Észak-Magyarország, 1959. december (15. évfolyam, 282-306. szám)

1959-12-25 / 303. szám

«äJefc la®. at *S*JtÄ3iA0IA*0«ttA4ä 3 Két légy, meg a sok bankó 9 Babonásé« bolondság. Jó. jó, de aki érdekből a babonás ág kísérté­sébe esik, azt nem tudja jobb be­látásra, pontosabban korszerű ál­láspontra téríteni ez a törőlmet- szett szólás-mondás. Egyszer kezembe akadt egy ős­régi kalendárium. Mint amolyan régiségeket kedvelő ember, azon­mód lecsaptam rá. Anno 1900-ban ütötték népszórakoztató irodalom­má a kalendárium-roncsot — mert roncsa volt már csak egykori nagy­ságának, lapjai javarészét kitépdcs- ték' lámpagyújtáshoz (vagy valami máshoz). A harmincadik oldalnál kezdődött. Lapozgattam, lapozgat­tam, keresgettem az ínyencségeket, amikorís valahol az ötvenedik ol­dalon ez ötlük szemembe: ,,B a barna­ságok gyűjteménye”. No, ezt már megnézzük! — csillant érdeklődé­sem lámpa fénye. Milyen bolondsá­gokkal áltatta a babona akkortájt az embereket? András-napkor ku-f koricaszemekkel szórják meg a jó- gazdák ablakát — a bőség kíváná­sa rejlik ebben, akinek kukoricát dobnak, azt isten bőséges kukori­caáldással látogatja még az eljö­vendő esztendőben. Ez aztán olcsó eljárás! A fenének szórjuk mi a "énzt költséges hibridizáló üzemek­re. inkább néhány szem kukoricát dobnánk a tsz-irodák ablakába és lenne kukorica dögivei. Tanulhat­nánk régi koroktól. A Luca-széket figyelmen kívül hagytam. Ebből nincs haszon, csak ráfizetés, az em­ber heteken keresztül lopja az időt. csak azért, hogv láthasson egy va­lamirevaló ördögöt. Aha, ez már döfi! — hajoltam közelebb. Aligláthatóvá olvasott so­rok szürkéitek az- elsárgult papíron. - ■ csak betűzhetni lehetett, de amit kisilabizáltam. mellbe vágott: Ame­lyik konyhából nem döglik ki a légy karácsony első napjáig — ol­vasom a szeren cse-nyakon ragadás receptjét —, ama ház gazdájának sok bankó üti a markát az ú| esz­tendőben, de csak akkoron, ha ket­tő marad belőlük . .. Micsoda kicsi­nyesség! Mért c"’mn kettő? No. de a babona az. babona, hiába keresi benne az ember a rációt. Egyszóval így történt. Már azt hittem, a felejtés homályába me­rítettem a két légy meg a sok ban­kó babonáját, amikor ... Álmod­tam, nem a légyről, sok bankóról! Egy zsákravalót nyertem a .lottón. Fenemód megörvendeztetett a sok pénz. örömömben a fejem tetejére álltam, mert így illik nagy öröm pillanatában. Hogyan Sikerült, má­ig sem tudom. ‘ Gimnazista korom ban, ha egy csillagos ötöst helye­zett volna kilátásba tornatanárom, se ment volna a fejenállás, pedig akkoriban többre becsültem egy­csillagos ötöst százezer forintnál, .merthogy szűkében voltam az ötö­söknek. Úgy látszik, többet nyer­tem százezernél. Felébredtem, kár volt, talán már autót is vettem volna, vagy talán jobb, hogy félrázott a vekker, mert még nem következett be a pértze!- szórás levertsége. Mondom, feléb­redtem, és amint nyitogatom a pil­láimat, mit látnak szemeim? Kel: megtermett légy zuhanóbombázik a fejem fölött, nem három, nem is egy, hanem kettő, annyi, amennyit a babona megkíván. He-he-he! — vihogtam el magamat —, rajtam ugyan nem fog ki a babona, én szi­lárdan a kor babonátlan talaján ál­lok, s nehogy csalódják magamban, kutyafuttában elkaptam az egyike'. Éreztem, a markomban van az eb- adta. Jól összeszorongáttam. Ka száz lelke van, akkor is kiadja, a fene álljon bele. Felültem. Arcom­hoz emeltem kezemet, szélenged- tem az ujjaimat, és zi-zi, röpül a légy, diadalmasan. Ennek már fele se tréfa. Hátha azért küldte az a nem-tudom-mi csoda, hogy figyel­meztessen a szerencse játékszabá­lyaira. Magamra kaptam a nadrágomat, és siettem a konyhába, hátha ott is van két légy. Nézelődtem. Nincs — nyögtem. Sebaj, átimportáljuk a szobából... Kinyitottam az ajtót, elő­keresem a törülközőt. No, gyerünk, legyecsikék, a szobában nincs cso­datevő hatfisotok. Belemelegedtem, mire áthajkurásztam őket. A kre- denc tetejének egyik sarkáról lefú j­tam á port, kockacukrot terítettem a csodaj^vők elé, hadd zaboljanak, rve mondják, hogy istennevében hozzák meg a szerencsémet. Megérkezett az asszony a piacrói. Nem’tudom miért, nem szereti a legyet, ott üti agyon, ahol találja. Egy-kettőre felfedezte a két árva jószágot, s azonnjromban utánuk eredt. — Ne bántsd szegényeket — fog­tam könyörgésre 'a dolgot.. —* Miért? — hökkent rám azasz- szony. Most aztan mivel vágjam ki ma­gam? Mondjam azt, hogy babonás- dit játszom? Kinevet, nem veszi komolyan, ha meg komolyan •veszi, azt hiszi majd, hogy megbibbantam, vagy- — ami min­dennél rosszabb — óda a tekinté­lyem. A szemembe vágja, hogy képmutató fráter vagyok, a bo­szorkányság ellen agitálok és ba­bona-asszonysággal szűröm össze a levet. Brrr — futott végig a háta­mon a hideg.- — Tudod, drágám, meghagyjuk őket magnak. Tavasszal nem kell majd a szomszédból kölcsönkérni legyet, megtenni nekünk ez. a ked­ves párocska a jövő évi légy-fej­adagot — rejtettem viccbe a- kö­rn oh- mondanivalót. Az asszony meg torpan tásával egérutat nyerettem a legyeknek (ez is egy jó pont), felhurcolkódtak a mennyezetre. Onnan hálálkodtak felém. Szerda volt éppen, -siettem a lot­tózóba. hogy alkalmat csináljak Fortuna őnagvsága csoéjatevéséhez. Ez tavaly ilyenkor történt. Azóta én meggyőződésből állí­tom. hogy: babonaság — bolondsáe! G. M. írópapíron készült FÉNYKÉPEK Lehét-e fényképet készíteni közön­séges írópapíron? Hiszen a fényképe­zéshez különleges fényérzékeny pa­pírra. az. előhíváshoz és rögzítéshez pedig különleges oldatokra van szük­ség. A szovjet tudósok által kidolgozott új eljáráshoz, az elektsoíotográfiá- boz sem fényérzékeny papírra, sem különleges oldatokra nincs szükség. Az elektrofotográfia a távirati fény­képek felvételére is felhasználható. Mi hát az új módszer lényege? A telefonon leadott fényképek elektromos jelzéseit a vevőkészülék fény impulzusokká alakítja. A vevő- készülék dobját fényérzékeny fél­vezető réteg borítja, amelybe áramot vezetnék. A fényimpulzusok hatására a félvezető réteg felületén az elektro­mos töltések a leadott fénykép fény­es árnyék eloszlásának megfelelően változnak. A vevőkészülék dobját különleges fekete, elektromos töltésű gyantás porral szórják be, mire a „rejtett kép” láthatóvá válik, Most már csak az-a teendő, hogy a dobra közönséges papírlapot illesszenek, amelyre rányomják a pozitív képet. A laboratóriumi kísérletek bebizo­nyították, hogy az úi elektrofoto- gráfia egyszerűbbé és gyorsabbá teszi a fényképtáviratok adását és erősen olcsóbb]tja a képszolgálatot. A szovjet tudósok keresik azokat á megoldásokat., ámenekkel az új módszer a nyomdában* a reproduk­ció^ munkákban, a másolásban stb. is felhasználható. AZ EINSTEINI RELATIVITÁS­ELMÉLET LABORATÓRIUMI IGAZOLÁSA Robert V. Pound, a Harvard egye­tem fizikusa bejelentette, hogy új módot talált az Einstein-féle relati­vitás elmélet laboratóriumi igazolá­sára. A professzor, aki Glen A. Rebka nevű 27 éves hallgatójával együtt végezte kísérleteit, elmon­dotta, hogy a tudósok eddig az Ein­stein-féle elméletet kizárólag a csil­lagok fényének vizsgálatával ellen­őrizhették. Ez a módszer azonban nem bizonyult egészen tökéletesnek. A professzor által kidolgozott új. la­boratóriumi technika rchdkívül pon­tosan meghatározott hullámhosszá gamma sugarakkal dolgozik. Mint mondotta: „a gravitációs vonzás ha­tása ezekre a sugarakra olyan ponto­san lemérhető, hogy ennek segítségé­vel meg lehet állapítani annak a mozgásnak a. mértékét, amelyet egy autó végez, ha évente csupán 0,00254 centiméterrel mozdul el helyébőr. Hogyan sietett a Szovjetunió egy amerikai kisfiú segítségére Meüiph.Ls városában (USA) a 14 esztendős Robert Graham, édes­apja garázsában lévő kis laboratóriumában komoly kutató m,un­kát végez. A ki.sfiú tu­dományos kiállításokon vesz részt és már több ízben kapott jutalmat kisebb találmányaiért. Most. baktériumokkal folytatott kísérletekből szeretné megállapítani, van-e élet a. Marson. Ehhez a Föld, leg fagyo­sabb és leg terméketle­nebb vidékéről szár­mazó talajmintára, len­ne szüksége, mert olyan körülményeket keltene megteremtenie a. kísérlet elvégzéséhez, amelyek leginkább ha­sonlíthatók a Marson uralkodó állapotokhoz. A talajminta megszer­zése végett irt az ame­rikai be lügyminiszté - riumba, de ott vissza­utasították és a föld­művelésügyi miniszté­riumhoz küldték. Mi­után itt sem kapta meg a kért segítséget, A Laszka. kormányzójá­hoz fordult, de hiába. Ekkor men<ö ötlete tá­madt és az Egyesült Államok moszkvai nagykövetségéhez in­tézte kérését, megint csak eredményié le nül. A kisfiú döntő lépésre határozta el mqgát. levelet irt Hruscsov- nak és a moszkvai Tu­dományos Alcadcmiá- nak, tőlük kérve uk­rajnai, közép-szibériai és az északi tundrákról származó talajmintá­kéi. A várvavárt kül- demény végre megér­kezett kedves levél ld-' sereiében, amely biz­tosítja Robert Graham- oi. hogy máskor is szí­vesen állnak rendelke­zésére, ha. „íttdomd- nyos kutniásaJhoz va­lamire szüksége lenne”. TUDOMÁNY - TECHNIKA ' 9•*»•*•*»*•••«•99999«»•••••999•»40 9Í9909099 99 * KORSZERŰ FINOM MECHANÍKAÍ MÉRLEGEK A korszerű mérlegtechnika kétféle úton fejlődött. Először is lehetővé vált egyre kisebb súlyok ún. mikro- mérlegekkel történő meghatározása. Jelenleg a legkisebb mérhető meny- nyiség egy négyezred mikrogramm. Vegyük tekintetbe, hogy már a mik- rogramm is a grammnak egy millio­mod része. Például egy piciny da­rabka selyempapír, melynek oldalai csupán néhgny tizedmilliméter hosz- szúságúak, egy mikrogrammot nyom. A pók hálójából 5 centiméternyi megy egy mikrogrammra. Ennek a ; mennyiségnek egy négyezredrésze tehát valóban rendkívül kevés és mégis fcöbbezer milliárd molekulából áll. Különleges finommechanikai mér- legek ma már lehetővé teszik azt is, hogy viszonylag nagy súlyokat rend­kívüli pontossággal lehessen megha­tározni. így pl. egy inkább rádiónak vagy televíziós készüléknek tűnő mérlegen nyolc kilogramm súlyt egy ezredgrammnyi pontossággal lehet löblvasni. A mérés eredményét egy óriási skálán fénj'sugár mutatja, a súlyok felrakása pedig távirányítóit elektromos meghajtással történik* ami pl. veszeäelmes rádióaktív anya­goknál igen nagy jelentőségű. FONTOS GYÓGYSZER A RÁK PÁNCÉLJÁBÓL Az insulin hatásának meghosszab* bitására alkalmas glukózamin-klór- hidrátot állítottak elő a rákok pán­céljából, A fontos gyógyszeripari ter­méket a román élelmiszeripari ku­tatóintézet az RNK Akadémiájának gyógyvegyészeti osztályával közösen kísérletezte ki. TELEVÍZIÓ A FÜRDŐSZOBÁBAN Nagy feltűnést keltett egy londoni kiállításon a fürdőszobai televízió, amelynek három képernyője vart Ai egyik a rendes műsort sugározza, a másik kettő a lakás két bejárati aj­tajának ellenőrzésére szolgál. Ha tá­togató érkezik, annak képe megjele­nik a fürdőző szeme előtt a képer­nyőn, sőt, egy gombot megnyomva, beszédbe is elegyedhet vele, ^nélkül, hogy a fürdőszobát elhagyná, vagy a rosszkor érkező vendég láthatná * fürdőző háziasszonyt. Ennek a kényelmes berendezésnek a megszerzéséhez nem is keli egyéb* csak — 19 ezer dollár. __ A közelmúltban G.-ben jártam, — meséli az óreg, or­s zágosnevü színész. G.-ről köztudomású kies fek­vése, remek borai, hanem azt már kevesebben tudják, micsoda szép’kis színháza van! S a színházhoz mily remek társulata’ Szívemből mondom!... Nos, itt, ebben a kisvárosban talál­koztam a francia királlyal. Egyetlen estén léptem föl, Csebutikint alakítottam a Há­rom nővér-ben, — sokat mondok, ha félig telt ház előtt. Jo- előrc mondták, hogy így lesz, az ottani kollegák erősen pa­naszkodtak a közönségre, amelyet komoly prózai darab alig­alig vonz. Nekem azonban nem volt kifogasom Általában figyelmes volt, érzé­keny és hálás. Akarhat színész, többet? A-/, égjük földszinti zsöllyé- ben ült például egy fiatalem­ber. A jelenetek végén vörösre tapsolta a tenyerét.A felvoná­sok után pedig ütemesen kiál­közönség ellen­fiatalembernek pedig helyet mutattam az asztalnál, szemközt velem. Dicséretére legyen mondva, rögtön a tárgyra tért. — Holnapután tehetségkutató-versény lesz városunkban. Kérem tisztelettel.,. nem vehetne részt a zsűriben? — Mi jut eszébe? —■ csodálkoztam, rá, A fiatalember esdeklőn nézett. — Ha csak egy mód van, Mester! A helybeli bíráló bizotí- ság nem áll hivatása magaslatán. Elfogulj:, kérem Félté­keny! — Honnan veszi ezt? — Meggyőződtem róla. — Hm. Maga talán a rendezőség tagja? CsaSlQB tílHRÚ -. V r > / FMN(M 9 9 / KIMT/Y tozta: Cse-bü-ti-kin, Cse-bu-ti­Az ember természetesen hiú. miért lennék én kivétel? Persze, védelmembe vettem a publikumot. .— A közönség kicsi, de lelkes, hiába panaszkodtatok, — mondtam, de a kollégák legyintettek: — A hírneved lelkesíti őket, — Tehát nem a művészet? Hümmögtek, ami úgy hangzott, mintha azt mondták vol­na: aligha. Én azonban a tapsoló fiatalemberre^ gondoltam, s csak mosolyogtam, mint aki biztos a maga igazaban. Előadás után a szálloda éttermében vacsoráztam. Egye­dül. Mióta az öregség kerülget, mindig egyedül étkezem. Az étvágyam, mintha elmúlt volna az ifjúsággal: ha valaki ül az asztalomnál, ha beszédre van alkalom, szinte semmit sem eszem. M ondom, pepecselek ott az étellel, de inkább a pohara­mat emelgetem, mert az a remek bor szinte itatja magái, s alig veszem észre; valaki megáll az asztalomnál. Szinte csak akkor figyeltem rá, amikor megszólalt: A fiatalember lesütötte a szemét. — Nem kérem, én csak... résztvevő vagyok. Illetve le­szek. — Micsoda? — Résztvevő, ügy értem már... tetszik tudni ... a ver­senyen, — Ahá... De akkor hogyan jutott eszébe, hogy engem . . — Ha ön akarná.... ha késznek mutatkoznék rá .. . nem­igen volna akadálya... ön nagy művész... Nem szándékom hízelegni, de... talán a legnagyobb.élő színészünk ... Ha pél­dául ön utasítana el engem, azt hiszem belenyugodnék... — Nézze fiatalember, beszéljen értelmesen! A fiatalember nagyot, hallhatót nyelt. — Négy éve próbálkozom — mondta. — Ott vagyok vala­mennyi tehetségkutatáson ... Négy éve minden szabad időm­ben csak szöveget tanulok, illetve keresek... Hatásos szöve­get. Önnek nem kell magyaráznom, mit jelent a hatásos szö­veg .,. Mondom, négy éve szüntelen ... ' — És? — szóltam közbe. — Bocsánatot kérek a merészségért ... Ahá! No nézd, hiszen ez a tapsoló fiatalember. Igen, aki Gse-bu-ti-kint kiáltozott a felvonások végén .. „ Nézem, s köz­ben találgatom, mit akarhat? A tekintete merő áhitatos vára­kozás. Hm. Autogramm az ő korában — szemre úgy harminc körülinek vélem -- legalább is már nem szokás. Hát akkor? Nem kellett azonban sokáig töprengenem, a fiatalember megoldotta a talányt: ^ ernrrűt sem értettem az egészből. >— Semmi — mondta elszoruló tarokkal. — Azt mondják, nincs tehetségem. — Örüljön neki — szaladt ki a számon. — Attól még. le­het rendes ember! Gondolom, van tisztességes foglalkozása. — Anyagkönyvelő vagyok —- vallotta csüggedten a fiatal­ember. — Becsületes munka. — Rendkívül fontos dologban zavarom, Mester. Mond­hatnám, életbevágóan fontos dolog miatt.. „ — Feltehetően a maga életébe vág, nem az enyémbe. — mondtam fanyarul, mert ki nem állhatom, ha mesternek szó­lítanak, — Igen, az enyémbe — ismerte el a fiatalember. — Még szerencse — gúnyolódtam, amit azonban ö föl se vett Intettem tehát a pincérnek, vigye el előlem az ételt, a — Becsületesnek Becsületes, csak ... csakhogy*. .. Tessék elképzelni a helyzetem! A lelkiállapotomat!... Napi nyolc órát töltök egy kis üvegbódéban — ezzel vagyok elkülönítve a rak­tártól — előttem a főnapló, a segédkönyvek, meg bárcák, fuvar­levelek ... Nem akarom ezzel untatni: szürke munka. Köznapi. Szót sem érdemel. Csupán azért mondom el. hogy meg lehes­sen érteni engem, amiért e szürke munka közepette valami nyugtalanság fog el. Nem is nyugtalanság... pánik! Igen, ez * helyes kifejezés. Fánik, hogy el leközölöm az életemet- Fu varlevelek és bárcák közt fecserlem el. holott többre, gyobbra lennék hivatva ... — No, de fiatalember, miért? Mire alapozza ezft? — Hogy mire? Megmondom. Kérem, Mester, ml, üzemi színjátszók, előadtuk néhány éve a János vitézt. Komoly munka volt, kérem tisztelettel, szép előadás. Pestről hoztuk a jelmezeket. Kitűnő munka volt, és természetesen nagy si­ker. A lapok is írtak rólunk, már úgy értem helybeli lapunk, a Híradó. Havonkint jelenik meg, kérem — mondta a fiatal­ember, s ugyanakkor gyors mozdulattal a zsebébe nyúlt. Zse­béből bőrtárcát, abból agyonolvasott, szemlátomást régi folyó­iratig poí perdített elő. j — íme. — tolta tetem a* asztalon. — Itt, itt tessék csak ... —, s mutatta u j jávaJ a sorokat, melyek szerint „a francia királyt Achill Ede ala­kította sokoldalún, ígéretes te­hetséggel ...” — Maga tehát Achill Ede'? — Igen! — ragyogott a fiatalember. Tűnődve néztem rá egy ideig, aztán nem tehettem mást, megkérdeztem: — Tudja még a francia király szerepét? — Hogyne. — Mondjon belőle valamit. — Engedelmével, hadd mondjak mást. Verset! Az az igazi szerelmem. A költészet! — Nem is várva, mit felelek, már citálta is nagy költőnk nagy versét... (Ha a költőt megne- \ ezném, szentségtörés lenne.) Emikor befejezte, megkérdeztem: — Ki írta azt a cikket? Ismeri? — Ismerem. Az üzemi kultúros. — Én a maga helyében megkeresném, s adnék neki egy pofont. — Pofont? — visszhangozta a fiatalember, de olyan von­tatottan, mintha elzsibbadt volna a nyelve. — Azt. De a maga négy esztendei nyugtalanságát szá­molva talán kettőt is megérdemelne... Ámbár az is lehel;, legjobb volna egyszerűén elfelejteni az egészet, francia kirá­ly ostól,* mindenestül. A fiatalember elsápadt, s ugyanakkor egész arckifejezés« megváltozott. Szeméből eltűnt az áhitatos várakozás, harcias fény villant benne, de legalább is felháborodott. — Ilyenek a beérkezettek! Ilyenek mind! Még a háta közepén is látszott az indulat, amint kifelé csörtetett az asztalok között. Másnap, mert a dolog sehogy sem ment ki a fejemből; arra gondoltam, nem ái-tana néhány okos szót váltani azzal a kultúrossal, s felhívni figyelmét többek közt a kritika fele­lősségére. Ebből azonban nem lett semmi. A z üzem neve, ahol a fiatalember dolgozik, sehogy se jutott az eszembe, sőt abban sem voltam biztos, vajon egyál­talán szóba került-e? Fogalmam sem volt tehát, hol található a rak'tár, s az üvegbódé, ahol számlákkal és nyugtalansággal küszködik az „ígéretes tehetségű”* francia király, akinek érde­kében a legjobb akarattal son tehettem semmit

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents