Észak-Magyarország, 1961. április (17. évfolyam, 78-101. szám)
1961-04-02 / 79. szám
ESZAKMAGYARORSZAG 11 ▼asSrnap. 1961. április 2. HALLAMA ERZSÉBET: Volt egyszer egy kisiegeny ANNUS ÚGY TETT, mintha nem hallotta volna a kulcszörgést. Tüntetőén csörömpölt a vasalóval, mellette az asztalon már jókora halomban áll a vasalt ruha. Sértődöttsége Béni több mint másfélórás késésének szólt, és a lábában elhatalmasodó fáradtságból fakadt — nyolc óra az óvodában, aztán, itthon a rengeteg munka és még hátra van a vacsorakészítés. Béni szeme csillogott, mintha bor fényesítette volna meg. Odaállt Annus háta mögé és megcsókolta a nyakát. — Tankoltál? — Annus megenyhült; a vagány-stílus egyáltalán nem illett régi divutú alakjához és gyönyörű szőke kontyához, de előszeretettel használta bizonyos esetekben. Béni most is nevetni kezdett rajta. — Nem, szivecském, .csak egy kis üveg sört. Ez pedig a mai napon nemhogy bűn lenne... — Mi az, még nincs itt az ünnep! — Viszont találkoztam Perecessel. — Tessék? — Jaj, Annuska, ha te azt a Perecest ismerted volna, kisszí vem, ez egy olyan, de olyan srác volt!... — Olyan-milyen? — Hát egy olyan nemmindennapi. Levetette a zakóját, rádobta egy székre. Annus odament, fölvette. — A lelkemet kikönyöröghetem, hogy rakd a fogasra a ruhád. — Ne veszekedj... — Nem veszekszem, csak mondom. Századszor. — Képzeld, a Pereces tanár lett! — Örvendek. De miért olyan szenzáció ez? — Hát... nem éppen szenzáció, de olyasmi. Mindenre gondoltam volna, csak erre nem. Hogy tanár... a Pereces!... Annus elrakta a ruhát, sokáig piszmogott a zsinórral. Aztán sietősen kiment a konyhába, vizet tett fel, krumplit hámozott, vastag zsírpapírból parizert csomagolt ki. Béni rágyújtott és pöfékelve ment. utána. — Tudod, szivem, az rendben van. hogy én technikumot végeztem, hogy sztahanovista lettem, hogy párttag, sőt, területi titkár __ — A kiváló dolgozó jelvényedet se felejtsd ld .„ — Ne légy utálatos, komolyan beszélek. — Jó, jó, de hát nem az a legújabb? — Szóval ez mind rendben van és érthető. Sőt, tulajdonképpen logikus is. De a Pereces tanársága mellett; és ráadásul tudod mit tanít? Magyar meg történelmet. — De hát mi van ebben olyan világrengető — fakadt, ki Annus és belecsapta a parizert a Risztbe. — Mái' hússzor kérdeztem, ki az a Pereces ... — Pereces árva gyerek volt, akárcsak én — Béni lassan fújta a füstöt a falipolcon álló „szegfűszeg” feliratú dobozkának — és éppen olyan rongyos kis csavargó a háború alatt, mint én. Azzal a különbséggel, hogy az én apám természetes halállal halt meg, a Perecesét meg a németek lőtték agyon. PERECES meg Béni 1944 telén találkoztak először és meg akarták ölni egymást. Pereces volt a vadabbik, sovány, fejletlen fiú, a ruha félig lefoszlott róla, lábán egy valahol összeszedett katonabakancs otrombásko- dott, papír a talpa, az is lyukas. Ilyen volt Pereces: kiálló csonté, aszaltszilva arcú és nagyon éhes. Ez persze nem biztosított neki különleges előjogokat; Béni is éhes volt és éhes volt rajtuk kívül jópárezer ember a városban. De Perecesnek vadul forgott a szeme és nekiesett Béninek. Két száraz vöröshagyma volt a tét, amit egy néhai speiz maradványai között találtak. Két vöröshagyma — száraz, büdös, csípős 'eledel, és nagyon kevés, de az adott körülmények között nagy kincs. Béni volt az erősebb, idősebb is valamivel Perecesnél, mint utóbb kiderült. A két hagyma az övé lett. Pereces, arcán jókora karmolással, lehuppant egy fal maradványára, papírtalpú bakancsa tátogolt, nem is próbálta vissztartani a könnyeit, sovány nyakát behúzta ócska, mocskos saljába és ült. Béni odébb telepedett le, meg akarta enni a hagymát, de nem tudta. Pereces nem mozdult, s Béni nagyon jól tudta, hogy nincs hová mennie, es azt is, hogy mit érez. Röviden összefoglalva; semmit, csak azt az ordító, üres semmit, mindennek a tagadását, nem-evést, nem-alvást, meleg helyett hideget, cél helyett értelmetlenséget. így hát egyszer csak azt mondta: nesze, és odalökte neki az egyik vöröshagymát. És ettől kezdve együtt vadásztak ennivalóra a romok, bombatölcsérek, leszakadt emeletek és szétdült pincék között. A SZIBÉNABÖGÉS kísérte őket, mint valami gonosz, szaglászó kutya. Mindig ott lapultak meg. ahol éppen lehetett, a robbanások olykor körülnyaldosták őket, két ijedt, apró embert a háborgó óceán egy vólellen- ségből megmaradt szigetén. Néha semmi födél nem akadt a fepük fölé. nézték a nagy, fekete, téli eget, kitűnő háttér volt az a villámot utánzó lövedékeknek, távoli pokoltüzeknek. a legyezőszerűen kitáruló, tompahangú robbanásoknak. A sziréna volt a vészharang, vadul üvöltött a fülükbe, ha végre alhattak egyet, a Motto: „*. .Vonaglik bennem a közlés”! Az olvasók érdekében sziréna hovatovább úgy bezúgta életüket, mint a pásztorokét a lusta, ábrándos kolomp. Nem féltek tőle, csak utálták. Pereces egyszer bevallotta, hogy pont olyan érzés, mikor üvölt az a nyavalya, mint amikor az ember fogút húzzák (húztak is neki egyszer). És azt is hozzátette, hogy nem bánná, ha egy időre meg- süketülne, direkt ezért, aztán felőle visíthatna az a vacak, akár egyfolytában. Akkor ezen eltöprengtek „egy időre”. Krumplit sütöttek ezen az estén, találtak néhány szemet, és még tüzet is tudtak rakni, mert Pereces „szerzett'’ gyufát (Béni nem firtatta, hol cselleng olykor a barátja, mert rendszerint értékes leletekkel tért. meg). Nos hát feltették a kérdést: egyáltalán lehet-e ilyen' kifejezést használni, hogy „egy időre” és mi lesz „aztán”? Béni azt állította, hogy majd csak megnyeri valaki a háborút, a háborúk rendszerint ezzel végződnek, vagyis békekötéssel, s akkor lesz ennivaló. A háború az olyan, fejtegette, mint amikor mi összeverekedtünk a hagymáért, de aztán a végén ettünk mind a ketten. Mire Pereces nevetett és azt mondta, nem hiszi, a németek nem adnák oda az egyik hagymát az oroszoknak, ha ők győznének. Béni figyelmeztette. hogy abban az esetben ők — vagyis Magyarország — a győztes oldalon állnának, ami azt jelenti. hogy lenne hagyma, sőt, nem is hagyma, hanem igazi ételek, például bableves csülökkel. Viszont, mondotta aggodalmasan, ha a németek mégis elveszítenék a háborút, akkor... no. akkor mi lenne a bableves sei? Pereces kijelentette, hogy csak veszítsék el a háborút a németek, ö szívesen éhen is halna ezért, de ez. különben sem valószínű, mert ha a németek úgy utálják nz oroszokat, akkor biztos másmilyenek, mint ők, tehát csak jobbak lehetnek, mert a németeknél rosszabb nem létezik. Erről ő, Pereces, a fejével kezeskedik, őneki igazán vannak tapasztalatai. Szegény Pereces, megégette az ujját a krumplival, de még csal nem is sziszegett, azt mondta, nem kénycskedhet az ember, amikor ilyen idők járnak. És beszélt még más ról is, gyakran elábrándozott arról, hogy hirtelen megnő, puskát szerez, sőt. még inkább egy komoly bombázót, aztán nekik megy, egymaga szétveri az egész német sereget... Ö, Béni, inkább igazi boksz kesztyűkre és tűróspalacsintára, meg ilyesmire gon dőlt, ha már ábrándozott, de ez nem zavarta a barátságukat. Egyszer Pereces bemászott a romok közé és egy két tétört gerenda ráesett, a megfelelő mennyiségű omla- dék kíséretében. Béni déltől alkonyaiig dolgozott, mire kiásta. Pereces akkor nem mondott egy árva szót se, csak másnap hozott egy almát. Egy almát — a háborús télnek jócskán a végén, isten tudja honnan. És ragaszkodott hozzá, hogy az egészet Béni egye meg. ö maga csak a csutkát volt hajlandó elfogadni, azt aztán melengette, szagolgatta még egy kicsit a tenyerén, úgy kapta be. Aztán, mikor Béni megbetegedett, Pereces valósággal csodákat művelt. Először is egy szélvédett pince- zugot keresett, aztán meleg rongyokat szerzett, végül pedig a forró vízbe teát is. így ápolgatta Bénit vagy egy héten át. És kis aszaltszilva arcán, találkozásuk óla először, akkor ütközött ki a kétségbeesés, amikor Béni, a cserepes szájával félíebeszélt. — Mi fáj? — kérdezte folyton, miközben összeszedegette és hangyatürelemmel újra meg újra visszarakta Bénire a lerúgott rongyokat. Aztán egyszercsak eltűnt, s nemsokára átcipelték Bénit egy rendes óvóhelyre, ahol orvos is akadt. Pereces ott ődöngött körülötte egy darabig, aztán valamit motyogott, hogy: na ugye, mondtam, ehetsz bablevest, ne félj... — ekkor már ott voltak a szomszédban a szovjet csapatok — majd fogta magát és elment. • Ekkor látták egymást utoljára, * — Hogy ismertél rá? — kérdezte csendesen Annus. — Egy csapat gyerekkel jött a gyárba. Azt magyarázta nekik, hogy mi volt itt a felszabadulás előtt, hogyan dolgoztak az emberek. Meglepett a hangja. A gyerekek körülállták és úgy néztek rá. mint egy istenre. Mikor a nevén szólították, már tudtam, hogy ő az, aztán azt mondta: én még kislegény voltam, de akkora bakancsom volt! A gyerekek nevettek, Pereces rámnézett, mert egyszer csak kiszaladt a számon: papír a talpa... — Nem is mondtad, mi volt a neve. — Lacinak hívták különben ... Kisebbik fiúknak is Laci volt a neve. * LACIKA MA ESTE is mesét kért. Annus töprengve odaült az ágya szélére és belefogott: Volt egyszer egy kislegény, árva, rongyos és nagyon éhes volt szegényke, sokat fázott, és a hidegtől olyan volt az arca, mint a fonnyadt alma... — Nem, hanem mint az aszaltseilva... — Apu is tudja ezt a mesét? — Sőt, én már azt is tudom, hogy mi lett abból a kislegényből... — Jaj, he mondd meg a végét, apuci! Én akarom kitalálni ... Ne. az irodalom ellen írj! — ji- gyelmeztetett jóindulatúan a Jótollú író. Nos, ezennel megfogadom: nem az irodalom ellen, hanem az olvasók érdekében jegyzek meg egyel- mást. Igen, az olvasók érdekében, kik hovatovább valóban védelemre szorulnak. különben elönti őket a „neo- barbár komédia” egyre erősödő hulláma. És nem is általában az irodalomról, csak a költészetről szeretnék szólni, egyszerűen, laikus módon, hiszen én is olvasó vagyok. Remélem, elhallatszik hangom a Parnasszusig. Azazhogy... költészetről? Nem! Ez egy kicsit túlzás! Csak <’gy bizonyos területéről. Arról a területéről, mely vészesen hasonlít egy absztrakt festő kiállításához. Azokról a költeményekről, melyekről pillanatnyilag nem sikerült kideríteni: miért, hogyan, Kí- NEK(!) íródtak? Azokról a verseknek nevezett írásművekről, amelyek rostszál értelmezett költői szabadossággal, lehetetlen, a magyar nyelvet megcsufoló szóhalmazokkal fura. valószínűtlen, nem jellemző képet tárnak elénk: Ilyen például Kalla Béla „Presszó Wurlitzerrel” című verse. Nem tartom szükségesnek a verset idézni, sokan felfigyeltek rá. Hét kérdésem van a vers írójához. (Utolsó három kérdésemet azonban joggal fellehetném más, „mai magyar vers” kapcsán is!) 1. Vajon Kalla Béla valóban ilyennek látja az életet? 2. Valóban ' ez történik minden presszóban, amelyben Wurlitzer van? 3. Azok a rendes, tisztességes nők, akik beülnek az ilyen presszókba cgy-egy feketére, nem jelentették még fel becsületsértésért? 4. Én még eddig nem is hallottam Kalla Béláról. Ebből a verséből azonban arra következtetek, hogy egy kis levegőváltozás jól lenne neki. Elmehetne, mondjuk, egy termelőszövetkezetbe néhány hétre. Csupán azért, hogy ezután a való élet tintájába marisa presszó-gaz-, gőz-, bűzzel fertőzött pennáját. 5. Nagy költőnk, József Attila igy tett hitet szándéka mellett: „.. .egész népemet fogom, nem középiskolás fokon tanítani.’' (Laikus ésszel úgy gondolom, ez lenne n\indcn költő hitvallása.) Feltételezem, hogy ennek a versnek az írója is ezt mondja!? Ha igen, akkor arra kérem: ne így tegye! 6. Nagyon szép, ha a költő hasonlatokkal, költői képekkel, szóvirágok gazdag csokrával kopogtat be az olvasó ajtaján! De. bocsánatot kérek, a költői szabadságnak is van határa! Vagy talán a költőre nem kötelezők az anyanyelv szabályai!? 7. Kérjük szépen mi, olvasók, szabadit sana k. meg minket a káros absztrakcióktól. Írjanak költői verseket a szépen csengő magyar nyelv közérthető kifejezéseivel! (Nem akarok példáidat hozni az előbb említett versből, hiszen maga az egész vers egyetlen nagy példa. Elolvasható az „Elet és Irodalom” február 17-4 számának 10, oldalán.) De nem Kalla Béla az egyetlen. Nem! Akad sokkal jobb tollú költő is, aki hajlamos ar ilyen furcsa versé k írására! Igen. furcsa, mert mit ér az a vers, amelyikhez használati utasítást, magyarázatot kell mellékelni? Illetve: csak kellene, meri nincs! ^ Példa: Taicács Imre „Fiatal férfi i tánca” című verse. Egy részlet: y „Likőrben kell ma a lányt S Megforgatni, amilyet nem cilerált S senki híres citerás, olyan dalra. . ^ Azt megértem, hogy ma már nem tejben fürdik erz én rózsám”, hanem ^likőrben, de tessék mondani: citera Snélktíl nem megy? S Majd később: / „Kizavarom s likőrben fdVgatolt lányaimat. S lekopik rólam a sallang, a láz, a divat, í nem villog előttem semmi a lényegen, / űrrakétához készít műszert az én kedvesem...” ? Hm! A vers egy fiatal férfiről szól. / A kedvese tehát lány. A lányokat ui- í szont likőrben forgatták... Józan fernher nemigen hiszi, hogy egy ilyen ílikőrben forgatott (tehát: illuminált) i kedves precíziós műszereket gyártókat, méghozzá űrrakétához! Hol itt a Kmunkafeauelem? Jó. ériem! Ez is €,.költői kép”. De vajon mit takar? ésMit akar? Lehet, hogy csupán ellensúlyozni karja az elszólást: „Fölzaklat a Csemballó Bugí, hopy a szamba Uíklvánkozik belőlem”. Hát igen, így érthető. Különben, ö s elismeri: \ „Vonaglik bennem a közlés,.-.” Ö mondta! Az olvasó szereti az újat, söl. részien a bravúros dolgokat is. De csak tkkor. ha azoknak van értelmük! ’■'gy ilyen, „biavuros” teljesítményre bukkantam a „Tiszatáj” februári számában. Hatvani Dániel hatvanhat sorba szedte versét anélkül, hogy rgyetlcn vesszőt, pontot, felkiáltójelet vagy kérdőjelet alkalmazott volna. „Az elsüllyedt kagylósziget” 66 sora egyetlen mondat. Elfullad az ember mire a végére ér. Természetesen ez meg nem lenne olyan nagy baj! (Ajánlásként azonban nem ártott volna odaírni: jó tüdővel rendelkező versmondók számára!) A baj akkor kezdődik, amikor « következőket olvassuk: . . ezek az örök hullámok csend zöld ágain szétfutó p i kk cl Y -le vei ti pálmai ák fordított felhő-nyugalom partnélküli ncmlétezés mindent felfaló cápahad habzso!ó végetác? ója tudat-alatti polipok elfüskésedett élményekkel kagylók kövesült izzadtsága. , Nem íudom. mi mihez tartozikf Ügy érzem engem is „tudat-alatti po* lipok” ezernyi karja rángat el a fordított felhő-nyugalom”-tói, és lm fel- falnak a cápák, bekövetkezik a partnélküli nemlétezés”!? Nem, ezt így nem lehet magyarázni! Inkább megpróbálom a verset önm a g á- val jellemezni: „ellüskésedett élményekkel kagylók kövesült izzadlsága"! Félreértés ne essék! A tartalom eilen nincs kifogásom (ha jól sejtem!), csak a forma ellen van! Egy másik jelenség! Adatik a versnek egy cím. Mondanak alatla mást (Tért hódit a rejtvény!) Kalász Lászlónak a „Kortárs” ezé.vi 2. számában megjelent „Hol fekszel” című verse példa erre. Ne haragudjanak értetlenségemért, de ma sem tudom „hol fekszel”? De ne is keressük. Inkább nézzük, mit mond a vers első három sora: „Fü mellett fű, s fűvön fii fakad, fii folyam fűtenger fntövön. . .” Phű! Nem könnyű szegény olvasó sorsa! De nézzük tovább! Mégcgy kérdésem van olvasótársaimhoz: Sikerült önöknek elképzelni, milyen lehet a báránya, re ú sárga ház? Egy hétig, az utcán járva, a sárga házakat figyeltem. Akárhogy is erőltettem fantáziámat, a bárány- arc nem tűnt elő! De rájöttem arra, amire Ágh Istvánnak nem sikerült: ezek a sárga házak leginkább sárga házakhoz h ason lit a nak! Szóval, szegény olvasót már az ■Ágh” is húzza! Csoda-e hát, ha szót kértem érdekében? És amíg mindezen gondolkodtálnä kezembe került a ,.Diósgyőri Munkás” február 21-i száma. Ekkor döbbentem rá, hogy nemcsak az olvasók érdekében kell szólni. Szólni kell minden kezdő költő érdekében, a fiatal munkásköltök érdekében, Szilaj Sándor érdekében, kinek „A gép mellett” című, pályadíjnyertes verséi olvastam az említett számban. Alapjában véve jó a vers! De! Elképzelni sem tudom, milyen lehet a „fakó szinü zene-bona...? Mit gondolnak?. Ha Szilaj Sándor nem olvasna a felsoroltakhoz hasonló verseket az „Elet és irodalom ”- ban. vagy másutt, eszébe juthatna-e ilyen kifejezés? Azt hiszem Szilaj Sándor esztergályos-költőnek nem! Lehetne talán még a példákat sorakoztatni, de ez is elég! Nagyon is elég ahhoz, hogy az egyszerű, jóízlévH olvasót megbotránkoztassa, sőt, elfordítsa az egész költészettől! Ez pedig nem célja senkinek. Kérdezzük az érdekeltektől: KINEK írják verseiket?l Horváth Kalnum BORSODI GYULA! Gépek tavaszi indulója Nézd, hogy futnak kergetőzve a kis fehér felhőgidák! Bukfencet hány az ág, rázzák bimbózó testüket az útmenti fák. Az árok szélén füst gomolyog, kö».i!fodroz ez a keserű tavaszi illat. Ég a fü. Zsong a domboldal. Botot ragad s indulni készül a kis ház. Valahol szól a cinege, mindig csak egy dalt, cifráz. Nyújtózik nagyot a szántás, fölrázzák zörgő szekerek, a kis folyó is kirügyezik, mert pár szem eső csepcreg. Folyóban, földben, égen, mint fényes vezetéken frissen feszül az aram. Lobogó hírrel új gépek futnak szét a határban. Halljátok már az új tavasz zengő trombita hangját? Indulunk végre! Simogassatok asszonyi kézzel, tűzzetek kicsi zászlót hajunkba. Nagy gondfól lázas a testünk; Közös ügyünk lett mától a munka!
