Észak-Magyarország, 1963. március (19. évfolyam, 50-76. szám)

1963-03-31 / 76. szám

Vasárnap, 1963. március 31. ESZAKMAGYARORSZAG 5 Szekrényest lajos : telepedett az ősz. Hát nem látja az a Hagyó? — Az élet. And — nyögdó- cselt Nádas, — á lónak négy lába van, ugye, s mégis... De hiába kísérletezett. — Álnok vagy. üreslelkű — kiabált tovább Nádasné. — így éltem velőd, így tettél tőnkre. Hányszor, istenem hányszor undorodtam már a tetteidtől, ahogy játszottad a jó embert, az igaz szívül, csakhogy fel­emelkedj. Mert neked csak az .volt a fontos, a rang, kétszínű voltál mindenkihez. És ie. a mózes-mázos, hazug ember azt hitled: buták az emberek? Ját­szod a szocialistát, szavalsz, magadban meg kineveted őket. De én majd felvilágosítom őket! Ebből, az életből elég volt! Nádas megijedt. Valami trükköli törte fejét, amivel az asszonyt leszerelheti. Nem tud­ta. mire képes Anci, hiszen szóváltás nélkül telt el a hu­szonöt esztendő, nyájasak és előzékenyek voltak egymáshoz, és lám. mindvégig csak szédí­tették egymást. És most tessék. Nádas butának hitte feleségét, magában meg volt győződve, hogy az asszony nem lát a lei­kébe soha. Nem volt annak ér­zéke a furfangokhoz, ami pe­dig annyira kellett az élethez, a boldoguláshoz! Ű igen! Ö a furfangot aztán szinte tökély­re vitte, bevetette, mint takti­kai manővert, ahol előrehala­dása igényelte, hiszen köztudo­mású, ezt vallotta, hogy aki nem hazudik, aki nem tud más lenni kívül, mint belül, az iga­zában nem is ember. De bármi is, az már bizonyos, hogy az ilyen leragad a . sárban. De Anci. most meglepte, váratla­nul és szokatlanul rontott rá, s ez megzavarta, megbénította. Várta a következő rohamot, addig időt nyer, s kisülhet va­lamit. Ha lármát csap a válla­latnál, megtudja a felsőbb pártszerv: végem! Mert itt lent nincs semmi baj. Az igazgató haverom, s az alapszervnél ki szólna? Beosztott mind. Anci csak szipogott, úgy látszott el­fáradt, de azért ki tudja, mit akar? Le kell szerelni, saját fegyverével. — Anci, drága — kezdte. — Te bosszút akarsz állni raj­tam? Ugyan! A te finom lel­ked, meg a bosszúvágy. Hibáz­tam, no. Veled is, a társada­lommal szemben is. Amit lehet, jóváteszek. Majd én mondom el az alapszervezetben. Elmon­dom, hogy megbotlottam, de már vége. Attól a pillanattól kezdve. S csak egymásnak élünk újra. — Hazudsz, minden szavad hazugság! Gyáva vagy elmon­dani — unszolta, de megbor­zongott, hogy hátha mégis megteszi. De hát. ember ez? — De anyuci, igazán ne hisztizz már — akart Cuki is valamicskét jóvátenni. Nádas megérezte, hogy Anci már összetört. Üsd a vasat, amíg meleg! — Az igaz szóban megtisztul az ember, — s közélébb lépett hozzá. — Az emberek, előtt is más leszek* ha tisztultabb a szívem. Csak a reverenda hiányzik az öregről — gondolta Cuki —, hogy tud ez kenni! — De hall­gatott. Nádas Ancit figyelte, aki ujjait morzsolgatta. — Megróhatnak, az igaz, nem egyformák az emberek. Talán el is kerülök onnan — sandított, az aszonyra. — De nem bánom. Visszajövök hoz­zád teljesen, emberi módon, igaz lélekkel, hazugságok terhe nélkül. Meglátod, jóra fordul ismét az életünk. Az asszony vállára tette ke­zét. Nádasné összerezzent, de nem volt ereje eltaszítani. Bár hinni lehetne, amit mond. Tudta, hogy badarság, hogy ez az ember sohasem őszinte hozzá. De félt és kilátástalan­nak tűnt a jövő. Ha megteszi, minden kiderül, szájára veszi a város. Egyszerre összedől minden.. Belekapaszkodott férje ka­bátjába. Hinni akart, és nem akart félni: — Béla... nem, ne tedd meg mégse... Ügy sem hinnék, hogy őszinte vagy. Ki tudhat­ja? Inkább csak önmagának beszélt, s uíálkozott, hogy eny- nyire gyenge. — Mit szí vem?, adta az ellá- gyultat Nádas. <— Kitesznek onnan. — Nem számít. Fontos, hogy visszatalálok hozzád. — Nem — sikol.lotta Nádas­né. — Nem, mi lenne akkor velünk? Mit szólnának az em­berek? Mégis csak voltunk va­lakik. Nádas elmosolyodott: bizony, huszonöt év hosszú idő! Anci felett sem szállt el nyomtala­nul. — Hogy hogy voltunk? — A látszat, Béla... leg­alább azt őrizzük meg. Ha be­lehalok is... — Ugyan szívem. Ne szamár­kod j! Meg kell tennem, és kész. Szinte belelovalta magát, lelke­sítette a közelgő győzelem, lám csak, milyen kevéssel be­éri a szerencsétlen. A jóság ér­zésétől még el is érzékenyült kissé. Cuki értetlenül hallgatta a beszélgetést, valahogyan azon­ban érezte, hogy apja nem őszinte. Megtanulta már, hogy szavai mögött mindig mást kell keresni. — Az állásodat.-: azt nem.:; Béla — nyögte az asszony; Nehezen jutottunk idáig.;: Csak gyere vissza; Ugye, ott hagyod azt a.:; ugye megint csak az enyém leszel? — Hát persze — simogatta Ancit, — csak a tiéd szívem. Cukiból kipukkant a neve­tés, halkan, anyja szipogott, így nem hallotta, apja pedig ránézett szigorúan. De mintha kacsintott volna. — Ne szólj..: csak hagyd azt a ringyót. Félek... Engem ne sajnáljanak ... Úgysem mernék az utcára menni. S visszagondolt büszke fia­talságára. A jómódra, az akko­ri erkölcsökre. Az apja arra tanította: a . világnak mindig csak a szépét mutassuk ma­gunkból. Az élet porhintés '“■csupán... • »Bádas úgy tett* mintha ! gondolkodna. Sokáig ; hallgatott, aztán leha­jolt Ancihoz, s orcáját kezébe •fektette. : — Nem bánom, no, de csak Ha te kedvedért. Az a senki pe­leiig mától nincs többé! F íj Együgyűnek tűnt előtte az Fasszony, pedig tudta, hogy nem |az Melegség járta ót, a fölény jóérzése futkározott benne; lám ^milyen egyszerűen, milyen Pokosan átjátszotta Ancit. F £ És még hozzátette: jj — Boldog vagyok, hogy újra Fáz igaz útra vezettél, Anci. ^Köszönöm neked. F Az asszony megborzongott. * — No látod, anyuci, mit mu- Eriztál annyit! Mondtam, hogy Fapuci klassz fiú! Mindenkinek Evan valakije! F Nádasné újra eszmélni kez- Edett. Vad gondolatok riogat- í-ták: gí — Neked is? — fordult a lá- Fnyához. j; No hallod? F — Van? — könyörgött szinte tsírva. F — Járok valakivel — fity- ímált Cuki. kült. Nádas a lendülettől ne­kizuhant a falnak, szánalma­san, mintha megverték volna. Bárgyún pislogott a szemüveg alól, lihegett, s újra nekilen­dült, — Te — állt közé és a lánya közé Nádasné. — Te ocsmány, meg ne üsd! Te vagy felhábo­rodva? Mert a lányod kimond­ta az igazat, amit már régen tudok? — Igazságot? — tárta szét a karját döbbenten Nádas. — Azt, igenis, hogy azt. De te, a híres, aki olyan folyéko­nyan prédikálod az erkölcsöt másoknak, mint ahogyan a vizet isszák, te sohasem bírtad az igazságot elviselni. Hazug voltál egész életedben, s úgy éltünk együtt huszonöt évig, hogy hozzánk, a családodhoz egyetlen igaz szavad sem volt. A kis tanárocska, alá felívelt, osztályvezető lett, prédikátor! S mit tesz? Klárikázik. hazu­dik! Nádas még sohasem látta ilyennek Ancit. Ügy látszik, hogy megöregszik, s azzal meg is bolondul. — Én nem szeretem az igaz­ságot, én hazudtám volna? Kérdezd csak meg a munkahe­lyemen! — fújtatott. — Hát nem tettem meg értetek min­dent? Cuki elődugta fejét anyja háta mögül: D e apuci, hiszen ott is •tudják, a munkahelye­den. Hát nem onnan hívogatod? Röhögnek rajtad, igaz, ha item is mernek szólni. De mi van abban? — Röhögnek? Ki merészel? Te — indult a lány felé — honnan veszed ezt a sok hülye­séget? A lány viháneolt: — De apuci, te félreértesz. Már viccelni se szabad? Nem lehetett tudni, mit mond ko­molyan, s hogy apjától eltávo­lodott, tapsolni kezdett: — Értelek, klassz vagy, ahogy véded a nőt! Nádasné sírva jajveszékelt: — Hová jutottunk, micsoda élet; Még hogy klassz vagy apu, ahogy véded a nőt! Cuki szertelenségével olajat öntött a tűzre: — Ne őrjöngj, anyuci, min­denkinek van valakije. Apu klassz fiú, modern! — Hazugság — kiáltotta Ná- dasné — utolsó hazugság, nyo­morult élet. Az asztal szélébe kapaszkodott, elgyengült a te­hetetlenségben, s férjét látta, kopaszodó férjét, enyhe poca lt­ját, megnyúlt orrát, az egész emberre lám már teljesen rá­az eszem. Felállt, mosolyogni próbált, de kényszeredettre si­került, az asszonyhoz lépett hát. meg akarta simogatni a haját, de az elkapta a fejét. — A kabátomat, Cuki — szólt a lányához. A lány nehéz­kesen kitolta maga alól a szé­ket, s elhúzta a száját, hogy a váratlan fordulat ilyen egy­szerre megfosztotta a további izgalmaktól. — Várj csak, Béla, — kérte az asszony lágyan, azért hatá­rozottan. — Beszélnem kel! veled. Valamit tisztáznunk kell. Cuki visszafutott a felöltővel az előszobába, nem várta, nem bánta, mint határoz apja. —* Mennem kell, drágám, értsd meg, sürgős, majd más­kor, szívem. — Szívem, drágám — húzta enyhe gúnyra száját az asz- szony. — Béla, hát te igazán bolondnak nézel? — Ugyan, Anci, miket be­szélsz? Miért néznélek? No, ne veszekedjünk — hajolt az asszonyhoz, hogy megcsókolja. — Igazán mennem kell. — Nem — húzódott el Anci. — Eleget ravaszkodtál. Béla nem értette. Mi ütött belé? S itt, éppen most, a lá­nya előtt? — Hagyj magunkra, Cuki — adta meg magát, s visszaült az asztalhoz. — Hogyne! — okveletlenke- dett a lány. » — De igazán, Cuki, ez ko­moly dolog — szólt az anyja is. — Menj, zongorázzál! — Szó sincs róla. Talán én nem vagyok komoly? Húsz éves vagyok, tudok mindent! —t Mindent? — szömyülkö- dött az anyja, s olyasmit gon­dolt, hogy rögtön megfájdult a feje. — Mit tudsz? — hördült fel Nádas. Cuki hátralépett. Csípőre tett kézzel ingerkedett: — Mondtam: mindent. A 151-et! Nádasné keserűen felsóhaj- tolt.’ Istenem, hát Cuki leg­alább nem azt tudja, amire az előbb gondolt. Mik jutnak eszembe! Megfogta lánya ke­zét, megkönnyebbült, de csak egy pillanatra. „De ez a Béla, ez gazember!’’ — A 151-et? — értetlenke­dett Nádas. — No és, mond­tam már! Anci észrevette, hogy reszket a keze. — Tudom, hogy ki a 151. A mellék! — ugrándozott Cuki, s nevetett, nevetett, fürdött az élvezetben, hogy elkapták apját* N ádasban meghűlt a vér Pislogott szemüvege alól, hol Cukira, ho Ancira. Cuki arcát megvilágí­totta a káröröm, Anci rnagába- roskadtan ült, s fájdalmasan a semmibe nézett. Nádas úgy érezte magát, mint mikor le­tartóztatják az embert. Nem, nem is konyha ez, börtön, a töltött káposzta is csalétek csupán, és már nem lehet sza­badulni. — Nem ki, te kis hülye — szakított gátat Nádas, — ha­nem mi! Érted,? Egy telefon­szám a felettes szervnél. Mit kínoztok? Mi ez a gyanakvás? Lólok-fulok, dolgozom éjjel- nappal, és tessék! Nem elég ott, már idehaza sem lehet nyugodt az ember? — Én is tudom, hogy ki, már régen tudom — ejtette Nádas­né maga elé a szavakat. Most már itthon sincs más gondola­tod. — Klárika, a százötvenegy, Klárika! — kiáltotta Cuki — s ajkbiggyesztvo hozzátette; né­ni! Nádas felugrott, feldöntötte hirtelenségében a széket. Lá­nya felé csapott, de az elmene­Egyre több hely kell... Érdekes rendezvényt tartottak nemrég a kazincbarcikai : pedagógus klubban. Fiatal írók mutatkoztak’be itt ,müveik­kel. A rendezőség attól tartott, hogy ebben, a zömében há­rom műszakban dolgozó, ipari munkásokkal teli városban nem lesz túlságosan nagy érdeklődés a fiatal írók estje iránt. Valaki a rendezőség tagjai közül igen őszintén elmondta: — Nem mertük a tágas mozihelyiségben tartani ezt a rendezvényt. Mivel pedig az újvárosban még művelődési otthon nincs, ezért a pedagógus-klubot jelöltük ki az írói est helyéül. A klub azonban szűknek bizonyult. Az érdeklődők zsúfolásig megtöltötték az aránylag -kis helyiséget. Akiknek nem jutott ülőhely, azok sem távoztak, állva hallgatták végig az ifjú írók műsorát. Az egyik álldogáló ember halkan megjegyezte: — Hm. Valamikor a „csinn-bumm”-filmek iránt volt ilyen nagy az érdeklődés... — No látja — szólt rá a mellette álló —, most meg az ilyen rendezvényekre kell egyre több hely.;; K. Nádas nem szólt, fellélegzett! IS Már nincs egyedül. Nádapné nyögött. Eltolta magától férjét. — Istenem, istenem, mi lett m a családomból. Kitől tanultad, H te szégyentelen?! Az én időm­ben ... s érezte, hogy elernyed, karjából kifut, az erő, — hiába . Ä birkózik, földhöz csapja az ff, élet. ’ Cuki közbevágott: — Mondtam már, hogy ne ® murizz. Felnőtt vagyok, s én ® még riétn vagyok lekötve sen- fl kihez. Mit tudod te, hogy mi S| a modern élet! Apjára nézett, s most fisz- JE tán látta, hogy az kacsintott gj Visszahunyorított. — Hozom a kabátod, apuci! 9 — kiáltotta, s kiszéleskedett az N előszobába. — Pá szivem — gőgicsélt 9 Nádas —, sietek, dolgom van. IS Rendes időben jövök este...' 9 Az asszony füléhez hajolt, és H édeskedve belesúgta: Hozzád.«' 9 Nádasné hallotta, hogy záró- pl dik a konyhaajtó, és az előszó- ,9 bábán matatnak. Lehajtotta íe- jót az asztalra, aláfektette te- nyerét, s görcsös sírásba kéz- m dett. „Persze, mit tudom én* hogy mi a modem élet? Rab- B| ja vagyok ennek a senkinek* ó® meg a karriernek.” Rázta a . fl zokogás, de hang nem jött a ;9 torkán, valami' fojtogatta. j:t|| Csönd ülte körül, nyomasztó* 'Vttl bánatos csönd, fájt a szíve* jgj fájt a sok hazugság, fájt, hogy ; JH boldogtalan. Szinte hallotta, fa hogy a férje ott. a vállalatnál g. feláll valamelyik gyűlésen, pó- || zol és nagyképűsködik, beszél B szocializmusról, meg erkölcs-;® ről... Az álszent, a kétszínű JS gazember! Okos ember, tanár:® volt. hisznek neki. Érezte*! II hogy amit tesz: áldozat, önma- 'JJ ga, az embersége temetése,j® hogy senki soha meg ne tudja, milyen utolsó ember az ő fér- Hf je: Nádas Béla. Rongynak hit- ® le magát. hogjr ilyen, de a már- 9 tírság kissé megnyugtatta. S a lánya? Hát élet ez? S tovább, zokogott, az asztal- |1 ra borult, s nem is akart fel- IP ébredni. Künn hópelyhék szállingőz ® tak. Nem volt hideg, vagy h< 11 volt, is. Nádas nem érezte. Ki ® vette salját, kigombolta inget :Ej s nyakát odatartotta a télnek í lg A hideg hópelyhek írissr ® csipkedték, s ettől megvidá ;M Meggörnyedt, kissé, fürest B kacsázó lépésekkel halad- y| egyik vállát előrepréselte ' lg forgatagban. Sós jött vele szemben, a me1 8 gyétől. >® — Szervusz, Sós elvtárs kői M lek! — kiáltotta messziről. ilyesmit sohasem mulasztottig el. Lekapta kalapját, és hosri j szán emelte kopaszodó feje f.‘ |p lé, — szervusz kérlek, szervu .jSg — ismételte, s még utána j.® nézett Sósnak. Csak már anr f| kor meggyőződött, hogy ^ || nem néz hátra, tette vissza k ;JS lapját. Fején elolvadt a hó, i lg nem tesz semmit. Sós azé Jjl nem akárki. ;ii Hogy belépett a hivatali sz Ég bába, mindenki elhallgató,® Asztalához ült* levette székül üvegét, megtörölte, majd f'?|| tette. Azután az egészet d^Jl ről kezdte. ;'jf| A szemben ülő fiatalasszo ijte megszeppent Tudta már, ÍJ rossz jel, lesütötte szemét. ,|g nyugtalanul dolgozni kezdek® *—.Szólt valaki? — kérdett® hirtelen Nádas. Eszébe jutcjH hogy talán ezek röhögték i,® éppen. Az egészet most prób® nak is szánta. - lg Mindenki hallgatott. Piss^S nés sem volt a szó’ Éj ban, csakúgy, ahogyan az rrjjB miskor is lenni szokott. \ fi Nádas hátradőlt a székér ; elégedetten elmosolyodott, ijttj — Azért! — morgott mé$H biztonság kedvéért Hiába, 9 ni tudni kell. ,lM — Ugyan — gondolta. ah>„| végignézett a hangtalanul 1 Jp mölő társaságon. — Nem nak ezek az egészből setn^fi Csak az a buta liba hiszté^Jl zik otthon. . tj|| S a telefonhoz nyúlt* yjfö csázni kezdett. a® A hópihék vidám hancij® zással beleskelődtek az aí'B kon, csoda szép volt mindé'8 Kattant a készülék, Ni ’ll halkan beleszólt: — A 151-es melléket kén ff K érem a 151-es melléket — mondta halkan, s kinyújtotta kezét. Meghallotta saját hangját, s riadtan feltekintett. Keze majdnem a lábasba ért. 'Fele- sége.szemben ült vele, úgy lát­szik, semmit nem hallott, mert csendben evett tovább, igaz, csak immel-ámmal, mert nem szerette a töltött káposztát. Neki, az ő kedvéért főzte, pe­dig férje mostanában nem is ivott, nem kívánta annyira. Óvatosan, hogy ne sejthesse, Ancira lesett, az nyugodtnak látszott, a tányér fölé hajolt, így pillantását rajta fe­lejthette. „Istenem — gon­dolta — mit is kezd­hetnék vele? Megőszült már és meg is -csúnyult, vagy talán soha nem is volt szép, ki tudja már, hisz’ olyan régen volt fiatal. Pedig mellettem mi gondja lehetett? Pénzben so­hasem volt hiány, öltözhetett, pótolhatta volna, amit elmu­lasztott a természet. De ügyet­len volt még arra is, hogy meg­szépüljön.” Felesége hirtelen la tányér­ba ejtette a villát, a porcelán furcsán, nagyot csörrent az egyébként is nyugtalanító csöndben. — MI az, már magadban beszélsz? — kérdezte fojtott hangon az asszony és férje sze­mébe nézett. A sűrű barázdák mintha megkeményedtek vol­na az asszony arcán, s úgy vélte, rútnak formálták a fá­radt tekintetet. — Semmi — mormolta —- az idegeim, drágám, tudod, a rengeteg munka, elgondolkod­tam, ennyi az egész. — Mi az a 151-es mellék? Döbbent csönd szállta meg a konyhát. Nádas izgatottan kapkodott szemüvege után, fel­tette, szemét az üveg érdeke­sen • felnagyította. Arca így egészében valamiféle ártatlan­ságot öltött, vonásai lágyabbak lettek, de az is lehet, hogy az egészet a megszokás szülte. — Az újság... hol van a mai újság? — tekintgetett kö­rül. A közöttük ülő lány kuncog­ni kezdett, komolytalanul és nevetségesen, élvezte apja gon­dolati kacskaringóját, amely- lye'l zavarát, leplezni igyeke­zett. Jól ismerte már, mindig ezt teszi, ha kényelmetlen dol­gokban kell nyilatkozni, de mindenkor átlátott rajta, most is, azért tovább kuncogott. — Mit vihogsz, (Cuki? — mordult rá az apja, s tovább gyömöszölte a töltött káposz­tát, de már nem ízlet. annyira. — Savanyú no, a gyomrom... hiszen tudjátok* máskor eny­hébbre kérem. Cuki nem tudta magát tür­tőztetni, újra kirobbant ko­molytalansága, pedig igyeke­zett visszafojtani, bugyboré­kolt, akár az elromlott vízcsap, s az erőltetéstől künnybelábadt a szeme. „Izgalmas, nagyszerű, — ujjongott magában — néz­zük csak, ebből hogy ravasz- kódja ki magát az öreg!” — Béla —.szólt az asszony,, mintha csak most kezdené, — mondd csak, mi az a 151-es mellék? Az előbb már kérdez­tem. — Egy szám — könnyelműs- ködött. Cuki, s kipirosodott az izgalomtól. — Hallod — nyugtázta a se­gítséget Nádas, — egy szám mindössze. Hiába, már itthon sem tud a gondoktól sza­badulni az ember. Tovább hadart, s felesége arcát fürkészte: enyhül-e már? „Ilyen marhának lenni — sopánkodott magában — így elszólni magam!” — Telefon? — kérdezte az asszony. — Az, perske, hogy az. A felügyeleté ... valamit sürgő­sen el kell intéznem, azon jár

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents