Észak-Magyarország, 1963. november (19. évfolyam, 256-280. szám)

1963-11-10 / 263. szám

4 ESZ AK M AGY ARQRS ZAG Vasárnap, 1983. november 19. GEOKGI K R U M O V PILLANAT — Hé, Sztefan! — kiáltott egy állo- .másfőnök a raktár felé, ahöl magas, szélesvállú férfi segí­tett a rakodómunkásoknak. — Mit akarsz? — fordult meg amaz. — Van itt egy ember, szeret­né, ha elvinnéd a víztárolóhoz. Írni akar valamit. — Ez a legény? — mosoly­gott a sofőr. — Jó, üljön be! Az állomásfőnök elbúcsúzott és a munkája után nézett. Míg a teherautót megrakták, elgon­dolkozva ültem, táskámat a tér­demre helyezve. A nap való­sággal égetett. A szűk kabin fülledt, meleg levegője kiszív­ta belőlem azt a kevéske erőt is, ami a hosszú utazás gyöt­relmei után még bennem ma­radt. Hallgattam a lábak dobo­gását a teherkocsihoz támasz­tott feljárón, a cementzsákok puffanását, a rakodók érdes hangját, s a fáradtság egyre jobban elnyomott. Csak a pa­pucsok csoszogását hallottam élesen, megkülönböztethetően, minden más zaj egybeolvadt. Csiszi-csoszi, csiszi-csoszi — zúgott a fülembe. Pedig éppen ettől menekül­tem: a csoszogást hallgattam néhány nappal ezelőtt otthon, az előszobában is, befejezetlen kéziratokra könyökölve az író­asztalon. S ezt hallottam a vo­naton is, ahogy átszeltük a völ­gyeket és a hegyeket. Ez a zaj az otthont idézte fel bennem, feleségem szúrós tekintetét s apró megjegyzéseit. Reggel, csipeszekkel a hajában, kinyi­totta az ablakot, hogy besüssön a nap, s csak úgy, kombinéban odatelepedett a telefon mellé, s elkezdődött a véget nem érő •csacsogás. Ha fáradt voltam, vagy nyugodtan akartam gon­dolkozni, bezártam az ajtót, bekapcsoltam a magnót, s hall­gattam a felvételt: az írógép kattogását. Már félálomban hallottam a csoszogást, de az ajtó előtt el­haltak a lépések. „Ahá, dolgo­zik!” Nem, drágám, nem dol­gozik, nem tud dolgozni, mert mindig a nyakán ülsz. S egy­szer majd meg is mondja. De most elalszik s arról álmodik, hogy legényember. A magnó meg majd ír... Délután hatkor a csatok el­tűnnek, s egy tipáop frizura jelenik meg az aj térésben: — Indulok. Te nem jössz el a klubba? — Nem. — Ügy! Szóval egyedül men­jek? — Igen. Legalább egy kicsit magam maradok. És ő elindul, a klubba, mér­gesen, elégedetlenül. Én meg megnyugszom. 'Milyen más a világ! Most valóban az írógép kattog. Igen, hat óra után kez­dődik a boldogság. Ezekért az órákért nem kell veszekednem, nem kell unos-untalan ismétel­nem, hogy egész napos telefon- beszélgetései nem érdekelnek. A klubot meg nem szeretem. Sok léhűtő és hízelgő jár oda, dicsérgetni, pletykázni, sokszor — szeretőt cserélni. A bárnak WC szaga van; ez a szag árad az öreg bonvivánból, a kopa­szodó költőből, a csokornyak- kcndőből, s abból a színházi félistenből, aki azzal tetszeleg a fiatal nők előtt, hogy a fele- 'ségét hangosan „lángoskám”- nak becézi.,. ajtaja kinyílik, a sofőr mellém ül mi idegesség és vonzó; még az is tetszik, hogy csak úgy min­den ceremónia nélkül letege­zett. — Mikor érünk a víztároló­hoz7 Rámnéz. — Időben. Aztán, kissé bizonytalanul, megkérdi: — Szóval te írsz? S miket, cikkeket? — Néha azt is. De főleg könyveket. — Nézd csak! — mondta örömmel. — Csak nem vagy író? Nem látszol többnek .'.. — Hát mennyinek kell lát­szanom? — Hát... Nem is tudom. De másnak, olyan... — Másnak? — Na. persze . i 1 Keserűen elmosolyodtam. Az ember sohasem néz ki olyan­nak, amilyen. ' s nem tudjuk, milyen lesz holnap. Az igazi szeretet a tartózkodásban van, a nyíltság az egyszerűségben. Csak a mohóság lepleződik le: kombinéban ül a telefon mel­lett, kopog a cioőjével. S bizto­san vannak nők. akik elmond­hatnák magukról: elkopogtam a fiatalságom. S lehet, hogy ezt büszkén mondják... De a sofőr mond valamit: 1— Előfordul, ha az erdőben vezetek, hogy beszélek ma­gamhoz: Hej, Sztefán. magá­nyos ember vagy. Magányos, érted? S ilyenkor sietek haza, lefekszem, fogok egy könyvet és olvasok. De hamar elalszom. — Nős vagy? — Nem. — Majd ha megnősülsz, nem leszel magányos — szólók epé­sen. A sofőr felkiált: — Ez igaz! Hányszor gon­doltam már erre... De akkor meg ő, az asszony marad egye­dül. Képzeld csak el, én állan­dóan úton vagyok, ő meg vár. nem lenne szép... így meg, ha hazamegyek. lefekszem és kész. Az utóbbi időben mindig fáradt vagyok. — Minek vállaltál két mű­szakot? — Nem ettől van. Tudod, nálam nem az óra fontos. So­kat töprengek, attól vagyok fáradt. Ránéztem. Szögletes, kora­vén arca komoly volt. — Miré gondolsz? . — Mindenre. Az életemre, a bombára... Vagy lám, már' a világűrbe is repülnek. Repül az ember, körülötte csak sö­tétség, üres semmiség. Még le­vegő sincs. De hova készülő­dünk? Más bolygókra? S mi van ott? Felhők, sivatagok... Hát nem jobb itt? S ha nem is jobb... Elmenni valahová, a Marsra például. Ott is vannak erdők, csatornák. S talán a csatornákban gondolák úsznak, mint hogy is hívják... Velen­cében. Beleül az ember egy gondolába s a Föld felé néz.. A Föld csak egy pont az égen, s abban a kis pontban emberek élnek, ott pihen az anyám... Nem hallgattam rá. a sűrű büloköst figyeltem, mely gyor­san száguldott a kocsival el­lentétes irányba. Fejemet ki­dugtam az ablakon, remélve, hogy a légáramlat lehűti. De a forró napsütés mintha még az erdő is tüzet árasztott vol­na. — Meggyullad — gondoltam magamban. kell, mindegy, Dolgoznia akármit. Vagy tanulnia. Vagy szüljön! Igen, az utóbbi lenne a legjobb: de nem lehet. Legalább vegyünk magunkhoz valakit. S akkor majd nem rakja télé a haját csatlokkal, nem pocsékolja az időt egész nap a telefon mel­lett. Talán visszaszáll a múlt­ba s megint olyan lesz mint évekkel ezelőtt volt. Talán... De ő nem akar. Ő csak azt szeretné, ha folyton írnék, hogy kocsit vegyünk. Én meg nem akarom, s mert ő erőskö- dik, az írógép egyre ritkábban kopog. Mióta kitaláltam a magnós- trükköt, úgy -ahogy élünk. Az­előtt, ha csend volt a szobá­ban mérgelődött, bedugta a fe­jét az ajtó nyílásán: — Mit csinálsz? — s mogor­ván néz rám. — Gondolkodom. KALÁSZ LÁSZLÖ: Fojtanak a ködők' fuLlasztanak dombjaim, a nyár tarka rongyain, mázsás vad, fm, csúcsra török, s el-elfog á gyáva kin tilos csapásai között, s sőrétektől váltva színt, lapulok, míg tüdőm hörög. Fentről csúcsok fénye int, s fáradtság-, s félelemtőrök tüskésedő gondjaim, megkötöznek hátam mögött, galagonyák bokrain szederindákkal kötözött sorsom, jövöm *s álmáim sűrítik körém a ködöt. DARÁZS ENDRE: A fülke és a motor csakhamar megrez­zen. A kocsi elindul. A nagy darab férfi rálép a pedálra, megszorítja a kormányt s jó- lelkűen kérdezi: — Elaludtál? — Egy kicsit. — Nekem Is majd leragad a szemem — mondja, miközben megkerüli az állomást s rátér a meredek útra. — Még két nap, aztán — öröm lesz az éle­tem. Csak egy műszak marad. — Miért, most kettő van? — kérdezem, és megdörgölöm a ízemen). — Most Tódor helyett is dol­gozok. Tódor elment az anyjá­hoz, beteg szegény... De ce­mentre szükség van. Cement nélkül nem épülhet víztároló, igaz? — Persze, igaz. A sofőr tekintete a kanyar­gós útra szegeződik. Izzadtság gyöngyözik a halántékán, bo- rotválatlan, beesett: arcán, iz­mos nyakán. Van benne vala­Qt&amiktit Sctkaknak csúzt, enyhe náthát hoznak A behussanó novemberek. Ablakukat jól kilincsre zárják S üvegén puha eső pereg. Morgolódva elkezdik a. fűtést S az újságot, olvasatiamul Pillanatnyi fáklyává csavarják És a. kályha nyűglődve begyül. Mi megszoktuk, hogy a kormos felhők, Akár üveg, mind átlátszanak S megérezzük a ködökön át is, Mint melegít bajtársunk, a Nap. A .mi kályhánk sokszor begyújtatlan. Mert éjjel, hogy hazatérhetünk, De annyi szempár figyel merőn ránk S ez máglyáknál többet ad nekünk. Még annyi baj szirénáz a ködben, De iorpasztja soruk a tilos: Az őszön is átvilágít szivünk iS jelzőfénye erős málypíros. — Miről? — Az életről, a bombáról. Meg arról, hogy a világűrbe repülnék. Egyszóval: minden­ről. — Mások nem gondolkod­nak-. hanem írnak. S bevágja az ajtót. — Mester — szól halkan a sofőr. — Miért, hallgattál el? Beszélj, mert elalszom. . — Nehéz? — Eh. mit mondjak. Ilyen az élet. tudod.’.. Tódor anyja be­teg. el kellett utaznia. Távira­tot: kapott, s megkérdezte: „öt­hat napra, vállalod?” Miért ne ■— mondtam. Vállalom. Menj nyugodtan... S a te anyád? Él még? — Nem. — Nem? Szóval árva vagy. S gyerekeid? — Nincsenek. — Majd lesznek, ád az isten. De biztosan nős vagy. — Igen. — Ez szép — bólintott a so­főr. .. — És a> feleséged .... biz­t osan színésznő. Vagy táncos­nő: .. — Miért? — Hát azt mondják, az írók mindig színésznőket vesznek el. — Nem egészen. — Én nem vennék el szí­nésznőt. Semmi pénzért! A kocsi egyenletes gyorsa­sággal fepült előre, bár a so­főr szemei majd leragadtak. Feje előrcbillent. majd újra­felegyenesedett. Lent szer­pentin út kanyarodott, csillog­tak a sziklák s a síkság min­den forduló után egyre jobban elveszett a íorróságban. A hegyoldalon, ahonnan egy -pillanatra felvillant a távolban a hatalmas víztároló kicsiny, szürke foltja, a sofőr hirtelen lelassított, letért a gazos mel- lékútra s megállt. — Így! — sóhajtott fel. — Fele út megvan. Az előbb egy kicsit becsaptalak, hogy nálam az óra nem számít. Loptunk egy kis időt. a végtelen időből. Félóra, pajtás. Most egy félóra a miénk, járkálhatunk egyet. Kiszálltunk, s beljebb men­tünk az erdőbe. Néhány perc múlva árnyas tisztásra értünk. Körül virágok. A sofőr, mint a zsák, eldőlt a fűben és elaludt Melléje ültem,. hátamat egy fának vetve, s elnéztem. ezt a nagy darab testet. Szinte egy- gyé olvadt a földdel. Nehezen lélegzett, mintha állandóan csuklott volna. Nyugtalanul, de mélyen aludt, magába szívta a föld, a hűvös fű, a tarka virá- (gok illatát. Bütykös, olajos uj- íjai kiáltó ellentétben voltak a 'virágokkal. Talán arról álmo­dott, hogy a kormányt fogja. ; Éreztem a nyugalmat, a fölénk ^boruló csendet. A levelek kö- izött aranysárga fény csörgcde- vzett felénk. Én is lefeküdtem, arcomat a hűvös, lágy fűbe te­mettem. A zöld mintha sutto­gott volna. Bogarak mászkál­tak, legyek zümmögtek körü­löttem. Az erdő zúgott. Az ágak közül madár röppent ki, js levert egy száraz ágat. Csak 'feküdtem, elmerülte)), s a föld csendes, sokszínű hangja köny- nyű, kellemes ringásba hozott. De hirtelen lépések riasztot­tak fel: kip-kop, kip-kop. Meg­ijedtem. Éreztem, hogy valami el akar szakítani a főidtől, a csendtől, a tisztásra verődő \napsugaraktól, az erdő tiszta, ;üde illatától. : Valaki óvatosan meglökte a ívállam. í — Pajtás, kelj. fel! — hallot- í tam. — Indulunk, í Felugrottam. A sofőr már i állt és nevetett. Arca már nem ívelt olyan riadt, fájdalmas arc, (szemében a tisztás nyugalma 'csillogott. Homlokára vékony i barázdákat vésett a fű. — Azt álmodtam, hogy pa- í pucsok kopognak — mondtam j megkönnyebbülten. el Papucs ? — nevelte magát a so­főr, s felemelte az ujját. — Fi­gyelj csak ide! Ezt hallottad — s felmutatott egy magas fára. Felnéztem. Egy harkály ko­pogtatta dühösen a fát, hogy kihúzza a férget. (Bolgárból fordította: Sípos István.) ____ M űparaszt — exportra Hatéves a Szovjet Híradó November 7-én múlt hat esztendeje, hogy a Novosztyi Sajtóügynökség kiadásában megjelent a Szovjet—Magyar Baráti Társaság folyóirata, a Szovjet Híradó. Az első szám, amely a Nagy Októberi . Szo­cialista Forradalom 49. évfor­dulójának köszöntésével cgy- idöben került a magyar ol­vasók kezébe, 24 oldal terje­delmű, impozáns kiállítású lap legfőbb célját a következők­ben jelölte meg; erősíteni a szovjet és a magyar nép barát­ságát, rendszeres, sokoldalú tájékoztatást nyújtani a szov­jet és a magyar nép barátságát tükröző eseményekről. A Szovjet Híradó kiemelke­dő ulat tett meg a lap szer­kesztési színvonalának emelé­sében, a magyar munkásokkal, parasztokkal, s a tudomány dolgozóival — az olvasókkal való szoros, baráti kapcsolat kiépítésében. Az első szám öt­ezer példányban jelent meg. A legutóbbi százezerben. A lap­nak ma 20 ezer előfizetője van és számuk hónapról hónapra növekszik. Különösen nagy mértékben nő a lap olvasóinak száma a fiatalság soraiban. A havonta kétszer megjele­nő Híradó egyes rovatai sok­oldalú, gazdag tájékoztatást nyújtanak a szovjet nép éle­téről, munkájáról, örömeiről. A lap magas fokú igényes­séggel szerkesztett rovatai kö­zül kiemelkedik A magyar' szemmel a Szovjetunióról, s a szovjet szemmel Magyai'orszá- gon című rovat. Az októberi számban például hat magyar postás dolgozó számol b© a Szovjetunióban szerzett ta­pasztalatairól. A Szovjet Hír­adó mind tekintélyesebb he­lyet foglal cl a szovjet és a magyar testvérvárosok életé­nek' bemutatásában, rendsze­resen riportokat és tudósításo­kat közöl Odessza és Szeged, Herszon és Zalaegerszeg, Kali- nyin és Kaposvár, Lvov és Pécs városok baráti együttmű­ködésének eseményeiről, kül- dötlségcserékről, látogatások­ról stb. Az Európa számos or­szágában nagy sikert aratott Álba Rúgia című film alapöt­lete, a hős szovjet . felderílő- lány és a magyar orvos-házas­pár története is a lap hasábja­in jelent meg legelőször. Köszön tjük a hatéves Szov­jet Híradót és őszinte szívvel kívánunk további eredményes munkát internacionalista kül­detésének teljesítéséhez. A. L. ...............................imiiimiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiimniiimiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiifiiiiiifflmiiiiimiiiiiiiiii* V é get ért a gyümölcsszüret, de az osztályozás, a cso­magolás és a szállítás még változatlanul folyik me­gyénkben' is. A rekeszek, ládák hegy magasságban emelkednek a györgytarlói, a hernádnémeti csomagolókban, vagy éppen az állomásokon felállított ideiglenes raktárak­ban. Oldalukon színes papírburkolat hívja fel magára a fi­gyelmet. Az egyiken pirosló jonathán. a másikon kékszínű, hamvas szilva, a harmadikon, negyediken szülő, barack és sorban mindenfele gyümölcs ékeskedik, 'hogy mosolyogva hirdesse exportútján mezőgazdaságunk nagyszerű eredmé­nyeit. Ami azonban a reklámnak szánt burkolat szélén, más­kor a közepén tűnik a szemünkbe, az már nem éppen szív­derítő látvány. Egy apró, töpörödött apókát rajzoltatott oda exportvállalatunk, a Hungarofruct,. s az öreg parasztbácsi­nak, amint az a múlt századi népszínművekben elő van írva, tömött, fehér bajusza szinte az egész arcát elborítja, patyo­latinge kivillan a derekas alól, a csizmája azonban olyan kurta, mintha turistabakancs lenne. A kezében sercen a gyu­fa, hiszen ugyancsak a „gullasch-fokosch” szellemnek meg­felelően, cseréppipára akar gyújtani. Fekete kalapján kék szalag, a szalag mellett pedig — uram bocsá! — ott piroslik az egész glóbusz. Egyszóval ez az egész figura afféle Pesten kiagyalt műparaszt — exportcélokra. Csak azt szeretnénk tudni, mikor veszik már a Hungaro- fructék maguknak azt a fáradságot, hogy egy kicsit tájéko­zódjanak a saját szállítóiknál: milyenek is manapság azok á traktorosok, agronómusok, kertészek, tsz-gazdák, falusi lá­nyok, asszonyok, akik ezeket a mosolygó, édes, zamatos al­mákat, pergamenbőrű körtéket termesztik szorgalommal, szaktudással — exportra. Mert ha egyszer utánanéznének, bizonyára nem mázoltatnának exporlládáik oldalára efféle műparasztos badarságokat, (hej) ..............................................................................................................................................................................................nimm

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents