Észak-Magyarország, 1962. január (18. évfolyam, 1-25. szám)
1962-01-07 / 5. szám
6 ESZAKMAGYARORSÄAO Vasárnap, 1982. Január X SZEKRÉNYES! LAJOS: «DHASZ JÓZSEF; Megjön az eső... A TAKARITOLANY IRODALOM - MŰVÉSZÉT ... . ___történt, illetve akkor M eg o nyáron kezdődött... Bodnár sógor — hogy bevitte az isteni két szép lovát a „Boldog Élet”-be — a rossz, bicegő lábával úgy hozzánőtt a szövetkezethez, mintha másutt sohasem is lett volna. Hogy az a régi, ’ gyerekkori nyavalya úgy tönkretette a lábát — mindjárt könnyebb munkát kapott a szövetkezetben. Ha kérdezték- „Aztán mit csinál maga ott a szövetkezetben, sógor?” — nagy nevetve válaszolta: „Parádéskocsis vagyok!” s huncut, fekete szeme kacsintott is hozzá. Amin aztán azt kellett érteni, hogy lám, milyen nagyot változott a világ, — jól elfér a hintóbán és munkaba- munkából jól elkocsikázik vele a parasztember is, noha régen ez csak a főintézőnek dukált. Szóval Bodnár sógor napi egy munkaegységért a ha torban kocsikázott egész nap, hol az elnökkel, hol más vezetőségi taggal, — látott, hallott mindent, s mert mindenütt ott volt, szinte maga is vezetőnek számított. Adtak is a véleményére, a hosszú, több évtizedes földtúrás megtanította a „szakmára ’. Nyár volt, tikkasztó, szomj úthozó, esőt áhítozó nyár, — a. lovak térdig süppedtek a dűlőül. forró porában, — az elnök, az agronómus, Bodnár sógor mindegyre sűrűbben tekintget- tek a felhőtlen égboltra. Mindhiába. Elporosz- káltak egyik munkahelytől a másikig, a Salgó dűlőtől a Kaptárig, és a dűlőút akácfái fölött lassan a csillagok kezdtek pislákolni esőnek, felhőnek azonban nyoma sincs. Sóhajtozva, eget kémlelve — hol meg fenyegetve — érkeztek haza. A lovak patája hangosan koppant a falusi főutca kövezetén. Mígnem egyszer csak megállt az isteni két szép ló, minden felszólítás nélkül. — Szomjasok a lovak, elnök elvtárs — szolt hátra Bodnár sógor. A hátul ülők a szunyó- kálásból felrezzentek. — Hogy mi van, hol álltak meg? — nyújtózkodott az elnök. — Sohse érünk már haza? — Az anyjuk istenit, ezek már tudják a dörgést! Szólni nem szótok, a zablát meg sem rántom, és csak megállnak a „Duhaj” előtt. Nohát----fuldoklik a nevetéstől —, ez már i gen, ez mán csakugyan isteni két ló! — Jól van no, nagy a szárazság, igyunk egy fröccsöt! — szól az agronómus, és megint feltekint az égre. Azzal lekászálódnak mindhárman. Az épület bejáratát erős villanyfény világítja meg, a homlokzaton nagy, cirkalmas betűk, persze nem. az, hogy „Duhaj”, hanem, hogy „Földművesszövetkezet”. Hogy miért lett ez „Duhaj”, az már más történet, elég az hozzá, hogy. jónéhány „ereszd el a hajam” után akasztotta ezt a „cégtáblát” az épületre valamelyik asszony. így van aztán, hogyha valaki későn ér haza, s azt kérdi tőle az asz- szony: „Hol voltál?” — „Hát izé...” kezdi a jóember a dadogást, — de már akkor ráripa- kodnak: „Szóval a Duhajban” — és ez ítélet, mégpedig súlyos ítélet, ami "ellen nem lehet fellebbezni. — Három fröccsöt kérek — kiáltott be Bodnár sógor az ajtón, s alig telt el néhány perc, a forró, tikkasztó nyári szárazság kezdett egyszeribén tovatűnni. Hanem a nyár hosszúra nyúlt nagyon — emberemlékezet óta nem volt ilyen hosszú és száraz, már az „emberes” hónapok is meg- ' jöttek szinte észrevétlen, és eső még sehol. Bodnár sógorék járták a határt, s mi tagadás: néha bizony nekikeseredtek — sárgult, egyre sárgult a kukorica levele. Eső nincs, öntözésre még nem készülhetett fel a fiatal szövetkezet, s hiába szálltak nehéz, kétségbeesett sóhajtások az ég felé, — abból felhők nem gyülekeztek. '___huncut, fekete szeméből po dnar sogor js tovaszállt a mosoly, — hiába számított ő is vezetőnek, hiába kérdezték: „Mit csináljunk, komám?” — esőthozó, kukoricátmentő gondolata neki sem támad- 1 hatott. « — Kapálni kell — hajtogatta ugyan egyre, s ezt meg is fogadták, meg is tették — s attól javult is a helyzet valamicskét, de nem eleget. így történt aztán, hogy a hazafelé poroszkáló lovak — se szó, se beszéd, mind gyakrabban álltak meg a „Duhaj” lámpái előtt, és Bodnár sógor mindannyiszor így szólt hátra: — Szomjasok a lovak, hiába no, szárazság van! —’ Majd megitatod otthon — szólt vissza az elnök —, s hiába nézett Bodnár sógor értetlenül, nem kászálódott lefelé senki. Kis idő múltán aztán — nem volt mit tenni — megrántotta a gyeplőt s megindultak itatás nélkül. Mindez aztán megismétlődött néhányszor — a lovak mindig megálltak a „Duhaj” előtt, de már nem szólt hátra. Várt néhány pillanatot, de hogy senki nem szólt, senki nem mozdult, — újfent megrántotta a gyeplőt. Gondolkodott aztán, mígnem hazaértek, — sajnálta a lovakat, hogy hiába okosak azok, hiába strapál- ják magukat, hiába állnak meg a „Duhaj" előtt, ha az ember nem érti őket. De vajon mit tennének, mit tesznek visszafelé? Ügy is tett égyszer, ahogyan gondolta. Lerakta az elnököt, meg aki éppen vele volt, kit az iroda, kit a lakása előtt, — azzal visszaM A RIO SAGNIa BÚCSÚ (Adéfto) Egö szemed lángját már hiába várom s tudom, hogy nem jössz — mégis kereslek!! Minden, mi volt: csak tovatűnő álom s hunyó napsugár ... s én mégis szeretlek! Tovasuhan az Idő hintája! Veled repülnék... nem lehet! * Emlékül ittmarad: a szivem sóhaja s százszor suttogott, százszorszép Neved ... Inán Géza fordítása Vihar Béla: •tHMIHIMHIHNMUM Enekelock a szálkás-testű delejes rostok. Felveszik a kéznek melegét és a karcsú takarítólány tenyerének ölelésében forróvá hajlik a rideg seprfhuyä Selyem-uszállyá álmodja magát és úszik, úszik régi táncok holt dallamában az elérett portörlő ruha. Hunyorog a kék villanykörte, fényörvényc tompa és puha. A falon három üde akvarelL Tarka színeik zenéj ébeh Rcmbrandt-árnyékok ácsorognak, és a nagyhátú íróasztalok rokokkói könnyedséggel nyújtózkodnak eL Nézi a lányt egy ifjú technikus. Szemébe szórja korom tojásait a zúgó szélmadár, s átgyűrűzik vérében az érzés míg a leány hajlongásában elvesznek a karvaly felvonók. Keze alatt felragyog a kényes féltett tisztaság, mint a szerelmes vőlegényi Szeme előtt sziporkázik a szédületbe hamvadt viola s illatával-szórt aranykarika, csók. KOVÁCS LAJOS ('Bodrogkercsztórh A Bodrog híd jón A Bodrog híÖján — Patakom, állóik némán, roskatagon. Károlyfalva irányába teikámtgetve, s kissé félve attól, hogy hiába ébrenlétem, hisz már régen álmodom, mert a tájban téged látlak, 6 ha eltűnnek a ködös árnyak, a bágyadt téli napsütésben, kézfogásod újra érzem. fordította a lovakat. Izgult aztán, mit tesz majd az isteni két szép ló, ha újfent csak a „Duhaj” elé érnek. Biztos elmegy előtte, észre sem veszi a két nyomorult, hogy hol szokott az itatás lenni, mert a ló azért mégis csak ló, nem csinálhat úgy, mint az ember. Hanem, nocsak! Átmegy a két ló a másik oldalra. Már Itt van a „Duhaj” megint. És megállnak a vibráló lámpák alatt. — Hű, az istenit, micsoda eszük van ezeknek! — kurjantott fel, s úgy ugrott le a bakról, mintha mindkét lába ép lenne. — Háromszor két decit, de tisztán — kiabált már az ajtóban, s aztán fölényes, diadalmas mosolygássíü elterpeszkedett az egyik asztal mellett. — Nem baj no, majd megiszom egyedül — mormogta magában, — a hármat már csak szokásból kiáltotta. Megismételte néhányszor a háromszor kettőt, nemsokára elmúlt minden szárazsága. Idő múltán aztán érezte, hogy az eső, iltotve a két deci már nem hűsít többé, forróság lepte meg, akár a legtikkasztóbb nyárban, amikor a sárguló kukoricaleveleket nézegette. Kiment az utcára, «Äf ban, két teli poharat is magával vitt, egyikből a lovakat kínálta. Azok nem értették, elkapták a fejüket. — Eső nincs, kukorica kevés ... igaz... még hogy adjuk el a malacokat? — morfondírozott. — Igyál no, te ló — de azoknak nem kell Belevágja a telt poharat a kirakatba. — ökör ez a ló — ordít bele a csörömpölésbe — az e! Dögölj meg, ha nem iszol..., de a malacokat nem hagyom! — Megtántorodfk, belekapaszkodik a kocsikerékbe. Hogy kerül a bakra, hogy kerül haza, már nem lehet tudni. A kocsival állít be a portára. — Nohát, asszony — ordít a kocsiról —, e mán igen. Cirkuszba valók ezek a lovak, mindent tudnak, mindent megtanulnak! Ez mindig odamegy, ott áll meg, ahová akarja az ember. Szó nélkül! Magától! — s azzal mászik lefelé. Hanem az ajtó zárva van. Se szó, se lámpagyújtás, semmi nesz. Viccelhetnékje támad, az ablak alá bukdácsol, s reszkető, akadozó hangon énekelni kezd: — „Nyisd ki babám az ajtót”... A kutyája, a komondor belevonít a falusi éjszakába. — „Kuss, te marha, nem látod, hogy mit csinálok?” Kinyílik aztán a házajtó. Pislog, hogy jól lát-e azért? Repül a kabátja, nadrágja, kalapja, csizmája. Az ünneplő. Meg minden. Megtámaszkodik a diófában. — Nocsak, tán nem? De bizony, úgy látom. Kitették a szűrömet. — De értsd meg, asszony — kezdi a kiabálást, á szárazság, meg a kukorica ... egyszóval el akarták adni a malacokat... Szárazság volt... locsolni kell... , Akkor az első szó belülről": — A „Duhajba”, mi? — A lovak járnak oda, nem én IZi — dadogja. Pattogó, indulatos hang az ajtó mögül: — Elég már, sok már a te szégyened. Ilyen ember az uram, ilyen ember a szövetkezetben. Kisül a szemem a többi előtt! Ide be nem jössz! Holnap jelentelek, kizáratlak közülünk is, megállj! Megcsapja valami. Ez, ez az asszony feltár- mázza a falut, ez még jobban megszégyeníti.* Ez képes rá, ez képes a tagság előtt lehordani. JTól rr foiomíJVÓctVCiflyon — Megtörtént ez régebben is, hé! - kapasz-* L L U 1uVÜÍÖZÖID©T1 kodik az elszállt időbe. — Elég baj volt az akkor is! Csakhogy nem vagyunk már egyedül! Nagy a család, sok ember előtt kell valakinek lenni! A malacokat sajnálja, arra fogja! Hát te mi vagy! Nem vagy te közénk való! „Nicsak, hogy fejlődik az asszony! Ez holnap rumlit csinál, ha már a ruhámat is ki- hajigálta.” Elcsöndesedik. bí*°I'd:’a az(> istállóba. Kifogja az isteli két szép lovat, beköti régi helyükre. No, majd most! Ezek megint otthon vannak! No-’ csak, még nem is nyerítenek? ! Lehuppan a jászol elé. Akárcsak néhány évvel ezelőtt. Bizsereg a lába, szédül, — bele- I szédül a világos reggelbe. ! Felkel, még az ép lába is inog. Szégyen,! menni kell. Az asszony biztos összecsődítette y már a fél falut. Hogy ő nem való közéjük! —" Nahát, majd én megmutatom! A lovak at „Duhaj” elé kanyarodnak. Leszáll, megfogja a kantárszárat. Ügy vezeti át a lovakat a másik oldalra. Visszatekint f A kirakatüveg még az utcán hever. „Hű, az istenit!” — és leszegi a fejét. Két éve még arra vágyott, hogy az isteni két szép lovat csak egyszer, csak még egyi éjszakára beköthesse a saját istállójába. Mán * > ez ma éjszaka megvolt. De bárcsak ne lett* volna! Az elnök már az iroda előtt várja. Megelőzi, messziről kiáltozni kezd: — Elnök elvtárs... no haHodl Mán ezek csakugyan okos lovak. Tudják, hogy hol jó nekik. Nálam aludtak, a régi helyükön. De csak lógatták az orrukat, most, hogy idejövök, hát nyerítenek! De ez semmi! Üj mutatványra tanítom őket. Mától kezdve, ha a „Duhaj” elé érünk, át kell nekik menni a másik oldalra! És megállás, felszólítás nélkül! — És nevet, nevet, de szemét nem veszi fel a földről. Felkászálódik a bakra végre — hátra sem néz, csak cdindul. Még érzi a „macskajajt”, de már világosodik. Az asszony ..., annak azért igaza van! Mi lenne, ha*... Hát öt csak úgy ki lehetne tenni? ... A „Duhaj”... a két ló ... No, megálljatok!... A falu szélén szólal meg aztán: ! — Ügy látszik, megjön az eső — s a koraőszi felhőket kémleli, — Nem kell már „locsolni” többet! S végighűz az isteni két szép lő hátán, most először életében, úgy isten-' igazából! ! Dózsa cigányai seprönya. £ — Hová mentek, hé cigányok? — Dózsát enni, Dózsát enni, parázssülte combjaiból, fogainkkal marcangolni. Húst szaggatunk ágyékából, szánkban lángok, torkunk máglya, gyomrunk tüzes vad temető, testünk eleven koporsó. Esszük, esszük jó apánkat, bíborpiros szent patakja, vére csorog le orcánkon; üvöltenénk. de nem szabad, üvöltenénk, de nem tudunk. Járjad cigány, járd a táncot, pergessétek citerások, sípos, fújjad, ég hasadjon, rajta more, harapd, szaggasd! Szilaj urak kurjantanak, hahotáznak, korbács csattog, mi meg körben, iszonyatos körben forgunk parancsszóra, Dózsát enni, Dózsát enni, amint ott ül parázs trónján, vasláncok közt szörnyű fáklya; a szegények nagy királya, ki kezünkbe kardot adott, zászlainkat felemelé, sorainkat elrendező, Cegléd alatt, Temesvárott Ó, vitéz György, mért nem győztél®. —• ha nem győztél, most felfalunk, könnyeinkkel sózzuk húsod, eb módjára lakomázunk. Jaj, irgalmazz, Jézus Krisztus, nekünk, akik gyalázatunk mocskát hordjuk mindörökké; a sírban is majd így forgunk, félelemverte pokolban, s öklendezve, felörjöngve, őt emésztjük, őt szaggatjuk, álmainkat tépjük, tépjük ... Dózsát esszük? — Nem, magunkat önmagunkat faljuk feh fflKT&Al ÁT)AM: Példád a téh^ Példád a tél legyen, e tiszta és kémén®. Az ősz reménytelen: toros tivornya, siránkozó szél sípja és vonója *—» mindig magáit siratja s eljajongja, hogy foszlik lombja már s vem él soká szegén®. Példád a tél legyen: tavaszba benne Megedzi izmaid fehér fegyelme s mert kevesebb az ösvény így telente —• előbb találsz az útra: nem merengve kószálsz magadba', lásd: társak nyomába tépsz. Dtegmarhaitják bcdcád földönfutó havak, mert — szállni-nem-tudók — csak megfogődznak a győztes szélben és elvonszolódnak egy-két sövényig. Ne bánd. Homlokodnak tüzét óvd, mint a föld magvát a hó alatt. TELI ESTE.^ Foto. Ásottra Tibor
