Észak-Magyarország, 1959. november (15. évfolyam, 257-281. szám)

1959-11-07 / 262. szám

ESZ AKBf AGV ARORSZAG Szombat 1959. november 7. « MAJAKOVSZKIJ: Részlet a Csudáié című elbeszélő költeményből Minden dolgunkat dicsérni nem Kényszerít «sem kötelesség, sem költemény. Én le tudnám bontani ' hazám felét, megmosnám, — és újra felépíteném. Aki épít és tisztogat, azt követem lázasan lángoló hétköznapokban. Ünneplem hazámat, azt, amilyen, d® azt, amilyen lesz — háromszorosan. Szeretem terveink jövőbe fénylő nagyságát, s az öles lendületet, öröm, — ha munkára, harcba vezénylő indulónk dobja pereg,. Rothadó szemét . ma még takarója, nézem az egyszerű földet, — látom mélyét, íme, alóla a kommiin házai nőnek. Halványul a bizalom, benned, égi malaszt. szénát a föld csak egy pudot érlel, traktorhoz fordult hát a paraszt: kérges szívével. S melyek a fékező, régi nyomorban a homlok állomásán vesztegeltek, — ma vasban és kőben a kék napra kilépnek gyönyörű tervek. És én, mint az emberiség tavaszát, mely született munka és harcok alatt, dalolom e drága hazát, köztársaságomat! Fordította: KUC25KA PÉTER MIHAIL ISZAKOVSZKIJ: ' Szállnak csapatokban a darvak .. . Szállnak csapatokban a darvak, Ködök ülik az őszi eget. — Szállnak melegégövi tájra* ' Én itt maradok teveled, És nem megyek el soha tőled Szeretett föld. drága vidék! Nem kell nekem Afrika parija, Nem kell nekem a török ég. Láttam sok távoli földet. Hordozva a fegyveremet, De tőled messze szakadni Nem volt soha bú nehezebb. A társakkal kicseréltem Sok eszmét, gondolatot, S teneked szolgálni szülőföld, Nem volt soha eszme nagyobb. Essem iszapos mocsarakba, Testem dermessze hideg, De ha küldesz újra, szülőföld, Én vállalom: újra megyek. Mert hozzád fűznek örökre A vágy, az öröm s a remény, v Sorsodhoz, amely ragyogószép. Irigyelt sors, tiszta, kemény. SZTYEPÁN SCS1PÁCSOV Te szőke szellő, mily boldog vagy! Te szőke szellő, mily boldog vagy! Ej, ez a fürge szoknyavadász! Ki a nyírfák, fűzek fülébe csak Egyetlen bókot dudorász. Te szőke szellő, mily boldog vagy! Én meg, mint akit láncba vertek, Egy távoli, egy szép asszonynak^ Már évek óta csak esengek. Tegnap csak terv volt; ma már valóság /. NYEHAMKÍN riportja nyomán ség, és aki anélkül jön Zselezno- Irkutszki Egyetemen — mondja La- gorszkba, hogy a személyzeti osztály- risza Doncova, — számtantanárnak lyal előzetesen megállapodott volna, készültem... Természetesen az is kiteszi magát annak, hogy nem alkal- leszek, de majd csak később. Hiszen mázzák. Utóvégre új kincseket fel- milyen tanár lehetne belőlem, ha A leendő kombinál gépei és berendezései az új vasútvonalon 6riker«<aesfc leznogorszkba. A NYEVSZKAJA ufica, a lenin- grádi Nyevszkij Proszpekt-től körülbelül hatezer kilométernyire van, majdnem annyira, mint Földünk átmérőjének fele. Ez az utca olyan városban húzódik, amelyet egyelőre hiába keresnénk a térképen. A város csak most van születőben, de a „ke­resztelő” megtörtént, és neve — Zse- leznogorszk — máris nagyon nép­szerű az egész országban. Sok száz ember jön ide vasúton, autón és re­pülőgépen az ország minden részé­ből. Az ideérkezők többsége természe­tesen építő. De itt nemcsak a foglal­kozás, sőt nein is elsősorban ez a fon­tos, hanem az, hogy a szibériai épít­kezéshez bátor és kitartó emberekre van szükség, olyanokra, akiír nem ijednek meg a nehéz tajgaj életkö­rülményektől. Ez az oka. hogy a vá­rosban a lelkes rajongók vannak többségben, — olyan emberek, akiket a szocialista alkotómunka korszaka nevelt, s akik érthetetlen rejtélyek a burzsoá ideológusok előtt. „Ezen a héten megvédem a diplo­mámat ... Nem kérek bányamesteri beosztást, szívesen elfogadok mást is, mert régi vágyam, hogy ilyen nagy és érdekes munkában vegyek részt” — írja Baskiriából Zsuravljov fő­iskolai hallgató. IVYINA BEREZSNAJA, az épít- kezés személyzeti osztályveze­tője mutatja nekünk ezt a levelet, s megjegyzi, hogy ez ma már a husza­dik hasonló levél... tárni: megtiszteltetés, és ez, mint minden megtiszteltetés, a legjobbak­nak jár. Valami ellenállhatatlanul vonzza ide az embereket. Alekszandr Sztye- pov mérnöknek igazán nem mpnt rosszul a dolga, mégis idejött egy nagyvárosból, otthagyta nyugodt munkakörét, lakását. Ugyanezt mondhatjuk a minszki Gennagyij Jemeljancsikról, a tambovi Vlagyi­valójában nem is ismerem az életeit Minden élettapasztalatomat csak az iskolában, s az egyetemi évek alatt szereztem. Ezért határoztam ed, hogy idejövök, és levelező hallgatóként ta­nulok tovább, hadd csiszolódjam előbb a munkában, aztán majd a gyermekneveléssel is foglalkozha­tom... FIATALOK az építők, fiaft# x maga a város is. Annyira fia­tal, hogy a hároméves Vitja, Borisz Pagugyin gépkocsivezető fia «öreg­nek7’ mondhatja magát: hiszen pon­tosan kétszer olyan idős, mint Zse* leznogorszk. — Igen, másfél évvel ezelőtt ké­szültek el az első házak — mondotta nekünk Viktor Babackij várostervező főmérnök. — És mennyit építettünk azóta! De ezek még csak az első tömbök, a város peremén. A város központja távolabb lesz, amott, a domb északi lejtőjén. Most az a leg­első feladatunk, hogy lakást bizto­sítsunk azoknak, akik a házakat fog­ják építeni. Egyidejűleg fafeldolgozó kombinátot, továbbá vasbetonedeme- ket és fa-blokkokat készítő gyárakat építünk. Egyelőre csak faházakat emelünk, de hamarosan megkezdjük a kőházak építését is. A város köz­pontjában víztároló lesz, mellette park és a tízezer férőhelyes stadion. A város utcáin autóbuszok és troli­buszok fognak közlekedni, megnyílik a Művelődési Palota. Minden házban lesz gőzfűtés, melegvíz, fürdő­szoba... Egyszóval úgy, mint min­denütt — teszi hozzá a főmérnök. Ha arra gondolunk, hogy itt télen nem ritka a hatvanfokos hideg, hogy köröskőrül az évszázados tajga zúg, és a talaj több mint háremméter mélyen megfagy, akkor ez a: „mint mindenütt” kissé különösen hangzik. Dehát itt sok különös dologgal talál­kozik az ember. A Nyevszkaja utcán nappalé»* Nagyon sokan akarnak szibériai mir Kazankovrol, vagy Pjotr Vanda- — Nem könnyű lakatlan területen építkezésen dolgozni. A munkaerő- kurovról, aki egy szűzföldi szovhoz- új otthont teremteni — mondja Szer­I szükséglet is igen nagy itt Zselezno ban volt gépkocsivezető. ’ gej Szirotov építésvezető —. de nem gorszkban azonban ma már mégha- — Akár száz évig is a szovhozban akarunk eltérni attól az elvtől, hogy tározott szakmunkásokra van szűk- maradhattam volna, és nem is keres- „minden családnak külön lakást”. (Folytatás a 3. oldalról.) vereség volt az út vége... Mert min­dig véget ért a harcosok útja. Mindig eljött az idő, mikor végsőt lebbent a rongy, földre hullottak a kócos fejek, árnyék suhant az elhomályosuló sze­mekbe és bennrekedt az utolsó szilaj harci kiáltás, pengejárta vagy golyó- lyuggatta . mellükben. Tízezer évig harcoltak a törzsfőnökök, varázslóit, királyok, császárok, cárok, rabszolga­tartók, földesurak és kapitalisták el­len. De van-e hát remény a győzelem­re? — vetődött fel újra és újra a kér­dés. * November hetedikén fonközpont, a Néván átvezető hidak, a pályaudvarok és számos más fon­tos középület már a felkelő proleta­riátus kezében volt, de a Téli Palota előtt, ahol a földesurak, gyárosok, ravasz intrikusok, a nyugati kapita­listák pénzén kitartott politikai csel- szövényekbe végleg belegabalyodott kormány székelt, még tartott a harc. A tiszti különítmény, a kadétiskola nemesi ifjúsága bátran védte társa­dalmi rendjét. A forradalmi tömeg újra és újra előrezúdult a palota felé, de az ablakokból csak úgy zuhogott a golyó, a bunkerek géppuskái leka­szálták a teljesen nyílt terepen roha­mozó támadókat. A kövezetét mun­kások, katonák, ifjak és öregek holt­testei borították. A palota előtti tel­jesen nyílt téren újra meg újra el­akadt a hősi roham. Kint a Néva világosszürke hullá­maiból kiemelkedő Auróra páncélos ágyúi körül már hajnal óta vártak Lenin parancsára a matrózok. Az idő lassan múlott, A szürkület egyre sű­rűbb lett. A tenger felől köd gomoíy­gott. Kint, a milliós város házrenge­tegében egyre hevesebben ropogtak a fegyverek. Onnan, ahol Pétervár he­gyes tornyai nyúltak a magas égbe, jelzőrakéták röppentek. A ködbe- borult folyó felett fény siklott. Az erőd ágyúi felmorajlottak. A páncélos cirkáló fedélzetén meg­lendültek a matrózok árnyai. A ne­héz ágyúcsövek lassan fordultak a Téli Palota épülete felé, ahonnan egyre hevesebben zúgott a rohamozó tömegek kiáltása és a puskaropogás. — Eljött az idő! Elvtársak! Raj­tunk a sor! — hangzott Bjelisov for­radalmi megbízott szava. — Tűz! Az óriási ágyúk torkából tűz lö­vellt. Füstfelleg kavargót! A ködök megrázkódtak a szürke folyó felett, a gránátok zúgva szálltak a Téli Palota felé. Páncélos óriás ökle csapott a be­zárt kapukra. Űjra, meg újra. Az előrelendülő és visszazúduló tömeg ellenállhatatlan rohammal tört előre. A kapuk beszakadtak. Munkások, ka­tonák, matrózok léptei döngtek a márványlépcsőkön. Halottak hulltak a fényes padlóra. A termekben, ahol a gazdagok mulattak eddig, golyók zúgtak. A forradalom járt most a pa­lota széles folyosóin, díszes száz ter­mében. A forradalom harsogta dalát ott, ahol nemrég még suttogva haj­lottak össze az illatos udvaroncok a leghatalmasabb uralkodó előszobájá­ban ... Öldöklő harcban, lépésről lépésre tört előre a forradalom serege, aztán felpattant annak a teremnek az aj­taja is, melyben a kormány és gyá­rosok, földesurak rejtőztek, s egy hang beleharsogta a sápadó miniszter — Félne veletek! Elég volt! Kinn, a palota előtti széles téren, ahol egykor a cárok fogadták csodá­latos fényű katonai ünnepségek al­kalmával a felvonult testőrséget és ahol most a harcban elesett munká­sok és katonák holttestei hevertek, a tiszti különítmények elfoglalt torla­szain, a győzelemtől mámoros tömeg felé egy kopott, sápadt fiatalember kiáltozott: — Elvtársak! Aztán ki ne engedjé­tek kezetekből a győzelmet adó fegy­vert! Ne higgyetek többé ékes szó­nak, durva fenyegetésnek! Vigyázza­tok! Legyetek erősek, mert erőseké a győzelem! Valaki dalolni kezdett és az októ­beri éjszakában a széles, ködbeveszo téren, a palota boltívei alatt felhar­sant az ének: — „Hóhér! herét, hajcsárt töröl­ve... Zúdul a forradalmi ár... Vi­lágon láncát összetörve, Egyesül min­den proletár...” Lenin november hetedikén az egész időt a Szmolnij-intézet épületében töltötte, ahol Sztálinnal együtt ve­zette a felkelés! szervezte az erőket. Éjfél után két órakor kapták a hír! hogy a Téli Palotát a forradalmárok rohammal bevették és a kapitalisták, a gyárosok kormányát letartóztatták. Lenin néhány órára tért, de nem tudott aludni. Csendesen, hogy senkit fel ne éb­resszen, az asztalhoz ült és megírta a békéről és földről szóló törvény- javaslato! amely egy világbirodalom földjét juttatta a nincstelen paraszt­ság birtokába, és utat nyitott immár mindezideig minden olyan kezdemé­nyezésnek, mely a békét és igazságot késési, ____. j ________________1 é s este tem volna kevesebbet, mint itt! — mondja mosolyogva Vandakurov. —- Azok között voltam, akik az első sát­rakat verték, az első termést betaka­rították, az első házakba költöztek. De miután berendezkedtünk, rendes kerékvágásba kerültünk, hallottam az itteni építkezésről, és idekíván­koztam, új vidékre, új munkára. Úgy látszik, már megszoktam, hogy épít­sek és mindig új környezetben éljek. —• Harmadéves hallgató voltam az Igaz, hogy az újonnan érkezettek nem kapják meg a lakáskulcsot meg­érkezésük napján, de mindenki biz­tosan tudja, hogy két-három hónapon belül jól megépített, kényelmes ott­honba költözhet családjával együtt, és ezt előre biztosítjuk. iGY épül s ilyen emberek építik M* a Szovjetunió legfiatalabb vá­rosát, amely tegnap még csak terv volt — s ma már elindult a valóság útjáo, , ___ojJáiu

Next

/
Thumbnails
Contents