Észak-Magyarország, 1961. augusztus (17. évfolyam, 179-205. szám)
1961-08-20 / 196. szám
Vasárnap, 1001. angnsztus SB (SZAKMART ÁROK SZAR 7 JUHÁSZ JOZSBP: „Papok, katonák, polgárok után így lettünk végre mi hű meghallói a törvényeknek; minden emberi mű értelme ezért búg mibennünk, mint a mélyhegedű. lm itt vagyunk, gyanakvón s együtt, az anyag gyermekek Emeljétek föl szivünket! Azé, aki fölemeli. Ilyen erős csak az lehet, ki velünk van teli.” (József Attila: A város peremén). Sdesautjáni közöttünk A küszöbre guggoltunk mind. Tűz pattogott a katlan mélyen, tőzegfüst szállt, terjengett föl a szélestorkú nyitott kéményen. Fújtuk a forró árpa-kását, s kanalainkkal koccintotta az esti harmat áldomását. A megnyugvást sziveinkre rászórta az est-hajnalcsillag s térdeinkben a napi remegés jóleső bizsergéssé higgadt. Jó sokáig még a meleg port éreztem mczítlen talpamon, ha benne jártam, oly puha volt. Megbillent fejével csak állt s bámult be a szomszéd kutyája. Várt, mert a szegény annak is ad; aki sokkal szegényebb nála. Az unokák gyűrűjében Így emlékezik édesanyám és csokoládét oszt köztük széjjel. Életében mindig szegény volt, bőséges csak az a reménye, hogy fiai már jobbat érnek S ez az egyetlen beteljesült. S manapság is mintha szánna, úgy osztogat mindig nekünk, hogy bcleremeg apró szája. MSH5E525HSH52SÜ52S25ZSÜSÜSa5S5HSS52SH5ű5HSZS'25SSE5H5ü5B-E5ES,a5E5H525S52 Történet egy kerti pádon Mi mindent tudna mesélni egy kerti pad? Mi mindent tudna mesélni sok kerti pad? Ahány pad, annyi történet! A minap a hatalmas gyáróriás közelében, árnyas gesztenyefák tövében egy kerti pádon az a beszélgetés zajlott le, amelyet mi is feljegyeztünk. A diósgyőri nyugdíjasok gyakran töltik itt öreg napjaikat. Megpihennek a pádon, felelevenítik fiatalkori emlékeiket, idézik a múltat, és_ beszélgetnek a jelenről, a jövőről. Legtöbbször azért mégis csak a múltról esik szó, mert az öreg ember nem előre tekint már, hanem hátra... Tizenhét esztendővel ezelőtt tilos volt ebbe a kertbe belépniök. A vezérigazgató úr és elkényeztetett családja uralta a pompás ligetet. Magas deszkakerítés választotta el a proletáremberek kíváncsi pillantásai elől az odabent zajló életet. Termett itt gyümölcs is. De azt inkább hagyták megaszalódni a fan. Proletárgyerek egyszer sem ízlelte annak ízsét. Ma mindenkié ez a kert, amelynek neve: Szabadság-kert. öregek, s fiatalok, gyermekek, fiúk és lányok százával jönnek ide naponta, leülnek a padra. Az öregek mesélnek a múltról, a fiatalok pedig terveznek a jövőről __ M i azt a beszélgetést hallgattuk ki, amikor Csubri Károly bácsi ölébe ültette dédunokáját, a kis Lacikát, és fellebbentette emlékeiről a fátylai — Bizony, a te édesanyád nem láthatta ezt a kertet, mert számára tiltott hely volt, mint annyi más proletárgyerek számára. Pedig a te anyukád egyke volt a családban, s mégis milyen sok fáradozásába került szüleinek, míg felnevelték. Tudod, abban az időben hajnaltól napestig dolgoztunk, úgyszólván semmiért. Te nem ismered azt a szót, hogy „nincs”. A mi világunkban neked minden van, hiszen ez az egész világ is érted van. Teérted, meg a sok-sok kis Lacikáért, Tibikéért, Ferikéért. Hát ezért mondom, hogy te nem ismered ezt a szót: „nincs”. Mi mindennap hallottuk. Ha kértünk valamit, azt válaszolták: nem lehet, nincs. Te azt sem tudod, mi a consum? Édesanyád emlékszik rá. Volt egy kis könyvecskénk, azzal jártunk a boltba, és amikor elkövetkezett a fizetés napja, a borítékon mindig ott állt a levonás, bizony nem sok pénzt vittünk haza. Azt is elmesélem neked, hogyan volt, amikor iskolába vittük anyukádat. Hat éves volt ekkor, s az egész család összedugta a fejét, hogy kitervezze, miből lesz pénz táskára, új ruhára? Neked két héttel ezelőtt vettünk új cipőt. Ugye, mennyire örültél neki? A régit már eldobtátok a sutba, hiszen arra nincs többé szükség. Amikor édesanyád kislány volt, ha cipőt vettünk neki, azt mondtuk: csak akkor veheted fel, ha csirkehúst eszel. Csirkehús viszont alig-alig került az asztalra, még a vasárnapi terítékre is ritkán, így a cipő is eltartott jó sokáig. Látom, mesének hiszed. Pedig nem mese ez. Amit én most neked elmondok, történelem, majd tanulni fogod magad is, ha iskolába jársz: a proletárok nyomorúsága volt az, akkor. Nem volt nekünk akkor jogunk, csak kötelességünk. Nem volt nekünk akkor alkotmányunk, mint van most, amelynek tiszteletére — látod, ott is — éppen most lobogózzák fel a házakat. De mondom tovább. Tudod azt is, ugye, hogy a mi utcánk nem messze van a Szabadság-kerttől. Ebben az utcában laktok. Fiatalabb koromban én is sokat álmodoztam arról, hogy házat építünk. Nekem sohasem sikerült. A te édesapád és édesanyád pedig a mai világban alighogy házasságot kötöttek, felépítették azt a szép kis házat, amelyben most laktok. S nemcsak házatok van, hanem autó is az udvarán. Ugye, te is szeretsz autókázni? Ha megnősz, megtanulod majd az autóvezetést, s bejársz országot, világot. Mi bizony nem messze jutottunk el, legfeljebb Miskolc határáig. De jó is nektek, drága gyerekek! Csubri bácsi szeme sarkában könnycsepp csillan. Titokban kidörzsöli, kézenfogja Lacikát és a körhinta fel4 sétálnak. Lacika fel is ké- redzlcedik. Csubri bácsi felemeli, a hintába ülteti, megáll oldalt és figyeli, hogy forog, forog a körhinta. Aztán elindulnak lassan haza. Csak ez a történet maradt itt, amelyet feljegyeztünk. Pásztóry Alajos lomra jutása után, 1949-ben törvénybe iktatták a Magyar Népköztársaság Alkotmányát, amelyben paragrafusok rögzítik az állampolgárok jogait és kötelességeit, és amelynek első tétele mindjárt ezt mondja: „A Magyar Népköztársaság biztosítja polgárai számára a munkához való jogot és a végzett munka mennyiségének és minőségének megfelelő díjazást.” A tőkések számára csak addig volt érték az ember, amíg kizsákmányolhatták, dolgozni tudott. Ha elöregedett, az utcára dobták, nem törődtek vele. Népi államunkban öregségi nyugdíj jár minden hatvan éves férfinek és ötvenöt éves nőnek, aki után legalább 10 évig társadalombiztosítási díjat fizettek. Az alkotmány paragrafusba foglalja, hogy „A Magyar Népköztársaság védi a dolgozók egészségét és segíti a dolgozókat munkaképtelenségük esetén.” Ma már nyugdíjas ember Pavlón- szky János. Népi államunk megbecsülése és szeretete övezi. Kifejezik ezt az utóbbi években kapott kitüntetései is: a Szabadság érdemrend, a Munkás-paraszt hatalomért érdemérem, a Munkaérdemérem és több más kitüntetés. Élete kiegyensúlyozott, nyugdíja nyugodt, boldog öregkort biztosít számára. De Pavlánszky bácsi most sem pihen. Ha a házkörüli teendőket abbahagyja, a,, pártszervezetben, a munkásőrségben tevékenykedik, társadalmi munkát vállal, s többször még a bíróságon is ülnökösködik. Fáradhatatlan, örök fiatal. Flőször nem tudtam, hogyan bír- ja ezt? A beszélgetés végén választ kaptam rá: a nyugodt, biztos öregkor velejárója ez, mert az ember felett elszállhatnak ugyan az évek, de a munka mindig lelkesít, Ösztönöz, amíg csak él az ember. S ezért érzi magát hét évtized után is fiatalnak Pavlánszky bácsi. Boróczki Edit Harcos múlt — boldog jelen dennapi kenyérért való küzdelem, a kilátástalanság, amelyben annyi ember roppant össze. Hány, meg hány ezer ember kilincselt akkor állás után, amikor József Attila leírta ezeket a sorokat: Ezer esztendő távolából, Hátán kis batyuval, kilábol a népségből a nép fia Hol lehet altiszt, azt kutatja, holott a sírt, hol nyugszik atyja, kellene megbotoznia. Győr, Tatabánya után Budapest következett: de munka itt is csak rövid időre akadt. Egy lehetősége maradt: a Cséri-telep, ahol sok hasonló, tetterős, munkabíró ember „guberált” a szemétben, a tüzelésre használható megszenesedett darabokat zsákba rakva, a hátán cipelte be a városba eladni, hogy egy kis pénzhez juthasson. 1936-ban jött vissza Miskolcra, ahol végre munkát kapott a diósgyőri vasgyárban. 1944-ben Mezőcsátra költözött, onnan járt be dolgozni és a vészterhes második világháború alatt is, bátorította, tanította munkatársait. 1945 óta a párt tagja és ma is aktív harcosa. 1956-ban a párt hívó szavára, hatvannégy éves korában elsőként fogott fegyvert és ment a gyárból egyenesen a karhatalomba. Még a felesége is csak később tudta meg, amikor egyenruhában hazament A karhatalom megszűnése után jelentkezett a munkásőrségbe, s szívvel-lélekkel dolgozik ott is, elvtársai, barátai között Sok barátja, ismerőse lehet Most is, hogy séta közben beszélgetünk, szinte minden harmadik ember barátságos mosoly- lyal köszönti, megállítaná egy szóra... IV em volt eredménytelen a Pav1' lánszky János és a Pavlánszky Jánosok harca. A néphatalom urahát akkor az urak Magyarországában öregkori nyugdíjra, amikor gyakran még a mindennapi kereseti lehetőség sem volt meg. De Pavlánszky János, mint annyian mások, harcolt a jobb életért, az embernek végzett munkája utáni megbecsüléséért. 1918-ban már a Vasas Szakszervezet tagja, később vöröskatona, s amikor ismét hazajön, a gyárban elbocsátó levél várja. A vándorlás évei következtek. Munka után járva végigkilincselte az ország jelentősebb üzemeit. Elment Győrbe, az ország másik végébe is, hátha ott nem ismerik, de itt meg a gyár állt le, mire odaért, szénhiány miatt. Ment, ment tovább: városról-városra, üzemről-üzemre. Akkor, amikor a földnélküliség és a munkátlanságra kényszerültek nyomorúsága másfélmillió magyar állampolgárt űzött ki Amerikába, amikor a gyárkapukon ezt a feliratot találták: „Munkás- felvétel nincs!” Pavlánszky Jánost ez sem törte meg. Mindig ott csengett fülében a komáromi honvédkórház főorvosának szava, amikor megkérdezte az őrmestertől: — Fertőtlenítették ezeket az állatokat? Ö is a betegek között volt, saját szenvedésén, megaláztatásán keresztül tanulta meg, hogy tovább kell harcolnia az emberi jogokért, s ő harcolt is, ahol, és ahogyan csak tehette. Amikor Tatabányán végre munkához jutott, az elsők között kapcsolódott be a sztrájkba. Tudta, bogy elbocsátás várja, de nem alkudott, nem lett sztrájktörő, s az ekkor már szakszervezeti bizalmi Pavlánszky Jánost ismét az utcára tették. A mikor ezekről az időkről beszél, a megpróbáltatásoktól terhes éveket idézi, elkomorodik az arca. 1936-ig tartott ez a szomorú, minperzsel az augusztusi nap melege. A kiskertben fonnyadoznak a virágok, esőre vár a szőlőlugas. Nemsokára beérik gyümölcse. Kötözgetni, permetezni kell, mostanában különösen sok munka van vele. Vagy csak neki tűnik így? Alighanem. Hiszen a lugas már akkor is megvolt, amikor még dolgozni járt. Csakhogy akkor ritkábban jutott erre ideje. Most teheti. Nyugdíjas. * Életéről regényt lehetne írni. Sok fejezettel, sok élménnyel. El-eltűnőd- ve hallgatom, s azon gondolkodom: annyi küzdelem, kemény harcok és annyi munka után, hogyan maradt meg benne máig ez a fiatalos lendület, mintha jövőre nem is hetvenedik évébe lépne, hanem csak a második X-et hagyta volna maga után ... — De hiszen a szívem most is fiatal! Idén, az úttörő mozgalom 15. évfordulóján a vasgyári lányiskolában tiszteletbeli úttörővé avattak. Ki mondja hát, hogy öreg vagyok? Mosolyog, s nevet is a fehérhajú veterán a nagy tapasztalattal rendelkező öregek bölcsességével. Mert Pavlánszky Jánost, az egykori gyári kovács fiát fiatalabb éveiben sokszor érték megaláztatások, sokszor került harcokba, amelyek edzik, kívül is, belül is, alakítják, formálják az embert. Nagy családból származik, tízen voltak testvérek. Az apa azt mondta nekik: — Iskoláztatni nem tudlak benneteket, c4É szakmát adok a kezetekbe. Tá ét fiú öntő, 4 fiú esztergályos, kettő pedig lakatos lett. Hiába tanultak azonban szakmát, hiába végeztek jó munkát, a kapitalista társadalom nem biztosított számukra állandó kereseti lehetőséget. Őszönként sokadmagukkal a gyárkapun kívülre kerültek. Hogyan gondolhattak volna Képességhez mérten __ gek kcl. S ez érthető is: száz és ezer éveken át a kötelesség volt túlsúlyban, a „kell”, a „muszáj", a „tedd” meg az „adj”. A juss elérhetetlen kékmadár, délibáb, vagy olykor mézesmadzag — minden volt, csak valóság nem. De legkevésbé törvényben biztosított jog nem volt. Nos, ez az alkotmány, a nép alkotmánya leszögezte cs biztosította végre a jogokat. A jusst. Az ételhez, a ruhához, a világossághoz, a könyvekhez, a virágokhoz, a napfényhez, a gyarapodáshoz és a tudáshoz való jusst. A félelem-mentes és egyre jobban kitárulkozó, emberi élethez való jusst. A kötelesség ezzel szemben csupán annyi, hogy dolgozzék az ember: tőle telhetőén, képességeihez mérten. Talán itt Is van a dolog nyitja. Az alkotmány azt kéri az állampolgároktól, hogy képességeikhez mérten dolgozzanak. Nem azt, hogy „ennyit, meg ennyit”, nem azt, hogy ..szakadj meg a munkában”! Ilyeneket nem szögez le, csupán rábizza az emberek Iclkiismcrctére: „képességeid szerint”. ' Ki dönti cl, hogy meddig terjednek képessége határai? S, hogy dönti el? Úgy, hogy dolgozik, tanul, figyel, lát. tesz és alkot, mindig többet és többet. Annyit, amennyit tud. jól és okosan, tehát ameddig képességei engedik. így derül ki aztán: valóban mennyit képes tenni. Az a fiatal technikus sokat tesz, de talán még nem érte el köpessenek határát. Különösen, ha azt tekintjük, hogy tanulni mindig és nagyon sokat lehet, ha valaki akar, szeret. S a többiek sem azért dolgoznak, hogy abból másnap több pénzt lássanak. Nem is azért, hogy egyéni dicsőségükre váljék az elvégzett munka. Hisznek az ügyben, amelynek szolgálatába állították képességeiket. S ez a hit ki tudja bontakoztatni a képességeket, a munkakedvet és az alkotó akaratot. Gondolkoztam azon, hogy mérlegre tehetjttk-e a jogokat és a kötelességeket. S hogy ezek az emberek gondolnak-e arra: „nekem ennyi jogot biztosítanak, ezért ennyi kötelességgel tartozom.” Nem, ilyen mérlegelés nem lehetséges. A mi legfőbb törvényünkben lefektetett jogainkat nem lehet mérlegre dobni — nincs olyan hatalmas mérleg a világon, amely mutathatná súlyát. De a kötelesscgteljesítésnck ez az értelmezése, a hittel, s a mindent elsöprő akarással végzett munka, képességeink határának szüntelen keresése, ez — mindenki saját, külön mérlegét billentheti egyensúlyba. Hallatna Erzsébet A szóbanforgó fiatal technikussal egyszerű, sőt, sablonos körülmények között ismerkedtem meg, beszélgetésünk fő témáját is közugyek, gyári dolgok alkották eleinte, liogy-hogy nem, aztán megtudtam a fiatalemberről egyctmiíst. Hogy milyen hatást tettek rám a hallottak, ahelyett aadd mondjam el dióhéjban a lé- ayeget: ez a huszonöt éves fiatalember körülbelül annyit dolgozik, nint öt más,, átlagos ember. Anyja :ehéz munkával nevelte fel őt és :ét bátyját, egyedül dolgozott rájuk, a két nagyobbik fiát taníttatta. De ogyan? Úgy, hogy a legkisebb, a yolc általános után dolgozni kez- ,ett. Az idős anya és a vékony ka- íaszfiú keresetéből telt süteményes somagra, zsebpénzre, könyvekre a uigyóbbaknak. És aztán, amikor a ■agyfiúk végeztek, mindjárt megnő- ültek, gyerekük és ezer új gondjuk ett. A szóbanforgó fiú — senki nem íézne ki belőle ma sem ennyi encr- jiát — esti tagozaton elvégezte a technikumot. Azután összceszkábált magának fillérekből egy motorkerékpárt, hogy megvalósítsa gyerekkora legnagyobb álmát, járhassa az országot és megismerhesse távoli városok szépségeit. Aztán — végre — az otthoni kicsiny szobácskát rendezik be, ő és az édesanyja. A fiatalembernek nincs sok pénze a szórakozásra, de ideje se nagyon marad. Vegyük csak sorra: KISZ-titkár és politikai oktatást vezet, levelező szakon egyetemet végez, kitünően látja el munkáját, naponta legalább négy újságot elolvas és havonta nem tudom hány — sok! —könyvet. Ezenkívül sportol és egy nyelvet tanul, -la valami tásadalmi munkáról van szó — ez már ugye egészen természetesnek hangzik — ő az első, akire számítani lehet. Tudom, nem ő az egyedüli, akiről el lehet mondani, hogy öt ember helyett is helytáll. Vannak vezető emberek, akiknél az ember csak bámul: hogyan jut ideje mindenre. Vannak idősebbek, nyugdíjasok, aldknél viszont a munka hatalmas izeretete tűnik fel, a szenvedély, ímellyel lótnak-futnak mások hc- yett is, holott tőlük nem várná senil. Vannak sokan, akik hazahureol- ;ák munkájuk gondját, nem tudnak különbséget tenni munkaidő és szabad idő között, mert nem tudják cl- l’fclejteni egy pillanatra sem kötelességüket. Kötelesség?" No, erről el lehet gondolkodni. Hát kötelesség az, amit ezek az emberek tesznek? A Magyar Népköztársaság Alkotmányában tizenkét paragrafus foglalkozik az állampolgárok jogaival és kötelességeivel. S jóval több a jogokkal, mint a kötelessé-
