Észak-Magyarország, 1961. augusztus (17. évfolyam, 179-205. szám)

1961-08-20 / 196. szám

ti

CSZAKTOACTARORSZAQ

Vasárnap, 1961. augusztus 20

Két 18—20 év körüli

legény kászálódik le a bányatelep állomására befutó vonatról. Mindkettő hátán zsákból készített hátizsák, benne nagy házikenyér, bögre zsír, tészta, vöröshagyma, burgonya. Egyikük, név szerint Kovács Laci, elég magabiztosan mozog. Társán, Szántó Lajoson meglátszik, hogy ismeretlen e vidéken.

Gyors léptekkel haladnak végig a bányatelepen. Szántóból szakadozottan bugyognak elő a vágyak.

— Te, Laci, én úgy örülök \.. Dolgozok én ha kell, éjjel-nappal... Az uraság földjén is hajnal négytől éjfélig dolgoztam ... Itt meg ... veszek valami rendes ruhát, cipőt... elmegyünk majd moziba, könyvet is veszek ...

Szeme megfényesedik. Pillantása habzsolja a látnivalókat, de gondolatban messze jár. Látja magát szépen felöltözve, magabiztosan, kiegyenesedett derékkal moziba menni, vidáman nevetni valami lányra, aki visszanevet. Gondolataiból barátja szava rezzenti fel.

— Ott a bánya — mutat oldalra.

— Ühüm — mormogja társa és laposakat pislogva bámul a szelíden emelkedő, hegyoldalon terpeszkedő üzem felé.

Lassan elmaradnak a telep házai. Üres térség után magános házikó kapaszkodik a domboldalba. A roskatag házikónak három bejárata van. Laci a középső ajtón nyit be.

— Jó szerencsét! — köszön barátságosan. Lajos zavartan motyog valamit és lopva körülnéz. A lakás egyetlen égrenyíló szoba. Az ajtó mellett tűzhely — kicsi, fpgatlan öregasszony kotyvaszt rajta valami ételfélét. — A másik oldalon háziszőttes pokróccal letakart dikó, szemben keshedt ágy, oldalt, a fal mellett kopott, karos lóca. Középen íenyőasztal, két roskatag székkel.

A szobában az öregasszonyon kívül van egy zömök, rátarti fiatalember, egy huncutpillantású kőműves, góbés kinézetű ember. A székely az ajtó felé indul.

— S tudja, mami — mondja az öregasszonynak — menek a magazinba, s ' -7.ek sok finom dolgot. No, isten áldja magukat es —, néz a jövevényekre.

— Jaj, de huncut ember ez — mondja az öregasz- szony. — Olyanokat mond, hogy belefájul a nevetésbe az ember oldala ... Ugye maga írt Lacinak?

— Én. — nyel egyet Lajos. — Nem tudom, felvesznek-e.

Laci magabiztosan mosolyog.

— El van intézve.

A másik tisztelettel néz rá. Nem kis dolog ez. Próbálta már sokfelé, de nem sikerült. Hátha itt... Szótlanul ereszkedik a dikóra.

— Hallja! Üljön át a lócára! — mordul rá durván a szélesarcú fiatalember.

Lajos feláll és figyelt

a ráncokat, aztán szedelőzködik, munkába indul. Lajos zavartan néz a becsukódó ajtóra. A kőműves — aki az asztalnál sült szalonna zsírját törölgeti kis serpenyőből — megszólal.

— Már szétveti a gőg — int az ajtó felé. — A másiknak már le sem szabad ülni arra a vacakra, mert ő tíz pengőért kibérelte. Ettől más ember felfordulhatna éhen.

Laci int, Lajos kászálódik és elindulnak a bánya felé. Laci megmutatja a bányabejáratot, a lejtaknát, ahol végtelen kötél húzza fel az ismeretlenségből a szénnel teli csilléket, a szénosztályozót, aztán végighaladnak az irodaépület folyosóján, bekopognak a „főaknász” feliratú ajtón.

— Főaknász úr kérem, itt a fiú, akiről beszéltem — mondja Laci. — A hosszú, szemüveges ember végigmustrálja a jövevényt.

— Hm. Meddig akarsz itt dolgozni, he?

— Hát, ameddig lehet. ..

A főaknász kegyesen bólint.

— No jó. Majd meglátjuk. Holnap reggel munkába állhatsz.

bökitek

Lajos az örömtől szédeleg- ve indult ki az irodából.

A délután csupa izgalommal telt el. A góbés kinézetű ember egész délután székely történetekkel trak- tálja a többieket. Aztán este sóhajtva veszi karbidlámpáját.

— Én megyein a siktbe, maguk meg álmodjanak szépeket, s ha sok pénzt találnak, gondoljanak énrám eg.

Az öregasszony ágyazni kezd. A rátarti fiúnak a di- kón, a kőművesnek a karoslócán, egy barkósán beszélő ifjú házasembernek az asztal és a karoslóca közé letett szalmazsákon, Lacinak, meg társának a padlóra szórt szalmán.

Lajost édes, mély álmából az öregasszony kelti fel. Cihelődik és Laci kölcsönadott karbidlámpájával indul a bányába. Ott egy mogorva lőmester kíséretében indul az ismeretlen felé. A munka nem nehéz. Egy másik „újonccal” csillébe lapátolják a síneket elborító vizet, kitolják onnan, s a megjelölt helyen kihúzzák a csille aljából a fadugót.

Flirren ős titokzatos hangzavar, zörej, mély i urcsa es inonzaios dobbanásoki robbanások,

zuhogások káosza veszi körül. Eleinte nyugtalanítja, aztán megszokja. Ha ideje van, odahúzódik a közelben dolgozó bányászokhoz. Figyeli munkájukat, ahogy réseinek, fúrnak, szeneinek. Félmeztelen testük ritmuso- san hajlong, a szénporral keveredő izzadtság vastag patakokban folyik végig testükön. Nyakukon kidagadnak az erek, szájuk meg-megrándul az erőfeszítéstől. A széles mellkasú vájár a fiúra néz.

— Nehéz mesterség ez, cimbora! Kiszíja az ember testéből az erőt. Nem jó helyre jött maga ide.

— Hova mehettem volna? — mormogja a fiú.

— Igaz — bólint amaz. — Munkásembernek ebben az országban mindenütt rossz! No, gyerünk cimbora! — szól társának, majd nekifeszülnek a szénnel teli csilléknek.

Lassan peregnek a percek, az órák, a napok. Szántó megismeri a bányát. Ma vízszivattyúzás, holnap kisegítő munka, aztán csatlósnak osztják be, A munkával nem is lenne baj, végzett ő már nehezebbet is, csak jól kellene táplálkozni. Dehát a mindennapi egyforma étel a lebbencsleves, a zsíroskenyér. Alig várja a fizetést. Csizmája leszakadt a lábáról. A bányában verejték csorog róla, lába — amit már csak a kapca véd — vízben, sárban jár. Hazafelé meg hideg, dermesztő szél kíséri az úton. Jó lenne megmosakodni, dehát nincs öltöző, nincs mosdó. Megmutatja csizmáját a főaknásznak.

— Mért nem jöttél jobban? — mormogja amaz dühösen és elfordul. A fiú belül füstölög. Persze, neked könnyű, nem érzed más gondját, baját — gondolja keserűen és eszébe jut, amit a főaknászról beszélnek. Agyonhajszolja az embereket, mindenkit leteremt, aztán megkömyékez a telepen minden csinos asszonyt, Ha fogadják, míg a férj siktában van, van kereset, ha nem szeretkezik vele az asszony, akkor büntetésből a férjet nehéz helyre osztja.

Végre kap egy utalványt bakancsra, s egy könyvecskét a konzumba. Most már vételezhet szalonnát, kenyeret, paprikát, sót, de csak csínján mindennel. Kell a pénz ruhára, cipőre.

Öröm fííti ®des izgalom: jön a fizetés. Nem iszik,

l/í 1 /nem dohányzik, fölöslegesen nem költ egy fillért sem, amíg egy rendes ruhát nem vesz magára. Nem, hadd lássák a telepen, hogy ő is tud rendes, szép ruhában járni, mint bárki más. Hadd lássák a faluban is, hogy nem olyan utolsó ember! Még akkor is ez jár az eszébe, amikor örvendezve a boríték után nyúl. ' . ’

Arcáról azonban leolvad a mosoly, a kegyetlen csalódás majdnem könnyet csikar a szeméből. A boríték alján pár pengőcske szorong riadtan, úgy, mintha az is el akarná hagyni. S a pénz helyett arcába vigyorog egy hosszú lista, levonás erre, levonás arra, bakancs, kon- zum, zene, egyházi adó, ki tudja mi minden. Csak áll, nézi, nézi s mintha az üres boríték az arcába röhögne gúnyos hahotával.., Csorba Barna

LÁTOGATÓBAN

ituuiHuiutitiitaiuiuuiiiiuni!iinui!l!Uii<-illlllllllll!lli:illllll!l!llll|ll!f!IIllI!imi^

— JANI BÄTYÄM! — húzódott széles mosolyra Tárnái Béla művezető ajka, amint megpillantotta a feléje tartó, mokány termetű Ádám Jánost. Hosszat lépve eléje állt, s mindkét kezét nyújtotta baráti szorításra. Nem sokáig rázhatták egymás tenyerét, közéjük furakodott óriás termetével Topor János, az egyik meós.

— Hát eljött, visszajött? — kérdezte ráhunyorítva a kedves vendégre.

— Vissza a csodát! — tiltakozott jóleső meghatódottsággal Jani bácsi. — Csakhát gondoltam, meglátogatlak benneteket.

— Ugyancsak megfiatalodott, Jani bátyám, s nicsak, lassankint tekintélyes kis pocakot is ereszt a nagy kényelemben — kezdték ugratni a többiek is.

Az, hogy fiatalos, nem hízelgés. Adám Jánosról, a Lenin Kohászati Művek nyugdíjas hengerészéről aligha hinné valaki, hogy túljutott immár a hatodik évtizedén is. Szőke hajában úgy elbújnak, elvegyülnek az ősz ezüst szálak, hogy ha bajuszának dere nem árulkodna nyíltabban, tán 45 évesnek se gondolná az ember. Csak tempós, nyugodt mozdulatai mutatják, hogy a hónapok során mór berendezkedett a kényelmes, nyugdíjas életre. Pedig eleinte nehezen ment. Különösen az első hónapban nem találta helyét. Ügy érezte, ő most már feleslegessé vált. Hanem később mind jobban beletalálta magát a megváltozott helyzetbe, s most már igazán jól érzi magát. S ez nem is csoda, ha az ember belegondol, hogy 38 évi szakadatlan munkásság után vonult nyugalomba.

Mosolygósán, csillogó szemmel vá- laszolgat a kérdések özönére, hogy hát igen, jól van, az asszony is persze, és hogy hízik... no, nem olyan veszélyes, különösen, ha az ittmaradot- takat látja, mert, hogy azok sem panaszkodhatnak.

— Én nem is szóltam semmit — emeli maga elé tiltakozva mindkét kezét Topor János. — Egy hete már, hogy próbálok fogyókúrázni. De meg is van az eredménye. Eddig 78 kiló voltam, most meg már 82. Nincs jó étvágyam. Eszem reggel ötkor, utána már csak hatkor tudok újra enni...

— De akkor kilencig állandóan azt csinálja — csipkedik körül a többiek.

— Ellátogathatnál egyszer hozzánk, János — int Jani bácsi Topárnak. — Van jó rántani való csirkénk. Szólok az asszonynak, kirántja az neked ólastól.

— No, ezen aztán van megint mit nevetni, mivelhogy ismerik Topor étvágyát. Az hírlik róla, megenne egy elefántot is ... töltve.

JANI BÁCSI mosolygós, jó hangulata nem múlik akkor sem, amikor már reges-rég elbúcsúztunk Topórék- tól. Tovább mentünk, körben az üzemben. Mert sok az ismerős, a régi jó barát. Lassan haladunk, mert minduntalan megállítják a látogatóban lévő nyugdíjas hengerészt S mindről tud valami szépet, valami jót mondani. Hanem őróla is csak a dicséret hangján beszél valameny- nyi volt munkatársa. Juhász Lajos, Horváth József, Fűzi Lajos, Deli Károly, meg a hozzá képest igen fiatal Tóth Laci is, aki talán a leglelkesebben dicsórte az „öreget.”

— Ilyen kéne, még több, ilyen „öreg” — jelenti ki sihederes lelkesedéssel.

S a sok Janikám, Jani bácsi felkiáltások, üdvözlések közepette alig- alig marad idő a lényegre. Mármint arra, hogy megmutogassa, mit, menynyit változott az ő üzeme, ahol 38 esztendővel ezelőtt kezdett dolgozni. Mert, hű, arról regényt lehetne írni* minden percéről egy-egy oldalt! Különösen a harmincas évek elejéről. A porjatkázásokról. No, de ezt a fiatalok talán el sem hinnék. Meg aztán valahogy ő sem gondol vissza rá valami szívesen. Sokkal inkább arról beszélne, milyen jól dolgozik most az ő részlege. Itt van ni, a múlt hónapban is 110 százalékra teljesítették a tervet a középsori kikészítősök. Jól dolgoznak itt valamennyien! Aranyat ér minden kézmozdulatuk — ez van Jani bácsi szavaiban. S hogy ő már most mit fog csinálni az elkövetkezendő húsz esztendőben? (Ennyit szán magának, apja, anyja szép kort értek meg.)

— Üj szakmát tanulok. .

Meglepetésemen csak nevét.

— AUTÓT VESZEK. S annak a vezetését csak meg kell tanulni!... már gyűlik a pénz. De kell is, hogy legyen valami, amivel elszórakozik az ember „öreg” korára ...

Radványi Éva

2Sg5A^173-^lP?_!ri!inibdkiíáiláii5S5iL5t’5Z5B5dac^CSiÍJbtlkclkiíhil555ig5g5E555B5clili35E5B5555Ein^

lőljáróban hadd teszem tisztába ■*-' hősöm ragadványnevét.

Amíg be nem kuporgatta magát a telekkönyvbe, csak akkor jutott eszébe a hazának, ha szorult valahol a kapca, s katona kellett golyófogónak. Amikor aztán házat vásárolt, adózó polgára lett a honnak, évente legalább egyszer le kellett írni a nevét. De több Kovács József is volt a faluban, s hogy az idóív el ne tévessze a házszámot a sok Kovács József között, a jegyző úr egy módos zsébetűt firkantott emberünk neve elé.

Kovács József nem tudta mire vélni a dolgot, úri huncutságot látott a zsébetű eredetében, azonfrissében, hogy megkapta az adóívet, beállított vele a községházára. A jegyző úr megmagyarázta a megszeppent atyafinak a zsébetű közigazgatási jelentőségét — s hogy miért éppen a zsébetű vei tisztelte meg? A foglalkozása után ez dukált neki.

Kovács Józseffel már réges rég felhagyatta ragadványnévadó mesterségét a történelem fordulása, de a név rajta maradt, ma is Zsellér Kovács Józsefnek emlegeti a falu, 6ot a személyi igazolványában is ott ékeskedik a közigazgatási kereszt- ségbe nyert betű.

No, de nem a múltjának akarok én krónikusává szegődni — a jelenébe mártogatom toliamat. Hogyan is lett belőle üdülős a Balaton kies partján, Siófokon?

— Egyszerű, mint a pofon! —próbált lerázni a nyakáról, amikor az üdülőjegy odaítélését firtattam. — Mellettem nyújtotta fel a nép a kezét.

— Az üdülés a jó munka jutalma — magyaráztam —, Józsi bácsi bizonyára kitett magáért.

Megrántotta a vállát:

— Azt hozták fel mellettem, hogy J61 fialtak a kocáim, meg a malacokat tizenhatkilósan választottam el. De hát bolond ember az, aki ellensége a saját zsebének. Megkaptam azért a járandóságom, ahogy illik. Meg azt is mondta az elnök, hogy megérdemlem én a pihenést, mert éppen most az őszön lesz tizenkét esztendeje, hogy szövetkezeti kenyeret eszem.

J

ózsi bácsi elhallgatott, nézte a nagy vizet, azt, hogy a szél miként szánt barázdákat belé. Nem messze a parttól kecses vitorlás siklott, a hullámok eléje ágaskodtak, mintha útját akarnák állni, de a csónak kényedén siklott át rajtuk.

— Ki ülhet abba? — törte meg a közénk ereszkedett hallgatást.

— Két legény — válaszoltam unottan.

— Azt én is látom, van szemem — morogta. — De kicsodák, kinek a gyerekei lehetnek?

— Nem grófi csemeték, megnyugtatom.

— Furcsa, mi? — nézett rám olyan nézéssel, hogy akaratlanul is elnevettem magam.

— Kinevet? No, csak nevessen, az a jó, hogy nevethet ilyen kérdésen. Nekem furcsa, no, mit mondjak mást, ha így érzem. Ülök itt, nézem ezt a fene nagy vizet, oszt nem szól rám senki, hogy hordjam el magam, nincs itt nekem semmi keresnivalóm. Elküldött ide a falum. Kezembe nyomtak az irodán egy cédulát: menj, öreg, rádfér egy kis pihenés, eleget dolgoztál. No, de az apám is dolgozott annyit, mégse küldte senki a Balatonhoz. Igaz, ment helyette a gróf éppen eleget.

— Nálunk már a magafajták is eljutnak a Balatonhoz. A Magyar Népköztársaság Alkotmánya biztosítja minden polgárának a pihenéshez, üdüléshez való jogot.

— Mintha könyvből olvasná! — ütögetett barátságosan hátba az öreg. Aztá előhúzta a dózniját. Rágyújtottunk.

— Nem szeretek egyedül mászkálná, Mindig odaszegődök valakihez -fogott egy nagyobb lélegzetű mondókához. — Ha egyedül megyek, mindig attól tartok, hogy elém áll majd valaki: no, téged meg mi szél hozott ide. Tűnj el innen, mert végighúzok rajtad. Hogy gyüssz te ahhoz, hogy befedd ide a lábod? Ott egy lóca, szép fehérre meg kékre festve, már megfáradtam a sok mászkálásban, leülnék rá, de nem tudom, szabad-e, nem állítanak-e fel róla? Tegnap nem akadt cimbora, egyedül csavarogtam el egészen a hajóállomásig. Van ott egy vendéglő. Látom, isszák odabent a jó habzó sört, de mind olyan úri kinézetű. A nyálam is, majd el csurrant. Mennék is befelé, meg nem is. Arragyün valaki, megállítom: be szabad-e menni? Az meg a szemembe nevet: ha van pénze... Hát már mér ne volna, engem se eresztett üres kézzel az asszony ilyen nagy útra. Bemegyek, leülök. Már ott is a pincér, és olyan barátságosan kérdi, mintha a fijam volna: mit parancsol, bácsikám? Sört! — mondom neki. Letesz elém először egy pléhtányérkát, rá a poharat és máris a tizedik asztalnál van. Már régen megittam a sörömet, mennék haza, de a pincér felém se péz. Jön oda egy fiatal pár. Kérdik, le szabad-e ülni. Már mért ne volna szabad, sok jó ember elfér egy kis helyen. Még örültem is nekik, legalább lesz kitől megtudakolni, kinek fizessek. A fiatalember már kiált is: Pincér! Fizetni! Odapördül egy fe- Reterokkos, nyújtja a markát, pedig nem is ő hozta nekem a sört. Mondja: kettőharminc! Nincs apróm, tízessel fizetek. „Köszönöm!” — és már robog is elfelé. Számolom a visszaadott pénzt. Kerekített az akasztófára való, hét forintot adott vissza.

I ózsi bácsi eloltja a csikket és " olyan jóízűen nevet, hogy á szomszédunkban hűsölő sok „pucér” nő valószínűleg nem adná egy vak lóért, ha megtudná, min derültünk olyan jót.

— A minap meg — sorolja tovább élményeit — áthajókáztunk Ba- latanfüredre. A nóta is azt mondja, 'hogy jó bort mérnek ott. Ha már annyira felvitte az isten a dolgomat, hogy itt üdülhetek, csak megkóstolom, engem se vág fődhöz az a néhány forint. Megy a hajó, túrja maga előtt a vizet, csak úgy fröcs- csen szét a hullám, rá az üvegre. Én meg kapkodom a fejemet, a többiek meg nevetnek rajtam. Olyan gyorsan megy a víz hátra, azt hinné az ember, észre se vesszük és már által is értünk. De belekerült az egy órába is, pedig csak vagy tíz kilométerre van ide Füred. Odaát vitorlásokkal mulattattak minket. Amikor aztán vége volt a ceremóniának, a nagy vitorlások odadugták szép fehér fejüket a parthoz. A nép mindjárt odatolakodott, köztük jó magam is. Az egyik suhanc — matróz lehetett, mert blyanféle sapka volt a fején — odanyújtotta nekem a kezét: Lépjen, tata, ma meghajókáztatjuk ingyen... Nem lépek én — mondom — hátha kiboríttok, én meg csak úgy tudok úszni, mint a balta nyél nélkül. Ne féljen, míg engem lát — hetykélkedik. Azzal megkapja a kabátomat, s megránt. így aztán muszáj volt lépni. Szép sorjában leültettek, én éppen egy testes asz- szonyság mellé kerültem. Hadd kapaszkodók magába, mert félek — mondja a szomszédom. Hát ami azt illeti, én is szívesebben maradtam volna a szárazon. Belémcsimpaszkodik, meg elkezdi mustrálgatni a bajuszomat, hogy milyen szép, — olyan igazi magyaros. Még meg is fogta, hogy megpödörintse. Mondom ősz. tán neki: lassabban, mert öregember nem vén ember.

Józsi bácsi megint megeresztette nevethetnékje gyeplőjét, hogy olyan igazábul megmondta a magáét annak az asszonyságnak. Már, hogy jön ő ahhoz, hogy a bajsza után nyúlkáljon?! öt se fából faragták, no, meg még a Julis fülébe talál jutni a dolog, az meg olyan egy asz- szony, a szemét tis kikaparná, ha valami rosszfát tenne a tűzre.

— Azzal eresztettek el otthonrul.

nyissam ki jól a szemem, mert amit látok, nemcsak magamnak látom, nekik is. Ezért aztán mindenben bennevagyok. Elmentem én az ismerkedőre is, ott volt a nagyteremben. Voltunk ott talán kétszázan is. Hoztam magam elé egy liter olyan jó háromemberes lőrét, borsózott a hátamon a hideg, ahogy ittam. Minálunk olyan vendég elébe adják az ilyent, akit már megúntak és haza akarják kergetni. Ahogy ott „locsolgatom” magamat, egyszer csak jön a pincér és se szó, se beszéd, elviszi tőlem a hamutárcát. Kérdem tőle: most aztán hova verjem a hamut? Otthon hova szokta?

— így nekem. Hamutárcába! — mondom. — Ha az ember vendégségben van, csak nem szórja a földre. Az a kutyaházi meg csak odavágja: Nekem ugyan beszélhet, azt se tudja, mifán terem a hamutárca ... Hallott már ilyet, hát mit gondol ez a parasztról?! Még hogy nem tudom? Rántottam egyet a vállamon. Nekem ugyan a kilenc is páros, de csak könnyebb lenne kb takarítani ennyi ember után. Ülök, nézelődök, egyszer csak oda állít hozzám az üdülő gondnoka. Kérdi, hogy érzem magam? Hogy éretném? Jól. Ilyen jó dolgom még nem volt életemben. Aztán mutogatja nekem a neoncsöveket a plafonon, hogy láttam-e már olyat? Nem én

— adom alá a lovat. Televíziót nézett-e már? Az meg mifán terem?

— csudálkozok rá. Sorolja: nemcsak hallani, látni is lehet benne az embert. Okos ember lehetett, aki kitalálta! — bólogatok ártatlan képpel. A gondnok meg vérszemet kap. El kezdi csepülni a falut, hogy sohse éri utói a várost. Lám, én már túlvagyok a hatvanon és még azt se tudom, hogy televízió is van a világon. Aztán mej arra volt kiváncsi, vannak-e nehézségeink? — Vannak hát! Meg azt is el kellett árulni, hogy azelőtt mi volt a mesterségem, meg hogy vittem-e már valamire a csoportban? Vittem — mondom neki —, mert most itt vagyok a Baí2j. IÍövcuís Oézie.1 ildülhF