Észak-Magyarország, 1962. január (18. évfolyam, 1-25. szám)
1962-01-07 / 5. szám
Yasämap, tlMB. január 7. fiS*AKMAGYARORSZÄG 7 IRODALOM - MŰVÉSZET j * AKAe ISTVÁN: Az élet ciklusából 1 MADAR SZÁLLT ABLAKOMRA... (Apollinairet idézve) Madár szállt ablakomra s félve hangtalan ült tollászott elborongva majd tova repült. Szárnyát szellő porozta ahogy csöndbe merült — madár szállt ablakomra majd tova repült... III. PETRARCA ŐSZE Vércse szárnyú est, őszi tarlón, riadt. Ideges remegések, a felhő-száj: vert, furcsa, mély seb, nap vére csordul szét aranylón. A falon könyvek s régi óra, hűs ölén titok-függönyöknek élet mérő percek görögnek, s ráhullnak a nagy távozóra. Vergiliuszra, múltra gondol, ' Laurát látja, s int a béke, merengve tölt súlyos borokból. Csillag-havas lányok, legények vággyal néznek egymás szemébe, kinn — örök út gyúl s nászi ének. ' ‘ IV. V1RAGINTERMEZZO Hűvöskék búra-ég alatt pompás szerelmek izzanak. Ölelkezik az inda. ág. fényi bűvölnek a dáliák. Oszt rózsával lejt a fü és zeng a ptiiesök hegedű. — Egymást markoló gyökerek csókjában tavasz-láz remeg. Lét-prizmás roppant ég alatt termő szerelmek izzanak. CSEPELT SZABÓ BÉLA: Vágyakozás Fametszet Szólj, merre vagy? Az cg, a táj nagy, szikrázó fametszet, melyben arcod szép holdja száll, s hajad felhője reszket. Elérlek-e? Komor lovas, űzlek kavargó éjben. Közönyöd szele behavaz, rám-rámsuhint keményen. Ints, adj lelet, egy villanást, szánj meg árva bolondot, hogy hevítsen a tiszta láz: nem céltalan bolyongok. Szakad a hó... Fekete mén vágtat velem az éjben: érted — általad — élek én örök gondban, reményben. Zord téli éj... Zöld fenyvesen, jég-úíon, vak homályon, szived tűz-bokrát keresem, hogy győzzek a halálon ,«4 Tél a fotóművészeiben HAVAZAS UTÁN Foto; Agotba Tibor MARÖTI LAJOS: FUTAMOK ERYYEY GYÖLA: Masszív éj ZÜG MAR A HŰVÖS AJKÜ..,. Zúg már. a hűvös ajkú őszi szél, s trillázva szállnak a rozsdáé levelek, napot áhító szívem még remél, tavaszt idéz, s tűnt, kóbor emlékeket. Várlak estbe hajló délutánon, az utca sarkán intő herold poroz: — tudom, hogyha majd hiába várom lépted zenéjét, kegyetlen lesz a rossz. Kályhám kihűl, sálam és kabátom tárt menedékét zordon magány veri, s úgy omlik szét megformált világom, azt sem érzem, jaj, be kéne fűteni. Zúg már a hűvös ajkú őszi szél. áldott karod ma még átfon, véd, szeret, — tűz-nyárban is sínylem majd hiányod, halálos lesz, ha már nem leszek Veled Színe aranyfüst: bronz, mely zöldbe ér. A tükre ezüstkék, mégis fehér. Egyszerre éles és egyszerre tág: olyan a két szeme holdíves metszete, mint két tavaszi mandulavirág. Ijedős nézése gyors és serény fürge kis vibráló-csapongó lény. Rebbenve fél, mégis táncolva jár: olyan a szeme mint ablak, min kitekint egy kedves, bolondos, vidám madár. * Reggel a fényteli égen régen ébren. Kert fut a keidhez. Ébred á Kedves: aranyos napocskák nyílnak ki szemében, s körben a föld peremén több lösz a fény, meg a harmat. * Alkonyt szitáló ólmos délutánon szemeid szálló szürke madarak. ökörszanm hold. csillagok, satöbbi. Hűvös, az eső elállt. Objektív kép; egyedi munkások és párok töltik meg a tájt. Kimért pályán fut a villamos, s jelez az automata, kimért, szabályos utak mentén modem hazak törik közegben a fényt. Fegyelmezett csend, dnéptelenedrk a tér. Rendőrök járnak, kátrányozók töltik a kövek közti rést, s hegesztőpákáknak óriási fényében óriássá vált árnyak mozgó hada. Hideg törvények okos nyugalmává öleliten megyek haza. Nyugtat a mérnöki precizitássál szerkesztett jövő-vágány, hol konok, gondolkodó gépként futok a széttört Űr határán. LILJANA SZTEFANOVAe Az én napom (Liljána Sztejanova fiatal bolgár köttönő. Eridig öt verskötete jelent meg. Elnyerte a Bolgár írószövetség költői diját. Az alábbi vers kéziratát, ez óv nyarán, magyarországi látogatásakor hagyta itt.) Nem ismeritek öt. Egy asszony jár közöttetek. Kutat a szemetekben. Feszülten hallgat. Siet. Megáll. Minden bánatotok és nyugtalanságotok homlokára fekete árnyékot terít, s rá örömötök fényessége száll. Egy asszony az ismeretlenek között. Az arcotok néha szigorúság, megérzi a szeretetet mögötte, tudja, hogy szűk pupillátokból vágyakozás süt tündökölve — halk suttogását nem halljátok, ki, lehet, tegezve szól hozzátok ,.. Lathatatlanul jobb kezét nyújtva egy asszony utánatOk megy. Fn vagyok az. Földijeim, siettek, bezárkózva gondolataitokba, terveitekbe, óhajaitokba — a költö fantáziával, erőszakos bátorsággal — mégsem egymástól eltávolodva! Szeretem az utcát minden találkozást veletek s baráti üdvözlést neki köszönhetek! ö az én egyetemem! Nem zajonganak a kövek, énekelnek vagy láncolnak könnyű lépteitektől, megyek, rendszertelenül verseket idézgetek, élőktől, halottaktól, mindenkitől, aki bolgár földön költőnek született. Szeretem az utcát! Ugyanaz mindig — változatos, új, lelkes — mint. a déli nő, buja és izzik • Földijeim, * / minden találkozásunk nekem a megszokott hétköznapot teszi a költészet napját»!! Fordította: Bihari Sándor JOHN GALSWORTHY: MERÉSZSÉG A kkoriban nagyon szűkösen éltem; csak kenyéren és dohányon tengődtem, reggeli, ebéd és vacsora nélkül. Egy tömegszálláson háltam; három, öt, hét ágy egy helyiségben. Gyakran eljárt hozzánk egy kis, sárga, ráncos arcú francia. Nem volt még öreg, úgy harminc körül lehetett. De nehéz volt a sora; aki könnyen él, nem keresi fel az ilyen házakat. Egy penny ért járt borotválni bennünket, de sokunk még ezt a keveset sem fizette meg neki, így aztán gyakran nyírt vagy borotvált egy pennyért három férfit. Hogy tudott az dolgozni! A börtönben is borotvált, de az még kevesebbet hozott a konyhájára; tíz embert egy pennyért. Fürgén jártak kurta, sárga pálcikákra hasonlító, fáradt ujjal. Ilyenkor így beszélt: — Dolgozom, mint egy rabszolga, valósággal, mint egy rabszolga. — Hitt abban, hogy összegyűjt egy kis pénzt és visszautazik Franciaországba. Jól megértettük egymást. Lassacskán borotvált és közben mesélt: — Amikor idejöttem, azt gondoltam, hogy hamarosan hazatérek, de most már nem vagyok ennyire biztos a dolgomban. Már nincs meg az a régi merészségem. Kezdem elveszteni a reményt. 1 Munkát kaptam egy gőzösön, mint fűtő, elhajóztam, de hat hónap múlva ismét itt kötöttem ki. Mindjárt másnap meglátogattam az én kis franciámat. Valamivel sárgább volt és több ránc barázdálta arcát. „Mór itthon is van?” — fogadott. — Tudtam, hogy visszatér. Várjon egy kicsit, mindjárt kész leszek ezzel az. úrral, aztán elbeszélgetünk.” Bementünk a konyhába és a kályha mellé telepedtünk. — Látja — kezdte —. én még mindig itt vagyok, de az én ■Pigon barátom meghalt. Ismerte, az a hosszú, feketehajú legény. Itt a közelljen volt a boltja. A jóságos ember törődött a családjával s amellett jó barát is volt. Hirtelen halt meg szívbénulásban. Éppen erről akarok mesélni magának. Egy borús novemberi napon bevégeztem a munkát és otthon ültem. Kávét ittam és a szegény Pigonra gondoltam, aki három nappal ezelőtt halt meg. Váratlanul kopogtak az ajtón és Pigon né asszony lépett be. Nyugodt volt, de az arca, szegénykének, sápadt, szeme pedig vörös a sírástól. — Üdvözlöm, madam, mondom, mit tehetnék magáért? Elmondta, hogy egy huncut centje sincs, férje csak adósságot hagyott, hátra és még három nap sem múlott el halála óta, máris kiszálltak a végrehajtók, hogy összeírják a hagyatékot. M ajd meglátjuk, madam. Fogtam a kalapom és átmen- * 1 tem vele a boltjukba. Micsoda látvány fogadott! Két borostás arcú végrehajtó ült a boltban és mindenütt, nem túlzók, mindenütt csupa gyerek. Egy anyjára hasonlító, tízéves forma kislányka, két rövidnndrágós fiúi egy 'meg ingben, három pedig egészen aprócska a padlón hancurozott. És az a lárma! Mindnyájan ordítoztak, csak a kislányka mit csendes. A végrehajtók azt sem tudták, hol áll a fejük. Képzelje él, hét apró gyerek! — Huszonnégy órai haladékot adunk, hogy elő kerítse a pénzt Nem akarunk szívtelenek lenni magához, mást nem tehetünk, — mondta az egyik bírósági végrehajtó. Segítettem Pigomié asszonynak lecsendesíteni a gyerekeket — Ha volna pénzem, szívesen kisegíteném — mondtam —, de nincs. Nincsenek barátai, akik kölcsönöznének? — Sajnos, nincsenek — felelte —, soha nem volt ilyesmire időm a hét gyerek miatt. 1— Franciaországban sem? — Ott sem, uram, immár hét éve élek Angliában. Hát ez kellemetlen, de mi mást tehettem, mint azt mondtam: Ne veszítse el a reményt, madam, bízzék bennem! E ltávoztam, de egész nap az járt a fejemben, milyen csodálatos nyugalommal viseli ez az asszony a sorsát S közben állandóan ezt hajtogattam: valaminek történnie kell, de hogy minek, azt nem tudtam. Másnap reggel a börtönben volt dolgom és borotvál ás közben folyton azon törtem a fejem, mit tehetnék ezért a szegény asszonyért. Olyan érzésem volt, mintha a gyerekek belecsimpaszkodtak volna a lábomba és erősen tartanának. Aznap úgy dolgoztam, mint még soha. Tízet egy pennyért, tízet egy pennyért. Közben állandóan a szegény asszonykára gondoltam. Egyszercsak eszembe jutott valami, fogtam magam és távoztam. Pigon boltjába siettem. A végrehajtók már megint ott ültek. Nem tudok tovább haladékot adni, — mondta egyikük. A hátsó helyiségbe mentem. A gyerekek a sarokban játszottak és a bájos kislányka felügyelt rájuk, mint egy igazi anyuka. Pigonné asszony az asztalnál ült, kezén öreg, fekete kesztyű. — Kedves barátom, mióta élek. nem láttam olyan arcot:: nyugodt, de szörnyen sápadt, kétségbeesett. Az ember azt hihette volna, hogy a halált várja. — Jó reggelt, madam — mondom —. Mi újság, kitalált már valamit? — Serré™ t, uram. És maga? — Én sem. Néztem rá és nagyon tetszett nekem, nagyon. — De volna egy ötletem. Mit szólna hozzá, ha megkérném a kezét? Talán jobb lesz, mint a semmi. D ámemelte fekete szemét és így szólt: Nagyon szívesen. ' uram. És ekkor, csak ekkor, elsírta magát. A kis francia befejezte elbeszélését és rámnézett. — Hm — mondtam aztán —, ez aztán merészség. Megint rámnézett. Kérdőn. — Gondolja? Láttam, hogy ez a gondolat mélyen nyugtalanítja. Arcán mintha megszaporodtak volna a ráncok. — Féltem tőle. Elvégre hét gyerek! — Mégegyszer rámnézett. — Nehéz az élet, de hát mit tegyen az ember? Férje jóbarátom volt; elvégre nem hagyhattam, hogy éhen pusztáién. (Fordította: Sárközi Gyufa*
