Észak-Magyarország, 1961. augusztus (17. évfolyam, 179-205. szám)

1961-08-23 / 198. szám

BSÄÄKMAGYARORSZAG liegen, nagyon régen történt. Fekete hujú, csodálatosan szép ro­mán asszony élt boldogan férjével és kislányával. Szépségéről a török szul­tán is hallott, és mindenáron meg akarta szerezni magának. Egy alka­lommal rájuk támadt, elrabolta az asszonyt, és elvitte messze, messze. Távol mindenkitől, a fehér tarajé hullámok mosta tengerparton, ahová csak a szürke hátú sirályok jártak volt halászni, építtetett néki egy szépségektől ékes, csillogó palotát. Karcsú tornyaiból megleshette, és elsőnek köszönthette a bíbor vízben filrdőző Napot, gyönyörködhetett a futkosó hullámok vidámságában, este pedig, amikor kedvét töltötte Hold-asszony rezgő hullámokra terí­tett ezüst hajának nézésében, a ten­ger mormolta titokzatos meséivel könnyű álomba. A szultán elhal­mozta minden széppel, jóval, hogy ilymódon nyerje meg szívét. A csodálatosan szép asszony azon­ban gyászruhába öltözve állandóan csak a régi férjét siratta és kis­lányán kl'vüj nem törődött semmi­vel. Nem örült a kincsnek, a drága­kőnek, a szépségektől ékes palotá­nak, búslakodva, rabmadárként emésztette magat. Irigyelte a szürke hátú sirályokat, mert sebes szár­nyukkal oda repülhettek, ahová ked­vük tartotta. Napokig ült a karcsú torony ablakában, és a hullámoknak sírta el panaszát. A tenger vigasz­talta csobogással, csitította bölcs mormolással, és mindent megtett az asszony vidámságáért. Széles tenye­rét a Nap felé tartotta, melyről káp­rázatos fényesőként repültek széjjel a sugarak. A legmélyebb sziklák alól búgó kagylókat szedett elő és a pa­lota elé rakta. Hullámai egymás he- gyén-hátán, bukdácsolva siettek ab­laka alá, hogy felnevessenek rá. A szultán azonban féltékenyen őrizte rabnőjét. , A tengertől is iri­gyelte. Hogy he beszélgethessen többé a hullámokkal, befalaztatta a karcsú torony ablakát. A Nap forró csókjai elől fekete szolgák sűrű er­nyői zárták el a szép arcát. És várt a szultán, egyre csak várt, hátha. megenyhül az asszony bánata. Egy­szer azonban, elfogyván türelme el­határozta, hogy a saját palotájába viszi. Éjjel, amikor mindenki aludt, meglepte a szépséges asszonyt, hiába kiáltozott az segítségért, hajójára vitte és elvitorlázott az alvó vizen. Az asszony a korláthoz futott és kis­lánya nevét kiáltozta. Az alvó tenger felébredt. A szultán hajója láttán el­sötétült csillagringató arca. Nagyot nyújtózott, hogy beleremegtek a sziklák, a hullámok kicsaptak a part­ra, a hajó bukdácsolva kereste az utat. A mélységből hatalmas taj­tékzó tömegek emelkedtek a ma­gasba, majd szörnyű robajjal, esze­veszettül száguldtak tova. A tenger Ítéletet hirdetett a szultán felett. Előbb azonban puha habkarjával felnyúlt a csodálatosan szépséges asszonyért, és puhán, szerelmesen ölelte magához. Majd eget betöltő harsogással kapta föl a hajót és a mélységbe hajította. A szellő közben elvitte a kislány fülébe anyja kiáltását. Az kiugrott puha ágyából, lefutott a dússzönyegű lépcsőn, elhagyta a szépen faragott kaput, és futott, futott anyja után. séges üdülőjéről. A földsávon persze lemcsak egy kislány tudna elfutni, hanem elfér azon ezer és ezer ember s. A jövő évtől kezdve például már 4 ezer ember nyaral itt. A csillogó aloták sem hiányoznak. Hatalmas, ■'Odern, négy- és tízemeletes szállo- ák sorakoznak egymás mellett, me­zeknek az erkélyéről most már nem 'supán egy csodálatos szépségű asz- szony, hanem asszonyok gyönyörköd­nek a bíbor színű vízből kibúvó Nap­ban, nézik a, fehér fodros hullámok iátékát, hallgatják a tenger örökös moPmolását, és a forró homokon fo­gadják a Nap tüzes csókjait. Igaz, a színes, védő ernyők sem hiányoznak és ajánlatos is minél gyakrabban alájuk bújni. Ezeknek a „paloták­nak” a lakóit is elhalmozzák minden széppel, jóval. Az ágyakban gumi- matricer, a modern éjjeliszekrényen ízléses hangulatlámpák, az ebédlőben gyors kiszolgálás, ízletes, bőséges étel, minden asztal mellett jeges vödörben bor és ásványvíz. (Ez még benn van a „keretben”) No és a csil­Az első kitüntetés A Tomii IZ&116 Leszaladt a homokos partra, bele­gázolt a hullámokba, hogy utolérje a hajót. A tenger megsajnálta őt, és amerre futott hidat épített neki föld­ből a vizen. A kislány egyre anyját szólította: — Mama! Mama! Amerre elfutott, ott keskeny föld­sáv keletkezett a tengeren. Ez a föld­sáv meg is maradt. Az emberek pe­dig elnevezték Mamaiának, mert így kiáltozott akkor a kislány. így szól a mese a romániai Ma­maiáról, a Fekete-tenger egyik szép­logás? Talán még nagyobb, mint a szultán mesepalotájában volt. Az éttermek üvegfalain ömlik a fény, a parkok körül jókora fénycső-henge­rek világítják a sétányt, az utakon pedig fénycsövek — úgy mondják, magyar gyártmányúak — ragyognak. Ha még ezekhez hozzávesszük a szállodák fényeit, talán elhihető: ritka szép látvány az éjjeli Mamaia. Priska Tibor (Folytatjuk.) Ózdon, a Kiskereskedelmi Vállala­tot háromszor is kitüntették már a lakosság áruellátásában kifejtett ér­demes munkásságáért A Népbolt Vállalat sem dolgozott rosszabbul. Ez a két kereskedelmi vállalat ta­valy Űzd és Környéke Élelmiszer Kiskereskedelmi Vállalat néven egyesült, hogy egységes, átfogó irá­nyítással még jobban kielégítse ózdi és ózdkörnyéki lakosság növekvő igényeit. Az egyesített kereskedelmi válla­lat máris beváltotta a hozzáfűzött reményeket. 1961. első félévi árufor­galmi tervét a tavalyi első félévihez képest 103,8 százalékra teljesítette. Ez azt jelenti, hogy 3 164 000 forint értékű élelmiszerrel többet juttatott a lakosság részére, mint a korábbi esztendő hasonló' időszakában. Ez a szám persze azt is jelenti, hogy Öz- don és környékén — ami az élelmi­szerfogyasztást illeti — 3,8 százalék­kal emelkedett egy év alatt az élet­színvonal. Ebben azonban nincsenek benne az életszínvonal alakulását meghatározó egyéb tényezők. (Épít­kezés, ruházkodás, bútor, stb., sőt a piacon és a földművesszövetkezeti boltokban vásárolt áruféleségek sem.) Az egyesített kereskedelmi válla­lat 1961. első félévében megtette a magáét. Ezért alkotmányunk ünnepé­nek előestéjén az Űzd és Környéke Élelmiszer Kiskereskedelmi Vállala­tot a két korábbi vállalat egyesülése óta első ízben — a megtisztelő él­üzem címmel tüntették ki. Az élüzemavató ünnepségen a vállalat 12 dolgozójának adták át egy évi jó munkája alapján a kiváló dol­gozó jelvényt és oklevelet — fél ha­vi jutalom-fizetéssel együtt. Rajtuk kívül 36-an kaptak még kisebb-na- gyobb pénzjutalmat, mintegy 13 000 forint összegben. A vállalatnál dol­gozó három szocialista brigád közül az egyiket 1000 forint jutalomban részesítették. Elismerés a derekas munkáért Őszintén kívánjuk, hogy a lakosság növekvő igényeinek udvarias, kultu­rált kiszolgálásával legközelebb is kiérdemeljék a kitüntetést (Csépányi)----------ooo---------­M ár egyszer tetszett Ez a címe a budapesti Vidám Színpad nagysikerű műsorának, ame­lyet az elmúlt évad legsikeresebb kabaré műsorszámaiból válogattak össze és amelyet az évad vége felé mutattak be. Azóta sok ezren tap­solták a műsort Budapesten, és a vidéki városokban. Ezt hozzák a kö­zeljövőben Miskolcra: szeptember 3-án este mutatják be a Népkerti Szabadtéri Színpadon, rossz Idő ese­tén a színházban. A kétrészes vidám kabaréműsor­ban mintegy negyvenöt művész lép fel: a Vidám Színpad teljes társula­ta. élén Salamon Bélával, Alfonzó- val. Kazal Lászlóval, Kabos Lász­lóval. Vidám jelenetek, magánszá­mok váltogatják egymást, ismét fel-felldézve egy-egy korábbi kedves kabaré-est emlékét. Az est a kabaré-műsor kedvelői­nek kedves emléket Ígér. Siker — kevés értékkel A z elmúlt hétfőn este ismét eszt- rádműsort rendezett az Országos Rendező Iro­da a miskolci népkerti színpadon. „Mosoly ut­ca 101.” — ez volt a műsor címe, melyet Galambos Szilveszi-r állított össze, nagyrészt a Ludas Matyi bah megjelent, régebbi írá­saiból. ö látta el a mű­sorközlő tisztét is, sok­sok igyekezettel, némi verejtékszaggal vegyí­tett humorizálőssal. Galambos írásain de­rülni szoktunk a Lu­das Matyi olvasása közben, a műsorban látott, színpadi tréfává változtatott humo­reszkjei is megmoso­lyogtatnak, de konfe­ransziénak nem vált be. Nem kellett volna ennyit vállalnia. Szer­zői és műsorközlői mi­nőségén felül még száj- harmónikásként is be­mutatkozott, de ének­re és táncra már nem vállalkozott Népes szereplőgárda vonult fel a műsorban, amelv, eov-két számot kivéve, az átlag esztrád színvonalán mozgott és a címben ígért Mosoly utca 101-hez csak any- nyi köze volt, hogy kell valami címet adni a műsornak, egyik-másik száma pedig valóban alkalmasa derűkeitésre. A legmegérdemel- tebb sikert Nóti Károly egyfelvonósosa, a Vonósnégyes aratta, főszerepben az utólér- hetetlen humorú, min­dig kedves, derűs él­ményt nyújtó Salamon Bélával. Különböző tréfákban, magánszá­mokban emlékezetest adott Latabár Árpád, Csákámi László, Fara­gó Vera, Viola Mihály, Solymossi Imre, Dóm­ján Mit. Káló Flórián tó prózai száma után szükségtelen volt a túl­zott ismétlésekbe bo­csátkozó, hatásvadász ízű táncdal-éneklés. Latabár Kálmán is­mert számai, olcsó fo­gásoktól nem mentes tréfái ismét nem té­vesztettek hatást a mindenáron nevetni akarók körében. Házy Erzsébet sajnálato­san indiszponált volt és ráadásul a hang­erősítő is tönkre­tette számait Magán­énekkel szerepelt még Szenti Edit és Sáros! Gábor. Pajor István slágerboncolgatása öt­letes volt, kár, hogy előadásának színvonala messze elmaradt a tré­fa humora mögött. A műsor zenéjét Hajdú Júlia és kisegyüttese szolgáltatta, az ismert komponistától megszo­kott művésziességgel. Kár, hogy a rendelke­zésre bocsátott zongo­ra igényes muzsikálás­ra teljesen alkalmat­lan volt. (Felvetődik az a gondolat, hogy miért nem lehet a népkerti színpadra megfelelő zongorát éa biztonsá­gos hangerősítést biz­tosítani és így a pro­dukciók értékét erősen csökkentő hibalehető­ségeket kiküszöbölni!?) A műsor egészében nem mutatott előreha­ladást az esztrád-mü- vészetben, — még az egy-két jó szám ellené­re sem. Közönségsike­re volt. de művészi ér­téke igen kevés. (bm) GERGELY MIHÁLY: A IX. Virág Rózával a következő hóna­pokban csak egyszer találkoztam, ö az alvégen lakott, mi a felvégen, a mezőre is a házunk előtt vitt ki az út. Lefelé csak akkor jártam, .ia a Bandzsalgóba, az apámtól örökölt 1 holdamra kellett mennem. így csak ritkán akadtunk össze. És mostaná­ban biztdsan még kevesebbet mu­tatkozott Róza, van miért pirulnia az emberek előtt. Estefelé a templomkertben szalad­tunk össze. Jött velem szemben el­torzult testével, méltóságosan lassú járással, a tartása azonban oüszke volt, nem találtam abban a szégyen nyomát sem. Megszorult a torkom, ahogy elnéztem a nekem alig fél esz­tendeje még mindent jelentő asz- szonyt. — Jó estét, Róza! — Jó estét! — rebegte, s haladt to­vább. — Róza!... Róza, csak azt szeret­ném mondani... — szóltam utána, de folytatta útját, talán csak a fejét emelte feljebb. Mióta elhagytam, ez volt a máso­dik alkalom, hogy megszólítottam, de most sem méltatott feleletre. Mi­csoda pofon volt ez nekem, milyen borig sújtó lecke árulásomért. És ereztem, hogy aljasságot mondtam rá, amikor Pannival róla beszéltünk. S ÁT Á Virág Róza megszülte a gyereket, fiút szült, és én a következő eszten­dőben még kétszer kimondtam azo­kat a mocskolódó szavakat, mert ma­gamat akartam megnyugtatni, lelki- ismeretemet elaltatni velük. Hogy nem én vagyok a hibás, hogy nem miattam kellett Virág IRázának ekko. ra szégyent a fejére vennie, hogy gyereket szül, noha férje sincs. Néha magam is gondoltam ilyene­ket, amikor magánosán iddogáltam a pinceházban, és néztem alá a falura, vagy ha befogtam a Betyárt és az Ir­mát, mert nagyon szerettem a lova­kat, és csak úgy, a lázongó lelkem csendesítésére szekereztem egyet, gondoltam, hogy miért lenne az a fiú az enyém, amikor Virág Róza ak­kor kap férjet is, szeretőt is, amikor neki tetszik. Aztán egyszer megint a házuk előtt mentem el. Ez a hazatérésem piáso- dik évében, szeptember vége felé volt. Mentem szántani a Bandzsalgó­ba. Hacsak arra jártam, lopva, már messziről Virág Róza házát ügyel­tem, hátha megláthatnám, ha nem az enyém is, ha megvet is. De ilyen szerencsém alig-alig került, nem re­méltem ezt most sem. A kapu előtt egy kisfiú játszado­zott. Egyéves forma lehetett, de már szépen ment, lám, kibátorkodott az utcára is. A zajra fölfigyelt, és mo­N solyba olvadó arccal bámulta lo­vaimat, s valamit mondogatott is, láttam, hogy nyitogatja pici száját. A szája és a mosolya tisztára az any­jáé volt, száz közül is kiválasztottam volna, hogy ez Virág Rózáé. De a fe>- je! Mert az volt az, amit már a ne­vetése előtt fölfedeztem, az első pil­lantással a mifelénk senki mással össze nem téveszthető jegyet keres­tem, csak túlságosan megdöbbentem. Mert jellegzetesen Czakó-fajta kos­feje volt a fiúnak. Kissé hátradűlő, magas, széles homlok, és hajlott, nagy kosorr; ezer közül megtaláltam vol­na, hogy ő az, hogy 6 az én fiam! A fiam! És még én bántottam, mocskoltam az anyját, aki büszkén kihordta és megszülte szerelmünk gyümölcsét! Ezért tartotta hát meg, és ezért nem jött hozzám a fiú születése után sem követeléssel. Pedig a bíróság az első tárgyaláson megítélte volna a tartás- díjat, hiába is tanúskodtak volna má­sok bárhogy, sőt: akármit vállalt volna magára ő maga. Fiam van! Abban a percben, hogy megláttam a gyereket, megéreztem, van még egy felemelő, nagy érzés a vagyon és a szeretett asszony mellett: a gyerek. Hányszor is elgyönyörködtem máso­kéban, hányszor gondoltam epedve, csak nekem lenne, de ajnároznám. Megállítottam a lovakat, úgy cso­dáltam a gyereket. A szívem meg­indult a gyönyörűségtöL —• Fiam!... Gyér’ ide kisfiam!... No, gyér* ide! — csalogattam. A gyerek kövér lábaival totyogott. A lovak tetszettek neki, feléjük tar­tott. Már arra gondoltam, lelépek, és fölteszem Irma hátára, mert az sze­líd, barátkozó, de előbukkant a ház­ból Virág Róza. Meglátott. Igen, egy pillanatig ha­bozott, megéreztem a késlekedéséből. — Bálint!... Bálintka! — hívta aztán a fiát. A nevemre kereszteltette!... Ak­kor mégsem ölt ki a szivéből mara­déktalanul!? A gyerek közeledett a lóhoz, keze repkedett, mint a szállni tanuló kis­madár szárnya, és gyügyörészett. — Co! ... Coco! Virág ljlóza kifutott a kapun, fel­kapta a fiút és féltőn magához ölelte. Egy tiltó, elutasító pillantást lövellt felém, s némán eltűnt előlem. Elbambulva néztem végig a jelene­tet, köszönni is elfeledtem. Szédülten kísértem őket tekintetemmel. — Adjon az Isten jónapot, Czakó Bálint! — A vén Fónagyné volt, hí­res pletykapostás, távoli rokonom, anyám másodunokalestvére. — Szép kisfiú, igaz-e? ... Hiába, szép asz- szonynak,. szép embernek nincs csú­nya gyereke!... Legszívesebben ráhajtottam volna a szipirtyóra. Mit alakoskodik, az­után meg szalad és körüldobolja a faluban, hogy Czakó Bálint találko­zott a fiával! Pattintottam az ostor­ral, a lovak maguk után ragadták a szekeret. * Hogy kijózanodtam egyszerre a hosszú részegségből, hogy elvesztette fölöttem bájoló erejét Kádas Panni ölelésre termett teste, ami másfél évig hódító mámorba igázott! Föllé­legeztem, mint aki lidércálomból éb­red. És tiszta fejjel tudtam gondol­kodni elrontott életemről. Rámtört a magány nyomorúsága, hiszen ki­mondhatatlanul egyedül álltam a vi­lágban. Volt feleségem, de nem sze­rettem. Kádas Panninak csak az erős, ölelni bíró férfiember kellett, maga is csupán ezt adhatta, és amíg ez a ká­bító méreg hatott, addig élt a vele való szövetség. A fiammal való találkozás egysze­riben megváltoztatott mindent. Fé­nyességgel ragyogta be életemet a tudat, hogy fiam van, és naponta ke­restem az alkalmat, hogy láthassam. A szőlőben páratlan zamatú pa­radicsom-barack érett, a legszebbjé­ből szedtem egy kosárkával. Az al­konyat szürkületbe hajlott, sűrű kék hamuja gyorsan oltogatta el a lebu­kó Nap még fel-feltörő bíbor szökő­árjait. Indulhattam. Kerülőt tettem* hogy Róza háza előtt mehessek el. Jó szerencse társult hozzám, a kapuban találtam a kislányt, meg a fiamat.. Az anyjuk a határban volt, a tavaly alakult Dózsa Tsz baromfifarmján dolgozott már, őt várták. Leültem a lócára. Ott tündökölt mellettem a fi­am, csak ki kellett nyújtani a kezem. Valamit gajdolt a nővérének, az fe­légetett. mintha értenék egymást. A fiú megpillantotta a barackot (Folytatja*.»

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents