Észak-Magyarország, 1962. június (18. évfolyam, 126-151. szám)
1962-06-10 / 134. szám
4 eSZAMTAGTARORSZAC Vasárnap, 1962. június 16. Ha a munkások látják és érzik... N ehezen indult a beszélge tés. A szakszervezeti bi zottság elnöke kissé elgondolkodott, amikor megmondtam ” mi járatban vagyok. Nem is igen örült nekem... Az üzemi tanács munkája érdekelt. Utoljára jó egy esztendővel ezelőtt, hasonló természetű cikk írásakor csak jót hallottam a kohászatról. Reménykedtem, most sem ér csalódás. És ez így volt — részben. Most is a fülembe csengenek Solti elvtárs szavai: „Voltak, akik azt hitték, magától is megy a kocsi..Azután: „Az 1960-ban produkált nagyszerű eredmények — sok embert el- bizakodottá tettek ... Talán egy kicsit minket is ... És jó fél esztendőn át pangás következett be az üzemi tanácsok munkájában. Hullámvölgyben voltunk... de ez a múlté ...” Ha mindez valóban a múlté s ma már ismét egyre jobban dolgozik a Lenin Kohászati Művekben az üzemi tanács, akkor is érdemes megnézni közelebbről néhány olyan tényezőt, amely hozzájárult e társadalmi szerv tevékenységében bekövetkezett töréshez. És érdemes végigkísérni a kivezető utat is. Az ilyesfajta „számvetés” mindig indokolt, hasznos ' dolog. A kérdést a gyakorlat eldöntötte Azon már aligha kell vitázni, hogy helyes volt-e az üzemi tanácsok életrehívása, vagy sem. Ezt a kérdést a gyakorlat, ez a jó döntőbíró, nagyon sok eredménnyel eldöntötte. Az a 121 műszaki, gazdasági és fizikai dolgozó, akit megválasztottak, vagy delegáltak az üzemi tanácsokba, döntöttek a nyereségrészesedés, a jóléti keret és a munkaruhaelosztás ügyében. Véleményüket nyilvánították a bérszabályzatnál is. E munkák elvégzéséhez erőt, határozottságot adott az is, hogy a tanács tagjai első önálló lépéseiknél érezték a pártszervezetek és a szakszervezetek támogatását. Tapasztalták azt is, hogy a tanácsüléseken elhangzott helyes javaslataikat szívesen veszik a gyár vezetői, gondoskodnak azok megvalósításáról. Bozsik Pál, a vállalat főkönyvelője is azt mondta, hogy sok kérdés megoldásában nagy segítséget kapott a vállalat üzemi tanácsától, noha ennek egynéhány tagja még hajlamos csak a sa- ját üzemében fellelhető prob- lémákat előtérbe helyezni, néha a gyár és a népgazdaság érdekeivel szemben Is. Éppen ezért helyes volt például az, hogy a tanács tagjai részére előadássorozatot rendeztek, ahol jól felkészült szakemberek, a gyár vezetői elmondották, hogyan is kell dolgozni az üzemi tanácsnak, mint testületnek milyen jogai és kötelességei vannak, valamint mit várnak a vezetők és a gyár dolgozói a tanács tagjaitól. Ezeken az előadásokon néhány korábban sokat vitatott kérdést is tisztáztak. A negatívumok Ez volt az érem egyik oldala — a fényesebbik. És most nézzük a másikat — a fakóbb lapját. Miért mondta azt Solti elvtárs, hogy több mint félesztendőn át pangás jellemezte a tanács munkáját? És mi okozta ezt? Elsősorban az, hogy néhá- nyan — és sajnos többségükben éppen a műszaki vezetők — nem jártak el a tanácsülésekre. Nem éreztek felelősséget a szerv munkája iránt. Tudomásul vették, hogy a kormány és a SZOT hozta létre, vannak feladatai, mégis afféle „plusz-bizottság”-nak tekintették. Sokszor talán nem is a rosszindulat, hanem a megnemértés szülte az ilyen nézeteket. Persze ez nem mentség, hiszen azt világosan kell látni, hogy az üzemi tanácsok léte nem lehet formális, és nem is az a cél, hanem a dolgozók bevonása a gazdasági vezetésbe. Tavaly nyáron például volt olyan ülés, ahol a 121 üzemi tanácstagból 50—60 jelent meg. Ekkor azután a nagyüzemi pártbizottság is napirendre tűzte a kérdést Maga Nemeskéri János elvtárs, a pártbizottság titkára javasolta: össze kell hívni azokat, akik nem vesznek részt a munkában s meg kell kérdezni tőlük, akarnak-e dolgozni, vagy sem? Ugyanakkor a szakszervezet is megtette a szükséges intézkedéseket. Több tagot visszahívtak a tanácsból, s helyettük újakat választottak. A kivezető út Valahogy így kezdődött az, amit úgy nevezett Solti elvtárs: kiút. A tanács felfrissítése, i nagyüzemi pártbizottság erélyes közbelépése meghozta i várt eredményt. Manapság aligha van a Lenin Kohászati Művek üzemi tanácsában olyan tag, aki „plusz-bizottságnak” nevezné ezt a szervet. Nemeskéri elvtársék világosan megmondták: Nem kötelező üzemi tanácstagnak lenni, de aki vállalja, az tartsa becsületbeli kötelességének a munkát. A legutóbbi ülés már ékesen bizonyította azt, hogy más szemlélet vált uralkodóvá a tanácsban. Nemcsak azért mondom ezt, mert a 121 tag közül mindössze négyen hiányoztak, ezek is igazolták távolmaradásukat, — hanem azért is, mert sokkal aktívabb, sokkal tartalmasabb volt ez az ülés, mint a! korábbiak. Kérdezhetné valaki: és most hogyan tovább? A választ magában foglalja az a határozat, amelyet a városi pártbizottság hozott, s amelynek szellemében a kohászatban lévő üzemi tanács kíván dolgozni a jövőben. Szó van itt két ülésszak közti tennivalók pontos meghatározásáról és ellenőrzött elvégzéséről. Külön munkaterv alapján sorra megtárgyalják a legfontosabb szociális beruházások felhasználását, valamint a nyersanyag, a pénzügyi gazdálkodás és a munkaerő fel- használással kapcsolatos témákat. A tanácsülések előtt az üzemben megvitatják a napirendre kerülő anyagokat, ily- módon a határozatok „jogerőre” emelése előtt a 'dolgozók javaslatát, észrevételeit is számításba lehet venni. Es ez utóbbinak nagy je- lentősége van. Mert ha a munkások látják, hogy javaslataikat nemcsak meghallgatják, hanem fel is használják a gyár vezetésében — még nagyobb felelősséggel viseltetnek a vállalat gondjai Iránt. És az ilyen nemes törekvések zászlóbontásában sokat tehet az üzemi tanács. De ehhez jól dolgozó, aktív, felelősségérzettel bíró üzemi tanácsok kellenek. Paulovits Ágoston Két bővizű iorrásra bukkanlak Mád község határában Tokaj-Hegyalján gondot okoz a vízhiány, hiszen mind a szőlők permetezése, mind pedig az ásványbányászat nagy meny- nyiségű vizet kíván. Újabb gondként jelentkezett az ország egyik legnagyobb ásvány- őrlőjének építése. A Mádon épülő új őrlőmű vízigénye napi 150 ezer liter. A vízigényt most szerencsés módon sikerült megoldani. A Mád környékén folyó ásvány- kutatások során a község határában két helyen is bő forrásra bukkantak. Az épülő őrlőműtől mintegy két kilométerre artézi víz tört fel a fúrás nyomán, amelynek az őrlőmű- be történő bevezetéséhez már hozzá is fogtak. Ugyancsak Mád község határában, 100 méter mélységű fúrásból igen bő, percenként 400 liter vizet adó, 20 fokon felüli hévíz tört a felszínre, amelynek vegyi összetételét most vizsgálják. A hőforrásra nyári strand létesítését tervezik. Toldi Miklós — az SZTK-rendelőb< Az egyik budapesti rendelőintézet folyosóján lörtl A nővér a következő betepet szólította, s a névre, amei kimondott, valamennyi varakozó felkapta a fejét. Toldi M löst kérte az orvoshoz. A dolog azonban nem is olyan rt) lepő, mint először gondolná az ember. Budapesten és ®i ken összesen 105 névrokona él llosvai Selymes Péter és Ari János hősének, Nagy Lajos király derék katonájának. És fellapozzuk az Országos Névnyilvántartó kartonjait, az elv' századok sok-sok hősének, nemzeti múltunk, történelmünk mos kimagasló alakjának és egész sor kiváló írójának, kö jének nevével találkozhatunk. Kiderült, hogy napjainkban 112 Hunyadi Jánost, 37 1 nyadi Mátyást — nem igazságos királyt, hanem minden zonnyal igazságos parasztembert, munkást és vállalati ií gatót — találhatunk szerte Magyarországon. Budapesten ten, vidéken harminchétén mutatkoznak be így: Zrinyi A lös, Dózsa György neve is tovább él napjainkban. A hős rasztvezér névrokonainak száma 44. Bethlen Gáborból he Rákóczi Ferencből százhuszonhetet, Kossuth Lajosból tit egyet, Vasvári Pálból huszonhármat tartanak számon l! ben. íróink, költőink közül Balassi Bálint nevének nincs l köse, de már nem ilyen „egyedülálló” például Mikes Kelem A fejedelem száműzetésben is hűséges társának három n rokona él Magyarországon. És a sor tovább folytatódik. Bu pesten és vidéken 144 Arany Jánost, 19 Petőfi Sándort és Gyulai Pált találhatunk. A ma Móra Ferencei vidéken él* szám szerint tizenöten, Budapesten egy sincs belőlük. Mól Zsigmond névrokonai közül pedig mindössze egy telepei le Budapesten, kilencen vidéken laknak. A HEGYALJAI FESTŐK a sárospataki Rákóczi Múzeum megértő támogatása révén 1955-ben megvalósították régi álmukat: az önálló hegyaljai kiállítást. Most, június 3-án hetedszer nyílt meg a sárospataki Rákóczi Múzeumban a „Hegyaljai tájak — hegyaljai emberek” című kiállítás, mely ezidén is számot ad e vidék képzőművészeti életének eredményeiről, munkájáról. Varga Gábomé, a megyei tanács vb. elnökhelyettese, a megyei képviselőcsoport elnökének megnyitó szavai a szép számú érdeklődő előtt hangsúlyozták a kiállítás jelentőségét, szerepét a megye kulturális életében és azt az eredményt, melyet a Hegyalján élő művészek szervezett és célratörő munkájukkal az évek során — szűkebb hazájukban — elértek. örvendetes — mondotta —, hogy alkotásaikkal nemcsak Hegyalján, hanem a megyeszékhelyen, sőt a főváros kiállító termeiben is bizonyságot tettek alkotó képességükről, hivatásszeretetükről, arról, hogy figyelemmel kísérik otthonuk átalakuló új arculatát, és munkáikban tükrözik a tájat alakító ember küzdelmét, sikereit, örömeit Fejlődésüket ,,Hegyaljai tájak — hegyaljai emberek“ Képzőművészeti kiállítás Sárospatakon hogy az itt élő, és már fcoi ban szereplő művészek mel új, tehetséges fiatalok tűni fel, akik ha ma még báto! lanabb hangon is szólal! meg, de a hegyaljai művés kórusában mégis a kórus öí hangját erősítik. A kiállításon legéretteb és a korszerű kifejezést; terén a Cézanne-i hagyoi nyok útján előrelépő Ur' György mellett Bertha Zol’ Kerényi István, Lavotha G< Nagy Dezső képei emelked ki leginkább az együttes Sajnálatos, hogy az olají mények között többnyire a és az intenzívebb témák szí pelnek, a kiállított képek i kevéssé tükrözik az átalal tájban élő és alkotó szocial ember munkáséletét. A kiállított 37 grafikai itt kában Tenkács Tibor gouac festményei témaválasztás ban és festői élőadásmódi ban gazdagodást jelenteneli művész munkásságában. 1 kács hegyaljai tájaiban szí pet kap az ember, amely t mutat, hogy meg van bennk szándék az alkotó ember gyobb szintézisű ábrázol ra. Huszár István grafikái a műfaji sokrétűség mellet az életközelség értékeit is csillantják, és ez váltói anyagát vonzóvá teszi. K< József rézkarcaiban már hl súlyt kap a táj szerkezeti építése és előremutat tovi útkeresése számára. A kiállítás bizonyítéka nak, hogy a Hegyalján élő vészek birtokában vannak alkotói képességeknek, küzdelmet folytatnak a vi< elszigeteltség probléma: mégis rendelkeznek a kors: téma korszerű kimondást igényével. A provincializ veszélyét magábanhordó 1 zetükben nagy fontosságú mukra alkotói elgondolás nak színvonalas szakmai tákban való tisztázása, az 1 de ugyanakkor építő, segítő tika. Ezért is üdvözöl örömmel a sárospataki kóczi Múzeum és a sátori újhelyi városi tanács segít a nyári művésztelep létreb sával. Szükséges, hogy ebb megyeszékhely festői is bel csolódjanak és lendítői le nek a művésztelep pezs légkörének. Megyénk e pé lan természeti és gazda kincsekben gazdag vidéke az itt élő emberek élete bő kedik festői témákban. IV) jával és jelenével egya méltó arra, hogy életét tűk nagy igényű alkotások szí senek. Bizonyos, hogy a vésztelepi alkotói műnk hegyaljai művészek tov Sikereinek forrása lesz és dagítani fogja megyénk ké művészeti életét. A KIÁLLÍTÁS összképe gossá teszi várakozásunka hegyaljai művészek tov fejlődése iránt, éppen < nézünk bizalommal a „Hegyaljai tájak — hegy: emberek” kiállításai elé. nagyban segítette a sárospataki múzeum és a képzőművészek megyei csoportjának támogatása, mely a megye központjától való távolságuk ellenére is biztosítja a magyar képzőművészeti élettel való kapcsolatukat. Hangoztatta, hogy kultúrforradalmunk sikereit bizonyítja az az érdeklődés és igény, mely hetedszer hívta életre ezt a kiállítást, és ez az igény ma olyan kis helyen is, mint Erdőbénye, állandó képzőművészeti kiállítás megvalósításának útját egyengeti. A kiállításon 16 művész 68 alkotása ad számot a Hegyalján élő művészek tevékenységének sokrétűségéről. A bemutatott anyag előrelépést jelent a korábbi kiállításokhoz viszonyítva, különösen a grafikai műfajok gazdagodása terén. A kiállítás legkiemelkedőbb munkái a grafikai anyagban mutatkoznak, melynek magyarázata, hogy az intimebb grafikai műfaj elmélyült művelésére több lehetősége kínálkozik a Hegyalján élő és többnyire főhivatásként pedagógiai munkát végző művészeknek. A műfaji gazdagodás mellett a kiállítók számának 2 új taggal való bővülése is utal arra, tartozik az állami levéltárak hálózatába. A Miskolci Állami Levéltár a területi levéltárak egyik legfontosabbika. Iratokkal megtöltött állványpolcai- nak hossza 3000 méter körül van, ami körülbelül egy 120 ezer kötetes könyvtár polcterjedelmének felel meg. Ha azonban az iratanyag tükrét is figyelembe vesszük, ennél sokkal több, mert a levéltárban őrzött nagyméretű könyvek és iratok formátuma az átlagos könyvtári könyveknek 2—4- szerese. Ez a hatalmas anyag amelynek legrégibb darabjai a XIII. századba nyúlnak vissza igen változatos. Eredetére nézve magában foglalja Borsoc vármegye és Miskolc város voí levéltárait és Abaúj megye 1850-nél fiatalabb iratanyagának töredékesen fennmaradt részét, azonkívül a levéltári törvény értelmében begyűjtőt községi, járási, iskolai, üzemi stb. iratokat is. A XVI. században ^folyamatos városi és "megyei jegyzőkönyvek, peres iratok — köztük boszorkányperek is — a bűnfenyítő ítéletek lajstromai; az úgynevezett fekete könyvek, török pasák levelei úriszéki jegyzőkönyvek, úrbáriumok, összeírások, eredeti Rákóczi-, Kossuth-, Széchenyi- stb. levelek, munkásmozgalm: dokumentumok stb. mellett számos középkori oklevelet csaknem kétezer darab kéziratos térképet, s egyéb forrásértékű emlékeket találunk benne. Vidékünk és városunk múltja, dolgozó népünk egykori sorsa van ezekbe zárva, csak avatott kezekre várnak hogy megszólaljanak, s szemünk elé idézzék a régvolt valóságot. Dr. Gyimesi Sándor, a Miskolci Állami Levéltár vezetője. csupán történeti szempontból tartják meg a régi iratokat. A kapitalizmus levéltári felfogására jellemző, hogy saját koruk iratanyagát nem tartják történelmi becsűnek, csak a középkoriakat. Ezt érdekük is így diktálta: a kapitalizmus jelenségeinek tudományos történeti elemzésétől féltek, mert az feltétlenül a marxizmus—leni- nizmus megállapításait igazolta volna. Másik jellegzetesen kapitalista mentalitásra valló jelenség, hogy szervezett iratbegyűjtés és megőrzés nincs, a történeti forrásokat éppúgy magántulajdonnak tekintik, mint bármi mást, kezelésükbe nem avatkoznak. Jellemző példa erre, hogy nálunk levéltári törvény — amiért a leghaladóbb szakemberek évtizedek óta küzdöttek — csak a felszabadulás után, 1950-ben született. A levéltárak és a bennük őrzött anyag igazi jelentőségét csakis a marxizmus—leniniz- rnus ismerte fel. Még folyik a harc a fehérgárdisták és az intervenciós csapatok ellen, amikor Lenin aláírásával 1918 június elsején megjelenik a Népbiztosok Tanácsának rendeleté „A levéltárügy újjászervezéséről és centralizációjáról.” A dekrétum két fontos alapelvet állapít meg. Egyik, hogy a levéltári anyag össznépi tulajdon, másik, hogy társadalmi értéket képvisel, megsemmisítése, vagy megrongálása tehát a társadalom elleni bűn, mely súlyos büntetést von maga után. A szovjet és népi demokratikus levéltári törvények (köztük a magyar 29/1950. tvr.) ma is ezeken az elveken alapulnak. Magyarországon jelenleg két központi és 22 területi levéltár Történelem és levéltár tárrendszerrel rendelkezett: külön erre a célra berendezett épületeiben a lajstromozott tekercsek, kötetek stb. ezreit őrizték, s a történetírók rendszeres kutatómunkát végeztek ezekben. A középkori írásreakció időszakában mindezek elpusztulnak, feledésbe merülnek. Csak a feudalizmus jogéletének fejlődésével — ahogy az írásbeli bizonyítás bevonul a bírói eljárásba — válnak ismét becsessé azok az iratok — az oklevelek — melyek valamilyen jogi tényt foglalva magukban, jogbiztosító eszközként szerepelhetnek. Ezeket most már érdemes, sőt egyenesen szükséges volt megőrizni, s így keletkeztek azok a gyűjtemények, melyek mai levéltári anyagunknak legrégibb részét alkotják. Később a megőrzésre érdemesnek ítélt iratok száma egyre nő. Jegyzőkönyvek, peres iratok, felsőbb rendeletek, határozatok, beadványok stb. bővítik körüket. Az országos hatóságoknál, egyházi szerveknél, vagy megyei és városi önkormányzatoknál pedig — ahol effélék nagyobb számmal gyűltek össze — külön helyiséget, majd helyiségeket kellett elhelyezésükre kijelölni. így jöttek létre részben az országos és az egyházi, részben a megyei és városi levéltárak. Az iratoknak Jg rinti kizárólagos megítélése a XVIII. századig tart. A francia forradalom az első, amely a levéltári anyag tudományos értékét felismerve, annak méltó megbecsülést juttat. A kapitalizmus győzelme után pedig, a feudális jog elavulván, már írott emlékek csoportja, mely maga is több részre bontható. Legfontosabbak az ún. elsődleges, primér írásos források. Ezek a történeti jelenségek és események során, azoknak mintegy lecsapódásaként jöttek létre, mint például egy birtokadományozási oklevél, diplomáciai szerződés, bírói ítélet, panaszos beadvány stb. Közvetlenül tudósítanak tehát bennünket, ellentétben azokkal az emlékekkel, melyek már nem a jelenségek szükségszerű velejáróiként, hanem többnyire később, kifejezetten olvasásra szánva keletkeztek. A határesetek száma természetesen igen nagy, s a gyakorlatban nem is lehet pontosan meghúzni a választóvonalat köztük, egészében azonban mégis elkülönül a két forrás- csoport. Az elsődleges írott forrósok őrzőhelyei a levéltárak. Kialakulásuk szinte egyidős az írásbeliséggel. Primitív fokon még nem választhatók el a könyvtáraktól, mint ahogy a kéziratokat is gyűjtő és őrző tudományos könyvtárak és a levéltárak között ma is elég széles az érintkező terület. Hammurabi égetett agyagtáblákra írt törvényei az i. e. XVIII. századból, vágy a rozettai kő egyiptomi—görög szerződés szövege az első „levéltári” emléknek tekinthetők. Arról is van tudomásunk, hogy az ókori Egyiptom és Mezopotámia kultúrái külön erre a célra kijelölt helyen őrizték becsesnek ítélt feljegyzéseiket. Ezek a — többnyire az uralkodó palotájában, vagy a templomokban lévő — helyiségek lennének a levéltárak ősei. A római birodalom pedig már fejlett levélAz elmúlt gek, viszonyok, állapotok — egyszóval a történelem — kutatása az embernek a múlt iránti természetes érdeklődéséből, s abból a vágyból fakadt, hogy azt, amit mi még tudunk, örökül hagyjuk a késői utódoknak. Mindenesetre korán hozzájárul ehhez az a felismerés is, hogy a múlt tapasztalatainak hasznát vesszük a gyakorlati életben, hogy ezek segítenek bennünket jelenünk és jövőnk megértésében. Ciceró, a . nagy római szónok és történetíró, így fogalmazta meg ezt: „Ha nem tudod mi történt, minek előtte születtél, gyermek vagy, mert a História az időknek tanúbizonysága, az igazság világa, az emlékezet élete, az élet mestere, s az ókor hírnöke.” Különös fontosságot kapott a történettudomány a szociaiista társadalmi rendszerben. Nemcsak mint az eszmei-politikai harc fontos eszköze, hanem mint a társadalmi megismerés szinte kulcsfontosságú tudománya: Ugyanis minden a je- ,, len és jövő társadalmi rendszereire, a fejlődés törvényszerűségeire és irányira vonatkozó ismeretünk történeti tények elemzésén alapul. Ahhoz, hogy a történet- tudomány betölthesse az így ráváró fontos hivatást, ugyan,- úgy nem nélkülözheti az adatok, bizonyítékok hatalmas apparátusát, mint .bármely egzakt tudomány. Lenin is kifejtette, hogy a történettudománynak széleskörű dokumentáción kell alapulnia. Ezt a dokumentumanyagot az ún. történeti források szolgáltatják. Közülük kiemelkedik az
