Észak-Magyarország, 1963. július (19. évfolyam, 152-177. szám)
1963-07-07 / 157. szám
Határozottan lépnek be a boltba, s mindjárt megtalálják a cukorkái polcot. — Ezs azs enyém ... ezs azs enyém — kiáltja selypen megint a kicsi, s kiemel egy zacskó piros cukrot. Megöleli úgy, hogy azt többet nem lehet elvenni. Ezen felbátorodva, a másik csöppség is kivesz egy hasonló csomagot. Már mindenki minket néz. Egy csomag ára kettő negyven. — Jól van na, adjátok ide a pénzt, Megütközve néznek rám. Ezt így nem tartják igazságosnak, hogy visszaveszem a Vasárnap, 1963, július V. Olyan picik, hogy a földből alig látszanak ki. Szépen kézenfogva totyognak mezítláb az aszfalton. Két kis cigánylány. A kisebb szőke, göndörhajú. Ehmdi kis testén világoskék szoknya lóg. Ez a összes ruházata. A nagyobb, van talán mar hároméves is. Feketehajú. Ki akarom kerülni őket, mert sietek. Meglátnak, s szembefordulnak velem: — Azs mi? — pötyögi a kisebb, s a piros nyakláncomra mutat. Meg kell állni velük. — És azs te- s r at r ti ÄrVS Kis utonallok belekapaszko- < dik a táskámba. Részletes felvilágosítással szolgálok nekik, s közben egyik kezemből másikba veszem az előre kikészített buszpénzt, két egyforintosat. Mennék tovább, de hozzámszegődnek. Alig bírják szedegetni apró, meztelen talpacs- káikat. — Hová mentek? — Csukorért __ — Hol a pénzetek? — Nincs. — Hát akkor? — Ott van nálad — mondja a kicsi, s rámutat a forintokat szorongató markomra. Már nem sietek, mert látom, hogy fáradtak. No nem baj, itt van mindjárt az önkiszolgáló bolt, addig már kibírjuk együtt. Odaadom nekik a forintokat, aztán újabb utazási költséget kotorok elő a táskából. Csalc meresztik a szemüket, hogy még mindig van. A bolt előtt eszembe jut, hogy ez a két apróság nem nagyon tud mit kezdeni az önkiszolgálóban, hát már mindegy, bemegyek velük, úgyis elment közben a buszom. A KUBIZMUS ATYJA Megnyílt a kiállítás, itt vannak a csodálatos képek — Tcair ónnon a festő hiánvzik — Soha nem is létezett! Ciudad Mexicóban, az Excelsior palotában megnyílt a nagy hangon beharangozott képkiállítás. A látogatók, a művészvilág előkelőségei, megillető- dötten szemlélik a 40 kiállított művet. — Szenzációs! — Az. — Micsoda képek! — Hát bizony ... — Te ismerted a művészt? — Nem, de úev tudom, apám annak idején találkozott vele Párizsban. — Oh. Párizs! A napv alkotók hazáia! Picasso, Braque. Matisse, Apollinaire... Tulaidonkénoen nem is kiállítás ez. inkább feltámasztás. A nvomtalanvl eltűnt, naev te- hctséftű festő. .Tusén Torres Camnblans emlékének feltámasztása. aki 40 évvel ezelőtt tűnt fel Párizsban, és akiről azt mondták, hogv a kuhizmus fulnjdonkéoneni felfedeznie, és a legzseniálisabb absztrakt festők egvike volt. Aztán hogv, hogv nem. 1941 elején, váratlanul nvoma veszett. Soha senki többé nem hallott róla. Ezeket az adatokat Max Aub francia regónvíró mondotta el a kiállításon összegyűlt hallgatóságnak. Aub 1959-ben fedezte fel az elveszettnek hitt festőt, egv különös véletlen folvtán. Dél- Mexikóbnn. Az utcán egy öregember szólította meg: — Maca honnan jön? — Párizsból. — No. Meevan az még? Az írót kissé megleDte az öreg fellépése és beszédbe elegyedett vele. Kiderült, hogy az ember katalán származású, és íogv az első világháború előtt jó ideig élt Párizsban. — És itt mit csinál most?--- f'lxr/ivolrrklrívf -- VfVIf. 557 A ugusztus 4—20-ig: Bükkaljai Ünnepi Hetek Ernádon ...... A mind népszerűbbé váló ünnepi napok, hetek, hónapok újabb rendezvénysorozattal gazdagodnak: Ernődön, augusz- - tus 4-től 20-ig Bükkaljai Ünnepi Heteket rendeznek. A nagy sikerre szdmító hetek programja az összes társadalmi és tömegszervezetek segítségével, aktív közreműködésével alakul. A Bükkaljai Ünnepi Hetek ~:í' többek között MHS idején sportbemutató, ejtőernyős ugrás, motorosbemutató, ifjúsági nap, szellemi vetélkedő, énekkarok, színjátszók, különböző együttesek bemutatója is szerepel. Ott lesz Mátészalka nagyhírű cigányegyiiltese is. Különösen Ernőd fiataljai készülnek nagy szorgalommal az ünnepekre. Elhatározták, hogy társadalmi munkával szabadtéri színpadot építenek. — Gyerekeket... — volt az epés válasz. — Elvettem egv indián nőt, s 17 gyerekem, meg egy csomó unokám van. Emikor elváltak, az öreg az író után kiáltott: — Ha találkozik véletlenül Picassoval, üdvözlöm. Aub még jobban meglepődött, és nem tudta szavait mire vélni. Mit akar az öreg Picas- soval? Honnan jutott eszébe? Az esetről aztán hamarosan megfeledkezett. Egy évvel később Párizsban egy társaságban eszébe villant a dolog, elmesélte és megemlítette az öreg nevét is. Valaki felkiáltott: festő. De ha így van, hol vannak képei? Miféle festő, akinek sehol egyetlen képe sincs? Aub ezen is segített: nekiállt és megfestette őket. Ugyanakkor hangsúlyozta persze, hogy a negyven kép, rajz és különféle vázlat csak töredéke a nagy műnek, bár ezen is jól kivehető a mester munkásságának három korszaka. Vagyis a fau- vista, a kubista és az absztrakt irányzat. De hogs’- jutott Aub a képekhez? Franco egy diplomatájának közvetítésével, aki azonban szigorúan ragaszkodott ahhoz, hogy személye titokban maradjon, nyilván politikai >kok miatt. Maga Picasso, amikor a csalafintaság, tudomására jutott, hatalmasat kacagott. — Campalans? Persze, hogy ismertem. Mi az, hogy... — s cinkosan összekacsintott az íróval. ; Nem sokkal később Aub le- •velet kapott egy milánói kor- ; rektornőtől. Az asszon}’ annak jidején Párizsban élt, és a leg- i-elszóntabb anarchisták egyike jjvolt. Jól ismerte Picasso ban- ídáját is. Levelében figyelmez- ítetle Aubot, a festő életrajzáéban található néhány pontat- jj lanságra. Campalans létét azon- jíban egyetlen szóval sem cáfol, [•ta. Bizonyára ő is ismerte.. 1 jÍKi tudja? ;= Már a jó öreg Szophoklész ^megmondta: j< „Nekem úgy tűnik, mindany- Ijnvian árnyak és tovatűnő li- ls dércek vagyunk csupán.” is _________ V . hí in1 n t; -t n eS te’ úi b' bt űfl t eŰ 6j art ifl1 aif ti A 1 i rá] M lel ill Á 9 Ül k» , it, ÍP k í te* xrtf . iórt ki' k«' sO15 ko( é* Ü dvözletét küldött Fabriclo barátom Ponte nell’Alpi mellől, a Pó-síkságról. Szeretettel gondol ránk, a barátokra, magyarokra és a „Grande cita” lakóira. Ennyi csupán az üzenet, megtoldva egy jó hírrel: ősszel, ha kisebb lesz a forgalom, Magyarországra látogat. Fabriciót egy évvel ezelőtt ismertem meg. Háromhetes csodálatos itáliai útunk utolsó napján Tarvisio felé robogtunk. Csak úgy „körömközül” ettük az összeszáradt csabai kolbász maradékát. Ebédre sem időből, sem valutából nem futotta, de egy fonott üvegre, így neveztük a chiantit, talán még igen. Takaros kis üzlet állt a nagy P6* síkság kellős közepén, az országút mellett. Az ajtót egy testes, vidámképű, fekete férfi támasztotta. Stopp! Adtam meg a vezényszót. Elő az ülés alól a kiürült üveget, a zsebek mélyéről a megmaradt lírát s be a boltba. — Vino bianco — fehért bort adjon háromszáz líráért mondom a fekete tulajdonosnak. Keresgél az üve-. gek között, aztán széttárja két karját és sajnálkozva mondja, hogy ennyiért nincs bora, még bianco — fehér sincs, ami a legolcsóbb. Állok tétován néhány pillanatig. Már megtanultam, hogy alkudni mindenütt, még a szállodákban is lehet. Meg is tettük, de inkább látványosságból, kíváncsiságból, nehezebb úgy, amikor valóban egy lírával sincs több a beigértnél a zsebben. — És ha cigarettát adok, magyart? A fekete boltos tágranvitja szemét. _ Magyar cigaretta, csak nem? — De igen, nevetem el magam — magyarok vagyunk, megyünk haza. Ennyi maradt, rakom ki valutánkat a pultra. Ő meg rohan, otthagy egyedül a boltban, ki a kocsihoz és szóval, karral máris invitálja onnan kifelé társaimat. A testes fekete ember, mint az Vrsó pörög. Hadar közben, úgy hadar, Hogy még azt sem értem, amit ola- kzul tudok. Egy nagy kés a kezében; ••éli a parmezént. jókora vajat vág hozzá húst paradicsomot vesz etö a Hűtőe’zekrényből. Bezárja az üzlet Üdvözlet „Grande citába a nagy hegyek alá ajtaját és a raktáron át máris kalauzol bennünket lefelé a lépcsőn, a pincébe. Lenyom bennünket egy-egy ládára, rohan a hordóhoz, fújtat s motyog magában valamit. — Nero, saját, enyém — magyarázza a sötéten csillogó borra. Jólesik a Pó-síkság fülledt melege után a hűvös pince, a fanyar egri bikavérünkre emlékeztető vörös, illetve ahogy ők mondják — fekete bor. Enni mégsem tudunk újdonsült barátunk izgalmát látva. Ö pedig tömné belénk. Süteményt, gyümölcsöt rak elénk. Végül mi vesszük ki kezéből a tálcákat és helyet szorítunk neki a ládákon. — Háború, hideg, rossz Mussolini — magyarázza. — Én katona voltam. Fiatal asszony, bambino itthon. — Lassabban — fogom meg a kezét. Felnevet. Üjra tölt a korsóból, újra kínálja az ízes falatokat és erőt véve izgalmán, déli temperamentumán tagoltan, érthetően elmondja a következő történetet: Nápoly mellett, Pozzuoliban nőtt fel. Aprócska gyermek korában került egy Albergóbe. Üzlet, szálloda, benzinkút, vendéglő volt egy helyben. Nappal kiszolgált az üzletben, vagy a benzinkútnál, törölte az ablakokat, este főzte és kihordta a makarónit az étteremben, hajnalban tisztította a cipőket. Tizennyolc éves volt, amikor elvette a szomszédos halsütő kofa lányát, Giovannát. Ott laktak továbbra is az Albergo piciny személyzeti szobájában, de szép volt az asszony; bella, bella — mondogatja — és olyan lett a bambino is. ■ itört a háború, nem kímélve Fabriciót és kis családját sem. Pozzuoli mellől, ahol télen is nyílnak a virágok, elvitték messze, nagyon messze, északra. A nápolyi öböl csodáján, narancsvirág illatán, a zűrt enger ön felnőtt legény megismerte a hideget, a fagyot, a vért, a K háborút. Dallamos nyelvén, amely szinte dalol, ha szépről, boldogságról, gyermekről és szerelemről esik szó, nem is talál kifejezést a borzalmakra. Beszédes arca mindent elárul. Keze, lába elfagyott kint, Ukrajnában. Vékony, rossz katonaruhában hozták őket a hátországba. Magyar- országra. Társa egy gazdag olasz nemes volt, aki előtte bejárta Európát és mesélt a fiúnak Magyarországról is. — Átjöttünk a nagy hegyeken, síkságon jártunk, hideg volt, nagyon hideg. Azt hittem, már megfagyok, meghalok. Akkor egy városban álltunk meg. A szinyor — utal társára — vitt le a vagonból. Már nem tudtam járni sem. Itt halok meg, gondoltam és elbúcsúztam az asszonytól meg a bambinótól. Nagy város volt, hegyek mellett, kémények, füst. Tudom, cs betűvel kezdődött, vagy a közepén volt, végén? Nem. nem emlékszem így. Ha hallanám! — Karte, térkép — mondtuk. Máris mentünk a kocsihoz és prospektus, térképhalmaz alól előkerestük a mienket, a magyart, azt. ami Fabricio barátunknak is kellett, no meg a cigarettát, ami megmaradt az úton. Mutatjuk a legnagyobb vörös kört a térképen: Budapestet. — Si, si — mondja, ott is járt. de amiről beszél északabbra van. Nagy állomás a hegy alatt. Soroljuk, szinte rágva a neveket: Ungvár. Nem, int, nincs benne cs. Nyíregyháza — töprengünk mind a négyen és szinte haditanácsot tartunk, hogy merre jöhettek Ukrajnából a kiéhezett, kifagyott olasz hadak. Ez se jó, nincs benne cs. Jöhettek Miskolcnak is, mondja barátnőm, a szép szőke asz- szony. Fabricio felugrik, nézi a térképet, betűzi: Si, si Micskolc. Elkapja, szívéhez szorítja, kimegy vele a kis helyiségbőL 1 Egy üveggel tér vissza." Nem szól egy szót sem. Ügy látom, nagyon fényes a szeme. Húzza a dugót s magyarázza: Lacreme Christi, Krisztus könnye — jelenti magyarul. Nem nézünk rá. A férfikönnynek tisztelet jár. A mi barátunk nem ok nélkül szedte elő kicsi raktárából a legnemesebb olasz bort, amelynek könny és fájdalom a neve. Már nem hangos, már nem nevet. Szomorú, csendes, elmélázó. Arra sem kell figyelmeztetnem, hogy lassan beszéljen. Mintha vajúdna, dobja ki magából a szavakat. — Si. Micskolc. Grande cita — nagy város — a hegyek mellett. Ott ültünk a pályaudvaron. Vártam, hogy meghalok. Törülközőt, sálat, mindent felvettünk. Nagyon hideg volt. Pozzuolira, az asszonyra, a bambinóra meg a tengerre gondoltam. Akkor egy bella donna — szép asszony — jött előttünk. Kisfiúval, bambinóval. Francseszkó — mondtam neki, úgy hívják az enyémet. A bambino nem félt, nevetett. Nyújtotta kezét. Meleg, olyan jó kis meleg keze volt. amilyen csak egy bam- binónak lehet. Aztán jött az anyja is. Meleg teát adott, sálát átkötötte nyakamon, a bambino megcsókolt, így. Mutatja és megcsókol mindany- nyjunkat, most köszönve meg a szép fiatalasszonynak a meleg teát vagy inkább a hitet, az életet. Megtölti üvegünket a legjobb borral — ezt adja, ez neki a legkedvesebb. — Értem igyátok meg, de otthon, a ti hazátokban. Barátok, testvérek vagyunk. Egyszer elmegyek hozzátok. I ' gy búcsúzott Fabricio. Fehér kötényével integetett utánunk. Velünk jött volna, akkor nem lehetett, de most írta, hogy jön. Minden bizonnyal felkeresi „Mics- kolcot”, a „Grande citát” és ha a szép fiatalasszonnyal, aki a meleg teát adta azon a zimankós téli napon a meggyötört olasz katonának, nem is találkozik, de új barátokra lel majd a nagy hegyek aljában, Mics- kolcon — ahogy 6 ejti. Károlyi Mária | Gárdonyi * emlékünnepség * Sályban * Sályban, ahol Gárdonyi Gé- Ijíza gyermekkorának egy részét ^töltötte, nagyszabású ünnep- őséggel kívánnak adózni az író * emlékének. A tervek szerint (kiállítást rendeznek az író ha- ' gyatékaiból. és irodalmi esten : adnak elő Gárdonyi műveiből, í Gárdonyi Géza életművéről • Nagy Sándor docens, az egri • Tanárképző Főiskola pedagó* * gusa tart előadást. A több na- Jpig tartó ünnepségen ott $ lesz Barsi Ernő győri művész* tanár is, a falu szülöttje, aki * sályi népdalfeldolgozásokat ő játszik. * Az emlékünnepség pontos * dátumát még nem állapították * meg, de valószínűleg augusz- Ő tus végén, vagy szeptembef * elején rendezik. pénzt, de azért csak ideadják. Nevetve nézik az asszonyok azt a nagy igyekezetét, ahogyan tépik, cibálják a zacskó száját, hogy végre hozzájussanak a piros szemekhez. — Megköszönni? — kérdi egy testes asszonyság. Villogó szemekkel néznek rá, biztosan azért, hogy mit szól ő bele a mi dolgunkba, s mormognak neki valami köszönetfélét. Kituszkolom őket a boltból, utóvégre az én barátaim, ne szórakozzanak vele mások. Odakinn próbálok velük még beszélgetni, míg jön a másik busz, de már nem lehet. Tele van a szájuk, rám se fütyülnek. Kézenfogják megint egymást, s mennek tovább. Utánuk köszönök, de nem figyelnek rám. Néhány lépés után a kis szőke visszanéz. Integetek neki mosolyogva, de ő elnéz mellettem. Hiába, így van ez, a mór megtette kötelességét, a mór mehet. Majd talán holnap reggel megint barátságosabbak lesznek. A. L talember képét, s Picasso na- talkori fényképe mellé retusálta. A szülők? Campalans apja egy tagbaszakadt katalán paraszt, anyja pedig egy szikár» mogorva nézésű öregasszony. Tessék, itt vannak a képek. A gyerek szülőfalujában járt iskolába. Később nézeteltérése támadt szüleivel, Geronába költözött és egy jegyzőnél ír- nokoskodott. Következtek az apró, de annál meggyőzőbb életrajzi adatok. Az például» hogy Campalans különös gondot fordított fogainak ápolására, mert gyermekkorában olvasott egy újságban ennek fontosságáról. „Picasso bandája“ De hogy került Campalans Párizsba? Ügy, hogy halálosan beleszeretett senorita Pepita Romeuba. Minthogy azonban nem volt holmi csélcsap Don Juan, megelégedett azzal, hogy imádottjának minden hétfőn egy üres levelezőlapot küldjön. Ennek a végletekig korrekt udvarlási módnak csupán az az egy hátránya volt, hogy senorita Pepitának fogalma sem volt a dologról, s szépen, nyugodtan férjhez ment — máshoz. Ez a csapás Jusepet annyira lesújtotta, hogy bánatában kivándorolt Franciaországba. A többi már magától ment.’ Párizsban felkereste ismerősét» s rövidesen tagja lett „Picasso • bandájának”. Anarchikus ter- i mészete azonban nem egyszer . okozott civódást. — Talán ez- zel magyarázható, hogy váratlan eltűnése, 1941-ben, nem keltett nagyobb feltűnést bará, tai között — mondja óvatosan 5 Aub. — Abban azonban mind- . annyian megegyeztek, hogy- Campalans kivételes képességű gáttá, és csendesen mosolygott ta magában. Mosolygott egyrészt, ta mert vígkedélyű ember volt, ta másrészt pedig, mert alapos es oka volt a mosolygásra. De mit r; csináljon? Feltárja titkát? Vé- rr gül is úgy határozóit, hogy fel- T tárja. Az eset ugyanis lassan g minden méretet túllépett,- s ő k maga is háttérbe szorult. So- ti kan kiderítették, hogy ismerték k a festőt, leveleik és mindenféle n más adataik vannak tőle. Max a Aub ekkor megszólalt és ördögi é nyugalommal kijelentette: 11 — Torres Campalans nem ^ létezik. Nincs, és soha nem is 1 volt. Az egész dolgot én talál- * tam ki. Életrajza? Nos életraj- * za csak regény. Semmi más. Művei? Azokat én festettem. Minden innen pattant ki — s ujjúval homlokára koppantott. I Az igazi misztifikáció arról l ismerhető fel, hogy milyen I gyorsan fordítanak hátat, és 1 mennyire nevetnek rajta azok, * akik legjobban hittek benne, 5 Ciudad Mexicóban nevettek, * mégpedig nagyon. Max Aub ! azonban oda se nézett, s ha ’ kérdezgették, hidegvérrel vála- < szolt: i — Egyáltalán nem vagyok misztifikátor. Könyvet akartam i írni korunkról, amelyben a val- lás és a politika helyét a kép- • zőművészeti vita foglalta el. Ennyi az egész. Nem tudtam azonban, mitévő legyek, életrajzot írjak vagy regényt. Az életrajz többé-kevésbé mindig hamis. A regény azonban igaz. A bizonyíték: Raszkolnyí- kov, Rubempré, Werther. Másrészt tagadhatatlan, hogy a mai regény kissé idejét múlta. Valami mást kellett hát kieszelnem. így jutott eszembe az életrajz. S hogy helyesen cselekedtem, igazolja a könyv nagy sikere. Azt is elmondta Max Aub, hogyan látott hozzá hősének megalkotásához, aki soha nem is létezett. Ügy határozott, hogy hőse katalán lesz. Kitalált egy jóhangzású nevet: Torres Campalans. A Jósé névnek katalán hangzást adott, és így lett belőle Jusep. A hős születési helye egy eldugott kis katalán falu: Vich. És mert Picasso barátja is, hát 1886-ban született. Egy életrajz akkor igazán hiteles, ha fényképek is illusztrálják. Max Aub ezt a kérdést is megoldotta. Egy századeleji újságból kivágta egy futbali- - mérkőzést néző ismeretlen fia— Mi? Campalans? Jusep Torres Campalans? A zseniális festő? Picasso, Braque és Mondrian egykori barátja? Hát ál? Hihetetlen! Micsoda furfangos eg}’ fickó volt! Eltűnt, mint a kámfor, vagy mint annak idején Rimbaud. Csakhogy Rimbaud Abesszíniában kötött ki. Hát ő? — Mexikóban. — Hallatlan. Micsoda meglepetés! — s a csodálkozásnak nem akart vége szakadni. A beszélgetés eredménye az lett, hogy Aub fogta magát és haladéktalanul elindult vissza Mexikóba. Sajnos, későn érkezett. Az öreg időközben meghalt, mégpedig igen rejtélyes körülmények között. Senki, még gyermekei sem tudtak róla valami érdemlegeset mondani. Aub helyében akárki más kedvét vesztette volna a további keresgéléstől. Öt azonban nem ilyen fából faragták. A kudarc csak még jobban felcsigázta kíváncsiságát, és ettől a naptól fogva minden idejét a Campalans-rejtélynek szentelte. Sorra járt minden irattárat és kutatott, szimatolt, ahol csak valami nyomot sejtett. Háromért nyomozás után, 1958- ban elkészült munkájával, s ismerőseinek ünnepélyesen bejelentette: — Campalansra vagytok kíváncsiak? Nos, itt van. Ezennel elétek tárom élettörténetét és műveit. A csel fogás A mexikói művészköröket és az egész közvéleményt lázas kíváncsiság fogta el. Az elveszett festő, a zseniális alkotó tehát köztük volt, és ezt senki nem is sejtette! Max Aub hamarosan kiadta a festő életrajzát, s könyvének óriási sikere volt. Ekkor nyílt meg a feni említett tárlat is. és az emberek tömegesen látogatták. A képekről a legismertebb mexikói műbíráló kijelentette, hog}! Campalans összekötő kapocs s Picasso előtti és a Picasso utáni korszak között, és jelentősége óriási. Mások megállapították, hogy Campalans megelőzte kortársait és mindnyájuknál merészebb újító. Ismé: mások szuperstrukturális koncepcióról, antiformalizmusról feloldott szubjektivizmusról és strukturális objektivizmusrói kezdtek beszélni. Max Aub mindezt csak hall
