Észak-Magyarország, 1961. január (17. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-01 / 1. szám
8 ÜSZAK.MAGYAKORSZÁG Vasárnap, 1£K»1 január 1. TVépi államunk igen megbecsüli a művészetet és a művészeket. Ez a megbecsülés nem pusztán szavakban, deklarációkban jelentkezik. Soha még egyetlen társadalmi rendszer, egyetlen államrend olyan erkölcsi és anyagi támogatást pem nyújtott a művészeteknek és az .arra érdemes, valóban hivatott művészeknek, mint éppen a szocializmus útján járó népi államok, köztük hazánk, a szocializmust építő magyar nép. Miskolc egyik büszkeségén, a Kilián Gimnázium melletti gyönyörű lakótelepen, ahol dolgozók ezrei részére épültek és épülnek a boldogabb otthont nyújtó, ízléses és egészséges lakások, néhány hónapja új színfolt jelentkezett. A lakótelep északi csücskében, nem messze a lillafüredi kisvasút vágányától, furcsa alakú társasház látható. A házban négy gyönyörű, minden igényt kielégítő, modern felszerelésű lakás van és mindegyik lakáshoz egy-egy hatalmas, 50 négyzetméternél nagyobb alapterületű műterem. Hatalmas üvegfalakkal néznek a műtermek északi irányba. A lakásokban négy művészcsalád él, a négy műteremben pedig négy művész dolgozik. Ezzel a négy új műtermes művészlakással immár hatra szaporodott a Kilián- telepi müvészlakások száma: korábban két művészlakás épült emeletes bérházak tetején. A négy lakás közül az egyikben Lukovszky László Munkácsy-díjas festőművész, a másikban egy művészházaspár: Varga Miklós szobrászművész és Nagy Gy. Margit gobelinművész, a harmadikban Kunt Ernő festőművész, míg a negyedikben Imreh Zsigmond festőművész lakik. A két emeleti műtermes lakást Kalló László és Bárczy Pál festőművész lakják. Azt hisszük, ezek a művészlakások ékes bizonyítékai népi államunk megbecsülésének a művészet iránt, de bizonyítják Miskolc Város Tanácsának művészetszeretetét és támogatását is. Ha csak az anyagiakat tekintjük, már az is igen szembetűnő. Egy-egy műtermes művészlakásnak az előállítása közel 300 000 forintba került és e nagyértékű lakást államunk egészen olcsó térítés ellenében adja azoknak a művészeknek, akik tevékenységükkel ezt a nagyarányú támogatást kiérdemelték. Uj, alig pár esztendős település a Kilián-lakótelep. Döntő súlyban munkások, a diósgyőri vasgyárak és bányák dolgozói lakják. A nyugati és déli ablakok a gyárüzemekre tekintenek, a művész — ablakából kitekintve — a füstölgő gyárkéményekben, hatalmas üzemcsarnokokban jelentkező életet látja maga előtt egyik oldalon, másik irányból a Bükk zöldje integet és küldi az erdő, a természet tiszta lehelletét a lakótelep felé. Gyárak tövében, közel a természet szépségeihez, munkások között élnek itt a művészek. Ideális környezet az alkotásra, benyomások szerzésére. A telep lakóinak eleinte szokatlan volt a lakóházaktól eltérő külsejű épület. Érdeklődve nézték az építkezést, nem tudták mire vélni a szabadba nyíló tágas üvegfalakat, sokan üzlethelyiséget gyanítottak mögötte, aztán augusztusban beköltöztek a művészek és azóta már szinte tősgyökeresen Kilián-telepi lakókká váltak. A telepiek is megszokták, magukhoz tartozóknak érzik őket és ha az arra vetődő idegen — aki a sok, ma még névtelen utca között nem ismeri a járást —, a művészlakások után érdeklődik, büszke örömmel magyarázzák az utat. Látszik rajtuk, örülnek annak, hogy ott élnek a művészek közöttük, a Kiliún- telep északi csücskében. * A z első műtermes lakásba kopog- latiunk be. Lukovszky László lakik itt, családjával. Lukovszkyt — úgy véljük —, szükségtelen bemutatnunk a miskolci és boi’sodi olvasóknak, de szükségtelen lenne a hosz- szas bemutatás az ország bármely részén, a képzőművészetek iránt érdeklődő emberek között. Nyolc éve él Miskolcon — korábban a Csabaikapuban lévő Művésztelepen lakott. Az új lakásról, az új műteremről, terveiről beszélgetünk. A lakás rendkívül otthonos. A műterem melletti lakószobában két falat is megtöltenek a könyvespolcok, a déli fekvésű ablakban örökzöldek, kaktuszok, az emeleti szobákban vígan hancúrozik a két kislány. A műterem Lukovszky munkalendületéről, tettvágyáról tanúskodik. Előkészített, lealapozott vásznak tucatjai sorakoznak a terem egyik sarkában, megkezdett képek láthatók az állványokon, előkészített festékek, ecsetek árulkodnak mindenfelé arról, hogy ebben a műteremben valóban dolgozik, alkot a művész. Keveset mond a terveiről. Talán így lehetne összefoglalni: — Művészi elképzeléseimben, terveimben semmi változás nem történt. Mindig a munkások, elsősorban a nagyüzemi munkások élete érdekelt. Az ő életükből merítettem a legtöbb témát. Otthon érzem magam a diósgyőri kohók, hengersorok között, otthonos a gépgyárak zúgó gépsora. Úgy érzem, hogy lakóhely szerint is közelebb kerülve a gyárakhoz és a munkásokhoz, méginkább hozzákapcsolódtam a munkásosztályhoz, több lehetőségem nyílik az eddiginél is, hogy méginkább a munkástémákhoz forduljak, és úgy érzem, amióta itt lakom, hogy ez a jótékony környezethatás egyre fokozódik. Azt hiszem, hogy a közeljövőben megfestendő műveimen ez tükröződik is majd. Ezt mi is hisszük. És azzal a gondolattal búcsúzunk el a Lukovszky- cs;,Iádtól, hogy az ismert és népszerű festőművész, a VI. Miskolci Országos Képzőművészeti Kiállítás 4 000 forintos DIMÁVAG-díjának nyertese még nagyon sok értékes, a munkások megváltozott életét bemutató művészi alkotással örvendezteti meg az igaz művészetet értő és tisztelő közönséget. (Búcsúzóul még lerajzolja a műtermes házat emlékül. A rajzot cikkünk végén közöljük.) A szomszédos lakásban új, Mis- kolcon még ismeretlen művészházaspár lakik: Varga Miklós szobrászművész és Nagy Gy. Margit gobelinművész. Illetve nem is egészen ismeretlenek, mert hiszen Varga Miklósnak a szobra évek óla díszíti a ' Zrínyi utcai MÁV-bölcsőde teraszát, a VI. Miskolci Országos Képzőművészeti Kiállításon is találkoztunk alkotásával és ugyanezen a kiállításon jelentkezett új színfoltként Nagy Gy. Margit is a gobelin- szövés, e szép művészet, egyetlen miskolci képviselője, illetve művelője. Látogatásunkkor csak Varga Miklóst találtuk otthon. A nagy műterem az övé. Így osztották meg a családban. Nagy Gy. Margit a műterem melletti szobát rendezte be saját műtermévé. Varga Miklós műtermében néhány nagyobb, készülő kőszobor, sok-sok kisplasztika különböző állványokon és egy diszkül szoborfigurájának kis terve és maga a szobor agyagformája már abban a nagyságban, ahogyan az az egyik alföldi város újonnan kiképzendő főterén fog állni, kőbe faragása után A Varga-házaspár igazán boldog ezzel a lakással. A tehetséges művészházaspárnak ez az első saját lakása. Albérletben, meghatározott, rövid időre adott művészlakásban laktak eddig és örömmel jöttek Miskolcra, ahol a városi tanács művészetpártoló bőkezűsége ezt a ragyogó műteremlakást juttatta számukra. Érkezésük a miskolci művésztársada- lom számára is hasznos, hiszen hiányzott a szobrász és örülünk annak, hogy gobelinművészünk is van már, olyan művész, aki halhatatlan mesterének, Ferenczy Noéminek tanítása alapján kívánja folytatni művészi tevékenységét. De örömmel jöttek Vargáék azéi't is Miskolcra és ebbe a művészlakásba, mert a diósgyőri bányák, gyárak, a munkáskörnyezet, a természeti kincsekben gazdag és szinte az ablakukig nyúló Bükk óráról-órára szolgáltatja a témát, ihleti őket újabb és újabb alkotásokra. Úgy véljük, Miskolc társadalma is örömmel fogadja a két új művészt. Hisszük, hogy szobrokban amúgy sem bővelkedő városunk egy-egy terén, vagy új lakótelepén nemsokára találkozunk Varga Miklós alkotásaival és Nagy Gy. Margit gobelinjein is feltűnnek az ismerős miskolci, vagy diósgyőri tájak, arcok, motívumok. ■ * "ET ét lakást látogattunk meg csak az új műtermes lakások közül. De ez a kettő is, az ott látottak is tanúskodnak amellett, hogy szocialista államunkban a művészet és művészetek megbecülése élő valóság. A négy új műtermes lakás öt hónapja nyújt boldog otthont, nagyszerű alkotólehetőséget a művészeknek. Régen Miskolcon lakó és újonnan Miskolcra költözött művészek dolgoznak az új esztendőben az új műtermekben, amelyeket a dolgozó nép állama juttatott nekik és amelyekért művészi munkájukkal a dolgozó népet szolgálják. Benedek Miklós MAI FIATALOK mai lányok Három lánnyal Három dolgozó növel. Ok mondták, hogy most már így nevezzem őket, mert igy helyes. Fiatalok, frissek, vidámak, s ha elárulom, hogy 18 évesek, akkor azt hiszem, több jelzőt nem is kell sorolnom. Az idén érettségiztek. Egyszer a gimnáziumban,. — az iskola tantárgyaiból, — másodszor pedig az éleiben, — a munlca és a közösségi élet „tantárgyaiból". Alert úgy érzem, az is érettségi volt, amikor Krasznai Magdinak először sikerült megindítania a fonógépet, elérni rajta olyan teljesítményt, amiért megillette az első elismerő fejbólintás. Ilyen érettségi volt, amikor Juhász Gabi először továbbitolta önállóan az első táviratot a postán, vagy amikor Garay Kati keze alól először került egy elmunkált ruhadarab... S én tudom hogy munkájukat itt is éppoly gonddal, szorgalommal végzik, mint a tanulást az iskolában, ahol jelesen, illetve kitűnően érettségiztek. — Dehát miért nem jelentkeztek egyetemre, főiskolára ezek a tehetséges lányok? — kérdezhetné valaki. Nos, válaszolunk: Jelentkeztek! Jelentkeztek sok hasonló társukkal együtt. Akkor talán nem sikerült a felvételi vizsgájuk? De igen! Kettőnek sikerült. — Felvettek az egyetemre! — Még most is emlékszem, amikor Gabi és Magdi boldogságtól ujjongva újságolta. Kati pedig reménykedve mondta: — Jövőre biztosan nekem is sikerülni fog! Ősszel azonban mé?sem jelentek meg az egyetemen, hanem dolgozni mentek. Magdi a Miskolci Pamutfonodába, Gabi az 1. sz. postához. Csak később tudtam meg, hogy az 1961—62-es tanévre nyertek felvételt. — Nem bosszankodtatok? Nem sajnáltátok, hogy „csak?’ jövőre mehettek az egyetemre? — kérdeztem tőlük. — őszintén szólva az úgy volt, — meséli Magdi. — hogy amikor megérkezett az Eötvös Lóránd Tudolanatra csend lesz, nem merünk kérdezni. Aztán mégis megkockáztatom: — Es ha nem? — Olyan nincs! Miért is ne lehetnék az? „Csak" tanulnom kell, sokai, sokat tanulnom. Az Iparművészeti Főiskola Textil Fötanszakára jövőre is jelentkezem, s ha akkor sem sikerül, majd a következő évben... Addig azonban mindent meg akarok ismerni, ami ehhez a, szakmához tartozik. Ezért vagyok most ipari tanuló a Miskolci Ruházati Kiss, férfiszabó műhelyében. Emellett persze rajzolni, festeni meg művészettörténetet is tanulok. Nagyon jó, hogy a LKM. Képzőművészeti Szakkörébe járhatok. Seres János festőművész a szakkör vezetője. Kati itt mesélni kezd a jó és hasznos szakkörről, a festészet gyönyörűségeiről, de másik két társa türelmetlen, közbevág: — Na, és csak női ruhát fogsz tervezni? — Nem! Csak férfit! — Miért? — kérdezik egyszerre. — Kevés férfiruhatervező van Magyarországon. Talán ezért egyhangú — aránylag — a férfiak öltözködése. Én egészen másképp akarom a férfidivatot... Hogyan? Ezt még maga sem tudja pontosan meghatározni, csak érzi, hogy másképp kell. Beszél arról, hogy ma a férfidivat szerinte nagyon komor. Ami pedig színes, az ízléstelen. Olyat akar, ami „ne a külföld után menjen", de mégis szép legyen, ízléses és modern! Biztosan jó ruhatervező lesz belőle... Közben Magdi és Gabi arról kérdezgetik egymást, hogy mivel töltik szabad idejüket. — Röplabdázni járok, — mondja Gabi és még hozzáteszi: — többek között... — Nekem színházbérletem van. — Tudom, Magdi — a multlcor láttalak, — kapcsolódik a beszélgetésbe Kati is — mi vettünk még hangversenybérletet is... mányegyetem értesítése, először megijedtem: Jövőre? Mennyit jogok én addig felejteni! Aztán eszembe- jutott a. felvételi vizsga, ahol az ország minden részéből voltak fiúk, lányok egyaránt és eszembejutoltalc azok, akik a legnagyobb izgalommal kérdezgették egymástól: „Vajon az idén sikerül-e?” űk ugyanis egy, két, sőt több éve dolgozó emberek, — sokan fizikai dolgozók, — akik minden évben jönnek a felvételire, mert tanulni akarnak, tovább tanulni... — Sokan vannak ilyenek a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen is, — folytatja Juhász Gabi. — Nekem is ők jutottak eszembe és önzetlenül mondom: az elsőbbség az övék... Mi most dolgozunk. És jó ez így. Nemcsak azért, mert megismerkedünk most a munkával, a dolgozó emberekkel, az Élettel, hanem azért is, mert közben még jobban felkészülhetünk az egyetemre. Például, mivel én külkereskedelmi szakra jelentkeztem, több nyelvel kell tanulnom. Ezért már most járok a TIT Szabadegyetemének angol nyelvóráira, azonkívül gyakorolom a német és az orosz nyelvet is. — Az sem utolsó dolog ám, — veti közbe Magdi, — hogy szeptemberig sok könyvet, na meg ruhát, cipőt is vásárolhatunk magunknak — saját keresetünkből. Mindkét lány csil}°a6 s5cm' ' mel beszel az egyetemről, s amikor egymásnak kezdenek magyarázni, már egyik is, másik is igy mondja: „Az egyetemünk. ... a mi egyetemünk” És ezt olyan természetesen mondják, hogy én akaratlanul is arra gondolok: jó ma fiatalnak lenni, jó így örülni az életnek, a mának, a tanulásnak, a jövőnek... Garay Kati, mintha kitalálta volna gondolataimat: — A jövőt csak szépnek tudom elképzelni! Sok boldog emberi, szebb- nél-szebb ruhákban! S a ruhákat én tervezem majd nekik. Mert. ruhatervező-nő leszek. Ezt olyan biztosan és megcáfolha- latlanui. jelentette ki, hogy egy pilBeszélnek, beszélnek ... Közben arra gondolok, hogy mi lelt volna ezekből a lányokból, ha száz, ötven, vagy akár csak 20 évvel ez- lelött éltek volna... Gabiből talán grófnő, — de nem, hiszen munkás volt az édesapja; Magdiból tanárnői — ugyan, özvegy édesanyja nem bírta volna, az iskoláztatás költségeit; Katiból pedig lehetett volna hajlott- hátú kis varrónő, aki semmiesetre sem álmodozhatott volna Iparművészeti Főiskoláról, nem beszélhetett volna lángoló arccal a festőművészet szépségeiről. Esetleg jól férjhezme- hettek volna?! Hm. Egyesek számára talán megoldás volt az érdekházasság is. De én tudom, hogy ők nem árucikkért akarnak szerepelni a házasságban. Ok élettársat szív szerint választanak majd. Tudom, mert ismerem jól őket, évekig voltunk osztálytársak. .. Most mégis megkérdezem: — Mi lenne, ha szeptemberig férjhezmennétek és hagynátok békén az egyetemet, tanulást, lennétek sütőfőző háziasszonyok, mint anyáink, nagyanyáink? Nevetnek, kinevetnek... Vidáman, önfeledten. Aztán egymás szavába vágnak: — Azt már nem! Férjhezmenni? Csak az Igazihoz... Első a tanulás... Anyáink? Az más világ volt... Elmúlt. .. Vége... Nem lehet visszahozni. .. Mi más emberek vagyunk... más emberek leszünk... Bennünk hivatásérzet él! Örültem, hogy olyanok maradtak, amilyenek az iskolában voltak, amilyenekké a mi iskolánk nevelte őket... Ma már sokan vannak ilyen magáik, gabik, katik: dolgozó nők, akik tanulni akarnak! S én tudom, ha évek múlva Juhász Gabriella megérkezik egy-egy külföldi útjáról, időt szakít, majd arra, hogy a miskolci távírdába benézzen, Garay Katalin ruhatervezőnő gyakran felkeresi a szabúmühelyek dolgozóit és dr. Krasznai Magdolna vállalati jogtanácsos is ellátogat majd a Pamulfo- nodába, ahol felberregnek a gépek, megpördülnek az orsók, — és kezet- szorítanak majd régebbi munkatársaikkal, elvtársaikkal, akik közül ők is valók... Ilyen emberek ^nlmbZk lehetnek ők, mai fiatalok — mai lányok. .. KuUkay Anna
