Észak-Magyarország, 1960. április (16. évfolyam, 78-101. szám)

1960-04-03 / 80. szám

ta ZAKMAO T A ROM Z A U 5 I kitüntetés nagy célokra buzdít... szónkét éve. Karom a csá­kányhoz, la­páthoz szokott. Nehéz nekem a toll. Inkább a tettek, mint a szavak em­berének is­Néhány nap­pal ezelőtt az Országházba hivtak. Valamikor a bányairodába is úgy léptem be, mint akit kötéllel húz­nak. Az akkori világ urainak sze­mében nem volt ember a munkás. És most? Magam is meglepődtem és elgondolkoztam azon, mennyire megváltozott másfél évtizede a világ, hiszen úgy mentem, úgy mehettem az Országházba, mintha haza mennék. Igaz, nem először voltam ott. Az utóbbival együtt hatszor nyújtottak át nekem jó munkám elismeréseképpen ki­tüntetést. Az előző kitüntetés a szocialista munka hősévé tett. és most Kossuth-dijas lettem. Kos- suth-dijas bányász... Életem nagy élménye ez. Nagy élmény. Nem is a Kos* suth-dlj a kitüntetés, hanem az, hogy olyan világot élünk, hogy a magamfajta ormosbányai — a haj­dani nagy családos cseléd, kőbá­nyász gyermeke — egyszerű mun­kásember is megkaphatja jő mun­kája után a legnagyobb elismerést, megbecsülést. A kitüntetés nagy célokra buzdít. Még jobban, s még többet akarok dolgozni, hogy a magam módján hozzájáruljak hazánk építéséhez, erősítéséhez. sem hallottak c au más­ról. A „ítéletien” hozta őket össze. Megismer­kedtek. Lassan indult a barátkozás. A fiú. Szat­mári Gyula. 1945. ápri­lis 4-én született. A Föl­des Gimnáziumba jár. Apja főmérnök a vasút­nál. Barnahajú. barna- szemű, szűkszavú, csen­des guerek. A lány. Bi- ezó Anna éppen az el­lentéte. Szökehajú. kék- szemű, bőbeszédű, vi­dám kislány. Egy nap­pal fiatalabb a fiúnál. 1945. április 5-én szüle­tett. A Kilián Gimnázi­umban tanul. Apja nyugdíjas szakmunkás. Zsolcán laknak. Nézegetik egymás!. Nehezen iön meg a sza­vuk. A Nao besüt a szó- bába. Megcsillogtatja -4nna szóké hajfürtjeit. Gyula ránéz, s n»m »tői.. Kicsit bátortalan. Mit is kérdezzenek egymástól? Tizenöt év nem nagy hirtelen beszélni kezd. Mindig kérdez: — Nálatok melyik a l*-nehezebb tantárgy? Szűkszavú válasz: — A matematika ... — Gondoltam. Férfi tanítja? Gyula is meg bátoro­dik, a lány szemeibe néz: — Igen... és jő em­ber ... jól magyaráz ... Tréfálni is szokott. Milyen jó elnézni eze­ket a kedves, őszinte, nyílt tekintetű. életvi­dám gyerekeket. Mit tudnak, ők a múlt­ról? ö nem hallot­ták az ágyúk dörgését. A szabadsággal szület­tek... — Nálunk a biológia nehéz — folytatja a lány —. de azt is meg kell tanulni. Most Gyula szól: — A francia is ne­héz ... meg a kémia. De én szeretem ... Nálatok A szabadsággal születtek mit tanit az osztályfő­nök? — Magyart, — mond­ja Anna. s kis szünet után hozzáteszi: — Na­gyon szeretem. Mondd, a fiuk járnak fát ültet­ni? — Hogynel l’itrasímított barna ha­ját csillogtatja. Most Anna nézi. miközben új­ra kérdez: — Sok kitűnő van ná­latok? — Nem sok. Talán öt... — Nálunk kevesebb. Kilencen buktak... — mondja komoran, majd váratlanul felkacag: — Képzeld, mikor az egyiket megkérdezték: hányból ....zúgtál"? fölé­nyesen ezt válaszolta: ..Csak" haliól. Nevetnek. Megbarát­koztak. A lánynak meg­ered a nyelve: — Miiünk szigorú a tanári kar. De így a jó. Te mi szeretnél lenni? Tudod már? — Ezen még nem so­kat töorenotem. Van idő. Azt hiszem. műszaki pályára lépek. Apám is mérnök. Szép hivatás. És te? — Pedagógus. Igaz, nem jaivtsolfak. de nem mondok le róla. Ez a vá­gyam. Te KISZ-tag vagy. Gyula? — Persze. Mindig van jó programunk. Már kétnapos kirándulást is rendeztünk. Többször voltam üdülőben is. Most már lAmnaláz nélkül beszélgetnek. A azért meglepik a lány kiváncsi kérdései. — Mi a k*dvenc szóra­kozásod? — Mit mondjak? — néz rá a fiú. — Szeretem a könyvet. — Jókait? — öt is. Antán Mó- riczot. Gárdonyit. Ve­ress Pétert. Érdekesen írnak. Az útleírásokat is Annát minden érdek­li. Van fantáziája. Most azt kérdezi: — Ki a kedvenc köl­töd? — Talán Petőfi... Különösebben nem ra­jongok a költőkért. Az elbeszélőket jobban sze­retem ... Többet adnak, úgn érzem ... A lány a költők párt­jára áll: — Én imádom a ver­seket! Legjobban Petőfi­től. És Arany balladáit. A költők érdekes embe­rek ... Adyt kicsit ne­héz megérteni... Cso­dálatosan mélu poézise van. Az Ady-versek megértéséin talán hosz- szohb az út... Újabb váratlan kér­dés: — Mondd csak. Gyu­la. ml volt eddig a leg­nagyobb élményed? A fiú elpirul. Ezt nem várta. Hogy ilyet kér­dezzen eou lány! Mit mondion? Kissé zavar­ba jön. Töpreng. Anna — Biztosan van élmé­— Van... — Több Is? — türel­metlenkedik a lány. Gyula most fülig elpirul. Annára néz. ? határozot­tan mondja: — Eddig az első re­gény adta a legnagyobb élményt. A* Egri csilla­gok ... A kkor valaho­gyan szélesekhez tárult előttem a világ. Sok mindent megértettem. Azóta már az egri várat is ismerem. És neked mi a legnaouobb élmé­nyed? — kérdezi várat­lanul. s nem néz a lány­ra. Vajon mit válaszol? Talán erra gondol, ez a lány tatón már volt sze­relmes Is ... Hiszen... ebben a korban már né­Megvédem hazámat.! Józsa Béla határőr tize­des Gyomá- ról került az északi végek­re. A fiatal, élénk telein- "tű katona el­ragadtatással *eszél a gyö- •työrű vidék­ről, a hegyek­ről. erdőségek­ről. az embe­rekről. katona barátairól, parancs­nokairól. A hadseregbe való bevo­nulás jelentette élete legnagyobb élményét. így ir erről: Jól emlékszem 1959 január első felének hideg napjaira. Az egység lázas izgalommal készült az eskü­tételre. Mindnyájan úgy éreztük, ez a nap jelenti majd katonaidőnk legnagyobb élményét, s ebben nem is csalódtunk. Ezen a napon vál­tunk igazán katonákká, éreztük igazán, hogy felelősséggel tarto­zunk pártunknak, dolgozó népünk­nek. A kemény, hideg téli napon mi még keményebben fogtuk a fegyverünket és az arcokról is ke­mény elszántság sugárzott. Nekem Jutott az a megtiszteltetés, hogy a felavatott elvtársak nevé­ben beszéljek. Leirhatatlanul bol­dog voltam. Itt éreztem először, milyen felemelő érzés, amikor sok társam gondolatát a saját érzé­seimmel együtt fejezhetem ki. Es­küt tettünk a csapatzászlóra, amely a katonai bátorság, hősiesség és a dolgozó néphez való hozzátartozás, pártunkhoz való hűség jelképe. S ma, április 4-én Is, amikor az egész ország ünnepi díszt öltött, mi vala­hol a végeken fegyverrel a kezünk­ben őrizzük népünk alkotó mun­káját. Ma is az eskü szavaival in­dulunk szolgálatba: „Hazámat, a Magyar Népköztársaságot minden külső és belső ellenség ellen, éle­tem feláldozásával is, megvédemr [V EVETGELVE indultunk el a gyárkaputól befelé. Még hogy nekünk adnak kísérőt!... Ez a fiúcska még a világon sem voll talán, mikor mi már lit dolgoztunk. Kidéiül azonban, hogy kis barátunk nélkül bizony nehezen boldogul­nánk, annyira megváltozott Itt minden az elmúlt években. Lj épületek, utak, a régi ócska „kávédaráló" gözmastnák helyeit dudáló diesel-mozdonyok... Hosszú levelezgetés után végre sikerült találkozni a mű­helyben, ahol 15 évvel ezelőtt dolgoztunk. így együttesen nem voltunk még itt azóta... és most ez a nagy évforduló! Őröm­mel. tréfálkozva fogadtak. — No, letelt? Visszajöttök? — nevettek némelyek. — Kellene egy-kit esztergályos — toldották meg a tréfát mások. — Meg forgácshihordó segédmunkás!... — És kacag min­denki. Ez azonban csak afféle csipkelődés, amit éveken ke­resztül megszoktunk. Jó is, hogy ilyen harsányak — könnyebb palástolni a meghatottságot... Nem sokat lehet beszélgetni, mert az üzemben a munka nem állhat meg: másrészt pedig nem Is nagyon szeretik, ha a gépek között felöltós, nyakken­dőt emberek sétálgatnak. Megbeszéljük, hogy este találkozunk. Azt mondják, jobb lesz így, ne tartsunk gyűlést, úgyis van belőle elég. ... Este valóban olyan pontosan találkoztunk, mintha itt is bélyegezni kellene, összetoltak asztalokat, amit úgy ülünk körül, mintha „harmadik félidő” lenne vaoy valami legény­búcsú — bár többnyire Idősebb, sőt több dercsedő hajú ember van jelen. Egy-két fiatal — akiket ma Ismertünk meg, és akik most a műhelyben dolgozó Ifiket „képviselik” — nagyra nyi­tott szemmel nézeget és hallgatja a beszélgetést. Nem mond senki „nagyokat", nincsenek megírt beszámolók és senki nem licitál a másikra. Miért is tenné, hiszen mindegyikük élete egy-egy regény. Aki elkerült a gyárból — azé is; s aki ma is ott dolgozik — azé is... _|i| ÉG 1946 TAVASZÁN, nem sokkal azután, hogy vidékre ITA kerültem, áthivat egyszer a szovjet ezredes elvtárs a parancsnokságra — meséli egyik elvtársunk. „Adok önöknek 500 darab lovat, azt csinálnak vele amit akarnak. Sürgősen át kell venni a 90 kilométerre lévő B-ben és ide hajtani. Ha nincsen fontosabb dolga, talán indulhatna is ... Ja, Igen. adok még egy gépkocsit is két fegyverest kísérőnek. Várom a vá­laszát." Én meg csak nézek a levegőbe, azon töprengve, hogy vagy megártott a polkovnyik vodkája, vagy ez a tolmács... szóval valami nem „vág", az biztos, ötszáz lő — egy ménes. Mit kezdünk vele! Az meg, hogy én hajtsam haza... Hiszen én még két lovat se tudok elhajtani, nem ötszázat. Nem, itt valami nem stimmel. Mondom neki, hogy: hát... az a hely­zet, ezredes elvtárs... szóval... hogy nekem gyűlést kell tar­tanom és... és egyébként is félek, hogy valami félreértés van. Én politikai munkás vagyok, a megyei pártvezetés taoja és... és ugye ezek a lovak .......Hm, nem értett meg engem. Ha holnap m aga kioszt az új gazdák között ennyi lovat ingyen, aján­dékba. tudja, az többet fog most érni, mint megannyi gyűlés. Most nem beszélni kell, hanem segíteni. Ponyátna?" Persze! Most már kezdem érteni, de belül még mindig ágál valami, hogy én hajtsam a lovakat... A válaszom azonban már az. hogy húsz órakor indulhatok. Hát még ti olyat nem láttatok! Egy nyitott parancsnoki kocsival kisértük a lovakat, a nya­kunkban dobtáras automata, aztán, ha valamelyik konyi le­maradt. vagy elcsellengett, mögé eresztettem egy rövid soro­zatot. aztán ment minden, mint a karikacsapás... Régen egy mocskos kis kocsma volt itt ennek az étterem­nek a helyén, most pedig olyan pompa mindenhol, mintha nem is a külvárosban lennénk, hanem a Duna-korzó egyik patinás éttermében. AM A MÁR TELJESEN magától értetődőnek tűnik — veszi AT1 ót a szót egy másik —. hogy tanár vagyok, egyetemen tanítok. De megkinlódtam én ezt!... A 45-ös választásoknál a muneiyoen ropgyulés volt, in tartottam. Felálltam és kitettem az asztalra az órát. Mert ugye, így láttam másoktól... Meg mit nekem! Az is valami? Beszélni mindenki tud. Aztán az óráról teljesen el i* feledkeztem, mert nem tudom, mi volt a nagyobb gondom: az, hogy1 nyeljem le a torkomba került gombócot, vagy az: hogyan palástoljam, hogy remeg a térdem. Hányszor mondtam, hogy nem, hát én ezt nem csinálom to­vább. Visszamegyek a gyárba dolgozni és kész! Miért Ügyek in rossz előadó, ha lehetek jó vasas! Mondtam is a profesz- szornak, aki mellett dolgoztam: nem éri ex ezt meg. köszönöm szépen a bizalmat, de mégis Jobb lesz talán, ha levonom a konzekvenciákat. Az öreg csak hallgatott, levette a szemüve­gét, törölgette, sokáig nem szólt egy szót sem, nem tudtam, mire gondol. „Tudja, csak az a baj, hogy maga most eltévesz­tette az ajtót. Mert a bizalmat nem mi adtuk, tehát nem itt kellett volna megköszönni, hanem a gyárban, a munkatársai­nak. akik ide küldték." Egy kicsit szégyenkezve jöttem el tőle, de hozzátok már nem jöttem el. Dolgoztunk mi a háború alatt 12 órát is. meg többet is, mert kellett. Hát most nem lehet?... Aztán, hát túljutottam rajta. Most már az órát sem teszem ki az asztalra, mégis csengetésre mindig befejezem, amit el aka­rok mondani és pontosan azt mondom el. amit előre el­terveztem ... Körülöttünk mindenhol gyáriak ülnek. Frakkos. halk- tzavú pincér szolgál fel. szalonzenekar játszik. Régen azt mondták a tőkések, hogy a munkás lump. csak törni, zúzni tud... — S OKAT UTAZTAM — kezdi egy harmadik. — Láttam a Balti-tenger piszkos-szürke, haragos hullámait és megcsodáltam a Fekete-tengerparti pálmaligetet. Ott voltam Moszkvában az egyik május l-l felvonuláson. A dísztribünön kaptam helyet és onnan gyönyörködtem a parádéban. Most nem akarom ezt elmesélni, hanem inkább azt. hogy hajnal felé, miután a Vörös téren is elhalkult a harmonikaszó és le­pihentek a táncosok, elhatároztuk: „lelépjük", hogy hány mé­terre voltunk a felvonulás alatt a kormány tápjaitól, akiket eddig csak képről ismertünk. Én indulok neki a tribüntől toronyirányt. Nem is nagyon nézelődök, számolom a lépéseket. Majdnem nekimentem valakinek. — Bocsánatot kérek — mon­dom, mire megszólal a másik. ..Ügy méssz. mintha egy deszka­pallón mennél és nem a moszkvai Vörös téren." És jól hátba- vág. Na persze, csak úgy barátllag. A meglepetéstől alia tudok izőhozjutni. Hát n.em az egyik gyári fiú. aki most a külkeres­kedelemnél dolgozik! Lett nagy öröm, együtt szórakoztunk még másnap is... Máshol is ért már engem külföldön hasonló meglepetés. Ha most író lennék és leírnám azt. hoay előttünk, munkások előtt kitárult a világ, azt mondaná néhány okos­kodó. hogy ez egy unalmas közhely... Ez a két fiatalember, aki most nő szakmunkássorba, csak hallgat, szívesen töltöget a poharakba. Nekem meg az jár a fejemben, hogy: hej* világ, mi inasok ülhettünk volna meste­reinkkel egy asztalhoz?!... A MÜLTKOR nyitva maradt az Íróasztalom fiókja ét a fiam kutatott benne — mondja egy újabb társunk. — Este, ahogy hazajön az egyetemről, azzal fogad, hogy: ..Te rtsztvettél 45 óta minden pártkongresszuson. Láttam a meg­őrzőit küldöttigazolványaidat. Te is mindig állva vastapsol­tál?" Na. most mit mondjak neki. Nem. én ülve maradtam és knrbatett kézzel, tüntetőén bámultam a mennyezetet! Te pupák! De aztán komolyra vettük a szót. Mi egy olyan város­részben lakunk, *hoi régen pusztaság ée mocsár volt, most meg hatalmaz, modern berhazak vannak és már ezek is el. ‘°Z ,nek, a, "‘ÍZ, tpU„‘ők melle“- A l,am "i egyetemen tanul. Nem ivel tandíjat. Azt nagyon jól tudja, hogy nálunk népi hatalom van; azt is. hogy mi. akik most iti az asztal körül valamennyien munkások vagyunk, csak most talán egyikünk, másikunk nem az esztergapad mellett áll, hanem itt, vaoy ott dolgozik, mint vezető. És loy tovább. Mondom a fiamnak, hogy én ennek tapsoltam, emellett szavaztam. . Nem láttám teljesen meggyőzottnek. Jött aztán később, hogy tanultak a VII. pártkongresszus anyagát és tényleg, a Kádár elvtárs is Jelmentett" engem. De ne gondoljátok, hogy ez csak neki volt gondja... Kár, hogy nincsenek itt a feleségek. Ezt jobban is meg lehetett volna szervezni. Igaz, a fényképek járnak körbe- körbe, de így azért mégis más... Sok szó esik róluk, de jobb lenne, ha ők beszélnének. _ f\TVENHAT NOVEMBER 5-ÉN bementünk egy páran a gyárból a szovjet parancsnokságra. Azt se kérdezték, hogy miért jöttünk, hanem, hogy akarunk-e segíteni? Hát hogyne akarnánk, azért vagyunk itt! „írjanak röplapot, meg plakátot. Ügyen benne, hogy..." Hát azt lehet, de kinyom­tatni nem, mert a nyomda nem működik, vagy hát. hogy egé­szen pontosak legyünk, ott9még fegyveresek vanruik most is. „Nylcsevó. legyen meg először a szöveg, aztán majd kinyom­tatjuk" Leültünk, irtunk, átdolgoztuk — nem állt jól a ke­zünkben a ceruza, hiszen nem szoktuk mi ezt meg — aztán ez is készen volt. Hanem a nyomda!... „Csak legyünk nyugod­tan, vacsorázzunk meg, aztán az is el lesz intézve." Alig töröl­tük meg a bicskát, már jöttek is, hogy: „Na itt a térkép. Azon mutatjuk meg, hogy hol van a nyomda, vagy személyesen megy valaki?" Nem, hát ez már a legnagyobb szégyen lenne ezzel a térképpel. Egyszerre több jelentkező is akad. és me­gyünk. Igen ám. de hogyan? Mi elől, a fűtött Pobjedán, hátul meg egy szakasz lövész, nyitott teherautókon. Visszafog­lalták a nyomdát. Mondom, visszafoglalták. Mi is ott voltunk, fegyverrel a kézben, résztvettünk az akcióban, de sehogy nem jön a nyelvemre, hogy visszafoglaltuk, mert mondjátok, mire is mentünk volna nélkülük? ...Az üzemben akkor még nem »olt semmi élet. hát elmentünk november 7-én megint a parancsnokságra. Mert mégis csak lehetetlen­ség, hogy se ünnep, se semmi!... Mondjuk az ezredesnek, hogy miért jöttünk. Azt azonban elmondani sem lehet, hogy ott mi volt. Felültettek mindegyikünket ez elnökségbe és a katonák úgy hurráztak minket, hogy majd szétszakadtak u falak. Tudniillik a szónok úgy beszélt rólunk, mint azokrő' a hősökről, akik visszafoglaltuk a nyomdát. Én még éle­temben soha nem szégyenkeztem úgy, mint akkor. ...De jó lenne mindenkit meghallgatni, minden beszélő szavait megjegyezni. A szovjet emberek és a magyar munká­sok harcát, életét, gondjait és tréfált. Mindent, ami együtt az életet jelenti. INCS hivatalos pohárköszöntő, de most mégis min­11 denki a beszélőre figyel Az asztalnál ülök nagy részé­nek öreg tanítómestere, a műhely-pártszervezet titkára mondja: öröm együtt lenni veletek és látni, hogy gyáriqaz- Oató, tanár, katonatiszt, politikus lett belőletek. Belőlünk, munkásokból. Nagyszerű dolog lesz. hogy együtt vonulunk fel most 4-én. Járjunk azonban együtt és egymáshoz a hétköz­napokon is. Találkozzunk gyakrabban A gyárban, itt a fehér asztal mellett, vagy a lakáson. Ha bárki közületek olyan hely­zetbe kerül, hogy szovjet elvtársakkal találkozik, lógja őket karon és hozza el ide úgy. mint a leajobb barátot, a legfőbb szaktársat a műhelybeliek közül Próbáljunk valamit törlesz­teni abból a mérhetetlen sok seoiiségből és baráti S2eretetböl, amit tőlük 15 év óta kapunk. Azt hiszem, Így fejezhetjük be legjobban ezt a találkozót most, ha valamennyien erre iszunle. Diri Ernő Kitárult előttünk a vitás ha bimbóba szökken az első szerelem. Diáksze­relem.1 Diákszerclem— Anna csak néz a földre. mosolyog, ö is elpirul. Lopva a fiúra tekint. * ki tudja, mire gondol? Ezt válaszolja: — Élményem? A fel­vételi... A gimnázium­ba. Micsoda izgalom volt számomra! Es tu­dod ... a könyvek ... Minden új könyv egy nagy élmény... — Hir­telen másról beszél: — Hány testvéred van? Gyula mindent elsorol: — Ketten vagyunk. Zoltán öcsém hat évet. O április 2-án született. ■ A lány közbevág: * — Jé! Érdekes!... — Az. Gyula még azt is el­mondja. hogy szépen él­nek. apja jól keres, édesanyja a háztartási vezeti, tavalu családi há­zat építettek. — Az is egy nagy élmény tér vissza az előbbi témára hogy április 4-én szü­lettem. Ez a dátum vé­gigkísér majd az életen. De az ötödiké Is él­mény — jegyzi meg An­na komolyan. — Csupán egy nap különbség... Délután lett. Menniük kell. A Nap is lebukott már a lülai hegyek mö­gött. Holnap is nehéz óra lesz. Tanulniuk kell. Egy darabig együtt ha­ladnak. aztán elválnak útjaik. Anna egyszer hátranéz, de már késó. Gyulával elrobogott a villamos. Mikor talál­koznak újra? Ki tudja... Két diák. Az új. sza­bad élet első auermekel. Gondtalanok. Tanulnak. Boldogok. Szélesre tá­rni* előttük a világ. .Minden az övék. Min­den értük történik, öt év múlva megkeressük őket. Biztosan rendes ember lesz belőlük, ön­érzetes. müveit, új em­berek ... Szegedi László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents