Észak-Magyarország, 1962. augusztus (18. évfolyam, 178-203. szám)
1962-08-19 / 194. szám
Vasárnap, 1062. augusztus 10, ESiß&iCMAG V AKOKS2SÄÖ 7 0( Madridban harminc éve nincs NYUGDÍJASOK klubja Cs. Nagy András rajza Nyári strandíorgalom Miskolcon Késve kezdődött az igazi nyár, de most már nem panaszkodhatunk az időjárásra. Hogy mi is éljünk ezzel a szólással: a Nap sokszor hatodmagával süt, s minden embert a strandra zavar. Tapolcán, cs ki Augusztus 20 strandfürdőben minden tenyérnyi hely foglalt. A meleg napok sok problémát jelentenek a vízellátással kapcsolatban.' Megkértük hát Teslér Jánost, a Miskolci Vízművek és Fürdők igazgatóját, tájékoztasson ezekről. — A nyári vízellátásban a város területén, Diósgyőrt kivéve, nem volt fennakadás. A strandok forgalma az idén eddig kisebb, mint tavaly volt, ami a későn beköszöntő nyárnak tulajdonítható. Július 31-ig mintegy félmillió forinttal kevesebb bevételünk volt a múlt évihez viszonyítva. De reméljük, augusztusban behozzuk a lemaradást. Augusztus 12-én például 15 ezren voltak Tapolcán, holott a strand csak 3000 személyes. De itt nem lehet kitenni a táblát, hogy „megtelt”. Egyszerűen leverik. Mindenki fürödni akar, s mérgesen för- mednek rá dolgozóinkra: az én dolgom, Hol öltözöm! Adjon gyorsan egy jegyet! — s nem törődnek azzal, hogy telve vannak a kabinok, félrevonulnak egy sűrűbb bokor mögé és ott öltöznek. — Elég-e a strandfürdő Miskolcon? Nem építenek új strandot a következő években? — Most érezhetői hogy ideiglenesen lezárták a diósgyőri strandot, így nagyobb a forgalom, különben elég a strandfürdőnk. Bár elkelne, ha több kabint állítanánk fel, s például az Augusztus 20 strandon még új medencét is építenénk. Eddig elég volt a férőhely. De most sokan járnak be vidékről is, így néha kevésnek, szűknek bizonyulnak a fürdők. Mi szeretnénk, ha bővíthetnénk strandjainkat. Terveink vannak, de nem tudjuk, mikor valósulnak meg. Mi azt szeretnénk, ha minél előbb sor kerülne rájuk. F. E. operaház A madridi állami operaház épülete több mint 30 évvel ezelőtt, a polgárháború idején kiégett. Azóta a kétmilliós lakosú spanyol fővárosnak nincs operaháza. Az olasz születésű Eoli Neg- rini argentin pénzember most ajánlatot tett, hogy legkésőbb egy éven belül felépíti a madridi operaházat, ha ennek fejében 30 évre szóló szerződést kötnek vele és rábízzák az operaház gazdasági vezetését. A madridi hatóságok egyelőre nem döntöttek az ajánlatról, majd ősszel — a nyaralási idény végén — foglalkoznak vele érdemben. A dúslombú erdők alján, a domb lábához tapasztva, mint mesebeli kunyhó áll az ózdi nyugdíjasok klubja. Tágas tornácához sok apró lépcső vezet Odabenn kártyacsata folyik. Nem pénzre, csak felírásra. Aki többször veszít, az nyugdíjfizetéskor egy pohár sört, vagy fröccsöt fizet a nyertesnek. Az asztalokat négyen-öten ülik köbbe. Árgus szemekkel figyelik a lapjárást, nehogy valamit is eltévesszenek. Amikor kitették a lapot, letekintenek a kertbe. Az unokák csetlenek- bollanak odalent, fürgén mász- szák a Vosztok kicsinyített mását. Az „űrhajó” ablakából rendkívül ünnepélyes arcot formálva felkiáltanak a tornácra: — Nagyapó, én vagyok a Tyitov. — A másik kontráz: — Én meg Nyikolájev. — Aztán, úgy látszik — földet ér a Vosztok, mert az újdonsült „űrpilóták”- fölszaladnak a (Csatád Barczi pa rézkarca. Romboló tűsarkak A bécsi Kunsthistorisches Museumban több mint három hónapig mutatták be az Európa 1400 körül” című nagyszabású kiállítást, melynek több mint 130 ezer látogatója volt. A kiállításon Európa minden részéből származó 600 különlegesen értékes műkincset mutattak be, az említett korból. A műkincseket természetesen óriási összegekre biztosították és az illetékesek ennek ellenére mindvégig aggódtak, hogy valamelyik műtárgynak baja esik, vagy ellopják. Nem történt azonban semmiféle incidens, a műtárgyak teljes épségben megmaradtak. Viszont a múzeum padlózata a női látogatók tűsarkú cipőjétől súlyosan megsérült. klub tornácára, s a nagyapákhoz simulva addig-addig hízelegnek, míg egy forintot kapnak űrhajós eledelre — fagylaltra. Benn a társalgóban nyitva minden ablak, akiknek mar nem jutott hely a tornácon, ideszorulnak. A játék itt is csak a kártya. Az idegenből jött vendéget szeretettel fogadják, megmutatják neki a klub minden sarkát. A képeket, a festményeket. Percekig állnak némán, szótlanul egy-egy kép előtt. Az egyik a gyárat ábrázolja. A gyárat, amely siheder koruktól kenyeret, munkát adott nekik. Aztán leülnek, beszélgetnek. A gyár története elevenedik meg a bőbeszédű ajkakon. Van miről beszélni. Negyven-ötven, sőt van, aki hatvan esztendőt töltött a gyárban. A kényszer- porjatkák élnek legjobban, legfájóbban emlékezetükben. A harmincas évek derekán, amikor kevés volt a munka, nem kellett a vas, az acél, egy héten csak két-három napot dolgoztak. Az erdőbe jártak galy- lyat, fát, meg gombát szedni. Polk Józsi bácsi még keserűbb élményekkel fűszerezi az elbeszélést. Tizenkilencben vörös- katona volt. Nem volt maradása a gyárban. Lépten-nyo- mon üldözték, és a Rimamurányi Rt urai megvetették, megalázták. Ha kevés volt a munka, az elsők között küldték kényszerszabadságra. Negyvenötben, a szabadság hajnalán megfiatalodtak az összezsugorodott testű, elcsigázott emberek. Jött az újjáépítés. Egyik üzemhez is, meg a másikhoz is toldottak egy keveset. Az építés, a munka, a munkaverseny parancsnokai mindig ők voltak, az öregek. Szívesen tanították a fiatalokat, Fiaikat, unokáikat. Megtanították az ifjúságot a szakma, a munka, a gyár szerete- tére. C a fiatalok megtanulták ^ szeretni az öregeket is. Mert mint hallottuk, éppen a fiataloknak jutott eszébe néhány évvel ezelőtt, hogy a gyár tövében, a Béke-ligetben klubot építsenek a nyugdíjasoknak. Először alig akadt látogatója, az öregek idegenkedtek tőle. Nagyon új volt nekik, hogy nyugdíjas éveikben nem maradnak egyedül, továbbra is a közösségben, a baráti körben éljenek. Most már kicsi a klub. Nagyobb kellene. Mondták is már a gyár vezetőségének, hogy bővítsék ki a klubot. Adjanak anyagot, a nyugdíjasok maguk felépítik, hisz van itt mesterember bőven. Krajter Péter bácsi generátorkezelő volt, amíg dolgozott. De ha hozzákezdenének a klubbővítéshez, szívesen segítene. A téglát, a meszet még ő is el tudja hordani. Meg milyen jó lenne a központi fűtés! Télen sokszor olyan füst van a klubhelyiségben, hogy szinte vágni lehet. Rossz a kémény, rossz a kályha. Alig pár lépésre innen, a Béke Étteremben van központi fűtés, csak ide kellene vezetni. Van még annyi felesleges gőz a gyárban, ami melegebbé, otthonosabbá, barátságosabbá varázsolhatná a nyugdíjasok klubját. Ikonyodik. Az unokák egyre gyakrabban jönnek fel a klubba. A nagypapákat unszolják, menjünk már! Búcsúznak egymástól az öreg munkások. Jó éjszakát! Szervusztok! Holnap isimét találkozunk! Pásztory Alajos A1 Nászút hármasban a fiatalokat a férj fegyőre is elkíséri. Képlopás — most már nagyban Tovább folytatódik a műtárgyak lopásának hosszú sorozata. A kölni múzeum egyik terméből az utóbbi napokban eltűnt egy XVI. századi oltárkép egyik szárnya. A fára festett oltárkép Marcellus Coffer- mans alkotása, értékét 3 ezer márkára becsülik. Proíeiárasszonv Máiét ettünk, meg görhét. És hamar megtanultuk a szót: infláció. — Anyuka, éhes vagyok ... Adnál egy kis kenyeret? — Nincs most kenyérke kisfiam..: — Miért nincs? Mi van most? — Infláció van, kisfiam ... És kukoricalisztből készült máié, vagy görhe lett a reggeli, az ebéd, a vacsora. így olvadt eggyé gyermek-agyunkban az infláció fogalma a máié és a görhe dohos, kesernyés ízével. így lett a kenyér drága, áhított kívánsággá. A barna, a ragacsos komisz-kenyér is — hát még a rozsszagú, illatos, foszlós fehér cipó! Az már álom volt. Gyönyörű, rózsaszínű álom. Amikor először megláttuk az asztalon, hozzá se mertünk nyúlni. Csodálatosan szép ünnepnap volt. Azt hittük, sohasem lesz több ilyen. ‘ Egyetek! Vége az inflációnak... A máié és a görhe ízét nem éreztük mar szüntelenül a szánkban, emlékük lassan eltompult, elmosódott, mint gyúló Napsütésre a csontkemény jégvirág. úton a minap egy kenyérszeletet láttám. Fehér kenyérszeletet. Fütyörészö usfiú jött — odébbrúgta. A szemben levő cukrászdába sietett. Olvasom az újságban, hogy Kongóban Ntég mindig ezrek halnak éhen. Ott azrek számára nincs kenyér — sem teher, sem barna —, de még a máiéhoz, Vagy a görhéhez hasonló silány eledel sem... Spítőmunkások ebédjét néztem végig a papokban. Ültek az épülő házóriás jpég csonka falain — úgy tűnt: kényelmesebben, mint valaha a királyok trónjaikban — és előszedték az elemózsiát táskájukból (aktatáskájukból). „Kenyér, s uborka az ebédjük mára”... — csengtek fülembe a költő szavai. És néztem: kolbász, szalonna, rántott hús... És mindegyik kezében a kenyér. S a nagydarab szeletek árulkodtak : ezek az emberek nemigen szűkölködnek, nem vágják féltve papírvékonyra a kenyeret... Egyik ismerősöm az idén Francia- országban járt. Meséli, hogy egy gyár tr--------------------------^ B arna kenyér - , fehér kenyér... ír-------------------------------—-------------th e lőtt munkanélküliek csoportjával találkozott. — Ha nincs munka, nincs kenyér. Csak éhség van, nyomor, züllés és halál ... — mondták a komorarcú munkások. És összenéztek, amikor arról beszélt nekik, hogy nálunk az alkotmány mindenkinek biztosítja a munkához való jogot. — Ahol munka van, ott kenyér is van. S ahol kenyér van, ott könnyebben fakad a kacagás ... Miskolc egyik nagyforgalmú .üzletében kilencen vásároltak előttem kenyeret. Közülük heten fehér kenyeret kértek. — Mi már egy év óta. csak ezt esszük — jegyezte meg egy szürkekötényes asz- szony. (Emlólttaem,; egysaer egy yy©q asszonytól hallottam olyan szívhezszó- lóan a dalt: „Hej kenyér, barna kenyér! Ki rajtad él, nem henyél. Napkeltétől napnyugtáig kezében a kapanyél”... Annak az asszonynak akkor még napkeltétől napnyugtáig kellett izzadnia, ha egy darabka kenyeret — és csupán barna kenyeret — akart szerezni családjának.) Ez az asszony azt mondta: — A gyerekek már csak a fehér kenyeret szeretik. Nem is akarnak mást látni... Nem akarnak mást látni — barna kenyeret látni. Komisz-kenyeret meg pláne! Igaz, arról már azt sem tudják, micsoda. Legalább tíz gyereket kérdeztem meg egy tere-fere alkalmával a népkerti játszótéren: — Ki evett mar közületek komiszkenyeret? — Hallgatás. Aztán egy tíz év körüli: — Az milyen? Zsúrkenyér? — És melyikőtök tudná megmondani, mi is az az infláció? — Üjabb csend. — Csokoládét kap, aki megmondja! Egy szőkecopfos kislány kissé félszegen előállt: — Én azt hiszem, hogy..; hogy az valami betegség... , Odaadtam neki a csokoládét. Még meg akartam kérdezni: tudják-e milyen étel a máié, meg a görhe — de aztán mégsem zavartam tovább őket a játékban. Hiszen szinte természetes, hogy ők már nem tudják. És ne is tudják, ne is ízleljék meg soha! 1 gottkajr Aam j s Ficzcro kásjflómctszet* . Különös nászúira indult Brazíliában egy fiatal pár. Kényszerű harmadiknak magukkal vitték az ifjú férj fegyőrét is. A furcsa eset előzménye a következő: a 22 esztendős Albina Santos szociális gondozónő a börtönben ismerkedett meg William Souza betörővel. Souza tízéves börtönbüntetését tölti a Rio de Janeiro-i fegy- házban. A fiatalok egymásba szerettek, s a börtönigazgató engedélyezte az esküvőt, sőt még háromnapos nászutat is, a közeli Caxambu nevű üdülőhelyre azzal a feltétellel, hogy
