Észak-Magyarország, 1962. április (18. évfolyam, 77-100. szám)

1962-04-30 / 100. szám

1

ESZAKMAGYARORSZAG

Héttő, 1962. április 3«.

1GLÖVARI JÓZSEF e szavakkal fogad köszönés helyett:

— Hát bizony, rossz már a Ventillátor és rossz a motor is!

Kissé nevet hozzá, s vizsgálódva nézi az arcomat, vajon megértem-e, mit jelent a ventillátor és a motor.

Bólintok és így fogunk kezel. _ A kéz bütykös és súlyos, sűrűn erezett, a tenyér bőre vastag, érdes. 48 éven át markolta a fejszét, csákányt, fúrót. Ha az általa kitermelt szenet egy csomóba raknák, háromezer vagont is meg lehetne pakolni belőle.

Az arca ... idős ember arca, 67 éves, persze, többnek látszik. A bánya nem szanatórium, a levegő rontja azt a bizonyos ventillátort, a nehéz munka azt a bizonyos motort, a verejték mélyíti a ráncokat, petyhüdtté teszi a bőrt. Az évek, a föld alatt töltött évek pedig — bár szénpor szitál a levegőben — szürkévé pingál- ják a hajat.

Valahogy így néz ki Józsi bácsi.

A konyhában ül, ő az ágyon, felesége a kredencnek támaszkodva figyeli beszédünket. Néha segít is, nagyon is összetartoznak, 46 éve házasok.

Az ajtó nyitva. A tavaszi levegő szinte betör a négy fal közé, ott zsong körülöttünk, s ez láthatóan jólesik az idős bányásznak. Kicsit hunyorog a napfényre, a sötétséghez, lámpavilághoz szokott szemét bántja a fény. Azután bejön a fia, Gyula, akire átíratták ezt a nagyerenyői szövetkezeti házat, s a felesége, ez a nagyon kedves, szimpatikus asszony.

Az első percek darabos mondatai után ismét rátérek jövetelem céljára. Elmondom, hogy jó félóráig beszélgettünk Árvái elvtárssal, a perecesi területi párttitkárral, míg végre megegyeztünk, hogy ide jövök Józsi bácsihoz. Talán tud valamit mondani a régi május el sejékről.

Kis csend. Hatalmas, de barátságos farkaskutya somfordái be a konyhába. Azt nézi egy ideig, aztán váratlanul másról •kezd -beszélni:

— Én találkoztam és láttam Kun Béla elvtársat. Még 1919. április 26-án, Salgótarjánban. Mert abban az időben ott dolgoztam. Az is szép május elseje volt. Élt a Tanácsköztársaság és csak úgy rengett alattunk a föld, amikor felvonultunk. Azután ... emlékszem rá, egyszer jön hozzánk egy vöröskatona parancsnok és azt mondja, neki nyolc vagon kőre van szüksége. Miért

r ( /. PS LASZLOl

Orgonák

—- Május esték ha csókra vártak, úgy szerettem az orgonákat, illatos, fehér, lila bársony, a virágod, s az én virágom. Akkor is május, tavaszillat harsogott kinn az orgonákon, mikor először gyűlt ki csókom égő, lángoló szűzi szádon.

Remegő, lázas, csacska lombok halk muzsikája vágyat ontott, s lágy esti fényből — fürge

lánykák —

szőttek csillogó éji fátylát, ezüst leplét az orgonáknak.

Szél se moccant, s hogy nőtt az

este,

szerelmes, vágyó ölelésem újra, s újra a szád kereste.

Azóta ötször húllt a nyárba az orgonáknak csókos álma, ötször hintették új tavaszra illatuk, sorsuk nem tagadva.

És tavasszal, ha csókos estén, orgona nyílik, édes álom, megcsókolom az orgonákat, a virágod, s az én virágom.

Péter bátyánk Pityerben

Péter bácsit — ha jóba akartunk vele lenni — úgy köszöntöttük: drasztutyi, Péter Petrovics.

O nem akadt fenn a kerékbetört orosz szón, mert ahogy később rájöttünk, hasonló „nyelvjárással” beszélte. A Péter Petrovics név pedig onnan eredt, hogy vöröskatona volt Lenin seregében — ahogy ő mondta.

Ebben az időben, amikor gyökeret eresztett és egyre lom- bosodott a gyerekhad és Péter Petrovics barátsága, ez a köszöntés, megszólítás és egész vöröskatonai volta nem volt valami biztonságos dolog, de ö jól bízott a mi kis konspirativ lényünkben és soha nem is lett ebből baja. Ebből ugyan nem, de azért a rendőrség mégis nyilvántartotta az ügyet, de ez nem ide tartozik, sokkal vidámabb, derűsebb dolgokról lesz most szó.

Varga Péter bácsi — hétköznapi nevén — élete első május elsejei ünnepét Leningrádban, vagy ahogy ő, mint bennfentes mondta — Pityerben töltötte. Előző este elindultak jó páran, hogy hajnalra ott legyenek az ünnepségen.

Még alig pirkadt, ahogy egy folyóhoz értek és Péter bátyánk valahogy beleesett egy vízzel telt gödörbe. Csuromvizesen folytatta útját a hűvös rjiájusi hajnalban, vacogott a foga, a hideg is kilelte, amikor egy kis parasztház elé értek. Egy anyóka, aki már a kevéske, öregeknek kijutó álmán túljutott, az ajtóban nézelődött. Meglátta a reszkető legényt, behívta a kicsi házba, meleg levest adott neki, és a fiú minden tiltakozása ellenére száraz ruhába öltöztette. Ez jól is jött Péter Pctrovicsunknak, a bibi csupán ott volt, hogy abban a hevenyészettagyusztérungban női és férfiruha vegyesen váltakozott.

Így vonult aztán Péter Petrovics egy ócska csizmában, bőszoknyában, rózsás blúza felett foltos zekében és füles sapkában Pétcrvár történelmi falai alá a május 1-i ünnepségre.

Ügy mesélte — nagy sikere volt. 0 volt a legmegcsodál- tabb „pleni”-böl vedlett, a szovjethatalomért küzdő, május elsejét ünneplő magyar vöröskatona.

Károlyi Mária

Megjelent a Napjaink májusi száma

Megjelent az újságárusok polcain a Napjaink, Észak-Ma- gyarország irodalmi és kulturális lapjának második száma. A tizenkét oldalas lap ismét gazdag tartalommal, tetszetős kiállítással nyújt értékes irodalmi, kulturális anyagot az olvasónak.

Az új lapszámban Simon Ferenc írt vezércikket Májusok címmel. Közli a lap Baráth Lajos Harag, Császár Klára Az új lakó és Ordas Iván Tóth Katalin rendőrtizedes című novelláit, Kalász László, Bihari Sándor, Nyikes Imre, Juhász József, Szila) Sándor, Zámpory Vilma. Borsodi Gyula, Hallama Erzsébet és Niklai Ádám verseit, Papp Árpád műfordításait.

Gazdag publicisztikai, kritikai és riport anyagot is találunk a lapban. A falu felé! címmel Sárközi Andor írt cikket a falun folyó szocialista építés időszerű kulturális kérdéseiről. Lengyel József: Igéző című kötetéről Nagy Kálmán, Bóka László Karfiol Tamásáról Kabdcbó Lóránt ír. Kor- dos László tollából Mauriac és a polgári vég címmel olvashatunk cikket. Levél az emberségről címmel írt publicisztikai cikket Szekrényesi Lajos. H.

Szabó Béla műemlékvédelmünkről ír. A nemrégiben Miskolcon tartott ifjúsági kamarazenei fesztivállal Horváth Kiss László foglalkozik. Gyárfás Imre írásának címe: Közömbösség, igényesség, türelmetlenség. A Művészeti szemle rovatban Lázár Magda ír az Optimista tragédiáról. Máihé Éváról és Lukovszky Lászlóról, a két legutóbb kitüntetett művészről olvashatunk portrét. Benedek Miklós a Lenin Kohászati Müvek falujáró kultúr- munkásait mutatja be. Tóth Lajos Ütőn című írásával jelentkezik. A Klasszikusokról mai szemmel című rovatban Euripidész válogatott drámáiról olvashatunk Huszti Vilmostól és Horatius összes verseiről Gimesy Júliától. Hubay László humoreszkje, a Színházi Világnapra történt megerrilékezés, Bodgál Ferenc szociográfiai tanulmánya, több glossza, kisebb tudósítás, beszámoló és hírrovat egészíti ki a Napjaink második számának gazdag tartalmát.

Az írásos anyagon felül Bar- czi Pál, Lukovszky László. Ma- zsaroff Nfiklós, Seres János, Lenkei Zoltán, Csohány Kálmán és Ágotha Margit grafikai munkái színesítik a lapot.

VIHAR BÉLÁI

Fákkal,

sugarakkal

Körülöttem száz virágzó ági habzanak a dús mandulafák. Szememen így jő be a világ.

A mindenség költözik beiéin, érzékszerveimnek közegén, s rámzuhog a szín, a hang, a fény.

Viszik, hozzák idegek, erek, s lüktető, sűrű pályán pezseg, az agysejtnek szóló üzenet.

Bennem kering már a nap,

az ég,

sarjad a fű, lélegzik a rét, velem egyesítve lényegét.

S ha egyszer majd lezárul szemem,

akkor ők osztoznak lényemen: a mező, a fa, a végtelen.

FALUSI MÁJUS... 1962

Egy hete sínes,

párát pöfékelő földtáblák között álldogálván szemléltük az emberek és gépek megszállta határt az egyik bodrogközi termelőszövetkezet elnökével és mezőgazdászával.

— Az utolsó simítások itt, — mulatott körbe a szakember. — Soha ilyen finom munkát, íme, ez az, ha megkapja őszszel a talaj, amit megkíván. Már benne az árpa, most fe- Iülvetésként benne a here és növekedhet kedvére .:. Azaz jobb, ha a mi kedvünkre.

Kicsit elméláztunk, elgondolkodtunk. Tahin a szokatlanul forró áprilisi napsütés hatása. talán a gondolatok tavaszfokozta zsongása következtében. Tény az, hogy percek is elteltek, amikor megszólalt az elnök:

— Az ám. A mi kedvünkre. Mert az a jó, ha a mi kedvünkre nevel a május. És ahogy én érzem az idei május éppen a mi kedvünkre való lesz. — Cigarettára gyújtottunk, s keményedvén a meleg, leültünk az egyik valahogyan megmaradt, utat, táblát nem akadályozó mezsgyekő övezte pázsitszőnyegre. Az agronómus csak azután szólt.

— Reméljük, úgy lesz. Mert biztosat nem tudhat ugyan az ember az időjárást illetően, de ennek a májusnak jobbnak kell lennie, mint a tavalyi, vagy a tavalyelőtti volt. — A sók évtizedes megfigyelésekre épít- véjn a véleménynyilvánítást, fakadtak a tapasztalt szakemberből a szavak, mégis, nem állhatott meg csupán az időjárás,

a természet olykor kegyetlen törvényszerűségének tényénél, mert így folytatta:

— Persze, mindenképpen más lesz ez a május, mint a tavalyi, vagy a régebbiek. Mert sohasem vártunk még ilyen készen, mint most. Mindjárt meg is indokolván a megállapítást:

— Néhány nap és minden a földben lesz. A kukorica is. És a májusnak csak nevelnie kell...

— Azután egy fűszálat pörgetve uj.iai között, hozzátette:

— legalább a negyven forintos munkaegységet...

Sok szó esett még a termelőszövetkezet, áz egész falu életéről. A gondokról, a tennivalókról, a Bodrog és a Tisza szokatlan szeszélyes tavaszi kedvéről. De leginkább megmaradt bennem a májusba, az igazi tavaszi hónapba vetett reménykedés kimondott gondolata- Megmaradt, s igazában téved, aki úgy gondolja: talán ünnepélyes gondolatok leírására való törekvés ez. Tűnhet talán ünnepélyeskedésnek, de a való élet, a való igaz diktálja a maga materiális tényével..: Mert nagy szó az, hogy egy alig két esztendeje összeková- csolódott közösség legelső érdekképviselői azt mondják, ha nem is szószerint:

— íme, embercsinálta, emberkövethette akadályok nincsenek a boldogulás előtt.Sőt! A társadalom is és ez esztendőben már a tsz-közösség minden tagja is megtette a megtehe- tőt az annyira óhajtott boldoguláshoz. Nem kell hát más, minthogy kivánalom szerint adjon esőt és napfényt a május, S akitor olyan elégedettség lesz, olyan élet lesz, amilyenre nem emlékszik még a falu;r:

Az örök nagy téma; az emberi boldogulás formálódásának emlegetése soha nem történik visszatekintés és előrené- zés nélkül... Számos emléket idéztünk ott az alkotó, új falut formáló munka zsongásától körülölelve. Évtizedek előtti emlékeket, évtizedek előtti májusvárást. Amikor a mostani tsz-einök így, áprilisonként ott ballagott még maga is, véges-végig a hatalmas földtáblákon, a fogatosok között bukdácsolva. Csakhogy a fogat ökrösfogat volt. A tábla nem a közösségé, hanem a grófé volt. S nem kutatott előre sem az ő, sein egyetlen hozzá hasonló cseléd-sorstárs gondolata; vajon hoz-e életet érlelő napfényt és esőt a május az elvetett magra. De kutatta; ugyan utal-e az intéző, ugyan mér-e az ispán valamit, hogy legyen csak félzsáknyi búza a nagy család, s a hosszú tél kiseperte nagy deszkaládában. ; És soha nem rúgott szét a barázdában bukdácsoló láb egyetlen szét nem hullott rögét sem, hogy ezzel jobb legyen az „ágy” a magnak ... Minek tette volna, ha nem volt az övé. Minek óhajtott volna bővérű májust időjárást, ha az neki csak a több munkát hozta, de a több kenyeret soha ..;

Emlék, emléket ér.

S az első igazán szép, igazán reményteli a sok esztendős reménytelen bókIászás után, amikor négy véres esztendő, meg- hurcolás, sebesülés után erősen dobogó szívvel, pihegve

nyomogatja, pergeti ujjai között a sajátjává lett grófi földet a kimért hét holdon. Az eke előtt egy háborút járt, izzadó lovacska. Lassan szaporodnak a barázdák, pedig a májusi ég éltető esőt Ígér. Sietni kell, hiszen most először igazán magának tapossa szét, porlasztja a rögét, most először nem közömbös, milyen fénye, milyen melege lesz a májusnak... S az erőfeszítéstől homályos tekintet előtt már ringanak a búzatáblák, már ontja a gép a magot, sőt, ott a . távolban kis piroscserepes ;házacska körvo- nallík ... Az első saját házacska, igazi otthon. Százszor mondta? Ezerszer mondta? Ki tudná megszámlálni;

— Most mári a mienk az élet. Minden a' miénk. — Úgy vetette bele magát ezred, tízezred, milliomodmagával a munkába, mintha egyetlen hét alatt akarná összegyűrni a májusi eső csapkodta, forró májusi napfény égette agyagból a legszebb palotát.

— Soha nem maradhat már holnapról holnaputánra rossz emlék, — mondták és érezték. — Soha, mert ez a mi igazi életünk. — S mégis, ahogy a rnai május és a régiek között szükül az emlékbolygatta időrés, újra csak találtatik felhős, túlságosan felhős május. Amikór megint csak ügy érezte:

— Mégsem így kellene. Hisz nem az enyém egészen, ami éjt nappá tevő munka után sarjad. — Adta, adta olcsó áron a fölösleget, a beszolgáltatást, hiszen az körte, aki a földet adta. De ahogy kót év múlt, három év műit, csökkent az akarás, a törekvés lendülete ... Ballagott a barázdában, az áprilisvégi égbolt alatt.

S valahogy mintha közömbössé vált volna megint, milyen időt hoz a május. ,

— Anhyi megterem, ami a családnak elég, — állította meg a lovakat. — A többi úgyis .. .

— Azok sem .voltak könnyű esztendők, — mondta csöndesen az elnök, s a mezőgazdász rábólintott

— Pedig már akkor meg lehetett volna tenni azt, amit mostanában tettünk. Hogy így várjuk, ilyen felkészülten a májust...

Igaz, az első közös esztendő nem volt könnyű. Szokatlan volt még azoknak is, akik egykoron már éltek egy másfajta, egy kilátástalan „közösségben”, cselédi sorsközösségben. Nem is sikerült úgy az első tavasz, hogy a gépi munkát, a műtrágyázást is számolva többet hozott volna a föld lényegesen, mint azelőtt, ha szívvel művelték. Hanem a hónapok, az első zárszámadás, s az azt követő, a boldogulás akarásából fakadó nagyszerű tervek, az államtól jó szívvel adott segítség, a reális Ígéret és a reális kérés egyik embert lassan, a másikat kevésbé lassan fordította érzésében, gondolatában a helyes felismerés felé.

— Ügy van vele az ember, — beszélte ott a régi mezsgyekö- vön ülve az elnök, az egykori cseléd —. hogy megérzi, miben lehet és kinek kell hinni, miben lehet és kiben lehet bízni. S a falu most olyan májust vár, mint még soha. Én nem emlékszem még életemben, hogy valamikor is ilyen talajba, ilyen becsületes munkával tettük volna növekedni a magot. Hiába késett egy hónapot a tavasz, hamarabb végeztünk mindennel, mint egyébként. Pedig nem történt semmi különösebb, csak igazán megértettünk valamit. Szívvel kimondott szavakat:

— A falu segítséget kap, de ezért élelmiszert vár. A falunak, a termelőszövetkezetnek is csak úgy lesz több, ha másként dolgozik. Ela más módszerekkel termel. S ma az egész ország további boldogulásának egyik alapja, hogy többet termeljen a falu.

—r Kell-e ennél őszintébb szó? Nem. A jó szándék jó szándékot érlel. S aki Itt nálunk széjjelnéz, — mutatott körbe az elnök — az rosszul lat, ha nem jó szándékot tapasztal.

Alig pár napja, hogy fontos tanácskozáson, a megyei párt- bizottság kibővített ülésén, amelyen vezető emberek, szakemberek, termelőszövetkezeti elnökök beszélgettek a falu problémáiról, a falu holnapjáról, ismét élesen visszaidézte bennem e beszélgetést egy hozzászólás. Jól megfogalmazott, frappánsan kifejezett és őszintén igaz vélemény. Annál is inkább, mert olyan ember mondta, aki maga is kint él falun, aki maga is termelőszövetkezeti tag. közel így fogalmazta meg: \

— Az ^dén nagyot lépünk előre, valamennyi termelőszövetkezet. Meri ma már a paraszti gondolatokban, az érzésekben is él, fejlődik a közösségi, a jobbat ifiérő, a jobbat hozó szövetkezeti eszme. Az ész már általában azt mondja: ez a jobb, ez a módszer, ez az élet hoz sokatigérő májusokat, S az ész igazát, mindenkor befogadja megszereti a szív is.

Milyen igaza van

a hozzászólásnak. Mennyid igazolja ezt a mezsgyekő meí lett beszélgető, emléket idézi» tsz-elnök igaz, őszinte megnyilatkozása,

Barcsa Sánöor

Pálinkás-tetőn Komlós Bálin irányította, s ő maga járt elő jó példával. Nem igen szeretti a csendőröket, s ha túl szemte lenek voltak a lányokkal, há csak odasózott azokkal a lavoi tenyereivel. Mert nagy szál erős, derék, vidám bányász volt..:

Ismét csend lett. Józsi bácsi maga elé. néz, láthatóan kifárasztotta a beszéd. Nem hiába emlegette tehát azt a bizonyos motort. Persze az is lehet hogy még mindig ott bolyonf gondolatban Pálinkás-tetőn zuhog a napfény, a csendőrfegyverek csillognak, a muzsika szól, ropják a táncot, s 32 erdők sűrűjében suttogva, de felcsillanó szemekkel Lenini emlegetik.

Mindez feltevés. Lehet, hogy éppen az elmúlt évek rengetegén mereng s ebben nem nagyon merem zavarni. Hirtelen azonban megszólal:

— Ha májusfát vittünk a lányoknak és piros színű szalagot kötöztünk rá, már gyanúsak voltunk. A csendőr megkérdezte a nevünket. Más világ volt. Ma ... tudja, vannak fiatalok, akik ezt már nem értik és nem is tudják értékelni. Nyugodtan ünnepelhet az ember, és olyan nagyszerű ünnepelni. É‘n meg a feleségem eddig még minden évben részt vettünk a május elsejei felvonuláson. Rosszak, hát persze, hogy rosszak a lábaink, de szép, nagyon szép az a sok piros zászló, ahogy fújja-len- geti a szél.

FÉNYLENEK a nagyerenyői bányászházak tetői ebben az áprilisvégi, vasárnapi napsütésben. Nagyon sok már a bányászház, s csak itt-ott akad bennük olyan idős ember, akik emlékeznek a régi május elsejékre. Hiába, repül az idő, az emlékek elhomályosulnak, de ez nem is olyan nagy baj. Csak hadd fújja el ez az új tavaszi szél a régi emlékeket

A fiatalok kikísémek a kapuig, a kutya barátságosan sandít rám, s amikor a buszra ülve hazafelé rázódom Perecesről, szemem elé vetődik egy kép: két idős ember lépdel a felvonulók tömegében, egy nyugdíjas bányász és a felesége. Mennek, szemükben fiatalos tűz lobog, s ahogy a Piros zászlóra néznek, megfogják egymás kezét.

Hold! János

kell a kő, amikor szenet is adhatunk helyette? Nem tágított, neki reggelre készen legyen a nyolc vagon kő, a többivel ne törődjünk. Maga mit mondott volna? Mi azt mondtuk, meglesz, mert a proletárhatalom kéri tőlünk. Nekiálltunk, ügy dolgoztunk, mint még soha, reggelre pedig megjött a mozdony, s egy óra múlva megtudtuk, a nyolc vagon kővel kisiklatták a csehek páncélvonatát.

— És azután?

— Tudja, az is érdekes volt, akkor, 1944 decemberében. Már aknász voltam. December 2-án este elkértem a főellenőrtől a robbanóraktár egyik kulcsát. Tudtam, a németek robbantásra készülnek. Persze, nem sikerült, csak 22 láda paxitot, 5800 darab gyutacsot, és 664 karika gyújtózsinórt kivenni és eldugni, a raktárból. Egyedül voltam. Nem mertem segítséget kérni. Ha valaki elárul, vége az egész családnak. Különben is, egy ember alig hagy maga után nyomot. Nos, ezzel az eldugott robbanóanyaggal indítottuk be a keleti erőművet. Hogy megértse, azzal a szénnel, amit a robba- nóval jövesztettünk;

— A MÁJUS ELSEJÉK, a régi május elsejék Iglóvári elvtárs, azokkal rrtí. van, hogy is történt?

— Kirándultunk a Pálinkás- tetőre. Elég sokan voltunk, sört ittunk és táncoltunk. Már inkább a fiatalja. A csendőrök se hiányoztak. Volt, aki szolgálatban volt, akadtak azonban olyanok is, akik csak a tánc, no meg a lányok kedvéért jöttek el. Mert volt akkoriban sok szép lány errefele. Persze, fő céljuk mindannyi- uknak a szimatolás volt. dehát sem sok sikerrel. A mozgalmi emberek már eleget tanultak ahhoz, hogy éberek legyenek. Félrevonultunk, s ott beszélgettünk e napnak a jelentőségéről, a munkabérekről, a sztrájkviszonyokról. Lenin elvtárs neve is fel-felröppent, persze csak halkan;' suttogva beszélgettünk róla. Azután egvikünk, másikunk visszaosont a táncol ókhoz, magával hozva egy-két fiatal, megbízható bányászt. Ezeknek elmondtuk, mi a jelentősége a május elsejéknek, s hogy lesz még idő, amikor szabadon is beszélhetünk erről. Nos, hát így teltek a régi május elsejék, de várjon csak, a verekedéseket kifelejtettem. Ezeket ott a