Észak-Magyarország, 1960. december (16. évfolyam, 283-308. szám)

1960-12-25 / 304. szám

6 BSZAKMAGTAROKSCAa l\ 71 Levél, emlékeztetőnek / _______^ A minap megorroltál rám. összekaptunk ezen a mos­tani világon. Te ellene, én mellette kardoskodtam, s amikor már nem tudtam mivel beboronálni ellenkezé­sed gidres-gödrös szántását, önérzeted tyúkszemére hágtam. Azt találtam mondani, hogy amikor az isten szétparcellázta az észbeli sütnivalókat, te késve érkez­tél az égi névsorolvasáshoz, így hát kevéske jutott be­lőle. Azzal csaptad rám az ajtót, hogy én meg, amilyen telhetetlen vagyok, kétszer is sorbaálltam, repetázni. Már nem hallhattad, hogy utánad kiáltottam: ezt ki­kérem magamnak!... Azon akaszkodtunk össze, hogy melyik jobb? Nem ta­gadtad, hogy ez a mostani világ jobb a réginél. „Az is­ién is megverne, ha az ellenkezőjét állítanám” — je­lentetted ki határozottan. Aztán az állítás tagadásba mérgesedett. Valaki a füledbe tette a bogarat — talán a tengerentúl« „édenból" kacsázott az a bogár a füledbe —. hogy Miskolc városában hajdanán (anno 1938) lép- ten-nyomon „kiadó lakás" feliratú táblára bukkant az ember. — Mutass most nekem egy ilyen táblát! — lengetted meg érved kajánkodva. — Nem tudok — vallottam be. s, aztán következett az észbeli sütnivalóval kapcsolatos megjegyzésem. Tapintatlan voltam. Dobbal nem lehet madarat fogni. Ha higgadtan viselem el. hogy valakit még ezzel is_ a rendszer ellen lehet uszítani, ott maradsz és én kiűz­tem volna a füledből a sok bogár közül legalább ezt az egyet. Elvittelek volna a faludba, ahol a sorsunkat fordító 45-ben 114 házat tartottak nyilván, jelenleg pedig 168-at Magad dicsekedtél vele, hogy a te faludban micsoda házsor épült! Az elmúlt másfél évtizedben csupán két új család telepedett meg a községben, az állatorvos és egy rendőr, körzeti megbízottnak. A tanácselnök kap­kodott a fejéhez, honnan teremtsen nekik lakást. Kilin­cselt fühöz-fához, hogy legalább albérleti fedelet tudjon biztosítani addig, amíg községfejlesztésből és az „illeté­kesektől” kicsikart hozzájárulásból tisztességes lakást emelnek nekik. Hogy lehet ez? Az 54 új lakás sem ered­ményezett lakástöbblelet? Nem. Ha jobban szemügyre veszed a falu családstatisztikáját, kiderül, hogy az 1945-ben meglevő 180 családra jutott az a 114 ház, mely­ek jelentős része csak egy lakószobából állt. A felszabadulás után az anyagiakban végbement gyö­keres változások megnövelték az igényeket. Az évtize­dek óta fennállott és mindenki által „törvényesnek" tartott állapotok egyszerre tűrhetetlenekké váltak. Tiz- és százezrek jöttek rá szinte máról holnapra, hogy az a cipő. melyet megbékélve viseltek oly sok esztendőn át, irgalmatlanul szorít, meg kell szabadulni tőle. Az évszázadok nyomorúságát bölcs közmondásokba izzadta ki a nép tapasztalása — nos, ezek a mértéktartásra intő: közmondások manapság úgy peregnek le sokakról, mint falrahányt borsó. Itt van például ez: „Csak addig nyúj­tózkodjál, ameddig a takaród ér." De amikor körülöt­ted gombamód szaporodnak az új házak, a közlekedés­rendészetnek kellett már megtiltani a gépkocsi parkí­rozást Miskolc főutcáján, hogy el ne torlaszolja a „ma­szek!’ autók sorfala az utat, hogyan tudnád te a bölcs közmondás mértéktartásához igazítani igényeidet? Otthagytad a falud, eljöttél Miskolcra szerencsét pró­bálni. Nem volt ez a szerencse-próbálás megpróbáltatá­soktól terhes. Két kézzel kaptak utánad a gyárkapu­ban. Szakmát adtak a kezedbe, azután a szakmádhoz munkát, a munkád meg tisztességes megélhetéshez jut­tatott. Gyökeret eresztettél, „igazi” városi ember lett belőled. S amikor megnősültél, becsukódott mögötted a munkásszálló ajtaja. Elindultál a városba, s megfe­ledkezve múltról, a ricsajos cselédlakásban eltöltött gyermekévekről, bosszankodva állapítottad meg: sehol egy lakást kínáló tábla a kapura akasztva. Végül sike­rült szerezned egy albérleti szobát, szűk volt, nyomorú­ságos volt, akár egy kecskeól. A szoba nem nőtt. a csa­lád azonban igen. S most... Igen, most dühök villámlanak benned, s elfelejted, hogy nem te voltál az egyedüli, aki Miskolcon próbált szerencsét, s megtelepedett a füstös, kismultú, de nagy jövőjű városban. Veled együtt tíz- és tízezrek jöttek ide, s a téglagyárak, újak és régiek ontották az építő­anyagot. de 15 esztendő alatt ötvenezer lakásra nem' futotta az állam erejéből Miskolcon, nem futotta a te és az ideözönlött tízezrek erejéből. Ezek a tízezrek, országosan meg milliók kezdetben nem lakást kértek. Azt kérték az új rendtől, hogy sza­badítsa meg őket a munkanélküliség rémétől, adjon munkát, kenyeret, hogy ne legyünk többé a „három­millió koldus" országa. S az új rend történelmileg meg­lepően rövid idő alatt teljesíteni tudta azt, amire a vi­lág leggazdagabb imperialista nagyhatalma se képes — elűzte az emberek fqje fölül a munkanélküliség ősi ré­mét. Lakása, kényelmes otthona még nincs mindenki­nek. de lesz. mindenkinek lesz, s ezt is történelmileg nagyon rövid idő, 15 év alatt teremtjük meg. — Tizenöt év! — húzod el a szádat haragosan. Mit mondhatok erre? Megismétlem: tizenöt év. Itt minden érv — csak érv. Miért nem veszel te magadnak két vagy tiz nadrágot, amikor csak egyre van pénzed? Rajta, válaszolj! Mondtad, az asszony is dolgozik, van már egy kis. félrerakott pénzecskétek. Tervezz, hány év alatt tudsz összerakni egy házravalót? öt év alatt? Akkor őt év. múlva lesz házad, bérleti dijat se kell utána fizetned,] a sajátod lesz. Az ország csak 15 év alatt tud annyit, félrerakni, hogy mindenkinek legyen lakása. Nekem meg nincs félrerakott pénzecském se, s én is; albérletben lakom. Különben ne haragudj. Legyünk továbbra is barátok Jóakarat, emberbaráti szeretet Karácsony a szere­tet és az ajándékozói ünnepe. Ilyenkor min­den ember igyekszik, hogy hozzátartozói, embertársai iránt ér­zett szeretetét valami­lyen formában kifeje­zésre juttassa. A szere­tet megnyilvánulása volt, 8 igen nagy örö­met szerzett a Vakok Szövetsége miskolci tagjainak az a meleg­hangú kis ünnepség, amelyet a Dar/ka Gá­bor utcai általános is­kola leányúttörői, dr. Tóth Ferencné tanárnő és id. Bana József, a Vakok Szövetsége kul­túr felelősének közre­működésével rendez­tek. Az ünnepségen meg­jelent tagoknak a gyer­mekek szórakoztató műsorral kedvesked­tek, majd szeretetcso- maggal ajándékoztak meg minden részvevőt. Ezt az ünnepséget, amelyet első ízben ren­deztek Miskolcon, s azt a szeretetet, amellyel a gyermekek bennünket körülvettek, örökre a szivünkbe zártuk, soha nem fogjuk elfelejteni. Ha a szeretetnek ezt a megnyilvánulását nemcsak a Dayka Gá­bor utcai általános is­kola tanulói, hanem minden tanuló, minden felnőtt szerte a világon gyakorolná, ha min­denki így cselekedne^ nagyon sok könnyet le lehetne törölni a sze­rencsétlenül járt em­berek arcáról. Nem kell ehhez semmi más: jó­akarat és szeretet Kóta Károly vak telefonkezelő. Jutalmazási ünnepség Bőcsön Böcs község pnrttlt­Möj ................. r itkán Ez nálunk nem újkeletű. , érdeklődik, években . ácsokat ad és sok esetben eljár a kö- élenjáró dolgozókat gazdaság különböző ügyeinek éUnté- ünnepség nagyszabású _■ Részt vettek KISZ, a nőtanács, a Hazafias Népire : vezetőségének. Az ünnepség i televízió készüléket, ame- Jutalmaztuk m íelyiségében helyeztünk el. i látogatják a közvetítése­Villanyfény a Lyuba-tanyán Völgy ölébe rejtőzött kicsiny tele­pülés a határmenti Lyuba-tanya. Csak 17 család él itt Olyan ez a Lyuba-tanya, mint a hangyaboly az erdőben. De az emberek is olyan szorgalmasak, mint a hangyák. A felszabadulás előtt cselédek voltak, utána földhöz jutottak, házat építet­tek maguknak. A járási pártbizott­ság. a járási tanács felfigyelt erre az örökké mozgó szorgalmas „han- gyaboly"-ra és 1956-ban csaknem félmilliós költségen modern iskolát és nevelői lakást építettek Lyuba- tanyán. Ez év tavaszán pedig a lyubata- nyai lakosok is csatlakoztak a sze­merei Reménység Termelőszövetke­zethez. Külön üzemegységet hoztak létre a tanyán. A munkából mhw denki egyformán kiveszi a részét« gyarapítja a közös vagyont A nyá­ron juhhodályt, nyári szállást a szarvasmarháknak, sertésólat, ba­romfiólat és kukoricaszárítót építet­tek saját erőbőL Az elsők között voltak az encsi járásban a betakarí­tásban és a cséplés elvégzésében is. Most ismét nagy ajándékot ka­pott Lyuba-tanya tsz-lakossága. December elején kigyulladt a vil­lanyfény. Rádió szól a házakban, a nincs messze az az idő sem, amikor a volt cselédek, a Lyuba-tanya mos­tani és örökös gazdái, televíziós an­tennát szereltetnek házuk tetejére, Lörincz László Oh percben 1952. Gyönyörű karácsonyeste volt. Aranyos volt az unoka, ahogy kicsiny kezecskéivel feldíszítette a kis karácsonyfát A nagyapa meg a nagymama már ilyet sem kívánt Minek nekik? Dehát az unoka kérésére a vő, s a leányuk meglepte az öreg szüléket... Milyen kedves volt, amikor egyenként csomagolta ki a selyem papírból a csillogó üvegdíszeket Mindegyiknek külön nevet adott. Annak a kis piros szívecs- kének ezt: „Nagyapó szíve”. A másik, amelyik olyan bohó- kás. mint a nevető ember: „Nagyanyó mosolya” lett Az Öreg falióra verte fel a szónélküli emlékezés csendjét Lassan, komótosan ütötte a tizenkettőt. Az utolsót — mintha a nap végét hangsúlyozni akarná, — erősebben kondította. — Készüljünk aludni, — invitálta öreg életepárját Kondás Imre bácsi. — Menjünk. Álmodjunk sok-sok ilyen szép karácsonyt — merengett a kis karácsonyfa felé az ezüsthajú asszony. öregesen vetkőztek, lassan, kimérten. Az ember lehörpin- tett még egy pohárka borocskát. Maga elé nézett, s szóta­golta a szavakat: Nagy-a-pa szí-ve. óh, hogy túloz ez a csöpp­ség' Hát nagyapának olyan jó szíve van? Könnycseppet tö­rölt ki a szeme sarkából, s fennhangon gondolkodott: A mi — Adjanak vérátömlesztést! — adta kJ az utasítást a főorvos. — De nincs vér! Illetve van, csak nem a B. Rh pozitív cso­portból. — Akkor hívjanak be egy donort — De kit? — Nem tudom! A főorvos fáradtan tette le a telefonkagylót Szüntelenül töprengett. Segíteni kell! Segíteni! De kit zavarjanak fel most hogy vért adjon? Karácsony éjszaka van. Pedig mennyire Alig szén derültek álomra, az udvarról beszűrődő hangos beszéd riasztotta fel őket. Ha!... — hallgatózott az öreg, — csak nem a vöm? Csak nem a drága kis unokámmal történt valami? — kérdezősködött önmagától a felriadt ember. — Nem! Idegen! Az udvaron állandóan Kondás Imrét emlegették. Ki lehet Az öreg óvatosan kinézett a Jégvirágos ablakon. Egyenru­hás ember! ? — Nem tettem én semmit a törvény ellen, miért keresnek hát? Kinyitotta az ajtót, nem is érezte, hogy a metsző hideg megmarkolja mezítelen lábaszárát. — Én vagyok. Kondás Imre! Miért keresnek? Sötétszürke bundás férfi lépett elé: — Kondás bácsi! Azonnal jöjjön! Vért kell adni! — Megyek! Megyek! — Sebtében rántotta fel csupasz lá­bára a bakancsot. Jaj, még a nadrág is! Utána ing nélkül a- szólt a mentőautó vezetőjéhez, s a sziréna felsírt. Jeges volt az út, a. gumi minduntalan megcsúszott, lépésben haladva érték el a főutat. Itt már száguldhatott az autó. Csak még időben odaérjen! A főorvos éjfél előtt pár perccel kapta az értesítést: a teg­nap délután óta vajúdó asszonyka 10 órakor megszült. Gyö­nyörű. 4 kilogrammos kisfiúnak adott életet. Csakhát sok vért veszített. Kapott injekciót, de nem sokat használt mesélte, hogy Szegedre utazik, mert megtalálták az elveszett­nek hitt testvérét Hanem... Igen! Kondás Imre... Miskolc» — Menjenek Kondás bécsiért! ö segíthet! — Sajnos már csak pár perc. A szív végleges nyugovóra készül. Az arc hófehér. Mit írjanak be a kórlapra? — töp­rengett magában az osztályosorvos. Tehetetlenség? Igaz, a tinta elbírná: exitus. De neki élni kell! Az inspekció« nővér megint rossz hírt hozott. A gyerek siti Az anya már eszméletlen! Az ajtónál csöngettek. Hárman Is szaladtak egyszerié. — Na, mi baj van? — kérdezte egy mély basszus. A kis nővér, aki két órával azelőtt még Móricz Zsigmondot olvasta, megdörzsölte a szemét. — Nini, az öreg emberszerető! ö az! Móricz Zsigmondi A bajsza is, a tekintete is olyan! Mi ez? Alom? — Kondás bácsi! — kiáltott fel a főnővér, e mint régi te- mérőét, pillanatok alatt összecsókolta az öreget A műtőasztalon ott feküdt az asszonyka. Ä mellén a lepedő már csak alig-alig emelkedett. Imre bácsinak helyet mutat­tak a másik asztalim. Felfeküdt A tűt talán ekkor szúrták százötvenedszer a vénájába. A fiatalasszony alig hallhatóan nyöszörgött, amikor karjá­ban érezte a szúrást. A kis csövön Kondás bácsi piros véré­nek gyöngy csepp jel fürgén folydogáltak az édesanya ereibe. — Négy és fél deci! — szólt a nővér. — Na és? Vegyék csak nyugodtan! Nekik élet kell! — szólt megszokott basszusán az öreg. — Nem lehet többet! — tiltakozott az orvos. — Reméljük ez is elég! — Elég! — lelkendezett a nővér. — A pulzus gyorsul. Ta­lán életben marad. Imre bá’ majdnem megsértődött Az időközben megérke­zett főorvos mentőautóval akarta hazaküldeni. — Még mit nem! Megijednének az utcában! Meg, hegy jönne fel oda az autó? Jeges az út! Fiatal vagyok én, kérem! Alig múltam hatvanöt esztendős! — s köszönetét sem várva elindult a karácsony éjszakába az öreg véradó. Másnap sehogy sem lelte a helyét Egész éjjel nem aludt, s mégsem volt álmos. Tett, vett a konyhában, valami leírha­tatlan belső szorongást érzett. Dél felé kapta magát, ünnep­lőbe felöltözött a kis karácsonyfáról óvatosan levett két szem szaloncukrot s elindult A kórházban a nővérek szeme csillogott az örömtől. Fehér köpenyt adtak rá. bevezették az ágyhoz. Az Ifjú asszony arcán már ott virultak az élet rózsái. Kon­dás bácsi szótlanul leült a zsámolyra, s nézte, nézte a fiatal­Az alvó megérezte a meleg tekintetet, s kinyitotta kék szemét. Arcán mosoly futott végig. Erőtlen kezével belesimí­tott az öreg hófehér hajába, s alig hallhatóan mondta: — Köszönöm, bácsi! Pásztory Alajos várta az a kis fiatalasszony a gyereket! A kisfiú megjött, de az anya távozóban. Kétszeres bánat a férjnek. Elveszti a fe­leséget, s ki tudja, nem költöaik-e utána a csöppség is. Mii csináljunk? Vér kell! — Talán az a szőke fiatalasszony? Nem, nem! Tegnapelőtt

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents