könyvklubba. Néz­ze saját televízióján a tokiói olimpiai játékokat (talán en­nek van a legtöbb köze a sporthoz!) Tudnivalók a hirte­len betegségekről és balesetek­ről. És még ■ egy MÁVAUT menetrend. A másik az előcsarnokban található. Zöld utat a TVK- rtak! címmel. Szép mondat. Sokszor hallottam. De így, ahogy ott van? ... Mert alatta a következő olvasható: E heti röplapunk. Kerestem a röplapot. Sehol egy darab sem. Éppen ezért lepett meg még jobban a kö­vetkező: „Tessék venni!” En- gedelmet kérek, de hóimét? Vagy mit „tessek” venni? Vé­gül pedig: „Olvasd, terjeszd!” Most már utasít!, Az előbb még csak kért. Kért, hogy ve­gyek abból, ami nincs, de 20 cm-el lejjebb már megparan­csolja, hogy olvassam el és terjesszem is. Mosolyogtam... Ugrasztják az embert... — pá — lég egy gondolatot • 00 A fontos tanácskozás nyolc­van résztvevője nagy figye­lemmel hallgatta végig a be­számolót, amely kerek egy órát vett igénybe. Érthetően, a té­ma jellegéből adódóan szük­ség is volt az egy órára. Hu­szonkét pártszervezet két évi munkájának összegezését s az újabb feladatok vázolását aligha lehet rövidebben elin­tézni. Azután a vita következett, s a vitában a kilencedik felszó­laló, ön V. I. elvtárs, a tsz- elnök, aki — összetévesztve a tanácskozás jellegét és célját — részletekbe menően ismer­tetni kezdte saját tsz-ük hely­zetét, múlt évi1 munkáját, ne­hézségeiket, mindezt megle­hetősen rendszertelenül és "he­ve nyészetten, vissza-visszatér- ve egy-egy problémára. Mi, nyolcvanan, akik figyelmesen hallgattuk felszólalását, az el­ső félóra elteltével már töké­letesen tsz-zárszámadó közgyű­lésen éreztük magunkat, (bár egészen más jellegű volt ez a tanácskozás), s talán észrevet­te, a figyelem is lankadófélben volt. Csak amikor már kis hí­ján negyven perce beszélt sen­ki és semmi által sem zavar­tatva magát, s felszólalásának ahhoz a részéhez ért, mikoris mélyet lélegezve s homlokát megtörölve azt mondta: ~. .és még egy gondolatot szeretnék kifejteni...” — tapasztalhatta, hogy halk morajlás közepette a figyelem újra élénkülni kez­dett. A tanácskozást vezető el­nök óvatosan megkocogtatta maga előtt a vizespoharat, je­lezvén, hogy fogytán a türe­lem is. A tanácskozás részt­vevői is összenéztek, kissé tü­relmetlenül motoszkáltak ce­ruzájukkal, s kimondatlanul is ilyesmire gondoltak: te jóis­ten! __Még egy gondolatot?... É s ez a szituáció biztatott, hogy valamennyiünk nevében még egy gondolatot én is hoz­záfűzzek az ön terjedelmes, 40 percig tartó felszólalásához, ha megengedné kérdés formájá­ban: Vajon gondolt-e már, leg­alább utólag arra, kedves V. t elvtárs, hogy fegyelmezetlenül és tiszteletlenül járt el a ta­nácskozás többi résztvevőjével szemben, és jónéhány elvtár­sat megfosztott attól* a lehető­ségtől is, hogy fontos, odakí­vánkozó mondanivalóját leg­alább néhány szóban kifejt­hesse? Elvtársi üdvözlettel: Cs. L„ a tanácskozás egyik résztvevője Oazdaságoss&b tüzelési módszer az Gntieiilieii A miskolci Tüzeléstechnikai Kutató Intézet szakemberei ki­tartó kísérletek után új tüze­lési módszert dolgoztak ki a vasöntödéi kupoló kemencék részére azzal a céllal, hogy az olcsó, kénmentes, magas kaló­riája földgázt ezekben a be­rendezésekben is felhasznál­hassák. Ä vasöntödéi kemen­cékben jelenleg ugyanis kizá­rólag kokszot használnak fűtőanyagul, amit csak import útján lehet beszerezni, míg a földgáz hazai lelőhelyekről biztosítható. A miskolci kuta­tók új tüzelési módszerével, a kemencék megfelelő átalakítá­sa után a koksz GO—70 száza­lékát földgázzal lehet helyet­tesíteni. Ez egyben azt is je­lenti, hogy a földgáz póttü­zelés bevezetésével egy tonna vasöntvény olvasztási költsége mintegy 60 forinttal kerül ol­csóbba. Az új eljárás előnye to­vábbá, hogy a kemencék tel­jesítménye azonos méretek­nél is 40—50 százalékkal nö­vekszik, a vas öntési hőmér­séklete közel 100 fokkal na­gyobb lesz. Ezáltal a folyé­kony vas a formát jobban ki­tölti, kevesebb lesz. a selejtes gyártmány. Az új, gazdaságosabb tüze­lési eljárást a nagykanizsai vasöntödében már üzemszerű­en, sikeresen alkalmazzák. A kutatóintézet munkatársainak irányításával az idén az or­szág több üzemében — köztük a csepeli, a Ganz-MÁVAG, a Vörös Csillag Traktorgyár, a Lenin Kohászati Művek vas­öntödéiben vezetik be az üj tüzelési módszert, ami jelen­tős import-koksz megtakarí­tást tesz majd lehetővé. A Magyar Rádió és Televízió miskolci stúdiójának műsora (188 méteres hullámhosszon 18—19 éráig) Vasárnap: Harmincöt nap Homérosz föld­jén ... Egy utazás zenés emlékei. Eskütétel napján. A sportrovat jelenti. Hétfő: Hírei):, riportok,' tudósítások. 1064. tanulsága. Mit intéz a héten. Könnyű orgonamuzslka. Klub — kisiparosoknak. Iskola, család, társadalom: A lé­nyeglátó ember. Megyei sporteredmények. Áriák — magyar operák. Az enyém legyen, vagy a miénk? Ha csupán viccként is, de helyenként elhangzik még ez a mondás: „ami a tiéd, az az enyém is, de ami az enyém, ahhoz neked semmi közöd.” Kificamodott logikájú megál­lapítás. S ha egy kicsit elgondolkodunk rajta, még tréfá­nak is rossz. Évtizedekkel ezelőtti kor szülhette, vagy or­szághatárunktól messze eső államokból szivároghatott be hozzánk ilyen és hasonló tartalmú mondás. Megemlítését azonban indokolttá teszi, hogy még nálunk is akadnak em­berek, akik sajnálatosan követik'az ilyen „elveket”, akik nem értik még eléggé e logika helytelenségét, vagy akik értik ugyan, de nem sokat tesznek ellene. Ha jelentős tet­tekben nem is nyilvánul már meg nálunk az ilyesfajta gondolkodás, apró cselekedetekben még igen. Vonatban utazom. Mellettem egy férfi körömpiszká- lóval ábrákat véseget az ülésre. — Kérem, ne karcolja össze ezt a szép bőrülést! — Fáj talán?! A magáé?... . Szeretnék vendégségbe menni hozzá. Vajon engedné-e összefirkálni saját bútorait? A sátoraljaújhelyi parkolóhelyen ketten beszállnak egy autóba. Hangosan beszélgetnek: — Nézd öregem, nyugodtan elmehetünk még Tokajba a sogorékhoz. Az időnk sincs ki a napidíjhoz, a kocsi meg meg vállalati... — Milyen okosak voltunk, hogy nem az én kocsimmal jöttünk! Ismerek két autószerelőt. Az egyik rendszeresen köl­csön kéri a másik szerszámait, hogy a sajátját ne koptassa, mert azok kellenek a „fusi" munkához. Egyszer a kölcsön­adónak elromlott valamelyik szerszáma, s a másik szerelő nem segítette ki. — Kérjél a raktárból. Van (Még a cégnek... Jó néhány hivatalban megfigyelhetjük: az ügyfelek félórákat várnak, ha például egy adminisztrátor telefonál­gat, kávét főz, vagy éppen „leszaladt a boltba”. S ha ugyan­ezek az ügyfelek a hivatalos és szűk tájékoztatáson kívül többet is kérdeznek valamiről, könnyen megkapják az el­utasítást: — Kérem az én időmet ne rabolja el! „Ami a tiéd, az az enyém is, de ami az enyém, ahhoz neked semmi közöd..Nevetünk, ha halljuk, s lám, meg­történik, hogy e szerint cselekszünk. Megtörténik még, hogy nem olvasztjuk eléggé az enyém fogalmát a miénk-be, vagy fordítva: kivonjuk a kö­zösből a saját részünket és csak azzal törődünk. így van ez, ha nem látjuk, hol van egyéni munkánk összefüggés­ben a gyár, a vállalat, vagy akár az ország munkájával, s ha például nem érdekel bennünket az, hogy más rosszabb lakásban él, csak az a lényeg, hogy sajátunk legyen a leg­korszerűbb és ezért hangoskodunk, verjük az asztalt, má­sokat magunk mögé szorítva. Ha két évtizeddel ezelőtt megkérdeztek volna egy gyá­rost: kié legyen a haszon — az övé, vagy mindenkié? Ter­mészetesen azt válaszolta volna: „az enyém” (s úgy is volt minden kérdés nélkül). A földbirtokos hasonlóképpen gon­dolkozott saját tulajdonának profitjáról. Ezt persze ma már mindenki tudja. És tudja azt is, hogy a gyárak és a földek kincse az egész országé, minden emberé, a miénk. Csak éppen vannak még néhányan olyanok, akik ebből a miénkből érdemeiken és szükségleteiken kívül többet akar­nak kiszakítani maguknak. És az ilyen emberek közé nemcsak azok tartoznak, akik kézzel foghatóan megsértik a társadalmi tulajdont, tehát hazavisznek valamit a gyár­ból, az üzletből, ahol dolgoznak, vagy a tsz gyümölcsöséből, hanem azok is, akik rongálják a közös tulajdont, akik például visszaélnek egy munkájuk segítésére adott gép­kocsi használatával, vagy akik csellengéseikkel, kényelmes lassúságukkal lényegében a munkaidőt lopják. A miénkből részesülni jó. Az ország juttatásait elfo­gadjuk. fizetésünkön kívül: új lakóházakban, iskolákban, bölcsődékben, művelődési házakban, üdülőkben, vagy más formában. De hát a miénk, az sok kis enyém-ből tevődik össze nálunk. A mi országunk szétosztja javait, de csak azt tudja szétosztani, amit megteremtünk. Ha többet terem­tünk, termelünk, akkor többet oszt szét közöttünk. Saját érdekünk és a társadalom érdeke tehát összefonódik. És ezt az erős láncolatot még karcolni sem szabad az „amit kapsz fogadd el, amit tudsz, vidd eV’-téle elgondolásokkal. A kérdésre, az enyém legyen, vagy a miénk? — ma már csak az lehet a válasz: a miénk. Hiszen nálunk minden az emberért, az ember javára történik. És természetesen min­den emberért, minden ember javára. Rnttkay Anna Január 13-án rendezik meg a mezőgazdasági szocialista brigádvezetok első országos tanácskozását A szocialista brigádvezetők első országos értekezletén, 1962-ben a mezőgazdasági dolgozóknak mpg csak néhány képviselője vett részt. A szo­cialista brigádmozgalom azóta széles körben elterjedt a me­zőgazdaságban is. Az állami gazdaságokban, termelőszövet­kezetekben és gépállomáso­kon több mint 2000 kis kollek­tíva kapta már meg a „Szo­cialista brigád” címet, vagy küzd annak elnyeréséért. Ed­digi munkájuk értékelésére, további feladataik megbeszé­lésére tartják január 13-án, szerdán a MEDOSZ .székházá­ban a mezőgazdasági szocia­lista brigádvezetők első orszá- tanácskozását. A ME- 'p it a. Termelőszövetkezeti lanacs és a Földművelésügyi Minisztérium közös rendezé­sében sorrakerülő tanácskozá- scln állami gazdasági, 77 gépállomás! és 36 termelőszö­vetkezeti brigádvezető vess részt. Közülük választják majd meg a szocialista brigád­vezetők 2. országos értekezle­tének küldötteit. Aktatáskás munkások A z én gyermekkorom emlékei közt a vi­dékről bejáró mun­kások tarisznyás munkásokként él­nek. Nehéz, kitömött tarisz­nyával a hátukon. Még egyszer mondom: ta­risznya. Nehogy valaki háti­zsáknak higgye! Földönfutó emberek szá­mára készítették azt, odahaza, zsákvászonból. Nem is illett volna hozzájuk a gyári munka, a bolti portéka. Megtette a zsáktarisznya, melynek alsó csücskébe egy-egy kavicsot dugtak, erre került a gurtni- heveder és felül csak úgy kö­tötték azt össze, mint a zsá­kot. Olcsóbb is volt, s ami a fő: úgy méretezhették, ahogy a helyzet megkívánta. Az egész héten át távol lévők fél zsá­kot is elcipeltek a hátukon. Belefért abba egy kerek házi­kenyér, néhány fej vörös­hagyma, egy zacskó szárított tészta, hat napra kimért sza­lonna, krumpli, só, egy váltás fehérnemű, tiszta kapca; a heti élelem- és ruhagarnitura. Ezt a csomagot megemelni is elég volt. Ök kilométereken keresztül cipelték a vállukon havas, jeges utakon. A város­tól távoleső községekben is­meretlen volt az autóbuszfor­galom, s ha volt is: ki adta volna ki érte egy napi kerese­tét? Ment, cipelte a tarisznyát a legközelebbi vasútállomás­ra, ahová a hetijegye szólt. A leleményesség, az ötletesség néha segített. Hiszen az em­ber arra született, hogy okos­kodjon, törje a fejét. Emlék­szem olyanokra, akik szánkót fabrikáltak maguknak: három, négy jóbarát ezen húzta ki az állomásra heti poggyászát. A szánkót aztán a következő szombatig eldugták a bokrok közé, vagy befogadták azt por- ‘ tájukra a jóemberek. Az is megesett, hogy ellopták a ren­detlen suhancok. Ügy érhette ez őket, mint a kutyájától megfosztott vak koldust... Sok minden megtörtént. Ar­ról az időről de sokat tud­nának beszélni a bejáró mun­kások! Kérdezném, hogy miért kel­lett olyan nagy csomagokat ci­pelni, de felesleges, mert tu­dom rá a választ. Nem volt üzemi konyha, nem volt olcsó közétkeztetés: meleg ételt csak akkor ettek, ha főztek ma­guknak. Abban az időben minden bejáró megtanult főz­ni. Rávitte a kényszer: papri­kás krumpli, tarhonya, leb­bencs leves, vagy a szalonna és a krumplitarhonya keveré­kéből készült „ühüm” volt a nehéztesti munkás kalória­dús étele. Azért is kapta ezt a furcsa nevet, mert ahány ka­nállal lenyelt belőle, mindig azt mondta utána: ühüm... f n azonban nem a TT* múltról akarok be- Iri szólni, hanem a je- JL_J lenről, pontosabban a tegnapelőtti napról. A délutáni munkásjárattal utaztam Miskolcról Tiszasze- derkénybe. A napsütéses, eny­he időben szinte úszott velünk a farmotoros Ikarusz. Bent is kellemes meleg volt, az ülé­sek kényelmesek és a kocsi kö­zepén a mennyezeten halkan szólt a rádió. Tánczenét köz­vetítettek éppen. A fiatalok, a „modernebbek” kiabáltak a sofőrnek, hogy erősítse fel. Az idősebbek, a „maradiak” visz- szakiabáltak, hogy hagyja csak úgy, nyolc órás munka után aludni akarnak, nem pe­dig twisztet járni. Elől, a négyüléses helyen iz­galmas ultiparti zajlott, per­sze, szigorúan filléres alapon. Amikor felszálltam az autó­buszra, akkor mondott a szé­len ülő rebetlit. Mire a Zsol- cai-kspuba értünk, elfogták. Felsózsolca térségében azon­ban piros ultival visszanyerte. Ez így ment Ládpetriig. Ott felbomlott a parti. Nem sok, alig néhány forint forgott köz­kézen,- kitűnően elszórakoz­ták. A mellettem ülő munkás könyvet olvasott. Reymont Pa- rasztok-ját. Már a második kötetnél tartott. Nagyon lekö­tötte, szinte tudomást, sem vett a körülötte zajló világról, az autóbusz közönségéről. S rólam sem. Nyugodtan jártat- hattam a tekintetem ide-oda. Akkor csoportosítani kezd­tem megfigyeléseimet. — Valamennyien tiszták, jólöltözöttek, azt mondhatnám, elegánsak. — Sem a ruhájukon, sem a kezükön, vagy az arcukon nyoma sincs annak, hogy más­fél órával ezelőtt a Lenin Kohászati Művek valamelyik üzemében kormosak, olajfol­tosak, izzadtak' és maszato- sak voltak. — Műszak után valameny- nyien megfürödtek és utcai ruhába öltözt- c át. Tiszta inget viselnem és legtöbbjü­kön nyakkendő van. — Kedélyesek, teltarcúak, egészségesek. Mert csak azok tudnak nyolc órai fizikai munka után a rádió twiszt ze­néjére a lábukkal a padlón dobolni, akik vidámak és egészségesek; csak azok tud­nak az ulti elfogásán ilyen harsányan nevetni, szinte gyer­mekes jókedvvel felkacagni, akiknek könnyű a lelkiismere­tük, nem nyomasztja ókét a gond. Megfigyeltem, alapos részle­tességgel rögzítettem min­dent. S akkor megakadt a szemem a hálóba rakott akta­táskákon. Tarisznyát, de akár hátizsákot is — egyet sem lát­tam ' köztük. Ezeket pedig megszámoltam: pontosan har­minc aktatáska volt. A követ­keztetés itt sem maradhat ei. Az aktatáska ésszerű, s persze célszerű eszköz. Könnyű, kis helyen elfér. Talán egy sem akad köztük, akinek a zsebé­ben ne lapulna az üzemi kony­hára szóló ebédjegy. A tarho- nyás krumplit, amelynek min­den falata után azt mondja az ember, hogy ühüm, — nem is Ggen ismerik. A huszadik szá­zad, a modern kor, a szocia­lista ipar munkásai ők, akik érvényes havi bérletjeggyel a zsebükben, elegánsan felöltöz­ve, aktatáskával a kezükben utazgatnak kényelmes mun­kásjáratokon, meleg, autó­buszokon a munkahelyük és i lakóhely között. S akkor, ahogy ezekd. a kimosakodott, jólöltözött munká­sokat a farmotoros Ikarusz kényel­mes ülésein elnéztem, fel- rémlett előttem az apám kép/1 Kis szánkón húzta maga utá \ a heti tarisznyát nyolc kilomé­teres hófúváson át a nyéki állomásra. A tarisznyában egy kerek kenyér volt, hat napra elosztott szalonna, egy zacskó száraz tészta, nyolc fej vörös­hagyma és a paprikás só. Húsz évvel ezeidtt... Onodvári Mikié«

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents