Észak-Magyarország, 1961. április (17. évfolyam, 78-101. szám)

1961-04-02 / 79. szám

6

ESZAKMAGYARORSZAG

Vasárnap, április 2.

Barcsa Sándor

A „Fiú” határozott, nyugodt hangon kiszól a folyosóra:

— A kilencest előkészíteni. — Csöndesen csukja be a műtő hófehér, párnázott ajtaját.

— A műszerek? — Tekintete gyakorlott, de alapos és tévedhetetlen gyorsasággal siklik végig az apró asztalkán.

— Minden rendben, bemosakodhatunk. Kovács doktor úr azonnal itt lesz — mondja a fiatal, feketehajú műtősnő, s miközben kinyitja a tágas mosdófülke ajtaját, kedvesen elmosolyodik:

— Tudja, doktor úr, hogy ez a tizenhatodik? — Akaratlanul is erősebben ejti a „doktor úr” megszólítást. A legszívesebben ö is azzal a kedves, egyszerűen csengő szóval titulálná dr. Hernádit, ahogy széles baráti körben szólítják:

— Fiú. — Pontosan maga sem tudná megmagyarázni miért, de amióta az új doktor szőke, göndör hajtfürtjeivel, kedves mosolyával és a mindenki által elismert nyílt szolgálatkészségével idejött a kórházba, a legszívesebben el sem válna tőle.

— Talán szerelem? — A gondolatra mindannyiszor elpirul, azonban soha nem engedi szárnyára a képzeletet. Bár érzi, hogy Hernádi is ragaszkodik hozzá. Azonban ezt inkább elismerésnek vette a gyorsaságért, frisseségért, az önként vállalt inspekciókért.

— Szerelem? — Hiszen nem is ismeri még alaposabban ezt a csupaszív fiatalembert.. Csupán annyit tud róla. hogy árvagyerekként nőtt fel és még 12 éves korában krrolták fel

a felszabadító csapatok. Talán ez is vonzóvá tette, hiszen ő

is félárván nevelkedett, apa nélkül. Nem könnyen végezhette el az ápolónőképzőt, s igazán csak az utóbbi évben mondhatta magát elégedettnek ...

Apró sóhajjal, de frissen lép a kettes mosdóhoz, s megszokott mozdulattal, kézfejjel nyit utat a bő vízsugárnak. Észre sem veszi, hogy az orvos még mindig mozdulatlanul áll a porcelánmosdó mellett. S kedvenc, az utóbbi időben egyre gyakoribb gondolatsorát csak a „Fiú” érdekes hangja szakítja meg:

— Hogy mondta, nővérke? A tizenhatodik?

— Igen, — rezzen fel, s csaknem leejti az erősszálú apró kefét. — Igen, doktor úr. Ez a tizenhatodik közös operációnk. Miért?

— A, semmi, semmi, csak úgy kérdeztem... És mondja csak nővérke, mi is a diagnózis?

— Üzemi balesetből eredő gyomorfalsérülés, csökkenő /érzéssel. Lehetséges erősebb perforálódás. Időpontja 13.2Í Most kis, aranyozott karórórájára pillant — most 14,40 van.

— Hm. Érdekes. — Az orvos beletúr dús hajfürtjeibe, s ahogy a még érintetlen szappanért nyúl, órájára tekint.

— Sietnünk kell. — A műtőben szelesen csapódik az ajtó. Dr. Kovács siet be szokott vidámsággal, mindig pedánsan fehér köpenye ujját mosakodáshoz gyűrögetve:

— Szervusztok, gyerekek, jöttem, láttam, de nem is láttam. Mondta a nővérke, hogy sürgős. — S hogy nem szól senki, füttyén tve torpan meg.

— Mi az fiú, talán veszekedtetek? Nem is csodálnám, ha én is 211 éves osztályos orvos lennék és Giziké lenne a... — Hernádi komolyan szakítja félbe.

— Ne butáskodj Laci. sietnünk kell. Balesetes és gyomor. Nem lesz könnyű dolgunk. Talán .. — de Hernádi nem folytatja. A törölközőért nyúl, s néhány pillanat múlva már a műtő nyitott ajtajából hallani a hangját:

— Gyorsan a kilencest, maguk mindig elalusznak. — S nem is hallja, ahogy Kovács a nővérre kacsintva megjegyzi:

— Még ilyet se ettem. A Fiú ideges...

*

— Nővérke, a köpenyt! — Ahogy felteszi fejére a fehér sapkát, s két kezét a köpeny ujjába dugja, az asztalon fekvő betegre tekint. Negyvenkörüli, csapzotthajú férfi. Lehúnyt szem, viaszsárgára sápadt arc. A meztelen mellkason a gyomor tájékán erősen roncsolt sebből vékony, lökésszerű sugarakban piros és sötétebb színű vér szivárog. Ahogy a sebesen emelkedő és süllyedő mellkast, a bőrön áttetsző bordákat nézi, hirtelen melegség önti el. De azonnal összeharapja vékony szájaszélét.

— Sebet letisztítani. Nővérke, megnézni a vércsoportot.

Lehet, hogy vért kell adnunk, / <

— Már előkészítve. Null csoport, két hónappal ezelőtt vakbéloperáción esett át.

Altatni! — Szorosan a beteghez tép, s ahogy a bőr alá nyomja a tűt, érzi, hogy remeg a keze. Felnéz, észreveszik-e. De Kovács a műszerek között matat, csak a nővérke tekintetében észlel enyhe csodálkozást. S még valamit, amit már úgy megszokott.

— Tizenhatodszor? — Villan eszébe. — Igen. Ez a tizenhatodik operációja. Milyen érdekes. Tizenhatodik és ez a beteg. Mintha tizenhat évvel ezelőtt .. — Kiegyenesedik.

— Kész. Kezdjük, Laci. Szívműködés normális. Nővérke! — Aztán csak a műszerek csörrenése, a beteg szabálytalan lélegzése hallatszik. S kintről szűrődik be olykor-olykor cgy- egy tovarobogó autó tompa zúgása . . . S szabálytalan időközönként dr. Hernádi halk parancsszavai ahogy műszereket kér.

— Szerencséje volt. Üres gyomor. S gyorsan hozták. Nem lesz baj. Laci. — A beteg arcán a mennyezeti lámpák fényében apró verejtékcseppek gyöngyöznek.

— Letörölni. — A műtőssegéd, a fiatalos külsejű férfi gyorsan mozdul. Aztán csak a kés alatt szétnyíló bőr érdekes sercegése hallatszik.

A nővér feszülten figyel. Meleg, szinte büszkeségbe hajló érzéssel figyeli a „Fiú”, dr. Hernádi gyorsan, biztosan mozgó kezét. S már kérés nélkül is a megfelelő műszerért nyúl. Mégis, valami nem hagyja nyugton. Észreveszi, hogy Hernádi arca sápadt, s homlokán, mint a betegén, kis gyöngyszemecs- kék ütnek át.

— Sápadt! — Állapítja meg. — Csak nincs rosszul, hiszen . . . De olyan érdekesen furcsa ma. Mintha remegett volna a keze. — Most már nem is annyira az orvos kezét figyeli, mint az arcát, de úgy, hogy ne tévessze el egyetlen kérő szemvillanását sem ... Lassan telnek a negyedórák, félórák.

— Szívműködés?

— Normális.

— Hihetetlenül jól bírja. ' Pedig sok vért vesztett. Nővérke, a tűk?

— Tessék. — S akkor, ahogy a Fiú felemeli fejét, a nővér észreveszi, hogy dr. Hernádi mindkét szeme könnyes.

— Doktor úr?!

— Semmi, semmi. Laci, oltsd össze és kezeljétek le.

Minden rendben van, sikerült. Erős szervezete van. — S dr. Hernádi köpenyét levéve, gyors léptekkel a műtőből nyíló főorvosi szoba ajtajához lép

__

— Rendben, nővérke?

— Igen, doktor úr. Eszméleténél van, lekezeltük. Azt hiszem vérre nem lesz szükség. De doktor úr, engedje meg —

— Üljön le, Giziké. — A nővér meglepetten figyel fel a szokatlan megszólításra. — Kérem ne csodálkozzon. Szokatlan, de az orvos is ember. Nem szabad elérzékenyednie? De szabad, hiszen a szívnek tud legnehezebben parancsolni az ember. Lehet, hogy nem érti, hiszen magának szülei vannak.

— Apám nincs, doktor úr. Meghalt, még negyven- háromban.

— A fronton?

— Igen. Negyvenhárom elején, Moszkva alatt.

— Látja, Giziké, ez az: — A Fiú kezében remeg a cigaretta. Szokott hevességgel nyúl göndör fürtjeihez, s a nővér most valahogy nagyort. szeretné megsimogatni a magas, még mindig izzadt homlokót. De képtelen lenne rá. Gyors mozdulattal a székhez lép, azonban az orvos megfogja a kezét. Mintha áramütés érné. Érzi, hogy elpirul.

— Üljön csak ide, Giziké, mellém. És ne haragudjon, ha feltartom, hiszen haza kellene már mennie. De el kell mondanom, hogy értse.

— Igen. Szívesen, doktor úr, engem úgy ...

— Tudom meglepte. De maga mondta ki azt a szót, hogy tizenhatodik. És ez a beteg, ez a gyomorsérülés. Negyven körüli ember, talán két gyereke van . ..

— Igen, doktor úr, kettő. Megnéztem a lapját. Két fiú.

— Nem, nekem húgom van. O még csak ötéves volt akkor. És nem volt, aki segítsen apámon. Elvérzett. — A nővér érzi, hogy az orvos erős tenyere megremeg és izzad. De nem meri elvonni tőle a kezét.

— Tudja, Giziké, így lettem, akkor lettem én egyszerűen csak „Fiú”. — S ahogy beszélni kezd. tekintete a tavaszi alkony fényében vibráló ablakra tekint, mintha onnan olvasná le, gyorsan pergő képsorozatról, a „Fiú” történetét.

*

November tízenhatodika hideg, őszi esővel köszöntött be a kis folyómenli faluba. A folyón túlról már belátható távolságban szóltak a fegyverek. Reggel több akna csápott be a szélső házak közé. A német tüzérség szürke terepjárói nagy sebbel gyűrték lánctalpaik alá a mély, nehéz sarat. Kilenc órára a nehéz fegyverek már kilométerekkel északabbról szórták gyilkos lövedékeiket a keskeny, szinte patakszerű folyó túlsó partjára.

Hernádi György, a városháza hivatalsegédje, nyakában a falu „hirharangjával”, a dobbal, délfelé loholt be a kis nádfedeles ház udvarába.

— Asszony, pakoljátok össze sebesen a legszükségeseb- bet. Gyuri itthon van? Segítsen. Kis élelmet, i/jhát. Meleg ruhát. El kell mennünk. A jegyző úrék egy óra múlva indulnak.

— Dehát — fakadt sírva az asszony.

— Nincs dehát. Pakoljatok. Fogjátok be a lovakat. A tehenet meg a szekér után. Én egy óra múlva jövök. Megyek a tisztelendő úrhoz. Segítek . .. Nem, ne hinodálj, — csapott hangja az asszony felé. Hallanád mit csinálnak az oroszok. Én élni akarok.

— Dehát, mi nem tettünk semmit, nekünk ... — Azonban Hernádi már csak messziről kiabált vissza:

— Megyünk, majd lesz valahogy.

— Megbolondult ez — mondta Hernádiné a hirtelen előkerült, rövidnadrágban remegő tizenkét éves forma fiúnak és a mögötte lépegető apró, szőkehajú, vékony, kartonruhás csöppségnek. — Gyerünk, szedjük össze a holmit. — Akkor fordult be a folyó felől egy nagy, dobszerű, szürke, zárt, német autó, bömbölő hangszóróval:

— A falut kiürítjük, mindenki azonnal meneküljön. A vörösök nem kímélnek senkit. Rövidesen mindenki visszajöhet ...

*

Kétóra felé már csak itt-otf hangzott, de egyre közelebbről néhány rövid gépfegyver- és géppisztoly sorozat. Németeknek se híre, se hamva. A Hernádi portáról akkor fordult ki a tetejével rakott szekér, mögötte sebesen lépegető, saroglyához kötött tarka tehénnel. A gyeplőt rángató Hernádi mellől az asszony zokogva integetett a kapuban álló szomszéd Kovács-család felé.

— Elment az eszetek — kiabálta Kovács. — Hova áz • istenbe mentek? Nem bánt bennünket az orosz. Csak a jegyzőre haragszik az, nem a kisbíróra! — De Hernádi dühösen intett. Még egyszer visszapillantott a ház bezárt ajtajára,

s közécsapott a lovaknak. Azok felcsapott farokkal ragadták tova a könnyű szekeret. S amint kifordultak a kövesútra, Kovács még látta, hogy hátul, puha dunnahalmazra támaszkodva, egymást ölelve, ijedten húzta be fejét a két Hernádi gyerek.

*

Ha a magas, szikár, nyakas Hernádi valamiként meghallotta volna mit kiabál néhány kilométerről odébb, a domb peremén ásott bunker telefonjába Lütz százados századparancsnok, menten visszafordul. Azonban nem hallotta, s a parancs érthetően áramlott szerte a fekete vezetéken:

— Az utóvéd megerősített század észak leié húzódik vissza. Az első támadó egységeket nekünk kell feltartóztatni. Tűztámogatást a második zászlóalj ütegeitől és az aknavető századtól kapunk. 14,25 órától a 15. magassági pont és a vasútvonal között húzódó, védelmi sáv holt térnek tekintendő! Minden mozgásra lőni! Tűzkészültség!

A hihetetlenül ritkán előforduló lövések nélküli harctéri csendbe alig néhány perccel később zördült bele az országúton sebesen közeledő szekér kerekeinek zaja. Weltner szakaszparancsnok kezében megremegett a látcső. Azonnal csengette a század-harcálláspontot.

— Százados úr, menekültek.

— Kiadni a tűzparancsot!

— De...

— Hadnagy úr! De nincs! A parancsot végrehajtani!

*

Az első sorozat ott porzott el messze a lovak orra előtt.

— Jajistenem, — sikoltotta Hernádiné. — Álljunk meg, jaj Gyuri. Álljunk meg. — Magas, vijjogó hang szelte szívet- tépőn a levegőt. Az akna néhány méterre robbant. A két rohanó ló összecsuklott, s a szekér csaknem keresztbefordult az úton, farral a mélyedésben futó vasúti sínek felé. Hernádi gyeplőt eresztve kapta arca elé a kezét, de mindjárt össze- hajlolt. Lassan letápászkodott a bakról. A magaslatról nem lőttek tovább.

Az asszony ott feküdt hanyattdőlve a puha dunnahalmazra, mozdulatlanul. Furcsa görcsbe merevedett, összeroncsolt arcán véres tollpihéket lengetett a szél.

— Gyurka, gyorsan oda a vasúthoz. Hozzad Évit is. A két gyerek sírva, halottsápadtan futott a kezét hasára szorító Hernádi után, aki néhány lépéssel odébb, hörögve terült el a vasúti sínek mellett. Weltner hadnagy, a harmadik szakasz parancsnoka, iszonyodva fordította el arcát a távcsőtől.

— Diese Schweinerei!

*

A két kékrefagyott gyereket és az egyre nehezebben lélegző Hernádit, alkonyat felé találta meg az egyik szovjet járőr. Egy óra múlva már ott voltak valahányan a kis község

jegyzői szobájában.

— Nem félni, kicsi gyerekek, nem félni — simogatta meg Évi szöszke fejét egy bundássapkás őrmester, s kenyéren konzervet nyújtott mindkettőjük felé.

—. De apu nincs. Gyomor felvágni szilánk. Későn találni. Elment sok vér. De majd mi segíteni rajiatok. — S néhány perc múlva remegő térdekkel, fehéren, Kovács lépett be az ajtón.

— Ó, a szerencsétlenek — mondta levett kalappal. — De

mondtam én, de mondtam én. Az a jegyző a hibás. A jegyző úr. '

— Ur, ur... Ur már nem lenni. Elvtárs vagyunk — nyújtotta kezét a szálas őrmester. — Én Ivanov. Vigyázni gyerek. Felírni név. Apa meghalni...

*

A kis szobát már elborította a vastag, fénynélküli tavaszi alkony.

— Igen, Giziké. Nem tudtak rajta segíteni. Elvérzett, Hibás volt? Igen. De ilyen az élet... Hát így lettem én fiú. Egy ideig Kovácsék tartottak bennünket. A többi már csak néhány szó, pedig a mindent jelenti. De természetes. Mindenki pártfogásába vett. A szovjet alakulat parancsnoka nem sokkal később levélben érdeklődött utánunk, pedig akkor még fényűzés volt a levelezés ...

Feledy Gyula rajzai

— Azután érdeklődtek utánam mindenünnen. A párttól, j S amikor egyszer megkérdezték, no fiú, te mi szeretnél lenni, j azt mondtam: orvos. Hogy gyógyíthassam a sebesülteket, meg a betegeket. Gyermekotthonba kerültünk ... Azután középiskola, egyetem, s most itt. A húgom ez évben lesz tanárrá. — Felállt és felkattintotta a villanyt.-- De Giziké! Maga sír? ... Igen, értem. A maga édesapja is... De ma megmentettünk egy embert. Egy édesapát. } Valahogy olyanforma volt kinézetre, mint Hernádi György, az apám ... No, de gyerünk. Ha megengedi elkísérem, hiszen összetartozunk. Csak az a jó, tudja, hogy egy apa helyett j sokat kaptunk, mert különben...

Leoltották a villanyt és kiléptek a csöndes folyosóra.

— Megnézzük...

— Alszik — mondta suttogva az ápolónő. — Nyugodt. Vizet kért.

— Csak vigyázni. Mérni a hőmérsékletet. Még később érdeklődöm .. . No, gyerünk, Giziké. — S ahogy megindultak I lefelé a lépcsőn, dr. Hernádi, a „Fiú” csendesen megkérdezte: I

— Igaz is, Giziké. Mi olyan keveset beszélgettünk eddig. : Nem volna kedve utazni az idén? A Szovjetunióba. Szeret- j nem meglátogatni Kievben Ivanov művezetőt. Nemrégen írt, ! hívott. S egyedül mégis unalmas...

a fiű