Észak-Magyarország, 1960. augusztus (16. évfolyam, 181-205. szám)
1960-08-07 / 186. szám
0 fSZAKMAGTABORSEAO Cokrászéák és kisvendéglők i biktarijai tsz-községekben Az utolsó kévék És lön reggel és lön este az első napon... Mondó az Ür, hogy megteremti a kacsát az embernek, ropogtathassa pecsenyéjét, mígnem már az állán is végigcsöpög a zsirja. És így vala, és ime a kacsa ... És ezen az első estve- len, amikor az ég valamennyi lámpása kedélyes hunyorgatással pislogott felém, s a kövérképű Hold részeg vi- gyorral tetszelgett pizsamában gömbölyű - ségével, szemérmetlenül mutogatva domborulatait, fáradt tagjaimat vonszoltam haza. S lám, a kapun belépvén, valami pihés fehérség lottyant lábaim elé. Ijedtemben kishijján elrikoltottam magam, azt hívén, valami istentelen kisértés látomása vagyon. De nem. Mert ahogy cipóm orrával véletlenül oldalba bökém. rám tátotta narancsszínű csőrét, s így szála: — Háp-háp ... Tisztességtudó, gondoltam magamban, bemutatkozik. Kedvem lett volna talán még megsimogatni is bóbitás fejét. Aztán elreteszeltem lakásom ajtaját. Egy pillanatig még fel- rémlett előttem fehérA PIMASZ KACSA avagy fohász az éjszakai nyugodalomért Foto: Kardos hoz, ahol szerencsésen karambolozok a háziasszony fiával. Szidjuk egymást, aztán közösen azt az átkozott kacsát, kergetőzünk az udvaron, azt hiszik már felölünk, hogy megbolondultunk, mert már valóban nem is vagyok az eszemnél, hiszen én vagyok Napoleon, nekem kell megnyernem ezt az éjszakai Waterloot, vagy mit is, wate rkacsát. már nem felelek magamért, ring- lispil vagyok, futok utána körbe-körbe. gombjaim sehol, s egy szál glóriám a derekam körül cafatokban, s mostmár én vagyok n Hold, meg a Göncöl, meg a Nagy-Medve ... Azanyád! No, ez talált. F.z egy féltégla volt, most aztán hápogj, te ronda dög! Lefekszem. És lön ismét reggel, és lön ismét estve és megint újra és újra száll, tűnik a Nap és én már nem merek hazamenni, legszívesebben Szent Ilona szigetére száműzetném magam, a kitüntetések garmadával árasztva el ezt a szemtelen. pimasz kacsát. Hisz újra és újra elvesztem vele szemben az éjszakai csatát. AZ ONELETRAJZ y. .• -ír--;- a nyugtalanság, ha önéletrajzot ninaig e,,0ela kémek tőle. Talán már ötvenet is irt a felszabadulás óta. Most megint odaállít hozzá az osztályvezető: — Flórikám, holnap reggel hozzál be egy önéletrajzot. de részletes legyen. Meg akarta kérdezni, minek kell az az önéletrajz, de már megszokta, hogy az ilyen kérdésekre úgysem adnak megnyugtató választ. Általánosságokkal szúrják ki az ember szemét. Kell, hát kell. Legyenek vele boldogok. megírja, öt perc alatt összevágja. Született, élt, ha nem volt muszáj hazudnia, őszinte volt. Hogy kik voltak a szülei? Hálaistennek nem arisztokraták. Parasztok, szegények, mini a templom egere. Az apja cse- tédeskedett, amíg agyon nem rúgta a ló. Olyan szerencsétlenül érte a rúgás, menten szörnyethalt Szegény anyja! Istenem, alig tudta elviselni a csapást, hetekig feküdt, ö még akkor kicsike volt, tízéves, nem tudta felérni ésszel, mit vesztett apja halálával. Anyja nem ment férjhez. Olyan apád már úgyse lesz, mint ő volt, nem akarom, hogy mostoha kenyérre jussál. Ezt szokta volt mondogatni neki. Nem volt testvére. Anyja ott maradt a grófnál. A részvét „megérinthette” a nagyúr lelkét, magához hivatta az özvegyet, s megígérte neki, ha felnő a fia, apja nyomdokaiba léphet. Anyja hálálkodott, köszönte a „nagylelkűséget”, de amikor hazament, homlokon csókolta a fiát és ezt mondta: — Nem akarom, hogy apád sorsára juss, nem leszel te a gróf cselédje, amíg a kezem bírom. Tanult emberi nevelek belőled, gyermekem, még ezen az őszön beadlak az oskolába. Kovács Flórián ült az asztal mellett. Nehezen ment az írás. Az eléje készített géppapíron még csak egyetlen szó díszlett, szép gyöngybetűkkel: önéletrajz. TnnnnMH Csak ne lenne ilyen utálatos a loprengen. nevp Fiórlán Kovács Flórián! Megáll az ember esze. hogy zselléremberek ilyen dzsentri vagy mifene nevet tudjanak választani a köly- küknek, még szerencse, hogy a családi neve némiler ellensúlyozza ezt a ... Minden valamire való személyzetis felkapja a fejét ilyen név hallatára, talán azér> is nyaggatják öt annyit az önéletrajzirással. Ha mondjuk Pista, Miska vagy éppenséggel Jancsi lenne — a> igen, az olyan „kádernév”, azután nem marad az emberben mellékérzés, átsiklik rajta észrevétlenül. De ez" Fúj! Flórián! Ha még meg lehetne magyarosítani. Ki röhögné a világ — keresztnevet nem szokás megmási tani. No, Flórt, gyerünk, mert rádvirrad! S a töltőtoll lassan megindult a hófehér papíron. Magabiztoson szántotta a toll a sorokat. Hányszor, de hányszor leírta ugyanezt: ,Szüleim cselédek voltak, apámat agyonrúgta a ló... Anyám elhatározta, hogy nem juttat apám sorsára. Egyetlen gyermeke voltam. 6 meg olyan kevéssel is beérő, igénytelen asszonyka. Dolgozott látástól vakolásig, mert sokba került a tandíj..." S itt kitérőt is tett Kovács Flórián. Mélyenszántó bírálattal illette azt a régi világot, melyben e szegénysorsú gyermekek, legyenek bár született tudósok, elkallódásra voltak ítélve. Az úri világ éberen őrködött a tudás monopóliuma fölött. Hogy neki mégis sikerült leérettségiznie, majd megszerezni a könyvelői képesítést, az kivétel Az anyja feláldozta magát érte. Szép sorjában elmondta az életét, majd hitelesítette aláírásával, azzal a csúnyával, összehajtogatta az önéletrajzát, betette a kabátzsebébe, nehogy otthon felejtse, aztán nyugovóra tért. Kovács Flóriánt nem kellett ringatni, hogy álomba szenderüljön. A fáradság percek alatt eloltogatta az ébrenlét gyertyáit. Aludt. Aludt és álmodott, ? olyjismit álmodott ami1 kor felébredt reggel, csuromvizes volt a párnája. Megizzasztotta az álom. A személyzetis hivatta, átszólt érte a hivatal- segéddel. — Foglaljon helyet, Flórián. Leült. A személyzetis a fiókjában kotorászott, majd az önéletrajzot húzta elő. Flóriánnak elakadt a lélegzete, csak nem irt bele valami rosszat!... — Nézze. Flórián, mi kommunisták nem szeretjük az olyan embert, aki őszinteség helyett mellébeszéléssel i raktál bennünket. — De kérem! — akart tiltakozni Flórián, de amaz i szavába vágott. — Ne is mentegesse magát. Maga valamit kihagyott önéletrajzából. — Én?! — hökkent meg Flórián. — Nem is én! — förmedt rá haragosan a személy- etis. — Tudja, mi az emberek jellemére is kiváncsiak agyunk. Maga jó munkaerő, kiváló szakember, s ezért álásak vagyunk önnek. De szerettük volna, ha őszin- én bevallja, hogy maga nagyon rossz ember. — Kikérem magamnak! — csattant fel Flórián ‘szinte felháborodással — Én n*C0 kiadom magának — csattant fel amaz m&o haragosabban, hagy Flóriánnak inába szállt • *átorsága. — Nézze, kérem » csendesedett le a személyzetit érzem, hét év alatt falusi ember lettem, megszerettem ezt a nagy alföldi községet. S talán a község is enRosszul mondta, hogy talán. Valóban megszerették. Pedig soha senkinek nem tett engedményt, ha a törvényességről volt szó. Volt persze, aki haragosan távozott az elnöki irodából, de később megmondta: igaza van. elnök elvtárs, de tudja, sokszor ideges az ember. Igen, sokszor ideges. S ő vajon hányszor volt ideges? Vagy ö soha nem fáradt el? Fáradhatatlanul állt és áll posztján? Dehogy! Túlzás, nagyképűség lenne ilvet állítani. — Bizony sokszor elfáradtam. Egy-egy megoldhatatlan problémán rágódva órákat ültem az asztal mel- lett. Nem izzadtam úgy meg még a munkapad mellett sem hajdanában. És szinte már ott éreztem kezemben a tollat, ahogy írom: ..Elvtársak, ne haragudjatok, de elfáradtam, úgy érzem, nem vagyok embere a dolognak ... Azután sétáltam egyet odakint az esti levegőn. Hazamentem, kinyitottam kis műhelyem ajtaját, — mert műhelyem van. ahol barkácsol- gatok, — s nekiláttam gyalulni. Azután reggel újra friss erővel láttam munkához. Intéztem a termelőszövetkezet ügyét, a számos lakás- problémát, mert ebből van a legtöbb, sajnos, kévés a lakásunk. PERSZE HÉT KEMÉNY esztendő alatt több volt az öröm a bosszanko- dásnál. Egy-egy sikeresen elintézett ügy után új szárnyakat kap az em- bef. így van ezzel Honfi elvtárs is. Amikor felépült a négyszer kéttan- termes iskola, elkészült az új gyalogjáró, parkok váltották fel a régi poros tereket, avagy elintéződött egy- egy lakásprobléma, családi ügy, — Honfi elvtárs örült a legjobban. A legnagyobb öröm azonban a közelmúltban érte: Mezőcsát termelőszövetkezeti község lett. A tizenhétezer holdas határban ma már új módon és új módszerekkel, elégedetten és sikeresen gazdálkodik a három me- zőcsáti termelőszövetkezet. — Jöttek hozzám a gazdák, és én is mentem hozzájuk. Jól esett, s a bizalom jelét éreztem, amikor azt mondották a még egyéni gazdák: ha maga mondja, Honfi elvtárs, biztosan jó lesz és -kapunk segítséget is. Személyesen a Lenin Termelőszövetkezetet patronálja. Nincs napja a hétnek még ma sem, hogy ne beszélgetne a tsz vezetőivel, tagjaival. Vagy ő járja végig a közös „birodalmat”. vagy öt keresik fel a tanácson, örömhírt hoznak, vagy gondokról beszélnek. És Honfi elvtárs azonnal intézkedik. A sikerek, gondok, munka közepette persze nem feledkezett meg a legfontosabbról, ami elengedhetetlen a fejlődéshez: a tanulásról. — Bizony, tanulás nélkül nem sokra mentem volna, — mondja. — Hiszen e poszton mezőgazdasági szakemberré, jogásszá, jó emberis- merővé kell képeznie magát, aki vállalta. Én azóta elvégeztem a tanács- akadémiát. Állandóan a jogügyi és mezőgazdasági szakkönyveket bújom. És most az őszön elkezdem a középiskolát. Nem mondom, hogy könnyű lesz. hiszen munka ma is van bőven és lesz még jó sokáig. Ám tanulás nélkül nem lehet meg az ember. Aki nem igy gondolkodik, nem sokáig állhat helyt. Ez pedig a legnagyobb szégyen a világon!... Beszélgetünk a község holnapjáról. Szép, komoly terveik vannak. Űj strand, mozihelyiség, új szülőotthon, új utak és lakóházak. Mindezt a második ötéves tervben szeretnék megépíteni. Nem tudni mennyi pénzt kapnak rá, azonban ami saját erejükből telik, hozzáadják. Ez évben is több mint hetvenezer forint értékű társadalmi munkát végeztek már. a párt- és a KISZ-szervezette! egyetemben. S ahol faragni kell, ahol asztalosmunkára van szükség, az elsőszámú munkás Honfi József tanácselnök, akit régi munkahelyén még most is mint az egyik legkiválóbb szakembert emlegetnek. — Ha otthon járok, mondják Is: mikor jössz már vissza hozzánk? Hát ennyire hűtlen lettél? S erre én elmondom mit dolgozunk, hogy dolgozunk itt vidéken. Elismerik, hogy ez bizony sokkal szerteágazóbb, sokkal fortélyosabb munka. EGYÉBKÉNT ELÉGEDETT, jóke- délyű ember Honfi József. Fia most végzi a tiszti iskolát, felesége mint könyvtáros dolgozik. S bár terve a távolabbi jövőt tekintve az, hogy valamikor majd hazamegy Vecsésre — egy bizonyos: még sok-sok évig építi, szépíti községét, Mezőcsátot. ahol szeretik, becsijük és ahol nagy szükség van rá! Barcsa Sándor — HONFI ELVTARSAT keressük! — Ki tudná megmondani, hányszor hangzott már el hét esztendő leforgása alatt e rövid mondat itt, a me< zöcsáti községi tanács irodahelyiségeiben. Nincs aki számolná, s nem is igen tudná számontartani. Egy bizonyos: minden nap sokszor. Hét és fél esztendő alatt pedig a napok száma is többezer. S ha még ehhez hozzátesszük: Mezőcsátot közel hétezer ember lakja, tizenhétezer holdas határa van, — nem nehéz következtetni hányán és hányféle problémával keresik lel naponta a tanács végrehajtó bizottságának elnökét. Mielőtt a tanács emeletes épületébe léptünk, végigjártuk a nagykiterjedésű községet. A régi poros, szemetes terek helyén virágerdős parkocskák. Számos épület megszépült, új ruhát öltött. S akit megszólítottunk, akitől érdeklődtünk, igy vélekedett: ,Jgen, ebben benne van Honfi elvtárs kezemunkája is. Nagyon rendes ember. Nem enged a huszonegyből az igaz, de az ö helyén nem lehet másként!” Ez utóbbi megállapítás csak fokozta az érdeklődést, vajon milyen ember lehet Honfi József. — Éppen az előbb láttuk, de elment, alighanem Bogácsra utazott, — mondták az elnöki iroda előszobájában. — Bogácsra? Talán üdülni? — Nem. dehogy! Üdülőt épít ott a járási tanács és ő, mini asztalos szakember, ott is sokat segít. — Szerencsére, míg lehangoltan gondolkoztunk, nyílt az ajtó és belépett az, akit kerestünk. — Mondjuk, hogy véletlenül — felelte mosolyogva. — Még nincs kész a gépkocsi. Különben már árkon- bökrön túl járnánk. Szeretnénk befejezni Bogácson az üdülő építését. Fontos, hiszen a tanács dolgozói pihennek majd ott, a gyógyfürdő mellett... Leülünk az egyik barna íróasztal mellé és... észre se vettük, hogy a rövid beszélgetés alatt órák szaladtak el. Nem volt kár az időért. Megismertünk egy olyan embert, aki szivvel-lélekkcl áll őrséget a gondok posztján. S ott is kíván maradni, míg erejéből futja. ŐSZINTÉN SZÓLVA, nehéz, dolog sorokba szedni mindazt,'amit tíonfi elvtárs munkájáról el szeretne az ember mondani. Nem mintha különleges enjber lenne. Egyszerű ember. Mosolyogva beszél ezernyi gondról, ezernyi problémáról. De sokat és alaposan. Am magáról keveset, s csak ha kérdezik. Pedig az ő sorsa, eddigi élete is megér egy egész krónikát. Bár neki erről más a véleménye. — Ugyan... Hivott a párt, hát jöttem. Ezerkilencszázötvenhárom januárjában régi munkahelyemen, a Budapesti Északi Járműjavítóban, ahol asztaloskodtam, hivattak a pártbizottságra: „Néhány munkáskáder kellene falura. a tanácsok vezetésére” — mondták. — „Nem vállalnál te is ilyen munkát. Honfi elvtárs?’' — Meglepett a kérdés. Szerettem a munkámat, jól kerestem. Kint Ve- csésen saját házunkban éltünk feleségemmel és fiammal. Dolgoztam nyugodtan az üzemben, segítettem a pártnak, ahol szükség volt rám. S most elmenni idegen helyre... De azért’ nem hagyott nyugodni a lelkiismeret. Ha kell, bizonyosan azért kell, mert sok ott a tennivaló. A feleségem persze nem nagyon örült neki, hiszen azt sem tudtuk még, hol kötünk ki, az ország melyik részén, .milyen emberek között. De hát kommunista az, aki jpegijed bármilyen munkától is? ... És néhány nap múlva Honfi József egykori árva gyerek, aki szülők nélkül, nehéz körülmények között nőtt fel. akit sokat pofoztak, zavartak inas korában, már ott ült a közigazgatási iskola padjaiban. Ült tíz egész hetet, tanult éjjel-nappal. És tíz hét utál) a Keleti pályaudvaron jegyet váltott Mezőcsátig. — Nehéz már részleteiben visszaemlékezni, mit is éreztem akkor áprilisban. Hiszen több mint hét esztendő telt el. Arra világosan emlékszem: soha sem volt még olyan lámpalázam, mint amikor ott ültem a tanácsülés előtt és vártam, hogy megválasztanak-e, megbiznak-e bennem. Megbíztak. És másnap ott ültem az irodában. Előttem asztalosszerszámok és megmunkálandó faanyag helyett akták, jelentések hosz- szú sora. Azután hallom, odakint rólam beszélnek: „A tanácselnök elvtársat keresem, nagyon fontos ügyben.” És hogy azóta hányszor és hány emberrel beszéltem? No, ezt nem tudnám megmondani. De úgy A gondok posztján... — Mezőcsáti jegyzet — A Mezőkövesdi Járási Földműves- szövetkezet a tsz-községek kívánságának eleget téve, az idén 1,5 millió forintos beruházással új vendéglátóipari kombinátot épített Szentist- ván tsz-községben. Ebben éttermet létesítenek korszerű konyhával, valamint itt helyezik el a cukrászdát és a söntést is. Az építkezés befejeződött, s az alkotmány ünnepére az új létesítményt átadják rendeltetésének. Ez lesz az első vendéglátóipari kombinát a Matyóföldön. Bor- sodivánka és Bükkábrány szövetkezeti községekben ugyancsak az idén nyitottak egy-egy cukrászdát. Szépen berendezett vendéglő és cukrászda nyílt Mezőkeresztes tsz-községben is. Az ötéves terv során a Bükkalja valamennyi tsz-községében létesítenek kisvendéglőt és cukrászdákat. naiari. ivem nettem lesz ropogós sült , belőle, mégis engem zavar? Ugrottam, csak úgy 'teglizsében, kezemben almák, gondoltam, elegendő a muníció. Azanyád! ... Nesze, te piszok!... A szemtelenje rémülten menekül. Már a tizedik házban gyújtanak világot, a környéken zendüléstől lehet tartani, azt hiszik, szórakozom. Háziasz- szonyom fia is segítségemre siet végre, s egy tói irányzott dobással harcképtelenné teszi a csendzavarót. — Megdöglött? — cérdezem kimerültén. — Biztos! — mondja nem kis elégtétellel hangjában. És aztán ismét nyugalomra hajtom fáradt fejem. Álmodom tovább ... Már éppen a Mont Bláncot mászom. s a csúcson kapaszkodó kezemre rálép egy óriási kacsaláb, s én a fájdalomtól felüvöl- tök... — Háááááp-háp-hápháp-háp... Mint akibe lándzsát döftek, ugrok az ajtótollú barátunk, díszétől fosztottan, a vasár- napi ünnepélyességgel terített asztalon. Aztán az éjszakai nyugodalomra hajtám fáradt fejem. És álmot látEn voltam a világ legerősebb embere. Izmaim mint hatalmas hajókötelek, feszülve hálózták be egész testemet. Valamennyi sportágban első, világbajnok, ragyogó olimpikon. szépségdijak nyertese. Sophia Loren heoz- zámképest maga volt a kacsafejű szörny... s ekkor... ekkor közbe- üvöltött. éktelen sival- kodással a kacsa ... — Háááp-hápzháp- háp!... Háááp-háp- háp-háp... Nem vagyok ideges természetű, de erre kissé már mégis nyugtalan lettem, s kivágtam az ablakon a papucsomat. Válasz: még éktelenebb hápogás. Felrázom családom tagjait. Miénk ez a kacsa? Nem. A szomszédba való. Nem vagyok ideoes, de haragom most már nem ismert
