Észak-Magyarország, 1961. május (17. évfolyam, 102-126. szám)
1961-05-21 / 118. szám
6 RSZAKMAGYAftOÄSZAG Vasárnap. 1962. oiijt» Sí. VALAMI VÉGÉTÉRT A z őszhajú, idős mérnök az ab- ** lak melletti íróasztalnál dolgozott. Szerette ezt a helyet. A világos, nagy ablakon valósággal ömlött be a jény. Télen is csak egészen későn kellett jelkapcsolni a villanyt. Előtte vonalzók, körzők, rajzpapírok, színes ceruzák sorakoztak. Különösen a színes ceruzákra vigyázott. Ha valamelyiket használta, ugyanoda tette visz- sza, ahonnan■ elvette. Mindegyiknek megvolt a maga, helye. Tudta, hogy melyik színest a széles bőrtok melyik rekeszéből veheti ki. Ha szüksége volt például a piros ceruzára, legtöbbször föl se nézett a rajzlapról. Biztosra nyúlt. Soha nem tévedett. Kollegái néha ugratták is hihetetlenül nagy pedantériája miatt, de csak olyan kedves csipkelődésből. Mindenki tisztelte nagy tudásáért, szerette köny- nyed, magabiztos modoráért, és rend- szeretetével pedig a többiekre is hatott még akkor is, ha ezt nem akarta. A lakaritónéni is tudta, hogy például a díszes tartóban lévő fényképet — a mérnök felesége és három felnőtt gyermeke mosolyog róla — sem szabad soha másiivé tenni, csak a helyére. A tintatartó mellé. A tintatartó is csak dísz ugyan itt, de jól mutat. Másutt nem lehetne elképzelni. Minden a helyén van. Egyik reggel a mérnök csodálkozva fordult az ablak felé. Fiatal lány állt az utcán, diákruhában. Táskájából sietős mozdulattal diáksapkát szedett elő, majd a fejére illesztette. Közelebb hajolt az ablakhoz, melyet tükörnek használt, néhány pillanatig még igazgatta rövidre- rvyirt, fekete haját, kicsit harapdálta a szája szélét, hogy pirosabb legyen, szeme alatt elhúzta néhányszor az ujját, aztán elment, A gimnázium innen már csak pár percnyi út. A mérnök mosolygott. — A kis csitri — gondolta. — Már felnőttnek hiszi magát és a diáksapkát nem szereti. Csak az utolsó pillanatban teszi fel. Tanárai nyilván megbüntetnék valahogyan, ha sapka nélkül menne iskolába. Tovább dolgozott és elfelejtette az egészet. Aá ásnap a fekete lány újra meg•'* jelent, megigazgatta a haját a sapka alatt és tovább sietett. Később is erre jött, minden nap. Háromnegyed nyolc körül ért ide. Az idős mérnök mosolyogva nézte végig a néhány perces szépítgetést. Néha furcsa érzése támadt: mintha valami illetlenséget művelne, mintha meglesné valakinek a titkát. — A kicsi. valószínűleg nem lát engem az ablak mögött — gondolta — bizonyára nem is örülne, ha mégis észrevenné. Talán nem is állna itt meg többet. Már arra is gondolt, hogy kimegy az utcára és megnézi, mit látni az ablakon túlról, de aztán kicsit bosszúsan, kicsit csodálkozva is vállat vont: ugyan! Hát nem mindegy? Az egyik reggel már elmúlt háromnegyed nyolc, de a kicsi még mindig nem jött. Az ősz mérnök még magának sem merte beismerni, hogy egyre gyakrabban tekintget az órájára. — Már itt kellene lennie. El fog késni. — Valami enyhe nyugtalanságot érzett. — Miért nem jön már? Csak nincs valami baja? Vagy elutazott? Az sem lehet, hiszen tanítás van. — Aztán a kicsi hirtelen ott termett. Kipirult arcán látszott a sietés. Kapkodva nyomta fejébe a sapkát és máris rohant tovább. A mérnök felállt és az ablakhoz lépett. Néhány pillanatig még látta a lány karcsú alakját, amint könnyedén fut a járdán, ügyesen kerülgetve a szemközt jövőket. Visszaült a rajztábla elé. — Igen, ez már tényleg felnőtt lány — gondolta. — Talán most fog érettségizni. Milyen érdekes szeme van. Ezt nem vettem eddig észre. Egészen mandulavágású. Csinos, határozottan csinos kis kölyök. Pedig jól áll neki az a diáksaplta. Nyugodtan fölrakhatná otthon is. — A körző után nyúlt és tovább folytatta a munkát, ahol az előbb abbahagyta. Pár perc múlva, az jutott eszébe, hogy tulajdonképpen örül, amiért ez a lány nem otthon teszi föl a diáksapkát. A következő napokon simán ment minden. A feketehajú gimnazista pontosan jött. — A kicsi nem akar mégegyszer elkésni — nyugtázta elégedetten az ősz mérnök. Aztán arra gondolt, hogy a „kicsi” valahogyan nem megfelelő kifejezés. Mióta, utána nézett az ablakból, valamiért illetlennek találta ezt a szót. Nem is illetlennek., csak épven nem. helyénvalónak, nem jónak. Valami mást kéne kitalálni. De mit? Vajon mi lehet a neve“’ Mindegy. Hagyjuk. C gyre melegebbek lettek a va- pok. Nyugodtan lehetett nyitott ablak mellett is dolgozni. A mérnök eleinte csak délután nyitotta ki, később aztán már kora reggel is. Háromnegyed. nyolckor megérkezett a gimnazista. Pillanatig töprengett a nyitott ablak láttán, aztán csak úgy, „amilyen lesz, olyan lesz” a fejébe nyomta a sapkáját. A mérnök, egy kis bűntudattal szemlélte az ablak mellől. Másnap újra nyitva volt az ablak és a. lány tovább indult. — Várjon! — szólt ki a mérnök. A lány csodálkozva állt meg és önkéntelenül visszalépett. — Visszaadom a tükrét — szólt nevetve a mérnök és behajtotta, a fél ablakszárnyat. — Itt újra megigazíthatja a sapkáját — tette még hozzá. A gimnazista elpirult, majd bosz- szúsan beharapta szája szélét. — Nem, nem fontos. Igazán nem fontos. — Jöjjön csak — biztatta, a mérnök. — Siessen, nehogy elkéssen másodszor is. A lány ránevetett mandulaszemével. a „tükörhöz” lépett és föltette a sapkát. Nem úgy, mint eddig. Kicsit félrecsapva, A mérnök most vette észre, hogy négy csík van rajta. — Köszönöm a tükröt — szólt nevetve a lány és elsietett. Még vissza is intett. Másnap már nem hozta a sapkáját. Matrózruhában, virágcsokorral a tcezében ment el az ablak elölt, mellette egy sötét-ruhás asszonnyal. — Nyilván az édesanyja — gondolta a mérnök. Később pedig már nem jött egyáltalán. — Vége a tanévnek — mondta fennhangon a mérnök, pedig csak egyedül volt a szobában. — Igen, vége a tanévnek. És még valaminek vége. Igen, még valaminek vége van. Minek? De azért várta. Háromnegyed nyolckor mindennap as ablak felé figyelt. — Elkésik ez a lány, újra elkésik, lehetetlen, hogy időre beérjen — aztán észbe kapott. — Ja! Persze, persze. Nevetséges! — mondta dühösen. hA egszokott mozdulattal nyúlt a piros ceruzáért és dolgozni kezdett. Csak később vette észre, hogy a kék ceruza van a lcezében. Priska Tibor Könyvespolc Kiss József: TÜZEK A századvég kialakuló új törekvésű irodalmában, mely mintegy előfutára volt a Nyugatnak, Kiss Józsefnek kétszeresen is jelentős szerepe van. Egyrészt mint költőnek, aki hangban és témakörben az új irányt vitte előre, sőt néhány már-már forradalmi versével, mint a Knyáz Potyemkin- nel a Nyugat legjobbjainak, főként Adynak forradalmiságára is utal; másrészt mint a Hét című lap szerkesztőjének, aki összegyűjtötte az új mondanivalóra törekvő fiatal tehetségeket, s többek közt olyan írókat fedezett fel, mint Kaffka Margit. Faluról jött, s fiatal korában vándortanítóként járta az országot: így tette magáévá azt a népi hangot, amely későbbi, már nem népi verseiből is kihallatszik, s amely pályafutása kezdetén a népnemzeti költészet követői közé sorolté. Költészete később alakult ét azzá az egyéni hangú, zenéjú, az új mondanivalókat kereső, modem költészetté, amely jelentős helyet biztosít neki a századforduló költői között. Verseinek e válogatott kötetét Kom- lós Aladár rendezte sajtó alá, s írt hozzá bevezető tanulmányt. (Szép- irodalmi Könyvkiadó.) BORSODI GYULAI ÚJVÁROSI SETA A háztömb sarkán asszony őzgidával, Ez búzaszálat, az egy galambot, lábához ült a pihés pázsit. Anyás erdőkhöz futnak a dombok fényes esőtől derűs a válhtk. Ott még építő-állvány sötétl'ik, ferde födémrészt emel a homlok, A fal is eltér enyhém a régi függőlegestől s ez még szokatlan. Emiit már laknak. Kónép vonni az ablaksor mentén. Ki kalapácsot, ki más szerszámot tart a lcezében, ki pedig könyvel, vagy egy virágot. amaz téglát ad az építőnek, jelképezve, hogy mindent « munka, a kedm, a szellem s béke teremtett. Tenyérnyi vcsroti, s hogy megfogj érzed!! Beszél üt minden. Nézz a tetőkre, s láthatod, szinte minden lakásba televíziós antenna fut le. Eljön tehát a külső világ is testvéri szóval látogatóba, Elvegyül szépen hangja, zenéje a házak, utcák honi zajával. NHtlai Adam: Tenyérnyi város, mégis hogy eljárt az időnk bemie, észre se vettük. De azt hiszem, már azt éreztük, mélyen, a holnap ízes öröme? Költemény prózában Mint falról a málladozó vakolat, úgy hall le rólam a fenntartás, e kéreg, amin még itt-ott riasztó foltban átütött a kétség. Hogy orv talajvizekben cinkosra lelt a langy eső: a jó-babonás vér nem keveredvén a habarcs anyagába, a hajszálcsövesscg törvénye seerint már alapjaim kikezdték. Most széttekintenek lemeztelenült köveim, mint bosszú álmatlanságtól pirosló szemek. Hunyorognak a fényben és megmelegednek a felismerés döbbenetében. Mint a könny, kiszivárognak sarkaiknál a rossz-sav« ■ nedvek. De mégis lebontom magam a földig. Pa njra-épQIök, belülről, mint a gyárak tövén a kémény. Az értelem nehéz olaját bonyolult edényeiben szigetelőmül párolja a boles valóság: ezen növök fel. Kemény, szilárd falakban és vakolatlanul meredek fel: kiáltó jel tájon és időben. A felhők alá kihajtom s feltöri (ént füstöm meleg lombját: a szálló emberi szói. X. Másnap délelőtt új szállítmány érkezett Párizsból, amelyet ismét szaladgálás, motozás követett. Az őrmesterek ordítoztak. Az irodákban gyorsított ütemben dolgoztak, kartotékokat állítottak ki, szerződéseket írattak alá. Estefelé Gazsóék és néhány jugoszláv fiú — akikkel pár nap óta nagyon megbarátkoztak — az erőd faláról bámulták a tengert, a naplementét. Vörös oldalra pillantott, s elmosolyodott. Meglökte Gazsót. — Figyeld csak! Gazsó arrafelé nézett. A forradá- sos képű Suerez őrmester mászott négykézláb az erőd falán. Be volt rúgva, mint a disznó. Feléjük közeledett. Vörös intett a többieknek. — Gyertek! Holnap úgyis itt hagyjuk Marseillet. No, sakál, most visz- szakapod! A 8—10 fiú szaladni kezdett. Mint a fergeteg viharzott végig az erőd falán. Az őrmestert magukkal sodorták. A fiúk a lejárati lépcsők felé igyekeztek, majd eltűntek földalatti szállásaikon. Az őrmester eszméletlenül maradt a falon;. Rúgások, ütések nyomai látszottak testén és több sebből vérzett ... ... Másnap sorakozó előtt Vörös odakacsintott Vámosnak. — Nos? — Még nem tudták eszméletre téríteni. Nevettek. — Sorakozó! — hangzott fel az udvar elejéről. Irány Afrika! Viszontlátásra Marseille! ... * A Sidi-Brahim nevű kereskedelmi gőzös motorjai felzúgtak. A hajó éleset fordult és kifutott a nyílt tengerre. Kürtje mégegyszer felbúgott, mintegy elbúcsúzva Marseilletől. majd egyenletesen szelve a habokat, elindult Afrika felé. A légiósok — régiek és újak — valamennyien a fedélzeten voltak. Az elszállásolás után, a hajófenékből azonnal felrohantak, különösen az újoncok, akiknek minden új volt; maga a titokzatos út, a végtelen tenger, a kikötő, a partmenti táj. Gazsóék és néhány jugoszláv fiú együtt gyönyörködtek a táj szépségeiben. Hamarosan elérték Iff-várát. Az erőd még most is félelmetes volt, falai komorak, méltóságteljesek, mozdulatlanok — pedig ma mártsak kirándulóhely, semmi más. — Ennek a rabja volt gróf Monte Cristo — mondotta ellágyulva Vörös. — Mi meg a Ban-Fart Nicolaus rabjai vagyunk — jegyezte meg ironikusan Gazsó. — Ugyan, hagyjátok már, állandóan vitáztok — tört ki Vámos. — Semmiben sem gyönyörködhetünk anélkül, hogy ... Elhallgatott és két méterrel odébb lódult. Hatalmas hullám ütközött a hajó oldalának. — Mi ez? Egy tengerész jelent meg a fedélzeten. — Vihar készül — ordította. — Mindenki a hajófenékbe! A hajó kilengése egyre nagyobb lett. Sokan a korláthoz rohantak, másoknak még erre sem volt idejük, hanem ott helyben érte el őket a tengeri betegség. Gazsóék nagynehezen lebotorkáltak a helyükre. Nyolcán voltak a fülkében: három magyar, három jugoszláv és két olasz. A hajó újabb lökést' kapott, y — Kapaszkodjatok! — Még jó, hogy itt vannak ezek a ... micsodák ... — Strajfák — igazította ki Gazsó. — A hajó, előző útja alkalmával bizonyára kitűnő arab telivéreket szállított, s ezek választották el a lovakat ... Látjátok ... Még arra sem' érdemesítettek bennünket, hogy a rudakat leszedjék és az ólat átalakítsák ember számára ... Lovak, emberek ugyanabban a fülkében .. Vörös megpróbálta tréfával elütni a dolgot. — Nyihahaha ... — nyerített kedélyesen. s még rúgott is hozzá egyet. Senki sem nevetett, rajta ... A vihar félóra múlva érte el tetőfokát. Künn erősen sötétedett, de a fülkében semmi fény nem volt. Vörös káromkodott, majd hatalmas nyögés jelezte, hogy ő sem bír tovább ellenállni a tengernek. Körülöttük recsegett, ropogott minden. A hajó hánykolódott, mint ágyában a lázas kisgyerek. A baloldali fülkék felől ordítás hallatszott, de senki sem indult megnézni, mi az. Mindenki görcsösen kapaszkodott valamibe, még az ajtóig sem merészkedett senki. Gazsóval szédült a világ. Minden pillanatban azt hitte, kiszakad a gyomra. Homlokát kiverte a veríték. Örült, hogy sötét van, s nem láthatják ilyen állapotban. Éjfél felé alábbhagyott a vihar. A hajó ringása egyenletesebbé vált, de olykor egy-egy nagyobb hullám még mindig dühödten támadta oldalát. Szürkületre végkép elült a vihar és felnyitották a hajóközi ajtókat. Gazsó úgy, ahogy rendbeszedte magát és az ajtóhoz lépett. — Ezek után már nem tudok elaludni. Gyertek nézzük meg a napfelkeltét, azt mondják, csodálatos. Az egyik olasz kivételével valamennyien csatlakoztak hozzá. Elhaladtak a szomszédos fülke előtt, amelynek ajtaja nyitva volt. Akaratlanul is betekintettek rajta. Gazsó oldalba lökte Vöröst. — Láttad? A lengyel, aki Becstől Kehllig velünk utazott.., Most is úgy ül, ahogy szokott: kezét tenyerébe hajtja és gondolkozik ... — Ugyan, ne törődj vele ... Gyertek ... Nézzetek oda, mily nyugodt most a tenger. Az ember nem is hinné, hogy olyan haragos, kíméletlen is tud lenni, mint amilyen az éjszaka... A tenger tükre sima volt, akár egy márványlap. Egyre világosodott. A látóhatár szélén, valamilyen, meg ném festhető és nevezhető fénysáv jelent meg, s ott, messze az ég alján apró bárányfelhők kezdtek tornyosulni. A felhők széleit a még nem látható Nap vérvörös csipkével szegte be. Néhány perc múlva a csipkeszegély halványodott, majd megjelent a látóhatáron a Nap korongja. Sugarai ezüstös fénnyel árasztották el a végtelenbe nyúló tengert... —« Csodálatos — szaladt ki Vámos száján. Mindaddig nézték a lenyűgöző látványt, amíg a Nap teljesen elő nem bújt a tengerből, sőt meg nem tette szokásos napi útjának egy részét. Valaki felsóhájtott. Vörös ocsúdott fel a bámulatból legelőször. — Menjünk át a partmenti oldalra is — indítványozta —, hátha ott is ilyen szép látványban lesz részünk, Jó? De bizony a hajó másik oldaláról korántsem volt ilyen szép a kilátás. Sziklás partvidék húzódott egész hosszan, közben ritka növényzet, s néha-néha egy-egy ház. — Hol vagyunk tulajdonképpen? —~ tudakolta. Gazsó. — Spanyol partok mellett — válaszolt Vámos. — Barcelonát már elhagytuk... — És miért megyünk ilyen közel a parihoz? — Miért? ... Hát... a tengeri utak általában közel vannak a partokhoz. — De itt különösen közel vagyunk. Alig párszáz métegre. Vámos vállat vont. — Nézzétek — súgta Vörös —, kijött: a lengyel is. Eddig még sohasem láttam légiósok között. Mindig a kuckójában ült... Nevetett. Gazsó hirtelen ijedt mozdulatot tett. Szólni akart, de hang nem jött ki a torkán. A többieknek is elakadt a szavuk. , A víz nagyot csobbant, s a lengyel erőteljes karcsapósokkal úszni kezdett a part felé. Valahol sípszó hangzott, majd rohanó léptek kopogtak végig a fedélzeten. Az egyik altiszt elővette pisztolyát és a menekülő után lőtt... A szirtek százszorosa» verték vissza a dörrenést... Űjabb és újabb lövés... A lengyel egyre távolodott a hajótól... Az őrmester ordított valamit a mellette álló légiósnak, aki elrohant, s pillanatok alatt géppisztollyal tért vissza. A lengyelt már csak néhány méter választotta el a parttól... Az altiszt kezében felugatott a géppisztoly. A lengyel körül magasba csapott a golyóverte víz, de 6 mitsem törődött vele, mint a megszállott, szelte * vizet, néhány pillanat múlva kiugrott, s azonnal eltűnt a sziklák között. Az altiszt dühösen vágta le a fegyvert. — Megmenekült — sóhajtott lel Gazsó. ÍF oly tatjuk.) i
