Észak-Magyarország, 1959. október (15. évfolyam, 230-256. szám)
1959-10-25 / 251. szám
6 BSZAKM AGY AROUSE AG Vasárnap, 1959 október 25. cÁ lotíizöld. teny&k talán csak azért álltak oda a hegyoldalra, hogy még jobban kiemeljék a délutáni napfényben viliódzó falevelek aranysárga színét. Lejjebb galagonya bokrok piroslanak, árvább rozsdabarna iák törik meg az egyenes, ezüstszürke törzsek harmóniáját. Itt is, ott is fehérlő sziklák sütkéreznek a 'napon. Az út fölé hajló, merész ívelésű, karcsú, magas fákról a szellő legkisebb rezdülésére is sok száz kunkoro- dott levél hull alá lassú ringatózással. A fák alatt, a zörgő harasztszőnyeg alól már csak néhol zöldell elő egy-egy fűszál. Mintha az ősz, a legnagyobb festő nem ismerné a pasztell fogalmát. Erős színeket használt mindenütt, melyeknek a merészsége döbbenetét, lcáprázatos színpompája viszont csodálatot kelt a szemlélőben. Ez a nagy gyerek talán ,minden festékét meggondolatlanul elpazarolta a Bükk fáira, bokraira. Az ember minduntalan ezt %gondolja: most láttam a legszebbet, de a következő hegy tetejéről még színesebb képben gyönyörködhet. És bármennyit is járkál ezekben a csodás, hallgatag erdőkben, nem tud betelni látásukkal. A faóriásokból valami fenséges, nagy-nagy nyugalom árud, és a levegő friss, tiszta csenddel telített. Az egyik völgyben azonban fejszecsattogás, motorfűrészek zúgása zavarja meg a csendet. Ügyes mozgású emberek döntik halomra a kijelölt fákat. Simán, megszokott mozdulatokkal dolgoznak. Gyorsan „vágják magukat” mind beljebb és beljebb az erdőbe. A motorfűrész fényes fogai néhány pillanat alatt puha, meleg fűrészport halmoznak a földre. Néhány csapás a fejszével, néhány kemény ütés a bunkóval az ékre, és a délceg fa lassan dőlni kezd... Süvöltve, levélesőt szórva közeledik a földhöz, ahol egy hatalmas durranás után kicsit ringatózva még az ágain elfekszik az avaron. A letört gallyak, a levelek még sokáig hullnak rá. Néhány ember nyesegetni, méricskélni kezdi, a „fűrészesek’’ pedig mennek a következő fához. j) / L. Sebesviz a neve. Itt Névaa Ofittek. CL VöLCJlfít€.K. László brigádja dolgozik. A brigádvezető szikár termetű, 40 év körüli, magas férfi. Szeme éles és kemény, mint a baltája. Mozgásában van valami mindenre figyelő, mindent azonnal észrevevő. Hatalmas fejszéje meg-megvillan a levelek között beszűrődő napfényben, amikor a feje fölé emeli. Igazi erdei ember, aki itt tud mozogni a legotthonosabban. A farönkökre, kiálló kövekre szinte oda sem figyel. Úgy lépked, mintha a legsimább terepen járna. — Mióta dolgozik favágóként? — Tizenkétéves voltam, amikor apám fejszét adott a kezembe és kijöttünk a Bükkbe. Azóta nem dolgoztam másutt, de nem is tudnék. Nagyon megszerettem az erdőt, nem tudnám itt hagyni. Hiszen itt nőttem föl. A falunk — Ómassa — itt van egy félóra járásra a hegy túlsó oldalán. A többiekre mutat — ők is mind ómassaiak. Keménykötésű, fiatal legények és egy idős bácsi szorgoskodik a ledöntött fák között. —Tehát már az édesapja is favágó volt? — Igen. De nemcsak ő. Nálunk ez a mesterség öröklődik — szól nevetve — az öcsém is itt dolgozik a Bükk- ben. — A fia? — Még kicsi, iskolába, jár. Nem tudom mihez lesz majd kedve. Valaki megszólal mellettünk: — A kitüntetésekről is szóljon már Névai bácsi. Bükki favágók Foto: Ágota Tibor — Hát van az is — kezdi vontatottan. — 53-ban kaptam meg a. Szocialista Munkaérdemrendet, 54-ben a Minisztertanács díszoklevelét, később a szakma kiváló dolgozója címet, nemrégiben az élmunkás jelvényt. cAk&gyaa azt cllHÚlldj(l nem dicsekvés, de valami magabiztosság, halvány kis büszkeség érződik a hangjában. Talán nem véletlen, hogy hirtelen így folytatja. — Higyje el én nem cserélném el semmivel sem a favágást. Nem panaszkodhatok^meg tudok élni belőle. Aztán újra megvillantja a baltáját. Minden csapás után fehér forgácsok röppennek a levegőbe. Egy közeli fánál mérőrúddal a kezében egy idős ember buzgólkodik. Horváth Józsi bácsit mindenki tiszteli és szereti. — Hány éves, kedves Horváth bácsi? ~ Én fiam, már 69-et taposom. ^-í Pihenni kéne már, nem? ~ Az igaz, hogy nem ártana, dehát.., nem tudok otthon maradni, valahogy jobban érzem magam itt az erdőben. Majd később, ha megöregszem — szól nevetve és megy a következő fát kijelölni. összeszokott, szakmájukat szerető emberek. Tréfálkozva, nagy munkakedvvel dolgoznak. Mindegyiküket a Bükk nevelte. Igazi favágók. Nemcsak itt, a Bükk más helyedn is csattog az éles fejsze. A répáshutaiak, az ómassaiak nem igen választanak maguknak más foglalkozást, legnagyobb részük itt dolgozik az erdőben. A Vargai kurtabércen dolgozó csapatnak a fiatal, 28 éves Telekes János a vezetője. Már 14 éves kora óta favágó. Az 52 éves Havasi Béla bácsi 15 éves gyerek volt, amikor fejszével kezdett dolgozni. De bármelyiküket is kérdezzük meg, egy a válasz: gyerekkorom óta itt dolgozom. Pedig nehéz munka. Edzett, kemény embereket kíván, olyanokat, mint amilyenekkel találkoztunk. cÄZ erd&hctl QtJ&Pian A fapágók\állukra vetett baltával lassan elindulnak a hegy túlsó oldalára, haza. És újra. csend, nagy csend borul az őszi díszbe öltözött fákra. PRISKA TIBOR A közös nevező A mester és a mérnök megtalálta a közös nevezőt. De addig eltelt öt nap. Szinte egy egész hét. Kövér ember volt a mester, nyaka vörös, a szeme is az — rozsda vörös — és vörös volt sörtésre vágott bajusza, s haja a kék svájcisapka alatt. Ha minden jól ment, szeretett hátratett kézzel állni, s eltűnődni a múló éveken. Ezek az évek egy sereg létesítmény. Magas kohók, samott- és radoxtéglába ágyazott kazánok, 180 tonnás acélolvasztók. Visszatekintett az öreg az életén, amely viharos volt, akárcsak a tengerek — mondta kevélyen. Itt nem volt senki N émetországból! Ez mind az én művem! A mérnöknek nem volt mivel dicsekednie. — Majd a munkám fog beszélni helyettem — gondolta, mintegy magát is bátorítva. A hatodik nap, alighogy belekóstolt az építkezés irányításába, hibát talált a kemencepadkán. Megkereste á mestert. — Lajos bácsi — mondta melléérve —, az a padka rosszul áll. Az öreg rácsodálkozott és még pirosabb lett. A tűz és erő szinte belökte az olvasztó medencéjébe. A csüngő boltozat minden egyes téglája külön föl volt téve, mint füstre a szalonna és még a szenükben is hasonlítottak. Az öreg felfedezte a hibát, csúnyán Icáromkodott. Lehordta a kőműveseket, arca izzott. félni lehetett, hogy baja történik. Előrántotta a tervezetet, hozzáláttak ketten, lebontották, újrarakták. A fiatal közbe dorombolt: — Maga mindig olyan, mint egy öreg vulkán, mindig füstölög. Az öreg belenézett a fiatal tiszta szemébe és megenyhült. Ez volt a közös nevező, ami közel hozta őket: a munka. Egyikük sem fordított hátat neki. Mikor a padkát felhúzták, az öreg a fiatalhoz fordult: — Nem is értem, aki ennyit és ilyen jól dolgozik, minek vállal annyi megbízást. A fiatal tudta, hogy a mester állandóan szemmel kíséri. Előtte figyelmeztették, az öregnek az a véleménye, aki aktivál, nem jó szakember. „De azért csínján bánj vele — mondták neki —, szükség van rá, meg a dolgát is érti”. Azt felelte a fiatal az öregnek: — Van itt még olyan, aki aktivál, Lajos bácsi! — Van, van, hagyta helybe az öreg. Dolgozik is mellette. — Hát már hogy a fenébe ne dolgozna? — Akkor nem értem. — Maga mérnök úr, mérnök! — mondta az idősebb, hangsúllyal. Szólították őket, az egyiket ide, a másikat oda. Szétváltak, pedig jó alkalom lett volna, hogy egészen összemelegedjenek. A mester a kemencékért felel, a mérnök mindenért: vezérlőfülkéért, laboratóriumért, darukért. Két nap múlva megint megkereste az öreget, kezdte mondani. — Dolgoznak a laboratóriumon valami kőművesek. húztak egy olyan párkányt — bosszúsan csapott a kezével. — Menjünk, nézzük meg — állt rá az öreg — Menjünk, de szégyenlek is odamenni Lajos bácsi. Nem tudná megmutatni nekik? Az öreg kaparta a fejét a svájcisapka alatt. — Nem dolgoztam 10 évig épületért"—'' mondta. — Idehallgasson, sietett az igennel, hogy a mérnök elszontyolodott. Idehallgasson, holnap behozom a szerszámot, megcsinálom a párkányt. Ketten csinálták meg persze. A mérnök szokásához híven körül zsongta. — Lajos bácsi, egye meg a fene, nincs jól, a kőművesek butábbak, mint az ácsok. A mester látszott, hogy meghökkent. — Az ácsok csapata előfizet az újságra — folytatta a mérnök —, a kőművesek még le sem nyelik az utolsó falatot, már vetik szét a lábukat, húzzák szemükre a sapkát. Az öreg kényes volt a kőművesekre. de most nem kelt a védelmükre. Hanem elsején minden kőműves kezében látni lehetett az újságot. Tizenkettőtől — fél egyig ez volt a foglalkozása az öregnek: ráírta az újságra a kőművesek nevét. A fiatalabb, aki tulajdonképpen már nem volt olyan fiatal, hiszen betöltette a huszonkilencet, titkon élvezte az öreget. Még várt néhány napig, amikor megkérdezte: — Maga miért nem párttag, Lajos bácsi? Az öreget annyira meglepte a kérdés, sokáig késett a válaszszák Hamar összemi- csodázom az embereket — mondta hevesen. — Csúnya szájú vagyok én. Megaztán már öreg. Az én időm lejárt... Mintha valami titkolt, tompa fájás látszott volna a szemében, de csak egy pillanatig. Utána visz- szatért oda az a dacos veresrozsda. —: Helyet az ifjúságnak! — tette hozzá máris jelszavasán és sürgősen munkát talált magának a kőművesek között. Hosszú idő után elő-1 szőr fordult elő, hogy nem nézett a mérnökre. Sejtette, hogy már egy ideje vezetik, de ez az ifjú olyan ügyesen csinálta, hogy nem lehetett megorrol- ni rá ... KISS KÁROLY Ha valaki autóba ül, még nem jelenti, hogy határidőre oda ér. ahová 'akar... A veszély, hogy eldugul a benzincső, felmondja a szolgálatot a motor, a rázós Utakon eltörik egy csapszeg, vagy meggondolja magát és az árokba gurul a bal hátsó kerék, •— mint Damoklész kardja, állandóan ott lebeg az ember feje felett. Gyakoribbak persze az egyszerű gumidefektek, melyeknek aztán többféle oka lehet. Részint kipukkad a gumi. amikor már sokat futott, elvékonyodott. Az országutakat borító apró, hegyes kövek megrövidítik élettartamát, s óvatlan pillanatban hamar kész a baj. Jót nevetnek ilyenkor a gyalogos járókelők... Más esetekben porban heverő hegyes patkószögek okoznak kellemetlenséget, (bár ezeket különben mágnesvassal sem lehetne összegyűjteni), a siető gépkocsivezető rendszerint rájuk hajt..: Keresheti aztán órákig a gumiban; Váltakozik természetesen az autósok kedélyállapota is. Van olyan ember, aki békésen piszmog az út szélén: ragaszt, tapaszt, nagyokat sóhajt. Más motorosok sziszegnek, szűkölnek, prüszkölnek, kedves rokonságukat emlegetik. Én például? Ha velünk történik hasonló baleset, leülök az árokpartra, s rágyújtok egy cigarettára. Biztatom a sofőrt mindaddig, míg a kurblivashoz nem folyamodik ... De megint más dolog aztán, ha messze valahol, kietlen tájon: tanyától, falutól, várostól távol kénytelen gumit reparálni az ember, vagy lakott hely utcáján éri el a „végzet”. Ez utóbbi legalább visz valami változatosságot az egyhangú munkába. Mindig akad ugyanis ráérő polgár, aki elnézelődik oldalt, szóra érdemesíti a nyugtalan utazót és elmagyarázza, mit hogyan csináljon... Mivel pedig manapság már sok autó futkos az országutakon, gyakoribbak az „árokparti kocsik” is. Az embereknek sűrűbben áll módjukban megfigyelni és elsajátítani a gumiragasztást. Van olyan falusi ismerősöm, aki egészen szakszerűen szemléli a dolgokat és segít is szívesen. A művelet után aztán mosolyogva nyújt kezet: — Kész! Ezzel elmehetnek akár Rómába is!.;. De a legkitartóbbak, s — ha szabad így kifejezni magam — leghűségesebb asszisztensek mégis a gyerekek! S bátrabbak is, mint a felnőttek, mert amíg azok többsége az árok túlsó oldaláról szemlélődik, ezek indián tánccal járják körül a kocsit, nem mulasztva el, hogy nevüket ujjuk hegyével rá nem írják a poros ablaküvegre. Mindig ott lábatlankodnak. ahol egyébként semmi szükség rájuk, s néha csak az isten őrzi, hogy agyon nem tapossa őket az ember. Annak pedig különösen örülnek, ha valamilyen munkát kannak. Nem, mintha valamivel előbbre jutnánk ezzel de bizonyisten megér egy defektet, ahogy ezek a gyerekek nagy-nagy felelősségérzettel látják el megbízatásukat. Mintha legalább is egy bolygóközi állomást akarnának felröpíteni és a világ szeme függne rajtuk. Néha pedig történnek egészen mulatságos dolgok. Mosolyogni való, hogy egymással versengve sorolják, melyikő- jük ismer több autómárkát. S nem csodálatos? Az én gyermekkoromban a 100-as Sachs-motor legalább olyan nagy szenzáció volt, mint most a legújabb típusú szovjet repülőgép. Három nappal ezelőtt szégyenbe hozott egy tizenegy éves szentistváni cigánygyerek. Ö 27 autómárkát sorolt fel — én csak 19-et. .. Kérdeztem, hogy jegyezte meg? Könnyen — felelte —, mert ő autós-újságot olvas. S rádióamatőr is. Utóbb csinált egy 2-j-l-est! A legnagyobb meglepetés mégis az volt, amikor megkérdeztem, mi akar lenni, ha felnő? — Zenész! — azt mondja. — S miért éppen az? — A rádióban akarok muzsikálni ... Elcsodálkoztam. Sok gyerektől megkérdeztem már.'«hogy mi szeretne lenni, sokféle választ kaptam, de hogy a rádióban szeretne muzsikálni — még egyik sem mondta. Mindenesetre elgondolkodtató... S talán ... nem is kétséges, hogy tíz év múlva felcsendül egy gyönyörű dallam, amelyet ő csal ki a hangszerből. De az is lehet, addigra még kétszer meggondolja, s ugyan ennyi év múlva a katedra mellett találkozom vele. Mondom: ácsorgunk az út szélén, s közben csoportosulnak a gyerekek. Megnéznek, s óvatosan megtapogatnak mindent. Látom, segíteni szeretnének. *— Öcsi, fogd ezt a csavarhúzóH Nem tudom melyiket hívják öcsinek, úgylehet, egyiket sem, de hat közül tízen ugranak egyszerre. Veszekednek. marakodnak, míg a szerszámot megkaparintják és a következő percekben úgy el is szórják, hogy sehol nem található a környéken. — Hol van a csavarhúzó? Mit gondoltok, hol lehet? Megszeppennek, összenéznek, a bűnösek óvatosan eltarolnak. — Nálam nincs ... Bakosnál láttam. S, hogy végre lerázzák a vádat, ismét közelebb merészkednek. — Hol van akkor Bakos? — Nincs itt. elszaladt... Aha, .ezért hivatkoztak tehát a Bakosra!... Rosszabbak a töröknél. Már készen volnánk, de a csavarhúzó még mindig hiányzik. A sofőr engem okol, én a gyerekeket. Vagy elvitte valaki, de az is lehet, itt van elszórva a fűben. Mindegy: akárhol keressük — nincs! S ekkor az én zenész ismerősöm (no, észre sem vettem hogy elment) lihegve előkerül Kezében a csavarhúzó. — Hol jártál vele? — Gondoltam — mondja megszeppenve —, hogy amíg dolgozni tetszenek, meghúzok vele otthon én is egy csavart. Mindig leesik a rádiónk gombja... Erre nem lehet mit mondani. Csak mosolyogni. Ő meg elvörösödik hirtelen. Majd kicsattan az arca. S eliramodik, hogy puskagólyóval sem lehetne utolérni; * Azóta már szereztem neki egy olyan csavarhúzót. De még nem találkoztam vele. Ónodvári Miklós mekben és a vállalatoknál 155 kölcsönös segítő takarékpénztárba, valamint 16 falusi takarékszövetkezetbe szeptember 30-ig több mint 15 millió forintot tettek be a dolgozók, így a megyében az egy főre eső betétátlag mintegy 200 forintot tesz ki. Az Országos Takarékpénztár Borsod megyei fiókja jól gazdálkodik a dolgozók pénzével. Ebben az évben például szeptember 30-ig 1629 kislakásépítőnek 75 millió forint kölcsönt engedélyezett. Ebből az ösz- szegből eddig 1043 családi ház építését fejezték be. 5z epeufak és epehólyag meibefesedései „Egészségünk védelméért” filmvetítéses előadássorozatban október 25-én, vasárnap de. fél 12 órakor dr. Szigethy Jenő belgyógyász „Az epe- utak és epehólyag megbetegedései. Epekőbetegség” címmel tart előadást Miskolcon, a Szakszervezetek Megyei Klubja nagy előadói termében (Kossuth u. 11. szám). Az előadást a „Házipatika” című hangosfilm bemutatása kíséri. Belépődíj nincs. Az előadásra mindenkit vár a Miskolc mj. Városi Közegészségügyi—Járványügyi Állomás. t Vasárnapi tárcánk : Az út szélén 1952-ben 11 ezer dolgozó még csak 4 millió forintot helyezett el á takarékpénztárakba, az idén pedig már csaknem 77 ezer dolgozónak a betétállománya meghaladja a 155 millió forintot. Ezenkívül az üzeA borsodi iparvidéken évről-évre nő azoknak a dolgozóknak a száma, akik keresetük egy részét az Országos Takarékpénztár fiókjaiban helyezik el. A nagy iparmegyében Közel 77 ezer borsodi dolgozó több mint 155 millió forintot tett a takarékba
