Észak-Magyarország, 1964. december (20. évfolyam, 281-305. szám)

1964-12-25 / 302. szám

Péntek, 1SG4. december 23. ESZAKMAGTAltORSTÄG 3 Nógrádi Sándor: VISSZAEMLEKEZESEK Az einWeit Az emberek érdekeltek min­denek fölött. És micsoda em­berek voltak errefelé!... Ju­hász Sándorék, Fiigediék Me­zőkövesden, Berki Mihályné Ároktőn. Kitűnő szónokok, lel­kes kommunista agitátorok. Széli Gábor Szentistvánon, régi kommunista, őt választották meg párttitkárnak. Amikor először meglátott, jól megné­zett, parolázott és fennhangon azt mondta társainak: — Ilyen ember kell nekünk. Látom, igazi magyar ember. Örültem a bizalomnak. Há­lás voltam érte Széli Gábor­nak, de meghálálni soha sem tudtam neki. Amikor ezeket a sorokat írom, már tizenöt esz­tendeje is van, hogy nem lát­tam, és még mindig nem szán­tam rá magam, hogy meglá­togassam öt, csak úgy, maszek alapon, mint egyikét első bor­sodi barátaimnak. Azután ott volt Ózdon Pét­iéi, Leniczky, Antalköz, Lu- czák, Kubancsik és sokan má­sok. Lelkesek és fáradhatatla­nok. Ki a párttitkári, ki az üzemi bizottsági, vagy szak- szervezeti funkcióban. Olyan időben, amikor sokszor még kenyér sem volt, és a fasiszták gyászos maradványai már el­kezdték a röpcédulázást arról, hogy a kenyérhiánynak a kom­munisták, meg a szovjetek az okai. És milyen emberekkel talál­koztam Miskolcon, Diósgyőr­ben. Hogy csak néhány kom­munistát említsek: Nvírő Sán­dor, Hajdú Rezső, Tóth Lász­ló, Fekete Mihály, Fülöp Jó­zsef, Urbancsok Mihály, Oszip István. Nyíró Sándoron, Fülöp Józsi bácsin kívül valamennyi­en diósgyőri vasasok. Mind egy-egy gránitoszlopa a kom­munista mozgalomnak. Az egyik kitűnő agitátor, a másik ragyogóan megszervezi a rom­eltakarítást, a harmadik az apát)an-anyátlan gyerekek el­helyezését és élelmezését. Meg­szervezik a diósgyőri művek üzembe helyezését. Mindenki túltesz önmagán, és igyeksze­nek egymáson túltenni. Tesími együttműködés Miskolcon kezdettől fogva testvéri együttműködés jött létre a kommunista és a szociál­demokrata aktivisták között. Szociáldemokrata részről, ez elsősorban Rónai Sándornak köszönhető, ő tudatosan vitte a Borsod megyei szociáldemok­rata pártszervezetet a szoros összedolgozás és a kommunis­tákkal való későbbi egyesülés irányába. Barátságot kötöttem Mráz Ferenc, Szederkényi Fe­renc, Juhász István szociálde­mokrata vezetőkkel és Révész Jenő szerkesztővel. Volt vi­tánk? Volt is, nem is. Inkább csipkelődések voltak. Egyszer majdnem összevesztünk a va­sutasok között végzett szervező munka miatt. A nézeteltérést úgy oldottuk meg, hogy Mis­kolc egyik központi terén, jól sikerült közös vasutas gyűlést rendeztünk, melynek szónoka Rónai Sándor és én voltam. Nem szidtuk egymást, hanem a két párt egységes harcának szükségességéről beszéltünk, és arról, hogy a vasutasoknak a munkásosztály oldalán van a helyük. Szent lett a béke kö­zöttünk egészen a legközeleb­bi vitáig. Bemutatnak a misko’cíaknak Ügy emlékszem, január 16- án érkeztem meg Miskolcra. A Kommunista Párt városi szervezetében, miután meg­mondtam, hogy ki vagyok és megmutattam megbízó levele­sei, örömmel fogadtak, „Sza- badság”-gal köszöntöttek. Ezt a köszöntést először hallottam.' Különösen halott rám. Vissza­emlékeztem az osztrák és a szudétanémet kommunisták egymás közötti köszöntésére: „Freiheit”. Ebből fordították le, gondoltam. De hasonló ere­dete volt a szociáldemokraták „Barátság” köszöntésének is. Egyszóval: ismerkedtünk. A párthelyiség olyan volt, mint egy méhkas. Jöttek-mentek az emberek, ez tetszett nekem. A legelfoglal tabb ember akkor Fekete Miska volt, a városi párttitkár. Emlékszem, ott volt Fülöp Józsi bácsi is, rövid térdnadrágban, hosszú haris­nyában, kopott kabátban, ahogy hétköznap járni szokott. Beteg tüdeje miatt (nyomdász volt.) sokat köhécselt — és engem figyelt. Néhány nappal később, ja­nuár 22-én, Lenin halálának évfordulójáról emlékeztünk meg. A kommunista párt lap­ja, a Szabad Magyarország a Miskolci Nemzeti Színházba hívta meg a közönséget, és azt is tudtul adta, hogy a művészi műsor előtt, a párt észalc-ma- gyarországi területi titkára tart előadást Leninről. A szín­ház zsúfolásig megtelt. Jelen voltak a munkás és környék­beli bányász közönségen kívül a polgárság és az értelmiség képviselői is, ez utóbbiak kö­zött Országh tanár úr, akit ké­sőbb mint jó demokratát és becsületes politikai partnert ismertem meg. Ezen az estén, ha jól emlékszem, közremű­ködött a hatalmas hangerőt képviselő diósgyőrvasgyári da­lárda is, lehet, hogy a felsza­badulás után ekkor lépett elő­ször ismét a közönség elé. Engem, az előadót, Fülöp Józsi bácsi mutatott be a mis­kolciaknak. Régi, érdemes har­cosa volt ő a munkásmozga­lomnak. Nagyon választékosán és szépen tudott beszélni. Be­konferált. A színfalak mögül hallgattam szorongásokkal, hogy mit fog mondani rólam, akit á publikum még nem is látott. Többek között ilyeneket mondott: az az ember, aki most önök elé fog lépni, egy jól megtermett, széles vállű, nálam valamivel fiatalabb fér­fiú, aki nemrég jött ki a Sal- gótarján-kömyéki erdőkből, ahol... stb., stb. De ne félje­nek tőle, nem szakállas, nem torzonborz a feje, és nem ha­rapott kést a fogai közé. Ép­pen olyan szelíd, mint akár­melyikünk ... Egy kicsit meg­remegtem, mert nem tudtam, hogy mi fog még következni. De Józsi bácsi ezek után gyor­san befejezte. Megtapsolták, és rajtam volt a sor, lámpalá- zasan beléptem a rivaldafény­be. Nagy laps fogadott, gondo­lom, azért, mert igazolva lát­ták Józsi bácsi leírását. Tény­leg meg voltam borotválkozva, fésülködve, tiszta ing is volt rajtam, és nem vicsorítottam a fogam. Gondosan papírra ve­teti, beszédemben, melyet hol felolvasva, hol a papír segít­sége nélkül mondtam el, az is benne volt, hogy nem Lenin életrajzi adatait ismertetem, hanem tanításairól fogok be­szélni. Arra törekedtem, hogy ismertessem Leninnek a de­mokratikus forradalomról, a háborúról és a békéről, a nem­zeti és a paraszt-kérdésről val­lott nézeteit. Arról is szó esett, hogy mi a lényege Lenin el­méletének a proletárdiktatúrá­ról. Ügy érzem, egészen új dol­gokat mondtam a közönség­nek. Nagy csendben meghall­gatták, és a végén jól megtap­solták az előadást. Utána el­gondol koztam, vajon mennyi idő kell a ti hoz, hogy az álta­lunk hirdetett új eszmék utat törjenek maguknak a közönség nem kommunista koponyái­ban. Jli már régen összebeszél t ii 11 k’? A Leninről tartott előadás utáni estén Petrássy doktor- éknál találkoztam egy fiatal katolikus pappal, aki a követ­kezőkkel szólított meg: — Meghallgattam a beszé­dét. Néhány nappal ezelőtt pe­dig olvastam pártjának Szege­den megjelenő lapját. Ugyan­az a gondolatmenet... Mond­ja kérem, összebeszéltek önök? Felvilágosítottam: — Ön jól tudja, hogy tele­fonösszeköttetésünk nincs Sze­geddel. Mégis, önnek a lénye­get illetően igaza van. Mi már régen összebeszéltünk. Ez ak­kor volt, amikor kidolgoztuk a polgári forradalom következe­tes végrehajtására vonatkozó programunkat. így aztán nyil­vánvaló. hogy a kommunisták egyöntetűen látják az ország népe előtt álló feladatokat, és azonos a gondolatmenetük. — Egészen különös ezt hal­lani — mondja a tiszteletes. Petrássy Miklós doktor a há­ború alatt magasrangú kato­na-orvos volt, a miskolci hely­őrségi kórház parancsnoka. Ebben a minőségében sok jót tett, amit ő maga szerénység­ből soha nem mondott el ne­kem. Másoktól tudtam meg. Mit csinált, azon kívül, hogy gyógyított? Katonai, kórházi iratokkal látott el iíteealitás- ban lévő kommunistákat és más üldözötteket, a kórházban bújtatta őket és megmentette életüket. Petrássy doktor nem találta összeegyeztethetetlen­nek a vallásosságot és az is­tentagadó kommunisták meg­segítését. A miskolci kommu­nisták büszkék voltak rá, ő pe­dig bízott bennük. Én többször meglátogattam őket, ilyenkor bájos felesége társaságában késő estig beszélgettünk. Köz­ben jó barátságot kötöttem 6 éves kislányukkal. Klárikával és az 5 éves Miklóssal. Több ízben részt vett beszélgelése­inken a pedagógus házaspár, Pödör László és felesége, akik­re ugyanolyan rokonszenvvel emlékezem vissza, mint Pet- rássyélcra. A német megszál­lás alatt volt idő, amikor Pö­dör László gimnáziumi tanár lakásán találkozott a miskolci MÓKÁN nevezetű partizán­mozgalom vezetősége, melynek fő szervezője Tóth Béla volt. A német politikai rendőrség, a hírhedt Gestapo ott székelt a szomszédjukban. Erős baráti kötelék fűzött Stépán István gyógyszerész­hez és családjához. Hejőcsabai patikája a legkritikusabb idők­ben a miskolci kommunista vezetők találkozóhelye volt. Stépán jó horgász hírében állt, a Szirmára járt pisztrángozni, és gyakran együtt fogyasztot­tuk el a bő zsákmányt. A ház úrnője, Stépánné asszony ki­tűnően tudta a halat elkészí­teni, s amíg ö a konyhában szorgoskodott, a ház kisasszo­nya, a szépséges Vera tartott bennünket szóval. Stépán Ist­vánnal, ezzel a szeretőire mél­tó, finom emberi érzésekkel telített magyar értelmiségivel korán bekövetkezett haláláig tartottam a barátságot. Mi fűzte ezeket a kiváló pol­gári értelmiségi embereket a kommunistákhoz a veszedelem idején? Kétségtelenül: oltha- fatlan hazaszeretetük. Megér­tették, hogy van kiút a Horthy-rendszer teremtette nemzeti kátyúból, s ezt a ki­utat a kommunisták mutatják. Velük kell tehát szövetkezni. Összekötötte őket a felszaba­dulás előtti utolsó hónanok el­lenállási harcának, majd a fel- szabadulás teremtette légkör­nek. a felocsúdásnak és az első lépéseknek sajátos, felejthetet­len romantikája is. Látogatások a diósgyőri paris/,ervezcíhcti Legkedvesebb emlékeim egyike ezekből az időkből: va­> ••• e •«••••• c> röá$kőtnpűzLeió Mihalecz Lajos (Miskolci Fotoklub) felvétele sárnap délelőtti látogatásaim a diósgyőri pártszervezet he­lyiségében. A kis házból át­alakított párthelyiségben ilyenkor ötven ember is szo­rongott egyszerre. A vasgyár kitűnő szakmunkása, Tóth La­ci volt a helyi pártszervezet titkára. Megfontolt, nyugodt ember Tóth Laci, szépen, vá­lasztékosán beszél Első naptól kezdve, ahogy megismertem öt. a kulturált szervezett munkás benyomását keltette bennem, amilyen sok van Magyarorszá­gon. örült, ha kijöttem hozzá­juk, és mindjárt rámszabadí­totta az embereket. — Most használjátok ki az alkalmat — szokta mondani az elvtársaknak. Jöttek is a prob­lémákkal. Szó esett a gyár jö­vőjéről, arról, hogyan biztosít­hatnánk a gyár szakmunkás gárdájának együttmaradását, hogy szét ne széledjenek az emberek az ország más tájai­ra, az ifjúság nevelésének kérdéseit is feszegették: hogy lesz ez most, egy ilyen hosszú háború után az eléggé kiéhe­zett ifjúsággal, az elhagyott gyerekekkel, stb., stb. Április 4-én, amikor arról értesültünk, hogy Magyaror­szág területe teljesen felszaba­dult, az üzemek dolgozói öröm­ujjongással fogadták a hírt. Amire még példa nem volt: néhány óra alatt sok tízezer ember lepte el az utcákat, s tüntető menetbe fejlődve a ha­talmas kiterjedésű Búza térre vonult, és teljesen megtöltötte azt. Ebben a megmozdulásban több volt a spontaneitás, mint a szervezés eleme, mégis: im- pozánsabb tüntetést aligha lát­tam még egy vidéki városban. Rengeteg nő vonult fel. A Bú­za téren felcsendültek a Him­nusz akkordjai, az emberek áhítattal, könnyes szemekkel énekelték. A szónokok szavai tükrözték az egész nép feltörő élezéseit. Földosztás A falu emberei is jól fogad­tak, ha kimentem közéjük. De vendégszeretetük nem tévesz­tett meg atekintetben, hogy bi­zony közöttük nehéz lesz le­küzdeni a hagyományos bizal­matlanságot a kommunizmus­sal szemben. Vendégszeretetü­ket a legtöbbször úgy mutat­ták ki, hogy ebédre marasztal­tak. mondván, jó pörkölttel fognak megvendégelni, mert az egyik borjúnak éppen „el­törött a lába”, és le kellett vágni. (Akkor vágási tilalom volt, és gyakran csak ilyen ra- vaszkbdással tudtak az embe­rek húshoz jutni.) Telt hassal szebbnek látja az ember az életet, de annyira nem láttam szépnek, hogy áltattam volna magam a parasztok hangulata felől. Még akkor sem. amikor március 15. után már azt mondhattam nekik, hogy hoz­zanak létre földosztó bizottsá­gokat. osszák fel a földesúri birtokokat a szesénvek és más dolgozó parasztok között. Az ideiglenes kormány dek­rétumát a földosztásról, a fal­vakat egv szovjet Jeep-on jár­va, magam is osztottam. De könnyebb volt a nyomtatvá­nyokat kiosztani, mint «a pa­rasztokat rávenni, hogy kezd­jék már el... Kezdjék el, mert az idő eljár, a tavaszi nem kerül a földbe, s ennek ők maguk fogják kárát látni, stb., stb. Az egyik faluban. Felsőábrányban (Ma Bükkáb­rányi a fényképésznek, Ga­llyán elvtársnak magyaráztam, hogy hogyan kell hozzáfogni, mert a navasztok a földosztás dolgában akkor még nem na­gyon kívántak meghallgatni. De miért? Talán nem akar­ták a földet? Itt északon, II. Rákóczi Ferenc országában ne akarnák a földet? Dehogyis nem akarták! A szívükben hor­dozták a vágyat a föld után, csak túl szépnek tűnt nekik a földosztás ahhoz, hogy igaz is legyen. Alig, hogy híre kelt a földosztó dekrétumnak, megin­dult az ellenagitáció, melynek fészkeit a volt földesurak ki­szolgálóinál és sok esetben a parókiákon kellett keresni. Makacs ellentámadás kezdő­dött.. „Bejönnek az angolok, és akkor mindent vissza kell ad­ni”. „Nem lesz könyörület azok számára, akik a másét el­veszik.” A kisgazdapártiak ilyeneket mondtak gyűlései­ken: „Csak az kap földet, aki hozzánk beiratkozik”: „Mit ér a föld a parasztok számára, ha nem adnak hozzá gépet?” Azzal a kisgazdapártiak ke­veset törődtek, hogy egyik állí­tásuk üti a másikat. 1-Ia üti, üsse, a fő, hogy a paraszt no adjon igazat a kommunisták­nak. Múltak a hetek, sőt a hóna­pok is, és a föld sok helyütt még se felosztva, se megmű­velve nem volt. Az évszázados jogfosztottság és szolgaság szülte félelem mintha görcsbe húzta v.olna a parasztok kezét, mintha a torkukat fojtogatta volna. De nemcsak ezt kellett lát­ni. Történelmi élmény volt, ha az ember az osztást látta, mert látta, hogy minden re­akciós propaganda ellenére megindult és lassanként, mint a tavaszi áradás, hömpölygőit keresztül-kasul az egégz or­szágon. A földosztó bizottságok tagjai öles mércékkel mérték ki a jussot, amire a magyar paraszt, évszázadokon át várt. Még csak földmérnököt sem hívtak segítségül. Végbe ment az agrárforradalom, amit az ellentámadás szervezőinek, a reakciónak még üz 1945-ös év őszén azzal a tüzethányó és vésztjósló jelszóval hoztak tu­domására. hogy „Földet ‘''issza nem adunk!” Tapasztalatom szerint a legtöbb hajtóereje az agrárforradalomnak a kisem­mizett földmunkások, a volt. sommások tömegei voltak. Ök szorosan összefogtak az ipari proletariátussal. hogy végleg megtörjék a földesurak gazda­sági és politikai hatalmát az országban. A dolgozok áldozatkészsége Nos, és a munkástömegek? Éllen-szomjan, fizetés nélkül takarították el a diósgyőri gyárak romjait. Ennek a mun­kának kiemelkedő szervezője volt Hajdú Rezső. Vele voltam a lebombázott hatalmas diós­győri szerelde csupasz falai között, amikor észrevettem,' hogy egy lesoványodott, fiatal munkásasszony, kifakult ró­zsaszín kartonruhában különö­sen nagy igyekezettél rakja » nehéz törmelékeket egy talics­kába, és furikázza hátra a sze­relde mögé. Szóba elegyed­tem vele. Elmondta, hogy fér* jével együtt a gyárban dolgoz­tak, és hogy életpárja is itt van valahol a gyár területén. — Bárcsak újra állna már a gyár — mondta. Meghatódtam, amikor okos szemét rám emel­ve, azt mondta: — Nekünk mindenünk a gyár. — Mit fog ebédelni? — kér­deztem. — Hoztam magammal ke­nyeret. Akkor a munkások százez­rei dolgoztak száraz kenyéren, meg főtt kukoricán. Elévülhetetlen emlékek ezek a 20. évvel ezelőtt felszabadult Borsod megyéről.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents