Észak-Magyarország, 1959. augusztus (15. évfolyam, 179-203. szám)

1959-08-14 / 190. szám

Péntek, 1959. augusztus 14. CSZAKMAGYARORSZAG 3 OLVASÓINK, LEVELEZŐINK ÍRJÁK Széchenyi utcai? — Nem jöhet Debreczenyi utcai? — jöhet Összeállítás a szerencsi járás életéből «ititmtitttniiiiiifiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiuiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiiitiiiiiiuif miiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii»'tiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiitiiiiHiiinmi!ii A tizedik esztendő IS milliói a Tanácskoztak! Nem hivatalosan, csupán baráti összejövetel volt ez. Párttitkárok, igazgatók adtak egymásnak „ta­lálkát”, hogy felelevenítsék egy küzdelmes évtized em­lékeit. Ott volt a szerencsi járás valamennyi állami gazdaságának igazgatója, párttitkára. Szerencsről, amely dúsan termő cukorrépájáról, gyönyörű állatállo­mányáról híres, Eperjesi István és Horváth István elv­társak jöttek. Taktaharkányból Homoróczky Imre és Novák János elvtársak érkeztek Tárcáira, a Tokaj- Hegyaljai Állami Gazdaságba, a vendéglátó Leskó Ist­ván és Majercsák András elvtársakhoz. 10 esztendő! Ennyit éltek meg már az állami gaz­daságok. Nem nagy idő. S mégis, hatalmas fejlődésről tanúskodik ez az évtized. A rozzant, kivénhedt, valaha pejlovakat a modern gépek utalták „nyugdíjra”. Az 5—6 mázsás búzatermés ma már a múlté. A gazdaság­beliek 10 év után 15—20 mázsáról beszélnek. Az egy­kori cselédlakások helyén kétszobás családi házak so­rakoznak. Másként élnek, másként dolgoznak Tokaj- Hegyalja állami gazdaságaiban. S erről tanúságtétel volt ez a baráti találkozás. • Szalmás Miklós tarcall üzemegységvezető és Kocsis József brigádvezetö a 30 holdas oltványiskola paraffinos kísérleteinek eredményét szemléli. A minap kislányaimat a Debre­czenyi utcán lévő játszótérre vit­tem játszani. Nagy megdöbbené­semre az egyik ott játszó gyermek édesanyja megállított s megkér­dezte, melyik utcában lakunk. A Széchenyi utcán — válaszoltam —, mire kijelentette, hogy ott nem játszhatnak az én gyermekeim, mert az a játszótér csak a Debre­czenyi és a Horváth Lajos utcai gyermekeknek készült, de ha haj­landó vagyok havi 10 forintot fi­zetni, akkor semmi akadálya. A 10 forint ugyanis annak a néninek jár, aki a gyermekekre felügyel. Kézenfogtam kislányaimat és el­jöttem a játszótérről, s elgondol­koztam a fentieken: nem mindegy, hogy Debreczenyi vagy Széchenyi utcai gyerek kívánkozik oda? S ha a gyerekek egy héten egyszer ott játszanak, — ha egyáltalán been­gedik őket —, akkor is fizessem meg a két kislány után járó 20 fo­rintot? Jó lenne, ha az illetékesek utána néznének az ilyen „maszek” gyer­mekjátszótereken uralkodó kiski- rályoskodásnak, hogy Széchenyi, vagy egyéb utcák gyermekei ne éreznék magukat mostohán, ami­kor a játszótér kerítésénél vágya­kozó szemmel nézik a számukra „tiltott területen” szórakozó pajtá­saikat. Kalászi Györgyné Szép a széphalmi kultúrotthon A napokban Széphalmon jártam s felkerestem a gyönyörű parkban épült kultúrházat. Az épület tulaj­donképpen a volt Kossuth-kas- télyból lett átalakítva, s benne pezsgő élet folyik. Mikolajcsik László igazgató vezetett körül a falu büszkeségén. A szép kultúr- házban helyezték el az orvosi ren­delőt és az óvodát is. Nagy tánc­terem várja a szórakozni vágyó fiatalokat, amely egyben mozihe­lyiség is. Könyvtár, rádió, ping­pongfelszerelés, szép röplabdapálya áll a művelődni, sportolni kívá­nók rendelkezésére. A színjátszócsoport nemrég adta elő a „Pettyest” nagy sikerrel. Most új színdarabot tanulnak, s nagy előkészületek folynak a 200 éves Kazinczy évfordulóra is, mely ok­tóber 27-én lesz. Erre az alkalomra kifestik a termeket, csinosítják, szépítik az épületet. A költségek fedezésére bálokat és egyéb előadá­sokat rendeznek. Szeretnék a szép­halmiak, ha villanyt kapnának a kultúrotthont a főúttal összekötő parkrészlet kivilágításához. Remél­jük, ez a kívánságuk teljesülni fog, s még nagyobb büszkeséggel be­szélhetnek kultúr otthonukról. Pataki Jenő Amikor már alaposabban beleme- tál, — kiáltott rá jókedvűen Eperjesi legedtek valamennyien a beszélge- elvtárs Homoróczky Imrére, a tak- tésbe, és a régi idők emlékei is meg- taharkányi gazdaság igazgatójára. Párttitkárok és igazgatók baráti megbeszélése. bolygatódtak, Eperjesi elnevette magát: — Tudjátok mivel hordott, szállt tott a Szerencsi Állami Gazdaság, — igaz, akkoriban még cukorgyári célgazdaság, — 1945—46-ban? — A kerekasztal mellett ülők elcsende­sedtek, úgy figyeltek szavaira. — Ma már igen groteszkül hangzik, — két darab elég jóbőrben lévő kétpúpú tevével... Ügy volt akkoriban — de hiszen valamennyien emlékezhettek rá —, hogy két rossz szürkén és egy traktoron kívül mindössze még egy gőzekénk volt. Hanem látjátok, egé­szen beleéltem már magam az akko­ri időkbe, pedig ezt már csak az el­beszélésekből, a régi dolgozóinktól tudom. Akkoriban én még nem dol­goztam itt... És ha már itt tartunk, hadd dicsekedjek el azzal is, hogy bizony nem egy 25—30 éve nálunk dolgozó, igen kiváló szakemberünk van ... — Ez nem is olyan nagy dolog. Ilyesmiről én magam is számot ad­hatok, kibővítve még azzal is, hogy — jómagam 18 esztendeje nyű vöm a cipőm talpát Tarcalon —, szólt közbe Leskó István elvtárs. — De van nekünk olyan dolgozónk is, aki hat évtizedet dolgozott le a szőlé­szetben. Asszony. Ma már 74 eszten­dős, de még most is dolgozik. Az öreg Fábri néni, — fordul Majer­csák elvtárshoz, aki a gazdaság párt­titkára. — No hiszen ő aztán tudna sokat mesélni a fejlődésről, — vette át a szót. — ö még emlékszik arra is, hogy térdig érő hóban, fagyban, té­len a szabadban válogatták, osztá­lyozták a szőlővesszőket. Ahogy me­sélte, tüzet raktak, hogy meg ne der­medjenek a nagy hidegben . .. Ha­nem ez már nagyon rég volt. Talán félévszázada annak ... — Azt tudjátok, hogy én meg 1946-tól 49-ig Szerencsen dolgoztam. Az első esztendőkben bizony csak sóért, kukoricáért, meg olajért. 49- ben kerültem először Boldvára, az ottani gazdaság élére .. . — Hohó! Azt mondd el először, hogy akkor már Kossuth-díjas vol­elvtárs csak Homoróczky elvtárs nyen elpirult. zet Taktaharkányban sem akkori­ban. Ma meg már egy új falurészt építettünk a dolgozóinknak. 104 csa­lád kapott családi házat. Addig meg kettes, meg négyes konyhán lak­tak ... — Nem úgy mondták azt, te! Ha­nem pitvarnak. Merthogy a „kony­ha” is csak egy szabadtűzht*yből állt, aztán azon főzött négy család. Minden családnak volt egy-egy szo­bája emellett... — fűzte hozzá Ma­jercsák elvtárs. — Hanem ez a társbérlet nemigen hasonlított a mostaniakhoz — így Horváth István. — No, igen! Akkoriban az volt a gond. Most meg már az, hogyan csi­nosítsuk, tegyük még otthonosabbá munkásszállóinkat. Hogyan biztosít­sunk még több szórakozási és kultu­rálódási lehetőséget dolgozóinknak... — Meg az; hogyan tudnánk még büszke-szeré-* olcsóbban, még többet termelni. Nö­velni a nyereséget. Nem mindegy, honnan nézzük . A Dorgó-völgyben 2 millió forintos beruházással épül a gyümölcsfeldolgozó. A tervek szerint október 20-án már átadják rendeltetésének. — Hát igen. De azt még Szeren­csen kaptam, mint növénytermesz­tési csoportvezető. Mert ott aztán igazán szép eredményeket produkál­tunk, a nehéz idők ellenére. Szóval ott hagytam abba, hogy Boldvára kerültem igazgatónak. Hanem kis- híján megszöktem onnan, 293 par­cellában volt 2 500 katasztrális hold birtokunk. A tagosításig jóformán azt sem tudtuk, hogy merre vannak a földjeink. De ez még csak a ki­sebbik probléma volt. A nagyobb az, hogy a munkásaink úgy vándo­roltak, mint egy átjáróházban. Persze nem is igen tudtunk szállást bizto­sítani a részükre. Szalmát szórtunk a földre, leterítettük viaszkos pony­vával. Ez volt a „legényszálló” ... — Nem úgy, mint most! — vette volna át a szót Novák elvtárs, a taktaharkányi párttitkár, de Homo­róczky elvtárs közbevágott: — Várj, most még Boldváról be­szélek ... — De nem volt ám jobb a hely­— Mert ez sem mindegy ám! Ta­valy is egy havi fizetést adtunk nye­reségrészesedés címén a gazdaság dolgozóinak, az idén is szeretnénk legalább annyit elérni a tízéves ju­bileum alkalmából — mondta Eper­jesi elvtárs. — Meg is lesz valamennyiönknél a szép nyereségrészesedés, ha sike­rül teljesítenünk, amit vállaltunk. — Leskó elvtárs ceruzát fogott s az előtte lévő jegyzettömbre egy 10-est rajzol. — A taktaharkányi, a tokaji és a szerencsi állami gazdaság megala­kulásuknak 10-ik esztendejében — és most egy 1-es mellé egy 5-ös, utá­na ennyi nulla kerül: 000,000. 15 millió!... S a fehér lapocskán szöveg csu­pán ennyi állt: terven felül tizenöt- millió forint! Radványi Éva, Dragos Gyula, Pócs Elemér képesriportja Ha valaki megkér­dezné tőlem — itt Me- zőnagymihályon, a Ge- lej felé vezető út 2. jelzőtáblánál, — hogy Mezőnyárád hány ki­lométerre van, csak azt tudnám felelni, — mint a rossz diák a folyó jobb, illetve balpartjá­nak megállapításánál —, hogy: ahonnan néz­zük. Itt ugyanis a táb­la egyik oldalán ez áll: Mezőnyárád 7 kilomé­ter, a másikon viszont: Mezőnyárád 6 kilomé­ter. Jó lenne, ha az ille­tékes szervek eldönte- nék, hány kilométer valójában ez az útsza­kasz és a helyes fel­írást alkalmaznák az útjelző táblán. Tóth Béla. Mezőnagymihály öze rencsetien Augusztus 1-én a délutáni órák­ban Miskolcról mentünk hazafelé személygépkocsimmal Mezőkeresz­tesre. Két és féléves fiam, nyolcéves lányom és feleségem volt velem. Nagyon megkívántak egy kis „cso­kit”. Meglepetéssel tapasztaltuk, hogy sehol egyetlen üzlet nincs nyit­va, míg végül Hejőcsabán találtunk egy nyitott népboltot. Feleségem be­ment és vásárolt hat darab „Jósze­rencse” csokoládészeletet, melyet a Szerencsi Csokoládégyár készített. Egyet-egyet adtunk a gyerekeknek, akik örömmel bontogatták az ízléses csomagolású szeletet, örömük azon­ban nem tartott soká, ugyanis a cso­,Jó oszerencse koládészeletek romlottak voltak. Nagyon elszomorított bennünket, hogy ilyen árut szállítanak a bol­tokba, m,ert szerintünk elképzelhe­tetlen, hogy egy forgalmas üzlet­ben romoljon meg az áru. Nem is a kidobott 8 forint 40 fillért saj­náltuk, hanem azt, hogy hány kis­gyermek kezébe kerülhetett ebből az egészségre káros, romlott áru­ból. Mi elmondhatjuk, hogy a Sze­rencsé „Jószerencséhez” ezúttal nem volt szerencsénk. RÁCZ IMRE, elektrotechnikus Mezőkeresztes SZTK ! Figyelem A Borsod megyei Építőipari Vál­lalat dolgozójaként a forróencsi is­kolaépítésnél munka közben súlyo­san megsérültem, balszememet el­vesztettem. Ennek idestova már egy éve és még nem folyósítják részem­re a rokkantsági díjat. Ügyem elin­tézése végett hatszor voltam már Miskolcon, — eredménytelenül. Je­lenleg éjjeliőrként dolgozom, öttagú családot tartok el, s anyagilag nagy megerőltetésembe kerül a sok utaz­gatás. Ezúton is kérem az SZTK ar­ra illetékes osztályát, szüntessék meg ezt a húzavonát és intézzék el végre az én ügyemet is. Bódi Gyula, Ináncs ■ - ■ Követendő példa F eleségem, kisfiámmal a Gagybátor felé közlekedő autóbuszon nya­ralásra indult szüleihez, Kupára. A zsúfolt autóbuszon szolgála­tot teljesítő Kiéri András jegyszedő-kalauz már az indulásnál nagy segít­ségére volt a kisgyerekkel és sok csomaggal felszálló anyáknak. így az én feleségemnek is biztosított ülőhelyet, hogy kényelmesebbé tegye számuk­ra az utazást. Azonban a leszállásnál, a nagy tülekedésben feleségem el­vesztette retiküljét, amelyben 2065 forint volt. A hiányt csak otthon, szülei lakásán vette észre, s gondolatban már el is búcsúzott a pénztől. S milyen nagy volt a meglepetése, amikor Kiéri András, a lelkiismeretes kalauz értesítette a családot, hogy a táska a pénzzel együtt megvan, — s hiánytalanul vissza is szolgáltatta. Elismerés és megbecsülés illeti Kiéri Andrást, és úgy érzem, köve­tendő példaként állítható a közlekedési dolgozók elé. Gyarmati János Lenin Kohászati Művek, nagyolvasztó. Orvosolják végre a mi panaszunkat is! A sajóparti vikendtelep 78 felnőtt és 38 gyermeklakója nevében SOS-t kiáltunk a sáros, esős idő beállta előtt. A telep lakói sajnálatosan mostoha körülmények között élnek, különösen ősszel és télen. A gyakori esőzések következtében felázik az út és bokáig süllyedünk a piszkos, latyakos sárban, s a rossz világítás miatt iskolás és óvodás gyermekeink, s az éjjel munkából hazatérők buk­dácsolnak a habarékban, a hatal­mas földhányások és szemétkupacok között. Ugyanis a TÜZÉP-telep olda­lánál szemétlerakóhelyet létesítettek, ahová még a bűzös állati hulladéko­kat is kiszállítják. A Sajópart ked­velt kirándulóhely, a vízisportolók edzőhelye, de az ide kijárók is meg- botránkoznak az itteni állapotokon. Pedig nem is lenne nehéz a pana­szokat orvosolni: a szemétdomb el­tüntetésével s a mintegy 4—500 mé­teres útszakasz megépítésével kul­turáltabbá válna a vikendtelep la­kóinak élete. A sajóparti vikendtelep lakói nevében: Demeter János és id. Kertész Pál

Next

/
Thumbnails
Contents