Észak-Magyarország, 1961. július (17. évfolyam, 153-178. szám)
1961-07-30 / 178. szám
4 Bf 7ÄKM5ÖTÄR6HS 7 A fi Vasárnapi 1961. Július Sfl. Meg kellett volna írni... Gyakran van úgy az ember, hogy váratlan élményben, vagy éppen ki- sebb-nagyobb bosszúságban van része. Ilyenkor szeretné érzelmeit, gondolatait másokkal is megosztani, megkérdezni másoktól, száz, vagy ezer embertől is: mit szólsz hozzá, mi a véleményed -— szép, mi? — vagy éppenséggel így: ejnye, ejnye... De az élet néha sok témát „átlép”. Nincs idő mindent tollhegyre szedni. Az ember az élményanyagban is szelektál és mindig a fontosabbat igyekszik mások elé tárni. Aztán néha, szabad óráiban visszapergeti, amit korábban félretett, mondván: ezt is, azt is meg kellett volna írni ... — Átnyújtok néhány ilyen utólag felelevenített emlékképet. o Autóbuszok — sofőrök A 4/A jelzésű autóbusz megállt. Az utasok felszálltak — felszálltunk. Belül is rendbentartott tiszta kocsi. Feltűnik, hogy a vezetőfülke hátulján néhány szép kép is van. (Képes folyóiratokból vágták ki, de aki kifüggesztette. minden bizonnyal az utasoknak szánta, azoknak akart vele kedveskedni, azokra gondolt.) Ahogy előbbre érek a leszálló ajtóhoz, önkéntelenül is benézek a vezetőfülkébe. Ott is rend és tisztaság. No, és virág. Félprofilból látom a vezetőt. Negyven körüli szikár arcú férfi. Figyelem munkaközben. Igen „finoman” állítja és indítja a kocsit a megállóknál... — Szeretheti a kocsiját, és az utasít egy közmondás módosítására: Madarat tolláról — gépkocsivezetőt kocsijáról... © Mint Beethoven szimfóniája... Nyár elején történt. Az LKM vendégház mellett nagy buzgalommal hozzákezdtek egy villamos-váró építéséhez. Bizonyára sokan örültek neki, mondván: lesz hová beállni, ha esik az eső. — Talán két hét sem telt bele. a vasvázas, betontalapzatú váróhelyiség már állt is. Azóta is áll — üvegezés és tető nélkül... Ugyancsak a nyár elején egy pár méterrel odébb, a vendégház és a klub parkjában vagy négy helyen felásták a gyepszőnyeget. Érdeklődtem, azt mondták: . a kiszesek táncolni és sörözni akarnak itt a nyáron ... Aztán egy jó hét múlva a gyárból nagy vasoszlopokat cipeltek a gödrökhöz ... Ismét egy idő múlva jöttek az ifik és az oszlopokat beállították ... Talán egy hét múlva újra jött néhány fiatal és a gyepszőnyegről eltakarította a földet. Az oszlopokra, a nagy gesztenyefák alatt acélhuzalokat erősítettek, s már készítem érteni, hogy bizonyára szerelik a világítást és a hangszórót is. — Aztán a nagy nekibuzdulás alább hagyott... Lassan vége lesz a nyárnak, s a két „mű” még ma is befejezetlen — mint Beethoven szimfóniája... © A Marx téren hiányzik ... sokat is — így én magamban. De nincs sok idő, mert le kell szállnom. Elsők között igyekszem, s amíg a többiek is lelépkednek, átsietek a vezetőfülke másik oldalához. A nyitott fülkeablakon beszólok: Mondja már, legyen szíves, hogy hívják? — Miért kérdezi? — Kiss László vagyok. — És ki szokta váltani? — A bátyám, Kiss József. — Ketten tartják rendben a kocsit? —Természetesen. Nem volt időm tovább fűzni a beszélgetést. Már indult a kocsi tovább „finoman”, alig észrevehetően, mint mindig... S a kocsi után tekintve a rendszámát feljegyeztem: GA 47-14. Nemrég hasonló benyomások hatására jegyeztem fel a GA 48-49 és a GA 48-45-ös rendszámokat is. Mint ahogyan korábban a GA 49-23-as autóbusz rendszámát is megjegyeztem — csakhogy ez a kocsi kivül-belül gondozatlan volt... A kétféle impresszió talán feljogoMár tavasszal is gondoltam rá, hogy szóvá teszem, aztán mindig maradt. Tudniillik a vasgyár felé vezető Sztálin sugárút neonvilágításának örülnek az emberek. Este nagyon szép is, és praktikus is. Különösen a gépkocsivezetők dicsérik. — Kár, hogy ezt a korszerű világítást nem vitték tovább 50—100 méterrel. Ügy értem, hogy a Marx térig, a II. kerületi tanácsházig. Mert a térről nagyon hiányzik ez a nappali fényt árasztó modem lámpás. A Marx tér miskolci mércével mérve is forgalmi csomópont. A közúti járművek körforgalomban közlekednek rajta, a villamossínek deltát írnak le, s a gyalogos forgalom is igen jelentős itt. — A neonvilágítású Sztálin út torkolatánál este „sötét” ez a forgalmi csomópont... Nem tudom, kinefk mi a véleménye — szerintem egy „neonrózsa” a biztonságosabb forgalom érdekében is kellene ide. o Ki — miéri?... Nem írom meg a nevét, bár megérdemelné. Nevezzük csupán X Y- nének. Az SZTK egyik fiatal tisztviselőnőjéről van szó, aki a Zsolcai- kapuban dolgozik. Tálán májusban volt szerencsém megismerkedni vele egy szívesség kapcsán. (Tudniillik egyik vidéki ismerősöm kért meg telefonon, hogy szanatóriumi beutalóját vegyem át, érvényesíttessem és juttassam el néki, hogy ne kelljen ezért 50 kilométerről beutaznia Miskolcra. Gondoltam, szívesen, más is megtenné. — Nos, amikor a Szent- péteri kapui kórházból a szükséges iratokkal átmentem a Zsolcai-kapuba a beutalót érvényesíttetni — innen származott X Y-néval az ismeretségünk.) Jó félórát töltöttem el a hálóval bevont kis ablak előtt, amely mögött ő ült, egykedvű, morózus tekintettel. Ügyfeleivel — a betegekkel szemben — szűkszavú és kimért volt. „Igen, nem, tessék, nem lehet...” — talán ennyit ismertem meg „szókincséből” a félórácska alatt, amíg rám került a sor. Pedig ez alatt a félóra alatt — ő nem sejthette — érdeklődéssel „tanulmányoztam” egy köztisztviselő viszonyát — akit a dolgozó nép bizalma állított posztjára — az emberekhez, akik őt nagy-nagy bizalommal keresik fel ügyes-bajos dolgaikkal. — De ő kimért, szűkszavú és gyakorta elutasító. Ezt úgy értem, hogy egy-egy ügy intézése során az ügyfél sokszor nem igen érzi, hogy rajta segíteni akarnak, az ő ügyét jóindulattal kezelik, el akarják intézni — még akkor is, ha olykor jogtalan kérésekkel mennek egyesek, amit természetesen nem lehet teljesíteni. — Szóval ablaka elől gyakran távoznak el úgy emberek, hogy „tüske” marad bennük, hogy barátságtalan modora kisebb-nagyobb mértékben megkeserít egyes embereket. Négy „ügyfél” közül hárman elégedetlenül távoztak ablakától. Az én ügyemet — bár ennél is akadékoskodott — viszonylag simán intézte el. Miért teszem most mégis szóvá? Mert arra gondoltam, hogy köz- tisztviselőink nagy többsége — aki így. vagy úgy. emberekkel bánik — kellő szeretettel és megértéssel foglalkozik „ügyfeleivel” — az emberekkel. Ez így helyes, így természetes. Elvégre a barátságos szó, egy megértő rokonszenves arckifejezés, vagy ha úgy tetszik és helyénvaló, olykor eey kis mosoly semmibe sem kerül. És itt nem valami erőltetett „melegségről” van sző. hanem belső meggyőződésből fakadó, a bizalmat erősítő helyes magatartásról. Mert az íróasztalok, vagy a „kisablrkok” mögött a munkáshatalom tisztség- viselőjét nézik, akikiöl elvárják, hogy rendszerünkhöz illő szeretetlek hivatásérzettel és emberséggel intézzék el az „ügyfelek” minden Droblé- máiát. Még akkor is. ha egvik-másik kívánság nem teljesíthető, Végtére is a tisztviselők vannak az „ügyfelek- , ért” — és nem megfordítva ... Csépányi Lajos cAz &Laaiák IH1 /& INI CS J) Mi is aratunk Legfontosabb feladataink közé tartozik a termelőszövetkezet megszilárdítása. A Felsőzsolca és Vidéke Körzeti Földművesszövetkezet dolgozói a párt- és kormányhatározat végrehajtásáért mindent elkövetnek, hogy a lehetőségekhez mérten képességük és tehetségük szerint a termelőszövetkezetnek politikai és gazdasági segítséget nyújtsanak. Termelési tanácskozásunkon elhatároztuk, hogy segítünk a felsőzsolcai Szabadságharcos Tsz-nek az aratási munkákban. Egy 15 tagú aratóbrigádot alakítottunk és munkaidő előtt és után, vagyis hajnalban és az esti órákban 4 hold búzát aratunk le. De nemcsak az aratásnál, hanem a be- hordási munkák gyors elvégzésében is szívesen nyújtottunk segítséget. Ezenkívül a földművesszövetkezet könyvelői és adminisztrátorai havonként, felváltva 5—6 napot a termelő- szövetkezet könyvelésében segítenek. Az aratás idejére megszerveztük a még jobb áruellátást, az üzletek nyitvatartását pedig úgy módosítottuk, ahogy azt a nagy nyári munkák idején a tsz-tagság érdeke megkívánja. A határban mozgóbüfét állítottunk fel, s hűsítő italokkal keressük fel az aratókat. Baktai János Felsőzsolca -----------ooo----------2 0 máxsás átlagtermés A tiszavalki Uj Elet Tsz dolgozói egyembcrként, nagy szorgalommal kivették a részüket az aratási és cséplési munkákból. Ennek eredményeként július 25-re már a cséplést is befejeztük. Az őszi kalászosok igen jól fizettek: volt olyan búzatáblánk, amelyen a jó vetésforgók és a megfelelő agrotechnika alkalmazásával katasztrális holdanként 20 mázsa búza termett. Régebben, amíg a községben egyéni gazdálkodás folyt, hasonló időjárás mellett, ugyanilyen területről csak 12 mázsát csépeltek, s akkor ez is nagy termésnek számított. K. Kovács Gyula Tudósítás Becskeházáról A becskeházi Népakarat Termelő- szövetkezetben is jó ütemben halad a kalászosok aratása. Az egész falu apraja-nagyja a határban szorgoskodik. A vezetők is félretettek minden egyéb munkát és aratnak. Elsőnek a tsz-elnök fejezte be a búza aratását. Általában 5 hold búza jutott egy- egy aratópárra. Az idő mindvégig kedvező volt a munkákra. Már csak a zab aratása van hátra, s rövid idő múlva ezt is befejezik. Községünkben egyébként mindenütt kézierővel, gépi segítség nélkül oldották meg ezt a munkát. Gyarapodik állatállományunk is, jól fejlődnek az anyakocák, amelyeket Kisbérről vásárolt termelőszövetkezetünk. Közös istállóba kerültek az ökrök, ezek közül 15 darabot már hízóba állítottunk. A tagság és a vezetőség úgy tervezi, hogy az átadott hízómarhák árából ősszel gépet vásárolunk és két tsz-tagot éppen ezért már el is küldtünk a szabadszállási traktorképző iskolára. Temei Ernő Becskeháza Elfogadtuk a versenykihívást A csengeri és tiszalöki járási versenykihívást termelőszövetkezetünk vezetősége és tagsága, a község tö- megszerveaetével közösen megtárgyalta és elfogadta azzal a módosítással, hogy augusztus 20-a helyett már augusztus 1-re befejezzük a cséplési munkálatokat. Ezzel egyidejűleg az összes területet leszántjuk, valamint elvégezzük a nyári mélyszántást. Az állammal szembeni kötelezettségünket eddig túlteljesítettük. Verseny vállalásunkban arra is ígéretet tettünk, hogy augusztus 20-ig tarló területünk 50 százalékán a nyári istállótrágyázást is elvégezzük. Jól dolgoznak termelőszövetkezetünk asszonyai. Eddig 250 mázsa zsúpszalmát kézierővel csépeltek ki, amely mázsánként 110 forint tiszta jövedelmet biztosít a termelőszövetkezetnek. Az időszerű munkák mellett az építkezés is jó ütemben halad. Hamarosan befejezünk egy 120 férőhelyes hizlalda és egy 50 férőhelyes tehénistálló építését. Eddig már egy 50 férőhelyes növendékszállást készítettünk saját erőből, erre rakjuk a szalmakazlat, így ez később téliesített szállás lesz. Iski Bertalan Révieányvár Cjutzl 'B)C<yzJi VCcLnoly ^daioruitdiLXX. A három orvos összesúgott. — Mégis, mi a panasza? — kérdezte néhány perc múlva a főorvos. Gazsó tarkójára mutatott. — Itt fáj nagyon. Az orvosok félrevonultak néhány percig, ismét tanácskoztak, azután az egyik, aki még eddig nemigen szólt, hirtelen a légiós felé fordult. — Legyen szíves idehozni az itatósmappát az asztalról. A beteg villámgyorsan ugrott és vitte a kért tárgyat, majdnem felborította az orvosokat. Azok óvatosan vették ki a mappát a légiós reszkető kezéből, utána összenéztek, végül a főorvos mondta ki a határozatot. — Rendben van, a szabad osztályra kerül... Sőt, külön szobát is fog kapni. Kérem, nyugodjék meg. Egy ápoló visszavezette a légióst a megfigyelőbe. Ebéd végeztével Gazsó az ágya szélén üldögélt és az járt eszében, hogy a délelőtti viziten talán már el is dőlt a sorsa. Az orvosok már tudják, hogy leszerel-e, vagy továbbra is a légió kötelékében marad ... Sokáig töprengett várható sorsáról, egész szieszta alatt jóformán semmit sem aludt. Gondolatait az szakította meg, hogy egy kéz végigsimított homlokán. Ijedten nézett fel, de megnyu- TWéott, amikor meglátta azt a kedves ápolónőt, akit még a sebészeten ismert meg. — No, csomagoljunk — mondotta lágyan, mosolyogva — és megyünk az új helyre ... Megkapta az áthelyezését a szabad osztályra ... Gazsó örömmel ugrott fel fekhelyéről és pillanatok alatt összekapkodta holmiját. A nővér pedig vidáman belekarolt a légiósba és végigvezette a zárt folyosón, majd az épületnek egy másik szárnyába mentek. Itt a fiú egy kétágyas szobában kapott helyet. A szoba tiszta volt, világos, ablakából szép kilátás nyílt Marseillere. Az új lakó szinte ugrált örömében. A legjobban talán annak örült, hogy levethette magáról az idegosztály ruháját. Helyette szép, tiszta, frissen vasalt kórházi ruhát kapott. Végignyúlt ágyán, s hamarosan él is aludt. Arra ébredt, hogy a folyosón nagy a sürgés-forgás. Megkezdődött a vacsoraosztás. Hamarosan nyílt a szoba ajtaja és belépett a kedves, csinos nővér. A vacsorát hozta. — No, hogy tetszik az új helye? — kérdezte mosolyogva. — Nagyon tetszik,.. kitűnően érzem itt magam. — örülök neki... Tessék, itt a vacsorája ... Jó étvágyat... Gazsó az asztalhoz ült. A nővér mosolyogva, melegen nézett a fiúra. "Néhányszor megsimogatta a légiós homlokát, aztán hirtelen lehajolt és megcsókolta. Fülig pirult, s szinte futva kisietett a szobából. Gazsó csak ámult. Mi volt ez? Nem értette. Hiszen egy francia hölgy szóba sem áll egy légióssal. Valósággal gyűlöli, még akkor is, ha a kezét vagy lábát vesztette el valamelyik gyarmaton. Vajon kalandot keres a hölgy? És pont ővele? Nem tudta megérteni... A nővér nagyon csinos, de megfontoltnak, rendesnek látszik, nem valószínű, hogy kalandot keres ... Hát akkor? ... Nem töprengett sokat, jóízűen megvácso- rázott. De aztán újból előjöttek korábbi gondolatai. És . .. igenis várta, hogy a nővér visszajöjjön... Nem kellett sokáig várnia... A hölgy jött, hogy elvigye az edényeket ... Gazsó némán nézett rá. A hölgy arcáról eltűnt a jellegzetes, kedves mosoly, s kissé szomorúan tekintett a fiúra. Mielőtt összeszedte volna az edényeket, megállt a légiós előtt és csak nézte, nézte, közben gondolatai messze szálltak. A fiú mozdulatlanul figyelt. A nővér ekkor gyorsan odalépett hozzá és megcsókolta homlokát... Aztán ismét és ismét, miközben megeredtek könnyei... Gazsó hagyta. Nem zavarta meg a nővért. Amikor a nővér felegyenesedett, a fiú meglepődött. Teljesen másvalaki állt előtte; egy megtört, sokat szenvedett asszony. — Ne haragudjon viselkedésemért — mondotta elcsukló hangon. — Kérem. bocsásson meg ... Gazsó szóhoz sem tudott jutni. — Talán néhány szóval hadd magyarázzam meg — kérte a nővér. Nyakában aranyláncon egy amulett fügött. Azt kinyitotta és odalépett a fiúhoz. — Nézze — mondta —, a kép volt férjemet és kislányomat ábrázolja. Gazsó odahajolt az amulett, fölé, aztán elképedt a meglepetéstől. Mintha ő, saját maga mosolygott volna a kislány mellett. A nővérre nézett, aztán ismét a képre. Igen, szinte tökéletes a hasonlatosság. — Most már megért engem? — kérdezte halkan a nővér. A fiú némán, meghatódva bólintott. — Nem, nem ért meg teljesen ... De nem is érthet... Talán majd holnap délután ... Akkor szabad leszek. És hozok egy vendéget is ... Gazsó izgatottan várta a másnap délutánt. Akkor beteglátogatási idő volt, a kórházba tódultak a hozzátartozók. Csupán a légiósokat nemigen látogatta senki... ... Nyílt a kórterem ajtaja és a nővér jelent meg az ajtóban kislányával. A beteg azonnal felismerte a fényképről. A kislány szétnézett a szobában, s hamarosan felfedezte a fiút. Ekkor váratlan dolog történt. A mintegy 5—6 éves kislány arcán olyan mosoly jelent meg, amelyet nem lehet egyhamar elfelejteni. Odaszaladt a beteghez és a boldogságtól ujjongva nyakába ugrott, arcát, kezét, fejét és mindenhol, ahol érte, elhalmozta gyermeki csókjaival. — Apukám ... drága jó apukám... hol voltál ilyen sokáig? — kérdezgette közben. — Miért nem jöttél haza? De ugye most már velünk jössz? ... Gazsó meglepetten nézett a kislányra, aztán az anyjára. A nővér elfordította fejét és könnyezett. A kislány odaszaladt hozzá. — Anyukám ... anyukám ... Ugye most már hazavisszük apukát? — kérdezte tőle túláradó örömmel. két, aztán könnyes szemekkel, kérdőn, könyörögve fordult a fiú felé. Annak szívébe belenyilalt a fájdalom. Legszívesebben maga is elsírta volna magát. Nézte a könnyes anyát és lányát, akik most tőle várják a választ. Valami részvétfélét és egy kis szánalmat érzett, de valami meg- magyarázhatalan melegség is ott bujkált a szíve táján. Némán intett fejével. A nővér szeme felcsillant, majd felemelte lányát és ismét végigcsókolta, miközben újra megeredtek könnyei. — Igen kislányom — mondotta elcsukló hangon —, hazavisszük maid apukát, de most még beteg, nem jöhet velünk... A nővér alig tudta legyőzni felgyülemlett érzéseit és emlékeit, ezért hamarosan távozni is akart. Kezet nyújtott a betegnek, aki megcsókolta azt. A kislány csodálkozva nézett rájuk. — Mi az, anyukám, ti meg sem csókoljátok egymást? — kérdezte. A nővér tanácstalanul nézett a fiúra. Az alig észrevehetően intett, mire ő lehajolt és könnyezve csókolgatta Gazsó arcát, homlokát. Óvatosan, finoman Gazsó is megcsókolta a nővért. Kis idő múlva az asszony felállt és táskájából pénzt szedett elő. — Kislányom, menj le a kantinba és hozzál bort apukának ... Tudod, emlékszel, apuka szereti a jó bort ..! A kislány örömmel sietett él a pénzzel. Amint kilépett az ajtón, a nővér bocsánatkérően fordult a fiúhoz. — Nagyon, nagyon kérem, ne haragudjék, amiért ilyen kínos helyzetbe hoztam ... És még egyre kérem. „ Tegye meg a kislány kedvéért... Előtte tegezzük egymást és szólítson engem Lisettenek... Jó? ... Megtér SZÍ? — Meg... Megteszem ... (FolutaijukJ
